Petőfi az új politikai tájékozódásáról is hírt ad. 1846 márciusában Pesten türelmetlenül vetette bele magát az irodalmi-politikai életbe. A lapkiadók „zsarnoksága” ellen szervezi a Tízek Társaságát, tíz fiatal író szövetségét.
A világforradalom lázban égett, a nemzeti és egyetemes emberi szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Költészetében 1846-tól felerősödik a politikai líra, művészi forradalmiassága megtelik politikai forradalmiassággal.
Egy gondolat bánt engemet…
A forradalmi látomásversei közül egyik legjelentősebb, mely „a nagy romantikus-szimbolista víziókkal vetekszik”. Ezzel a zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja az 1846-os esztendőt. A bántó, elviselhetetlen gondolat a hosszú, észrevétlen elmúlás, melynek visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a két hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletező kibontása érzékelteti. A cselekvő akarat két izgatott felkiáltásban utasítja el ezt a halálnemet, s rögtön ezután lét metafora (fa, kőszirt) fejezi ki-egyenlőre-a költő óhaját. A metaforikus képek azonban csak annak a másiknak, a hosszú és beteg sorvadásnak vágybeli ellentétei: az épnek és erősnek hirtelen, elemi erők által okozott, nagyszerűjelenségektől kísért pusztulását jelentik. De ez a megsemmisülés is passzív halál, mint a verskezdeti, s ezért a költő számára is felfoghatatlan. A három pont és a gondolatjel a töprengés csendjét jelzi, a végleges döntést megelőző időt. Az előbbi képek után jelenik meg a cselekvő halál gondolata egy látomásban. Ez a látomásszakasz egyetlen hatalmas versmondat, mely időben egymást követő jelenségek során át rohan a megnyugtató megoldás felé. Ez a rész az előzőekhez képest is, de önmagában véve is nagyarányú fokozást valósít meg. A feltételes mellékmondatokban tárul fel a már más versekből ismert vízió: minden rabszolganép a „világszabadság” szent jelszavát harsogva megütközik a zsarnoksággal. Látási és hallási képzetek erősítik az ütközet elképzelését: lelkesedés „piros” színe az arcokon és a zászlókon s az „elharsogják” ige a földkerekségen kelettől nyugatig végighömpölygő mennydörgése.
A külön sorba kerülő világszabadság erőteljes hangsúlyt ad a nagy célkitűzésének. Egyes szám első személyben folytatódik a költemény. A felzaklatott költői képzelet a közvetlen összecsapás forgatagába vezet. Gyors mozgással kapcsolódik az acéli zörej, az ágyúdörej, a trombiták riadója, a fújó paripák száguldásának látomásai. Elesni a csatában nem passzív megsemmisülés, hanem hősi halál az utolsó csatában. A ponttal és a gondolatjellel lezáruló mondattal a költemény visszatér az előbbi ritmushoz, lecsendesedik, lelassul. Az ünnepélyes temetés a végső látomás. Az utókor, a hálás nemzedék adja meg a végtisztességet az önfeláldozó hőseinek. A rapszódia a „szent világszabadság” jelszavának zengésével zárul.
A XIX. század költői
1846 után jut el egy újfajta költői-ideál kialakításáig, egy új művészi hitvallás hirdetéséig. A vers szerint a költőket Isten küldte, egy „lángoszlop”, mely a zsidókat vezette Kánaánba, ahogy a költészet vezeti a népet. Ezt a követelményt állítja a többi költő elé. Ennek érdekében indulattal érvel és bizonyít: tiltással figyelmeztet a feladat rendkívüliségére (1. versszak), meghatározza a népvezér költők szerepét, rendeltetését (2. versszak), felháborodottan átkozza meg a gyáva és hamis, hazug próféták magatartását (3-4. versszak). (A látnok költő kétségbeesetten tengődő millióknak vigaszul feltárja a jövendőt: költői képekkel írja körül az elérendő célt (5. versszak). A vagyoni, jogi és kulturális egyenlőség elképzelése túlmutat a közeli jövőn („Ha majd…”). A cél elérése nem kétséges, de az időpont bizonytalan. A költő itt már nem láttatja magát, nem szól személyes részvételéről, sőt „talán” tétovasága azt jelzi, hogy „munkájának” eredményét sem fogja megérni (6. versszak). A költemény mégis megnyugvással, a feladat teljesítésének boldogító tudatával zárul. A képek ellágyulva, puha, tapintható finomsága (szelíd, lágy csók, virágkötél, selyempárna) a halál órájának lelki békességét sugallja. Mert nem az eredmény, hanem a szándék minősíti az embert. A biblikus motívumok átszövik a verset, s a politikai meggyőződést a vallásos hit magasságába emelik, a látomást ars poeticává avatják. Ez a költemény minden romantikus szenvedélyességének ellenére is kerek, zárt, szinte klasszicista ízlésű kompozíció; az indulatok nem teszik zaklatottá, nem bontják meg a sorok, a strófaszerkezetek és a rímek szabályos ismétlődését. Inkább érvelő, bizonyító, meggyőző retorikára esik benne a hangsúly.
Respublika
Petőfi az 1848-as év második felére csalódott, becsapott ember lett. Augusztusban verset írt a Respublikához. A 7. versszakban kétségbeesve kérdezi, hogy túléli-e a harcot, vagy nem. A respublica fenséges női alakban jelenik meg a versben. Ez a nőalak szelíd szemű, de szilaj karú, a szeretet védelmezője, de kardot is villogtat („Halálos vésznek kardja villan”). Az egyéni sors itt is alárendelődik a szent ügynek. Petőfi sírképpel zárja a verset. Az egyén halála ellenére csupa bizakodás a vers. (Respublica=köztársaság)