A hidegháború
A kétpólusú világ
A második világháború alatt és azt követően jöttek létre a század második felét jellemző nemzetközi intézményrendszer legfontosabb elemei. Bár a legjelentősebb intézményben, az ENSZ Biztonsági Tanácsában öt állandó tagállam (USA, Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína) foglalt helyet, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a két szuperhatalom – USA és Szovjetunió – jelentőségét tekintve messze kiemelkedik a világpolitika többi résztvevője közül. A második világháborút követően az Egyesült Államoknak rá kellett jönnie, hogy nem vonulhat vissza világ ügyeitől, mint azt az első világháború után tette. Csapatai így továbbra is Európában és Ázsiában állomásoztak, a szovjet érdekszféra határai mentén, miközben a szovjetek sokkal durvábban igázták le érdekszférájuk népeit (így a magyarokat is), mint ahogy arra a nyugati hatalmak számítottak.
Azonban nemcsak nagyhatalmi vetélkedésről volt szó. A Szovjetunió vezetőinek meggyőződése volt, hogy övék a világ legfejlettebb társadalmi rendszere, amely idővel az egész világon győzedelmeskedni fog, a kapitalizmus elleni folyamatos harcot követően; ezenkívül úgy érezték – nem minden alap nélkül -, hogy ők hozták a legnagyobb áldozatot a németek legyőzése érdekében, s hogy a világ tartozik ennek elismerésével. Az amerikaiak többségében ugyancsak erős volt saját országuk kivételezettségének tudata: hajlamosak voltak úgy gondolni, hogy ők egy új világ fiatal, dinamikus nemzete, amely mentes az “Óvilág” hibáitól; hogy a második világháború alatt ők mentették meg a “szabad világot” a náci zsarnokságtól, most pedig ők menthetik meg a kommunista zsarnokságtól. A szovjet-amerikai ellentét két világnézet, két életforma, két világ szembenállásának kezdett tűnni, amelyben mindkét fél magát gondolta a fejlettebbnek, s úgy vélte, a történelem a másikat fogja halálra ítélni. Néhány évvel a második világháború után dúlt a hidegháború, és sokakat nyomasztotta annak a veszélye, hogy mindez elvezethet a harmadik, minden korábbinál pusztítóbb világháborúhoz.
Amerikai Egyesült Államok
Az USA gazdasági erejét tükrözte katonai potenciálja. A haderő létszáma a háború után (1945-1946) 12,5 millió fő körül mozgott, amiből 7,5 millió külföldön állomásozott. Világelső haditengerészetének köszönhetően a világ bármely tengerén megközelíthető térségére ki tudta terjeszteni hatalmát, befolyását, s légiereje (stratégiai-nagy távolságú bombázók) és atomfegyver-monopóliuma is meghatározó volt. A szárazföldi erőket kivéve (Szovjetuniónak volt a legnagyobb) az USA katonai ereje messze fölötte állt a világ országainak, és ez így maradt egészen a koreai háborúig (1950-1953).
A hagyományos nagyhatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország) háború utáni meggyengülésével az USA töltötte ki a hátrahagyott hatalmi vákuumot, támaszkodva világelső gazdasági és katonai potenciáljára. A világháborút követően az Egyesült Államok hadserege és támaszpontjaik a világ minden térségében megtalálhatóak voltak (pl. Görögország, Törökország, Nyugat-Európa).
Az USA számára létfontosságú volt, hogy biztosítsa a szabad kereskedelmet és a nyersanyagforrások elérését, mivel így tudta biztosítani a növekedési pályára állított gazdaságának továbbfejlődését a kormányzati pénzek csökkenését jelentő időben. A nemzetközi gazdasági egyezmények (1942-1946) is ezt a célt szolgálták (pl. Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Rekonstrukció és Fejlesztési Bank, Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény – GATT). A Marshall-segély programot Európa újjászületéséért és a szovjet befolyás megállításáért indították el.
Szovjetunió
A Szovjetunió sikeres hadjárata a nyugati fronton megváltoztatta az ország 1917 utáni európai értékelését, amikor a hatalmas orosz hadsereg volt Közép-Kelet-Európa csendőre. Az ország területe megnagyobbodott (Finnországtól és Romániától elfoglalt területek), s nyugati és déli határainál csatlós “ütköző” államokat hozott létre (Lengyelország, Kelet-Németország, Magyarország, Románia, Bulgária). Mindeközben keleti határait is kiterjesztette (Mandzsúria, Észak-Korea Szahalin megszállása).
Míg az USA gazdaságilag erősen jött ki a második világháborúból, addig a Szovjetunió gazdaságát megtörte a háború (egyoldalú gazdaság, milliónyi halott, mezőgazdasági szektor csődben, nehézipar erőltetett fejlesztése). Ez meglátszott katonai erején: bár a világ legnagyobb védelmi erejét bírta, a felszerelése már elavult volt 1945-46-ban. Céljuk a lépéstartás volt az USA-val, amit végül az erőletett fejlesztéssel el is értek. Mindeközben a sztálini belpolitikát kiterjesztették az uralmuk alatt lévő kelet-európai államokra is, bármiféle demokratikus kezdeményezéseket letörtek, az ellenzéki pártokat betiltották.
A szovjet tömb országai a kapitalista világgazdasággal szemben egy ellen-világgazdaságot akartak létrehozni, amelyben nem a tőke, a pénz és a piac logikája diktál, hanem a politikai vezetés akarata. Ennek jegyében hozták létre 1949-ben a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát, a KGST-t. 1955-ben a Szovjetunió a NATO ellensúlyaként létrehozza saját katonai szervezetét,a Varsói Szerződést.
Az USA kezdeti gazdasági, katonai és nemzetközi politikai egyedülálló helyzetét a Szovjetunió 1950-re a katonai és a nemzetközi politika területén behozta, aminek következményeként a Pax Americana-ból kinőtt a bipoláris világ (a koreai háborúig). A kétpólusú világ fenntartását segítette, hogy a küzdelem az ideológia területére is kiterjedt: Churchill 1946-os “vasfüggöny”-beszéde; Truman 1947-es doktrínája,miszerint az USA fel fogja tartóztatni a szovjet terjeszkedést, s valamennyi állam, amely szembeszáll a szovjetekkel, számíthat az Egyesült Államok támogatására. A szovjet oldalon Zsdanov által 1947-ben kifejtett doktrína volt érvényben. Kimondta, hogy a Szovjetunió a demokratikus államok tömbje élén áll, és harcol a háborúpárti imperialista blokkal, amelynek élén az USA áll. A két szuperhatalom több évtizedes szembenállása azonban nem vezetett közvetlen katonai összecsapáshoz – ezt az állapotot nevezik hidegháborúnak. A hidegháborúban a liberalizmus-kommunizmus kölcsönösen kizárták egymást: a világot olyan küzdőtérré alakították, ahol az ideológiai vita nem választható el a hatalmi fölénytől. Az országok vagy az amerikai vagy a szovjet blokkhoz csatlakoztak – középút a Sztálin-McCarthy korszakban nem volt( McCarthy szenátor „kommunistagyanús” személyeket idéztetett az Amerika- ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé. Ha valaki nem volt hajlandó a bizottság előtt esküt tenni, hogy nem kommunista, rendszerint állása elvesztésével és zaklatással kellett számolnia. 1954-ben menesztik a szenátort). Ehhez az állapothoz Európa országain kívül Ázsia, Közel-Kelet, Afrika és Latin-Amerika népeinek is alkalmazkodniuk kellett.
A hidegháború
A hidegháború célja kezdetben az európai határok újrarajzolása volt, illetve a Szovjetunió részéről ez az 1918-22-es területi rendezések megsemmisítését jelentette. A hidegháború folyamatára három jelenség volt jellemző: az európai blokkok közötti szakadás, a hidegháború hatása a gyarmati felszabadító küzdelmekre és a fegyverkezési verseny.
1. Kulcsfontosságú kiemelni Németország helyzetét, mivel ez az ország képezte a határt Európában a keleti és a nyugati tömb államai közt. Az 1945. júliusi potsdami nagyhatalmi konferencia döntésének megfelelően Németország nyugati része amerikai, brit és francia megszállás alá került, míg a keleti régióba szovjet csapatok vonultak be. A fővárost, Berlint is megszállási övezetekre osztották. 1949. augusztusában a nyugati övezetben megalakult a Bonn központú Német Szövetségi Köztársaság (NSZK), válaszképpen a szovjet zóna területén létrejött a Német Demokratikus Köztársaság (NDK),melynek fővárosa Kelet-Berlin volt.
A szövetségesek Nyugat-Berlin ellátása érdekében 1945 után pontosan kijelölték a légifolyosókat, a közúti hozzáférést azonban nem szabályozták. Ezt használta ki Sztálin, amikor 1948-49-ben blokád alá vette a várost. Meglepetésére azonban a nyugatiak képesek voltak légi úton is ellátni Nyugat-Berlint, így nem volt szükségük-háborús veszélyt keltve- a közúti közlekedés kierőszakolására.
Berlin kettéosztottsága azonban továbbra is feszültségek forrása maradt, ugyanis ez volt a ,,rés” a szovjet tömb falán, amelyen keresztül keletnémet állampolgárok milliói menekültek nyugatra. Ennek megszüntetésére 1961. augusztus 13-án a keletnémet hatóságok egyetlen éjszaka alatt kijelölték, majd felhúzták a Nyugat-Berlint körülvevő falat, mely a hidegháború egyik jelképévé vált.
2. A Szovjetunió és az Egyesült Államok szembenállása az európai ügyeken kívül kiterjedt az egész világra, s céljuk azoknak politikai átalakulása, csatlósállamok létrehozása volt. (1947. Indiát elhagyják a britek; az USA 1951-ben beavatkozik a Fülöp-szigeteken; 1949. Indonéziát elhagyják a hollandok; Japánt erősíti az USA. Míg a Szovjetunió 1950-ben Észak-Koreában átlépi a 38. szélességi kört.)
Az Egyesült Államok, Kanada és az európai államok egy része biztonságuk megerősítése érdekében 1949. április 4-én létrehozzák az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetét (NATO), majd létrejött az ANZUS, SEATO, CENTO, megkötötték a Bagdadi paktumot (1955), s más különleges szerződéseket Izraellel, Szaúd-Arábiával, Jordániával. Mindeközben Hruscsov kapcsolatokat épített ki a harmadik világgal (India, Burma, Afganisztán, afrikai országok, Vietnam, Kuba). A Szovjetunió kihasználta a gyarmati sorból felszabaduló országok kapitalizmus-ellenességét. A két fél működésének következményeként 1955-ben Bandungban a harmadik világ függetlenné vált országainak többsége meghirdette az ún. el nem kötelezettek mozgalmát. Ennek lényege az volt, hogy ezek az országok elutasították mind az USA befolyását, mind a Szovjetunióét. A mozgalom rámutatott arra, hogy a bipoláris világ széttöredezett: ezek az államok igyekeztek önálló politikai tényezővé válni a világpolitikában. A két nagyhatalom befolyásának csökkenését kívánták jelezni, hisz nagyobb problémák vannak Afrika, Ázsia és Latin-Amerika országaiban.
Az el nem kötelezettek csúcstalálkozói: 1961. Belgrád, 1964. Kairó, 1970. Lusaka; vezetőik: Tito (Jugoszlávia), Nasszer (Egyiptom), Nehru (India).
Jellemző volt azonban a harmadik világ országaira, hogy együttműködésüket társadalmi-politikai-kulturális illetve vallási különbségek gátolták, és szinte sohasem tudtak függetlenedni a hidegháborús viszonyoktól. Bármilyen összecsapás tört ki a harmadik világban –akár egy országon belül, akár országok között -, ha az egyik fél megszerezte valamelyik tömb támogatását, ellenfele számíthatott a másik szuperhatalom segítségére. A hidegháború legjelentősebb konfliktusai az alábbiak:
Szuezi válság: Az 1950-es években Gamal Nasszer egyiptomi elnök gyarmatosításellenes és szovjetbarát politikát hirdetett meg. Ugyanakkor,mint a legnépesebb arab ország feje, az 1948-ban megalakult Izrael elleni arab koalíció egyik legfontosabb irányítójának számított. S mikor Nasszer államosította a Szuezi-csatornát, ellenfelei összefogtak ellene. 1956.október 29-én brit, francia és izraeli csapatok támadták meg Egyiptomot. A támadók szétverték az egyiptomi főerőket, elérték a Szuezi-csatornát, a katonai sikert azonban nem tudták politikailag is kiaknázni: szovjet, illetve amerikai követelésre vissza kellett vonulniuk.
Kubai rakétaválság: A két szuperhatalom 1962-ben, az ún. karibi válság idején került a legközelebb az atomháborúhoz. Kubába, ahol néhány évvel korábban kommunista rendszer került hatalomra, szovjet rakétákat telepítettek-ellensúlyozandó a Törökországba telepített, a Szovjetunió ellen irányuló amerikai rakétákat. Az amerikaiak blokád alá vették a szigetet, a két katonai tömb hadseregeit riadókészültségbe helyezték, és a feszültség csak két hét után enyhült,amikor mindkét fél ígéretet tett rakétái visszavonására.
Koreai háború: 1950-ben Kim Ir Szen ,a kommunista Észak-Korea diktátora- megszerezve a szovjet és kínai támogatást- megtámadta Dél-Koreát. Az USA csapatokat küldött Dél-Korea megsegítésére, az északiak oldalán pedig kínaiak avatkoztak be. A váltakozó sikerű harcok után megkötött panmindzsoni fegyverszünet (1953) lényegében visszaállította a korábbi határokat. A két Korea hivatalosan még az ezredfordulón sem kötött békét.
Vietnami háború: Vietnamban 1946-ban felszabadító háború kezdődött a francia gyarmatosítók ellen a kommunisták vezetésével, amely 1954-ben Dien Bien Phunál döntő győzelemmel végződött. Az 1954-es genfi egyezmény értelmében a franciák elhagyták Vietnamot, amelyet ideiglenes demarkációs vonallal kettéosztottak, s választások megtartását írták elő mindkét országrészben. Ehelyett északon kommunista rendszer alakult Vietnami Demokratikus Köztársaság néven, Ho Si Minh vezetésével, míg délen az Amerika-barát Vietnami Köztársaság jött létre. 1960-ban Dél-Vietnamban északi támogatással partizánháború kezdődött. Az amerikai kormány előbb tanácsadókat és fegyvereket küldött, majd katonákat is. Számuk 1968-69-re 500 000-re nőtt, és az amerikai légierő bombázta Észak-Vietnamot is. Az 1973-as párizsi békét követően az amerikai egységeket fokozatosan kivonták, és 1975-ben a győztes kommunisták egyesítették a két országrészt.
3. A hidegháború időszakában a két szuperhatalom között fegyverkezési verseny folyt, amely az erőviszonyok kiegyenlítődését eredményezte: az 1960-as évek elejére közel azonos összeget költöttek fegyverekre. 1949-ben a Szovjetunió is előállította saját nukleáris fegyverét. 1957 októberében, a világon először a Szovjetunió lőtt fel mesterséges tárgyat, a Szputnyik nevű műholdat Föld körüli pályára (“Szputnyik-sokk”). 1961 áprilisában pedig elsőként szovjet ember, Jurij Gagarin jutott fel a világűrbe. A nukleáris fegyverek új generációját jelentő hidrogénbombát már kevesebb, mint egy évvel az amerikaiak után, 1953-ban előállították.
A hatvanas évekre világossá vált, hogy a két szuperhatalom birtokában lévő több száz, majd több ezer nukleáris robbanófej gyökeresen új stratégiát követel. Egyrészt, mert támadás esetén a másik szuperhatalom vezetőjének esetleg a szó szoros értelmében néhány perc áll csak a rendelkezésére, hogy döntsön: megindítja-e ellencsapásként saját rakétáit és bombázóit. Ez felvezette annak veszélyét, hogy egy hamis riasztás, például egy légvédelmi radar hibás jelzése miatt, véletlenül atomháború törhet ki. Az új doktrína így a kölcsönös elrettentés stratégiája lett: az atomhatalmak azért tartottak atomfegyvereket, hogy elrettentsék a többieket az ellenük irányuló csapástól.
1952-ben Nagy-Britannia, 1960-ban Franciaország, 1964-ben pedig Kína is kifejlesztette saját nukleáris fegyverét. 1963-ban a két szuperhatalom főhadiszállásai között állandó összeköttetést, ún. “forró drótot” létesítettek a véletlen atomháború kockázatának csökkentésére. A szuperhatalmak, illetve Nagy-Britannia megpróbálta keretek között tartani a nukleáris fegyverkezést (1963. atomcsend szerződés, 1968. atomsorompó szerződés).
A enyhülés időszaka
A hidegháború időről időre bekövetkező békülékenyebb, az együttműködést hangsúlyozó szakaszait “enyhülésnek” nevezték. Az első ilyen hullám Sztálin 1953-as halála után következett be, amikor az új szovjet vezetés csökkenteni akarta az ország külpolitikai terheit.
Az ötvenes évek végén a kommunista tömb egysége meghasadt: Kína eltávolodott a Szovjetuniótól, a hatvanas évek elején szakított vele, s az évtized végén már határincidensek is előfordultak a két ország között. Mao és a republikánus amerikai elnök, Richard Nixon 1972-ben tárgyalásokat kezdtek. Ennek nyomán gazdasági, katonai és kulturális kapcsolatok épültek ki a két ország között. (Henry Kissinger külügyminiszter új külpolitikai elve: csak ott kell beavatkozni, ahol alapvető amerikai érdekek forognak kockán, s ahol a beavatkozás nem követel túl nagy árat Amerikától.)
Az enyhülés irányába hatott a nyugatnémetek ún. keleti politikája is (Willy Brandt). A két német állam 1972-ben kölcsönösen elismerte egymást. Hamarosan az NSZK vált a szovjet tömb legfontosabb gazdasági partnerévé. Ugyanebben az évben aláírták az első jelentős szovjet-amerikai fegyverzetkorlátozási egyezményt, a SALT-1 szerződést. 1975-ben,az enyhülési folyamat csúcspontján 33 európai ország, valamint az USA és Kanada vezetői aláírták a Helsinki Záróokmányt,amely kimondta az államok egyenjogúságának elvét, a területi sérthetetlenséget, a viták békés rendezésének elvét és az emberi jogok tiszteletben tartását. Az 1970-es évek végén azonban a szovjetek megjelenése egy sor afrikai és ázsiai országban, s hadseregük 1979-es bevonulása Afganisztánba átmenetileg megakasztotta az enyhülési folyamatot.
Kis hidegháború; a kétpólusú korszak vége
Az amerikai politikai elit a hetvenes években úgy érezte, hogy az USA fokozatosan visszaszorul a világ számos pontján. A szovjet politikusokban ezzel szemben az évtized számos eseménye a diadalmas előrenyomulás illúzióját keltette. Az addig nem túl jelentős flottájukat korszerűsítették, számos afrikai országban megjelentek csapataik, valamint új közép-hatótávolságú rakétákat telepítettek Európába. 1979 decemberében szovjet csapatok vonultak be Afganisztánba, hogy kommunista rezsimet jutassanak hatalomra.
Az amerikai politika irányváltással reagált: rakétákat telepítettek Európába, és támogatták a szovjetek ellen harcoló afgán gerillákat. A két szuperhatalom viszonya ismét megromlott, megkezdődött a „kis hidegháború”.
A Szovjetunióban 1985-ben hatalomra került Gorbacsov azonban felismerte, hogy a szovjet gazdasági rendszert súlyos válság fenyegeti,ezért átfogó reformokat kezdeményezett. Gorbacsov hamarosan bejelentette, hogy kivonja csapatait Afganisztánból,s 1989-re valóra váltotta ígéretét. 1985 és 1991 között a Szovjetunió feladta a Brezsnyev-doktrínát (külpolitikai gyakorlat,a Szovjetunió minden szocialista ország politikájába beavatkozhat, ha úgy ítélte meg, hogy az veszélyezteti a katonai tömb érdekeit), és elfogadta a Varsói Szerződés felbomlását is. A Szovjetunió számára a legnagyobb kihívást az NDK 1989. novemberi összeomlása jelentette, mivel a kommunista rendszert elsöprő tömeg Németország újraegyesítését is követelte a rendszerváltozás mellett. Gorbacsov beleegyezett az újraegyesítésbe, és Moszkvában az ún. 2+4 tárgyalások eredményeként aláírt megállapodások lehetővé tették, hogy a két Németország egyesüljön.
A kelet-európai szocialista tömb összeomlásával 1991-ben megszűnt a Varsói Szerződés, a KGST, s valamennyi országból kivonultak a szovjet csapatok. A hidegháború és a bipoláris világ korszaka véget ért.