Itália a Római Birodalom bukása után közel másfél évezreden keresztül a teljes politikai széttagoltság állapotában volt. Területén német, spanyol, és francia hódítók osztoztak, virágzó városállamok jöttek létre és tűntek el. A pápaság – Róma székhellyel – Itália középső részén világi hatalommal bírt. Napóleon létrehozott ugyan egy nagyobb, a francia birodalomtól függő államot, a bécsi kongresszus után azonban Itália ismét széttagolódott.
Itália az egységes nyelv ellenére a XIX. században három nagy régióra volt osztható: az észak-itáliai kis fejedelemségekre, melyek Habsburg fennhatóság alatt állottak; a közép-itáliai pápai államra; és a Bourbonok dél-itáliai nápolyi királyságára. Az 1848-as forradalmak kézzelfogható közelségbe hozták az egységes állam létrehozását, azonban a szent szövetségi beavatkozás meghiúsította létrejöttét. Az egységesítési törekvések gátjaként jelent meg Itália belső tagoltsága is: az európai fejlettségű északi tartományokkal szemben, délen a maffia által uralt, elmaradott tartományok találhatók. Nem véletlen az, hogy a gazdasági és politikai egység kezdeményezői jobbjára az észak-olaszok voltak.
Az egységre két koncepció mutatkozott. Az egyik alapja a népfelség elvének érvényre juttatása volt, amely a feudális dinasztiák elűzését jelentette. Ezt hirdette Giuseppe Mazzini (1805-72), illetve Giuseppe Garibaldi (1807-82) a 48-as forradalmak legendás hőse. Másként látta a helyzetet Camillo Cavour (1810-61), az alkotmányos Piemont „zseniális miniszterelnöke”. 1847-ben beindította II Risorgimento című lapját, amely nevet adott a korszaknak. Úgy gondolta, külső szövetségesre van szükség és a legitimitás látszatára. Célja ezért a piemonti dinasztia vezetésével való egység megteremtése volt.
Az 1853-56 között zajló krími háborúba 15000 katonát küldött (1855 tavaszán) Piemont, ezzel Cavour megnyerte ügyének a nyugati hatalmakat, és az itáliai kérdést bekapcsolta az európai politikába. 1858-ban Cavour és III. Napóleon francia császár találkozott Plombieres-ben, ahol megállapodtak, hogy Franciaország Nizza és Savoya átengedése fejében egy esetleges olasz-osztrák háború során Franciaország az olaszokat támogatja. III. Napóleon persze másként képzelte el az olasz egységet, ő laza, szövetségi államot akart látni, a pápával az élen.
1859-ben piemonti seregek vonultak be Velencébe, minek hatására Ausztria hadat üzent Piemontnak. A rossz időpontban történt hadüzenet sokba került Ausztriának, ugyanis az felmentette a Német Szövetség államait a segítségnyújtás kötelezettsége alól.
Cavour a gyáriparosok, kereskedők érdekeit képviselte. Erős liberális pártot szervezett, és gazdasági reformokat kezdeményezett. A köztársasági és demokrata mozgalmakat távol tartotta a politikától, s nem riadt vissza attól sem, hogy Piemontot az emigránsok központjává tegye.
1859. június 4-én Gyulay Ferenc táborszernagy Magentánál visszavonulásra kényszerült, a döntő ütközetben 1859. június 24-én a Solferinónál a francia és olasz seregek fölénye sikert hozott. A véres ütközet hatására Henri Dunant megalakította a Nemzetközi Vöröskeresztet.
III. Napóleon azonban a francia csapatok kimerültségére hivatkozva fegyverszünetet kért, ezzel elárulván a francia-olasz szövetséget. Ráadásul Poroszország is mozgósított csapatokat, ezért Franciaországot kétfrontos háború fenyegette. 1859 júliusában megköttetett a Villafrancai fegyverszünet Ferenc József és III. Napóleon között. Így Velence az ún. várnégyszöggel Ausztria kezén maradt, Lombardiát pedig meg-kapta Piemont. (Az 1860-as Torinói szerződésben Lombardiát elcserélte III. Napóleon Nizzáért és Savoyáért)
A közép-itáliai államokban a fegyverszünet hírére forradalmak robbantak ki egészen Modenától Szicíliáig, elűzték az idegen uralkodókat és 1860 tavaszán népszavazással Piemonthoz csatlakoztak. 1860 áprilisában a szicíliai Palermóban és Messinában forradalom tört ki. 1860. május 11-én Garibaldi partra szállt a szicíliai Marsalában 1067 vörösingessel. Észak felé indulva, véres küzdelmek közepette, felszabadította az idegen kézen lévő terü-leteket, így a nápolyi Bourbon-ház uralma összeomlott. Garibaldi seregében kulcsfontosságú szerepet játszottak a magyar tisztek is. Itt harcoltak: Türr István altábornagy, Éber Nándor és Éberhardt Károly dandárparancsnokok, Dunyov István ezredes. A döntő volturnói csatában is sok magyar tiszt esett el az olasz egység megteremtéséért. A Garibaldi által felállított magyar légiót Mogyoródy Adolf, volt honvéd őrnagy vezényelte. Türr István pedig nagyon fontos személy volt, Garibaldi távollétében a nápolyi királyságban harcoló csapatok főparancsnoki tisztét is betöltötte.
Garibaldinak már tejhatalma volt Szicíliában és Nápolyban, de azt Viktor Emanuell kezébe adta, így lehetőség nyílott 1861. március 17-én Torinóban az Olasz Királyság kikiáltására, amely immár egyesítette egész Itáliát Velence és Róma kivételével. A főváros Firenze lett, az állam vezetőjévé pedig a piemonti királyt, II. Viktor Emanuellt (1861-78) választották. Az államforma alkotmányos monarchia lett.
Garibaldi győzelmei után Cavour lefegyverezte a pápai sereget, de Rómát nem vehette birtokba, ugyanis ott francia helyőrség állomásozott. Garibaldi 1862 nyarán kiadta a jelszót: „Roma o morte”, ami azt jelenti: Róma vagy halál. Garibaldi tehát Róma ellen vonult, de augusztus 29-én útját állták a királyi hadak, s Garibaldi fogságba esett.
1866-ban Olaszország (mint Poroszország szövetségese) hadat üzent Ausztriának. Az olaszok ebben a hadjáratban vereséget szenvedtek ugyan, a prágai békében értelmében – hála a francia közbenjárásnak és a porosz győzelmeknek – Velence mégis Olaszországhoz került, de kénytelenek voltak lemondani Dél-Tirolról.
Amikor Garibaldi a vörösingesekkel ismét Róma ellen vonult, a franciák visszaverték őket. A francia diplomáciának így sikerült rövid idő alatt elveszítenie két lehetséges szövetségesét (Ausztria illetve Olaszország), pedig a küszöbön volt a porosz veszély.
1870. szeptember 20-án Egyházi Állam olasz megszállás alá került (az azt védő francia csapatokat hazarendelték). Róma ekkor lett Olaszország fővárosa, a pápa pedig a Vatikánba zárkózott. (Az olasz állam és a katolikus egyházfő viszonyát részletesen az 1929-es Lateráni egyezmény, Mussolini és XI. Pius megállapodása rendezte.)
Megszületett az egységes olasz nemzeti állam.
Vázlat: – Az egység megvalósításának lehetséges útjai
– Poroszország modernizálása, Bismarck kancellár
– Háborúk a német egységért
– A német egység létrejötte
1815-ben Napóleon bukásával a német területek széttagoltsága megmaradt, a létrejött Német Szövetség is csak 35 állam és négy szabad város laza szövetsége volt. A csekély jogkörrel bíró birodalmi gyűlésen az osztrák császár elnökölt. Az 1848-as forradalmak idején a német egység kérdése előtérbe került. Két lehetőség kínálkozott: a nagy német egység a katolikus Ausztria, ezáltal a Habsburgok vezetésével; illetve a kis német egység a protestáns Poroszország vezetésével. A nagy német egység megőrizte volna a középkori univerzalizmus (nemzetek fölötti egyetemesség) bizonyos elemeit. A Habsburg dinasztia a német államok viszonylag laza föderációját képzelte el, így megtarthatta volna a nem német államait is. A kis német egység vezetője, Poroszország, a XVIII. század derekától Ausztria legveszélyesebb ellenfele lett. A kis német egység kizárta volna Ausztriát az állam egyesítéséből. Végül a kis német egység valósult meg, ami a kortársak számára igen meglepő fordulatot jelentett. A politizáló magyarok számára egy harmadik változat lett volna kedvező, mégpedig az, amelyben Ausztria feloldódott volna egy erős, alkotmányos Németországban. Ez ugyanis Magyarország szabad leválását és önállósodását eredményezte volna.
Poroszország gazdasági erejét mutatta, hogy növekedési mutatóik a legmagasabbak voltak a kontinensen. Nagyon gyorsan fejlődött a gazdaság, s az ipari forradalom élen járó területei (a rajnai tartományok) Poroszországhoz tartoztak. A mezőgazdaság „poroszutas” fejlődést járt be, amelyben a nagybirtok a mezőgazdaság modernizálásának élére állt (a jobbágyfelszabadítás ugyanis szabadon hagyta a nagybirtokot). A tönkrement kisbirtokos parasztság, mint munkaerő a gyorsan fejlődő ipar rendelkezésére állt. Rohamosan bővült a vasúthálózat, Hamburg lett a kontinens legnagyobb kikötője. Németország gazdasági egysége a 60-as évekre megvalósult, a politikai széttagoltság azonban a további fejlődés gátjaként jelent meg.
Az alkotmányosan kormányzott Poroszországban I. Vilmos, 1862 szeptemberében Otto von Bismarckot (a „vaskancellárt”) nevezte ki porosz miniszterelnökké, aki a porosz junkerek (földbirtokosok) képviselője volt. Bismarck azelőtt Szentpéterváron illetve Párizsban volt követ. Nagy diplomáciai tapasztalatra tett szert, és elsajátította III. Napóleontól azt, hogy hogyan kell a népakarat látszatának megtartásával, a társadalom egy részének manipulálásával lényegében diktatórikusan kormányozni. Végrehajtotta Poroszország katonai modernizációját (a parlament felhatalmazása nélkül), katonaállammá fejlesztette Poroszországot. A hadsereg a parlamenttől független volt. Bevezették az általános hadkötelezettséget és a legmodernebb haditechnikát (hátultöltő, vontcsövű fegyverek) alkalmaztak.
Bismarck céljai közt első helyen a német egység megteremtése állt, melyben a legfőbb gát Ausztria jelenléte volt. Fontosnak mutatkozott tehát Ausztria félreállítása, melyre kedvező alkalmat adott az 1863-as dán konfliktus, ahol a megindult nemzeti mozgalom függetlenséget követelt a két északi hercegségnek. 1864-ben német-dán háborút követően a két észak-német állam (Schleswig, Holstein) közös porosz-osztrák igazgatás alá került. A két hercegség 1865-ben diplomáciai úton megosztásra került; Schleswig a poroszoké, Holstein az osztrákoké lett. 1866-ban porosz csapatok vonultak be Holsteinbe, ezzel egyidejűleg Poroszország kilépett a Német Szövetségből.
1866 júniusában beállt a hadiállapot a két állam között. Poroszország szövetségesének tudhatta Franciaországot (területi engedmények – a Rajna mentén – fejében), Oroszországot (a lengyel felkelők leverésében való segítség folytán), az olaszokat és a magyar emigrációt is. 1866. július 3-án Königgratz és Sadowa térségében a Benedek Lajos táborszernagy vezette osztrák főerők a porosz ismétlőpuskák tüzében egyetlen nap alatt szétolvadtak. 1866 augusztusában Bismarck és Ferenc József megkötötte a prágai békét, melynek értelmében Ausztria hozzájárult Németország egységesítéséhez (beleegyezik, hogy Poroszország beke-belezze szövetségeseit), illetve Olaszország megkapta Velencét.
1866-ban létrejött az Észak-német Szövetség Poroszország és 20 másik német állam részvételével. 1867-ben megalkották az Észak-német Szövetség alkotmányát, amely Poroszország hegemóniáját rögzítette. Vezetője a porosz király, a szövetség kancellárja pedig Bismarck lett.
Franciaország semlegességet fogadott az osztrák-porosz háborúban, ezért területeket kapott volna a Rajna bal partján. III. Napóleon területi követeléseit Bismarck azonban visszautasította. A franciák ekkor már Luxemburg megszerzésével is elégedettek lettek volna, de ez reménytelen volt, mivel az az 1867-es londoni szerződés óta semleges volt.
1870 nyarán Franciaország hadat üzent. Nem számolhattak azonban azzal, hogy váratlanul a dél-német államok (Bajorország, Baden, Württemberg) is Poroszország segítségére sietnek. A döntő ütközet 1870. szeptember 2-án zajlott Sedannál, ahol III. Napóleon is fogságba esett.
1870. szeptember 4-én Párizsban kikiáltották a harmadik köztársaságot. Az egyesült német hadak célja innentől kezdve az volt, hogy minél nagyobb területet szakítsanak ki a Francia Köztársaságból (Elzász-Lotaringia stb.).
1871. január 18-án Versailles-ban kikiáltották az egységes Német Császárság létrejöttét, amelynek császára (Hohenzollern) I. Vilmos lett. 1871. május 10-én megkötötték a franciákkal a frankfurti békét, amelynek értelmében Elzász-Lotaringia Németországhoz került, illetve a franciáknak 5 milliárd frank hadisarcot kellett fizetni.
A német császárság kikiáltásával új nagyhatalom született.