A reneszánsz
Olasz városállamok
A társadalmi változások a feudalizmus felbomlásához és a kapitalista rend megszületéséhez vezettek. A gazdasági fejlődés lehetővé tette a polgárság kialakulását. Ez legkorábban Észak-Itáliában bontakozott ki, ahol a nagyobb városok a kézművesség és kereskedelem központjaivá váltak. A városi polgárság lerázta a feudalizmus bilincseit, s önálló városokká szerveződtek, pl.: Firenze, Pisa, Genova. Ezek közül az egyik legjelentősebb Firenze volt, melynek virágzó ipara, híres bankjai, fejlett kereskedelme volt. A leghíresebb bankárfamília a Medici-család volt.
Reneszánsz és humanizmus
Az olasz városállamok polgársága új életformát alakított ki, új eszméket kezdett magáévá tenni. Az életet szabadon akarta élvezni, boldogan fedezte fel újra mindazt, ami a földi életet széppé, teljessé teszi. Megnőtt az egyéniség szerepe, eltűnt a középkorra jellemző névtelenség. A meggazdagodott polgárság életfelfogásának igazolására feltámasztotta az ókori görög és római kultúrát: visszhangra talált benne az antik műveltség emberközpontúságára, az antikvitás, mint követendő minta volt ekkoriban. Az ember újra felfedezte önmagát, s minden dolgok mértéke és végső célja ismét az ember lett. Az antik kultúra újjászületése miatt reneszánsznak nevezzük a nyugat-európai művelődéstörténetnek azt a korszakát, mely kb. 1300-1600-ig tartott. A francia renaissance szó jelentése újjászületés. Az új kultúra, az új világszemlélet nem jelenti a középkor megtagadását, inkább a középkor bizonyos világi törekvései erősödtek fel benne. A középkor és a reneszánsz összefonódása egyes kutatókat arra indított, hogy kétségbe vonják a reneszánsz önálló létezését.
A reneszánsz nemcsak egy művelődéstörténeti korszak, hanem a művészeteknek ebben a korban érvényesülő egyetemes stílusirányzata is. A humanizmus a reneszánsz szerves része, a reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti. A humanizmus klasszikus műveltséget, tudós magatartást is jelent. A humanizmus nem volt filozófiai irányzat, vagy eszmerendszer, hanem egy olyan kulturális és oktatási program, amely a klasszikusok tanulmányozását tűzte ki céljául. Fokozatosan latinra fordították a görög irodalom anyagait, pl.: Homérosz, Szophoklész műveit is. A humanisták tanulmányozták a latin nyelvtant, helyesírást, a retorikát, az antikvitás mitológiáját, mivel erénynek tekintették a felhasznált klasszikus idézeteket, mitológiai utalásokat. A humanisták a klasszikusokhoz való visszatérést kiterjesztették a Biblia vizsgálatára is.
Képzőművészet és zene
A reneszánsz idején rohamos fejlődés jellemezte a különböző művészeti ágakat. Vezérelve a természet utánzása, célkitűzése a harmonikus emberideál megformálása lett. Ekkor születtek az önálló arculatú, összetéveszthetetlen művészegyéniségek, igazi szellemóriások. A bibliai témákat újszerű, evilági szellemben dolgozták fel a festők. Tanulmányozták az anatómiát, s legnagyobb diadaluknak a perspektíva (távlatfestés)
elméletének kidolgozását, a térbeliség kifejezési technikájának felfedezését tekintették. A szobrokról lehullt a lepel.
Petrarca
Francesco Petrarca az itáliai reneszánsz első nagy képviselője. A hagyomány szerint az avignoni templomban látta meg az asszonyt, kit Laurának nevezett el. Nem hozzá, nem róla, hanem lelki szenvedéseiről szólnak a versei, melyet a Daloskönyvben foglalt össze. A vívódó lélek kitárulkozása a Daloskönyv legmodernebb vívmánya: az író önmagába fordul. Petrarca teremtette meg a reménytelen szerelem évszázadokon át érvényes formuláját.
Daloskönyv
A Daloskönyv 162. költeménye a Ti szerencsés füvek… kezdetű szonett. A szonett műfaja II.Frigyes szicíliai udvarában született meg. A szonett 14 sorból álló, 4 szakaszos vers: az első két versszak 4-4, a harmadik és a negyedik 3-3 soros. Eredetileg két különböző szerkezeti egységet alkotott: rendszerint ellentétet, szemben álló motívumokat tartalmazott, de Petrarca feloldta a hagyományos szerkezeti elemeket. Természet és szerelem uralkodik Petrarca világában.
A magyar reneszánsz
A 15. századi Magyarországon még nem volt erős, fejlett polgárság; a reneszánsz kultúra, a humanista világnézetek csak egy maroknyi értelmiségi, főleg tudós főpapi csoporthoz juthatott el – ezek tagjai tudtak ugyanis latinul. A reneszánsz műveltség irodalmi termékei majd csak a következő – 16. – évszázadban terjednek el szélesebb körben magyar nyelven.
Janus Pannonius
Janus Pannonius 1434-ben született. Magyar költő, akit ismert és elismert Európa. Verseit latinul írta.
Búcsú Váradtól
A költő Ferrarából vakációra tért haza, s szabadságát Nagyváradon töltötte. Innen hívta Budára nagybátyja, s ez az alkalom ihlette versírásra. Ez a búcsúvers az első, magyar földön született humanista remekmű. Valódi élmény áll mögötte, s nem terhelik túl mitológiai utalások sem. A búcsúzás mindig összetett élmény; ez az ellentétes hangulat jellemző a költeményre. A vers egészét a különböző motívumok és értékek szembeállítása határozza meg. A jövő, a jelen és a múlt folyamatosan keresztezik egymást a gyors, pattogó ütemű költeményben. Az 1. versszakban félelmét érzékelteti, a 2. és a 3. versszakban feloldódik a költő szorongó hangulata. A további versszakokban megjelennek a város elválást megnehezítő értékei: a gyógyforrások, a könyvtár, a híres királyszobrok, Szent László, a hős lovagkirály emléke. Az utolsó sorokban az indulást tovább már nem halogatható költő könyörgése szólal meg: Szent László pártfogó segítségét kéri az utazás alatt. E búcsúvers a humanista ember értékrendjét is kifejezi, rávilágít arra, mitől fáj a legjobban elszakadni.
Mikor a táborban megbetegedett
Janus Pannonius elégiái megtelnek személyes líraisággal: az egyre súlyosbodó betegség miatt panasszal, halálfélelemmel. A reneszánsz kori elégia csendes szomorúságot, bánatot, fájdalmat fejezett ki. Ekkor már az antik mitológiai kelléktár szerepe is módosul: a legszemélyesebb érzelmek kifejezőeszközévé válik. Janus Pannonius részt vett egy hadjáratban, de a költő gyenge szervezete nem bírta a tábori életet, ezért
súlyosan megbetegedett. A verset egy ellentét indítja: a költő és katona szembeállítása. A láz juttatja eszébe Prométheuszt, de itt nem jótevőként szerepel, hanem minden földi baj okozójaként. Ezután feleleveníti az aranykort, amikor még ismeretlen volt a szenvedés. A boldog kort a negatív és pozitív költői festés váltogatásával ábrázolja. Különböző érzelmek hullámzása lendíti tovább a verset az önvádon, majd önostorozáson át. A késő bánat hangulata következik: barátai hiába intették, nem hallgatott az okos szóra. A tüdőgyulladás, a testi gyötrelem realisztikus, részletesen pontos leírása áll a mű középpontjában. Ifjú életéért könyörög, élni szeretne, mert mint Apolló papjának joga van az élethez. De hiába rimánkodik, érzi, hogy itt a vég; ettől kezdve megható búcsúzássá válik a költemény. A búcsúzás fájdalmát enyhíti, hogy édesanyja nem élte meg halálát. De nemcsak a fiatal költő haláltusája ez, sokkal inkább a költőé, aki nem szeretné, hogy testével együtt neve is feledésbe merüljön. Kijelöli sírjának helyét és megfogalmazza sírfeliratát is. Végül reneszánsz költői öntudat szólal meg versében: legfőbb érdeme, hogy meghonosította a Duna táján a humanista költészetet.
Saját lelkéhez
1466-68 között született a Saját lelkéhez című kétségbeesett elégia. A költő a halált várja, mint végső enyhületet; az öntudatlan állatok boldog léte után vágyódik. A költemény újszerűsége, hogy saját lelkét szólítja meg a költő, így emlékezik vissza saját múltjára: földre tartó útja közben a bolygók, csillagok értékes emberi tulajdonságokkal ruházták fel. A földi lét, a jelen azonban tűrhetetlen állapot: “csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy.” Inkább legyen akármilyen öntudatlan állat, hiszen a földön a legboldogtalanabb sorsa az embernek van.
Az angol reneszánsz
Anglia a 16. század végére Európa nagyhatalma lett. Az angol polgárság gyarmatosításba kezdett, gazdagsága rohamosan nőtt. A gazdasági sikerek, a jólét emelkedése kedvezett a tudományok és az irodalom fejlődésének; új színházak is épültek. A kultúrának ezt a század végi virágzó korszakát nevezzük angol reneszánsznak.
Shakespeare
Az angol s az újabb kori európai irodalom talán legzseniálisabb drámaírója William Shakespeare. Tehetséges drámaíró elődök sorából emelkedett ki; közülük meg kell említeni Thomas Kyd-ot, Ben Jonson-t és Christopher Marlowe-t.
Shakespeare színpada
Színpada a középkori színjátszásból fejlődött ki. Az antik görög drámai követelmények nem voltak ismeretesek. A reneszánsz dráma nem ismerte a hangulati egységet. Jellemzői a helyszínváltoztatás, különböző helyszínek, a tér és idő szabad kezelése. Nem alkalmazkodott semmiféle merev szabályhoz. Középkori drámafajták: misztériumdrámák (mirákulum, moralitás – bibliai történetek), a szimultán színpad (egymás alatt és felett), kocsi-színpad (kocsin).
A Globe színház
1599-ben épült, hármas beosztással. Az előszínpadból (szabadban játszódó), a hátsószínpadból (épületekben történik) és a felsőszínpadból (magasban) állt. Nem voltak díszletek, egyfolytában játszottak, s színekre tagolódtak a drámák
Rómeó és Júlia
Középpontjában a szerelem áll: a fiatalok akaratlanul is szembekerülnek a régi erkölcsökkel, önkéntelenül a reneszánsz szabadságvágy hordozói lesznek. A rendkívüli erejű szenvedély emeli őket tragikus hőssé, s a mű egészén végigvonul a halál és a szerelem összefonódása. Az egyik oldalon a feudális anarchia erkölcsi rendje áll, mely még erős ahhoz, hogy az újat eltörölje. A másik oldalon az új, reneszánsz erkölcsű szabadságvágy áll. A Rómeó és Júlia nyelvét a szójáték, a humor és a rímek gyakorisága jellemzi. Azt teszi mindenki – ahogy a helyzetek parancsát megérti vagy félreérti – amit a legjobbnak hisz.
Legenda és probléma
Az ártatlanság fantasztikus kalandja: tipikus vígjátéktéma. A romantikus szép komédia azonban hamar véget ér, tragikus hirtelenséggel. S ki ebben a bűnös? Senki. Csak azt teszi mindenki – ahogy a helyzetek parancsát megérti vagy félreérti – amit a legjobbnak hisz. S vajon milyen tragédia az, amelyben senkit sem terhel erkölcsi felelősség? A korai tragédiákon túl és a nagy tragédiákon innen a Shakespeare-i tragédia egyedi, átmeneti változata; már nem kezdetleges, de nem is végleges.
A fiatalság drámája
Mi a csoda? A szerelem első látásra: a szerelmesek az első találkozáskor szonettformában társalognak. Ebben a darabban csak a fiatalok számítanak. A vénemberek képviselői a két ádáz családfő: komikus figurák, olykor talán félelmetesnek látszanak, de valójában ártalmatlanok. A süvölvény titánok nem férnek a bőrükbe; még nincs dolguk, csak végzetük. A színpadon a szerelem három változatát tanulmányozhatjuk. Bemutatásuk sorrendjében: először arról értesülünk, hogy Rómeó Rózáért eped, aztán arról, hogy Páris megkéri Júlia kezét. Az előbbi vonzalom túlságosan légies, az utóbbi túlságosan gyakorlatias: a partnerek egyik esetben sem jutnak szóhoz. Rómeó eszményít és sóhajtozik; világfájdalma, bár átérzett, mégsem eredeti, ezért komikus- Páris a Vénusz-mázas bókokat dekorációként használja a kész tények megszépítésére; egyébként a papának udvarol. Megfontolt ember: helyezkedik és kivár. Amikor Júlia véletlenül Rómeóval találkozik, és szükségképp lángot vet a harmadik féle szerelem, az igazi, az újszerű, mely egyszerre valóságos és misztikus.
A felnövés próbája
Rómeó és Júlia (mint klasszikus regényhősök) egyénített típusok. Egy rendes fiú, egy kedves lány. Van azonban bennük, mint minden normális fiatalban, valami “veszélyes” erő, életvágy, életre-készség.
A felnőtté válás katasztrófája
Magunkra találhatunk-e a felnőttek világában? A dráma időzítéssel demonstrál: az esküvő és a nász közé beiktat egy kettős gyilkosságot és egy második eljegyzést. Hiába mesterkedik a vaskosan jószándékú Dajka és a szentéletűen fondorlatos Lőrinc barát; csak az egyházi áldást és a nászéjszakát tudják kimódolni, a happy end-et már nem. A végkifejlet feltartóztathatatlan. Egy-egy pillanaton múlik minden. A szerelmesek boldogan élhetnének, ha Shakespeare csupán a polgári házasság praktikumát vizsgálná. De nem ezt teszi, feláldozza őket. Az eleven mítosz mindenkor vért kíván, újrateremtéséhez elmaradhatatlanul hozzá tartozik a veszteség, az emberáldozat. A csoda ezzel lesz teljes, és csak így lehet örök.
Júlia, a kamaszhősnő
Júlia lételeme a magánélet: a szerelmes lélek története. A gyermeklány az elragadtatások és megpróbáltatások során küzdeni és áldozni képes asszonnyá érik.
Rómeó, a kamaszhős
Mint szerelmese, ő is a polgári házasság hőse és mártírja. Szerepe Júliáénál nagyobb és cselekményesebb, de figurája halványabb, egyénisége árnyalatlanabb. Főhőssé a viszonzott szerelem csodája avatja. Érzelmeit követve cselekszik, nem tragikus alkat. A gyors helyzetváltozások korán érlelik mélázó aranyifjúból felelősséget viselő felnőtté. Mégis fiatalos tehetetlenséggel öleli magához halálát.
Júlia dajkája, a mindentudó szerelmi közbenjáró
Cserfes szerepében Mercutio párja, de vele ellentétben a szerelem belső köréhez tartozik. A komikum határain belül mindent tud a valóságról; a tragikumot azonban nem hajlandó tudomásul venni. Így lesz “praktikus” tanácsával végül a szerelem árulója, akit megvetéssel maga mögött hagy a végzetébe induló Júlia.
Lőrinc barát, a tudós lelkiatya
A Dajkához hasonlóan a titkos nász leleményes szervezője, de őt magasztos erkölcsi elvek és távlati célok vezetik: a törvény révébe akarja segíteni a veszedelemben sodródó fiatalokat, s egyben békét közvetíteni a viszálykodó családok között. Hogy lépést tartson a végzettel, mind kétségbeesettebb eszközökhöz kénytelen folyamodni, végül megfutamodik előle, és ő is magára hagyja Júliát. Aztán már csak mesélő, bűnbánó, kárvallott kommentátor.