A modern francia líra legelsô nagy költôje Charles Baudelaire (1821-1867) volt.
Párizsi polgárcsaládból származott. Amikor megszületett, édesanyja 27, apja
61 éves volt. Az apa halála után a fiatal, csinos özvegy feleségül ment egy nagy
karrier elôtt álló katonatiszthez. Az új házasság a gyermek számára szerencsétlenséget, szakadatlan összeütközést, rengeteg szenvedést hozott. Késôbb szakított családjával, s a maga ízlése szerint alakította életét. Bohém, züllött, különc életmódja, különbözô kábítószerek élvezete, egy mulalt színésznôvel való szerelmi
kapcsolata egyre mélyebb, megalázó
nyomorba taszította. Hitelezôi elôl menekülve, Belgiumban érte a súlyos betegség, s teljesen elszegényedve halt meg.
Életét és költészetének témáit is végletes ellentétek jellemzik. Mesterséges gyönyörök mámorában, bűnben és
szennyben élt, de valójában a tisztaság
megszállottja volt. Egyre mélyebbre hullt a földi élet poklába, közben lelkea “lét fölött lebegett”, “túl a szférák örök csillagöves határán”. Egy fokozatosan elzüllô félvér nôhöz, a “fekete Vénusz”-hoz láncolták erotikus vágyai, s
ugyanakkor éveken át kereste a biztonságot és az üdvözülést a tiszta, angyali
szerelemben. Rendetlen és szertelen életet élt, de folyton a rend, a rendszeresség
után sóvár ott. Egész léte hatalmas lelki dráma, örökös vergôdés a kiábrárnditó való és a valóság fölé emelô eszmények között.
Baudelaire a romlottságból a művészet virágait fakasztotta, s ez magyarázza meg kötete végleges címének kontrasztját. A Romlás virágai
elsô kiadása 1857-ben látott napilágot. Ezt az egyetlen verskötetet építette, bôvítette újabb és újabb versekkel egészen haláláig. – Rendkívül
lassan, hihetetlen műgonddal dolgozott. Készen, tökéletes formában
akart jelentkezni. Megjelent írásait is folyton javította, csiszolta.
Legmélyebb élynénye lehetett az emberi természet kettôsségének átélése, hogy az emberben benne él az állat és az angyal is, a romlottság és
a tisztaság is. Sok-sok versében szólaltatja meg az ember gyarlóságát,
a züllés undorát s a vágyakozó sóvárgást az “ideál” felé.
E tragikus sors igazi átélôi és áldozatai a művészek, a költôk, akik
éppen túlfinomult érzékenységük miatt a legotthontalanabbak az emberi társadalomban. A világ nyers közönségessége és a tiszta ideál
közötti vergôdés Az albatrosz című költemény témája is.
Az elsô három strófa epikus jellegű allegorikus képsort mutat be :
a rabul ejtett, a magasságból a mélybe kényszerített madár szánalmas,
esetlen sutaságát. (Az albatrosz hatalmas szárnyú, hófehér tollú, kissé
rövid törzsű tengeri madár; mozdulatlan szárnyaival is gyönyörűen
tud repülni, “vitorlázni”.)
A költemény két végletet állít szembe: a “fenn” és a “lenn” világát,
a magasságot és a mélységet. Az ellentétet fokozza, hogy különbözô elôjelű értékek kapcsolódnak mindkét térbeli tartományhoz. A “fenn”
egyértelműen a kéklô tisztaságot, a végtelenséget, a korlátok nélküli
szabadságot, a szép kalandokat, a földtôl való elszakadást: a pozitív
tartalmú értékeket hordozza. Ez az albatrosznak, a vizek nagy madarának az igazi, éltetô eleme, sajátos közege. Itt felszabadultan csatangoló, kalandokra szálló utas, “a kéklô lég ura”, “szép csoda”, “légi
herceg”. A metaforák sokasága a hangulatkeltés eszközeként az együttérzés kifejezôje. – “Lenn” csak fásult és unatkozó, durva élcekkel szórakozó matrózok vannak : ez a rabság, a megalázás, a rút röhögés és
romlottság világa. A “fenn” értékei “lenn” értéktelenné válnak, visszájukra fordulnak. A kéklô légben gyönyörűen szálló nagy madár ebben
az idegen közegben “esetlen, bús, beteg”, s éppen magasba emelô szárnyai teszik nevetségessé, félszeggé, kiszolgáltatottá. Kiválik méltatlan
környezetébôl, más, mint a többiek, s ezért magányos, védtelen és sehezhetô: csüggedten türi a megalázást és a gúnyolódást.
A költôi leírás rendkívül érzékletes, s az erôs hangulatiság már az elsô
három strófában is sejteti, hogy a képek többet és mást jelentenek, mint
csupán egy érdekes jelenet egyszerű közlését. A képsor túlmutat önmagán : az értékpusztulás tragikus élvnényét, a tisztaság és a szépség elkerülhetetlen konfliktusát sugallja a durvasággal, a közönségességgel.
– Baudelaire azonban az utolsó versszakban még megmagyarázza,
mintegy megfejti a korábbi képsor jelképes tartalmát: a mélybe kényszerített albatroszhoz hasonlóan gyötrôdik és szenved a magányos költô is a hozzá méltatlan, ôt megérteni nem tudó durva környezetben.
A szellem embere lenn, a földön “bús rab”, saját világából kiragadva
mások gúnyolódásának, élcelôdésének megvetett célpontja. – De tovább is léphetünk a vers értelmezésében. Csak a kiemelkedô szellemóriások, a művészek élhetik át ezt a megalázó élményt?
Baudelaire kötetének verseit témakörök szerint különbözô ciklusokba
csoportositotta. A legterjedelmesebb az elsô, a Spleen és Ideál: a valóság
unalma és a vágy eszménye közt vergôdô ember szenvedéseit idézi.
14 költemény szól az albatrosz-sorsról, aztán 55 az élet legnagyobb
drámájaként a férfi és a nô küzdelmes viszonyát énekli. Ide tartozik az
Oszi ének is. A költemény elsô része az ôsz és a tél közeledésével a halál
elkerülhetetlenségét, a riadt lélek borzongó,borongó hangulatát érzékelteti. Annak a pillanatnyi lelkiállapotnak leheletfinom sugallata a költemény, amikor a lélek hirtelen rádöbben az idô gyors múlására
(“Tegnap nyár volt; ma ôsz van.”), a közös emberi sors tragikumára.
Ez az elégikus hangulat készíti elô a vers második részének halk szerelmi vallomását. A szerelem itt nem a férfi és a nô szenvedélyes párviadala, hanem “édes naplemente”, “ôszi glória”, a forró nyarat elsirató “ôszutó szelíd és sárga sugara”. A halál rettenetétôl menekülô
ember a vigaszt, a magány feloldását várja már csak az öleléstôl, nem
az érzéki gyönyöröket.
Baudelaire a nagy amerikai költôtôl, Edgar Allan Poe-tól (1809-1849) tanulta
a szépségimádat esztétikáját. Poe szerint a költészet célja nem az igazság és nem az
erkölcsi tanulság, hanem “a szépség ritmikus megteremtése”. Benne tudatosodott
elôször a tanítástól, politikai, valláserkölcsi és egyéb eszméktôl mentes “tiszta
költészet” fogalma. A költô feladata e szerint a “rajongó erôfeszités a felsöbbrendű
Szépség elérésére”. Ezt a Szépséget nem a való világban kell keresni, hiszen a látható, érzékelhetô jelenségek egy rejtett, titokzatos valóság jelképei csupán; az egész
érzéki valóság (az érzékszerveinkben tükrözôdô valóság) “jelképek erdeje”.
A jelenségek mögött Baudelaire és az új költôk összefüggéseket sejtenek, s ezt az “igazabb valót”, a “rejtett lényeget” kell a költôknek
megragadniuk, legalábbis erre kell törekedniük. Ezt az újfajta költôi
látásmódot elsôként Baudelaire “fogalmazta meg” Kapcsolatok című
szonettjében. A vers nehezen érthetô, homályos, hiszen csak sejtetni kíván egy “megfogalmazhatatlan”, pontosan fel nem derithetô megérzést.
A szonett elsô metaforája : “templom a természet” – már misztikus sejtelmességet, vallásos áhítatot áraszt. Ez a különös hangulat járja át a
templom “oszlopait” is, a természetjelenségeit, tárgyait: ezek is”élnek”,
“szavakat mormolnak”, titkos üzeneteket “súgnak” egymásnak. Az ember útját, életét körülvevô természet elvesziti korikrétságát, s egy ismeretlen világ jelképeinek erdejévé válik. A valóság jelképes értelmű tárgyait – logikailag megmagyarázhatatlanul – “valami titkos és mély egység” kapcsolja össze, egymással összefüggenek, s a távoli visszhangok nyomán “egymásba csendül a szín és a hang s az illat”. Ebben
az egyetemes összefüggésben elmosódnak a különbözô érzékterületek
(látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás) határai. – Benyomásainkban, élményeinkben sem különülnek el ezek, csak a tudat választja szét ôket
egymástól. – Vannak oboa-édes, zöld szagok – állapítja meg a költô – s ezekhez még erkölcsi minôségek is kapcsolódhatnak : lehetnek “gyôzelmesek, romlottak, gazdagok”. Ugyanígy tűnik el a különbség a test
és a lélek között is.
Az új költészet az “érzékek zűrzavarával”, “összekeverésével” reméli
felnyitni “a végtelen kapuit”, kíván közelebb jutni az ismeretlenhez, a
valóság rejtett lényegéhez. – A modern líra kedvenc kifejezô eszköze
lett a szinesztézia (a metafora egyik alfaja : különbözô érzékelési területek benyomásainak összekapcsolása). A korábbi költôk csak elvétve
használták, most megnövekedett jelentôséget kapott.
A szimbolizmus
A “kapcsolatok” tapasztalatilag, logikailag alig vagy egyáltalán nem
indokolhatók, legtöbbször szemben állnak mindennapi szemléletünkkel, csupán a költôi hangulat teremt szabadon, illetve érez meg illó
kapcsolatokat, újszerű összefüggéseket a világ dolgai, jelenségei között. A századvég polgári költészetének ez a hangulati sejtelmesség
lesz egyik legjelentôsebb vonása, s a pillanatnyi benyomások, futó
hangulatok rögzítésére, megörökítésére törekszik az impresszionista
festészet is. Baudelaire Kapcsolatok című versében is megfigyelhetô ez
az erôs hangulati töltés, s ennek – többek között – itt is a melléknevek
és a fônevek halmozása a legfôbb eszköze.
Baudelaire-t tekinthetjük a szimbolizmus elindítójának, elôfutárának,
bár maga az elnevezés csak a 80-as évek közepe táján jelzi az új lírai
törekvéseket. Baudelaire és követôi (Mallarmé, Verlaine, Rimbaud)
fedezték fel, hogy lelki tartalmakat, folyamatokat, belsô történeteket a
külvilág sejtetô, többnyire látomásszerű képeivel ki lehet fejezni.
A szimbólum vagy jelkép ôsrégi szókép: valamely gondolati tartalom, elvont
eszme, fogalom érzékletes képpel való kifejezése, helyettesítése. Pl. a lánc a rabság,
a fekete szin a gyász, a lant a költészet érzéki jele stb. A kapcsolatot, az összefüggést
ezekben a megszokás, a megegyezés, a hagyomány hozta létre. A szimbólum eredetileg a görögöknél a felismerést lehetôvé tevô titkos jel volt (pl. kettévágott tárgy;
az ôskeresztényeknél ilyen szimbólum volt a hal képe, mert a “hal” szó görög
betűit egy keresztény jelszó rövidítésének fogták fel.).
A XIX. század végének költészete által használt szimbólumokban
nincs semmiféle szokványos összefüggés az érzéki kép és a rejtett tartalom között, közéjük hiba volna matematikai egyenlôségjelet tenni.
A szimbolista költészetben az érzékletes – többnyire kibontott, továbbvitt – kép vagy képrendszer önállóvá válik, önmagára irányitja a
figyelmet, s mintegy arra kényszerit, hogy kutassuk fel a szövegösszefüggésen belül keletkezett jelképes értelmezést. A kép vagy képrendszer Őcsak megsejtet, szuggerál valamilyen pontosan nem tudatosított s éppen
ezért a köznapi nyelven kifejezhetetlen, megmagyarázhatatlan homályos érzést, hangulatot, lelki tartalmat, belsô élményt. A kép és a tartalom közötti kapcsolat önkényes és meglepô, többnyire csak hangulati
összefüggés van közöttük. – A szimbolista jelrendszer egyes elemei és a
megsejtendô tartalom között nincsenek részmegfelelések, épp ez különbözteti meg az allegóriától.
A szimbolista líra képhasználata merészebb és mozgékonyabb lett,
ugyanakkor szubjektívabb, homályosabb is, s nem is mindig követhetô. A szimbolisták mámorosan keresték az új szókapcsolatokat, a
nyelvi mágiát. – A világos megnevezést kerülô sugalmazás szükségképpen együtt járt a homályossággal, a kevésbéérthetôséggel, de a költôk bátran vállalták ezt a következményt. Ugy vélték, hogy míg a világosság a hiányzó mélység jele, a homály már önmagában költôi. Ezzel függ össze a szimbolizmus arisztokratizmusa is: csak kevesekhez, a kiválasztottakhoz akart szólni.
Szimbolista vonás a zeneiségre való törekvés is, ez azonban nem
csilingelô csengést-bongást jelent, inkább azt a hatást, amit a zene gyakorol az emberre. A tiszta rímnél jobban szerették a lágyabb asszonáncot, s kedvelték az alliterációt.
A szimbolista líra erôs hangulatisága érintkezik az impresszionista
költészettel, s e két irányzathoz tartozó alkotásokat nem mindig lehet
egymástól elkülöníteni.
_______________