A reformkor politikusai a politikai reformokat össze akarták kapcsolni a gazdasági újításokkal.
1830-ban megjelent Széchenyi István Hitel című műve, melyben újítási szándékait összefüggő reformprogramba foglalta. Széchenyi a robotoltató, jobbágynyúzó gazdálkodásnak emberszeretetből és józan gazdasági megfontolásból egyaránt ellensége volt. A mezőgazdaság kapitalista átalakításához viszont pénzre, hitelre volt szükség. Ebben a nagysikerű közgazda-ságtudományi műben benne rejlett a jobbágyfelszabadítás elképzelése is. Széchenyi gyakorlati téren is sokat tett az újításokért: a Vaskapu hajózhatóvá tételével, a dunai gőzhajózás beindításával, hajógyár és téli kikötő létesítésével a hazai közlekedést fejlesztette. Széchenyi gyakorlati tevékenységével a mezőgazdasági termelés élénkítését és a jobb értékesítést kívánta segíteni. Ennél azonban többet tett, Magyarország kimozdult szomorú tespedtségéből, s elindult azon az úton, hogy modern országgá váljon.
Az 1830-as évektől javuló értékesítési lehetőségek nyomán növekedett a szántóterületek aránya. Országszerte megkezdődött a belvizek lecsapolása és az erdőirtás. A mezőgazdasági árutermelés tömegessé és folyamatossá vált. Megnőtt a távolsági kereskedelem jelentősége. A többi kelet-európai országgal szemben ez nem jelentett egyoldalú gabonakivitelt. Gyarapodott az élőállat exportja, élre tört a gyapjú. A mezőgazdasági árutermelés haszna jórészt a terménykereskedők kezén halmozódott fel, akik azt a harmincas évek második felétől az infrastruktúra kiépítésére fordították: vasútépítési engedélyeket szereztek, bankot alapítottak, hídépítést, folyamszabályozást finanszíroztak. Mindez tovább fokozta a kereskedelmi tőke forgási sebességét. Megnövekedett az érdeklődés az ipari beruházások iránt.
Kossuth Lajos fogalmazta meg először a nemzeti ipar létrehozásának lehetőségét. Kezdetben, a szabad kereskedelem híveként, elképzelhetőnek tartotta a magyar ipar fejlődését a birodalmi vámhatárokon belül. Nagy része volt az Iparegyesület, majd a Magyar Kereskedelmi Társaság létrehozásában. Az első ipari kiállítás (1842) alkalmával Kossuth meggyőződött arról, hogy a fejlettebb cseh és osztrák ipar közös vámterület esetén megfojtaná a magyar kezdeményezéseket. Levonta a következtetést: az iparfejlesztéshez magyar védővámok kellenek. A követelést az ellenzék is magáévá tette, jóllehet ez már Magyarország és Ausztria viszonyát is érintette. Az 1843-44-es országgyűlésen az alsótábla megszavazta az önálló magyar védővámokat szorgalmazó törvényjavaslatot. A király azonban a következő országgyűlésre halasztotta a kérdés érdemi tárgyalását. Az ellenzék ekkor a magyar ipar védelmére társadalmi szervezetet: Védegyletet alakított (1844). A Védegyletbe belépők vállalták, hogy hat éven át csak akkor vásárolnak külföldi árut, ha a megfelelő hazai termék hiányzik.
A negyvenes években az ipar, főleg az élelmiszeripar nagyarányú fejlődésnek indult. A nehéz éveket átvészelt néhány textilmanufaktúra ismét fejlődni kezdett, termeikben megjelentek a gőzzel hajtott gépek. Gépi üzemű papírgyárak alakultak, és több mint húsz új cukorfőző kezdte meg működését. Voltak már gőzzel üzemelő nagymalmok is (Ganz). A magyarországi vasipar termelése néhány év alatt megkétszereződött. Az iparban foglalkoztatottak száma 1825-höz képest 135%-kal nőtt. Mintegy 500 nagyobb tőkés jellegű üzem működött. Igaz a lemaradás az örökös tartományokhoz képest – nem is beszélve Nyugat-Európáról – még mindig szembeötlő volt. Ahhoz azonban elegendő a változás, hogy a liberális nemesség fölismerje a gazdaság és a politika közötti összefüggéseket, a hagyományos, robotoló mezőgazdaság és a céhes ipar válságát.