1905 április 11-én született Budapesten. Édesanyja Pőcze Borbála, vidékről származott, és mosónő volt. Édesapja, József Áron szappanfőző munkás volt, majd „Amerikába vándorolt”, de csak Romániába jutott el. József Attilának két testvére volt: Jolán és Etus. Anyja egyedül maradván az Országos Gyermekvédő Liga révén Etussal együtt Öcsödre adja nevelőszülőkhöz, ez az első törés József Attila életében. 1918-ban meghal édesanyja, ez a második törés. Édesanyja halálát nem tudja feldolgozni. Ambivalens érzések jellemzik, egyszer gyűlöli, egyszer imádja.
Édesanyja halála után sógora, Dr. Makai Ödön veszi magához, aki iskoláztatni is hajlandó, így kerül Makóra. Itt figyelmek fel először verseire. Később Juhász Gyula fedezi fel Szegeden, atyai jóbarátja és tanítója lesz. Az ő segítségével jelent meg első verseskötete 1922-ben: Szépség koldusa. A szegedi egyetem bölcsészkarán volt hallgató, s a francia nyelvet vette fel a magyar mellé.
A szegedi egyetemről eltanácsolják a Tiszta szívvel című verse miatt. 1925-ben Bécsbe ment, majd Párizsba. 1930-ban belekapcsolódott az illegális kommunista párt munkájába. A mozgalomban ismerkedett meg Szántó Judittal, aki több évre élettársa lett. 1935-től lappangó idegbetegsége többször is előtört, a pszichoanalitikus kezelések sem segítettek. 1936-ban a Szép szó című folyóiratnak lett a társszerkesztője. 1937-ben betegsége egyre jobban elhatalmasodott, a kórházi ápolás sem használt. Nővérei vették magukhoz penziójukba Balatonszárszón. Maga vetett véget életének 1937-ben, egy tehervonat kerekei alatt halt meg.
Szerelmek:
Vágó Márta: jómódú család lánya, de az apuka feltétele: 1 évig Angliában kell tanulnia lányuknak. Ezalatt az egy év alatt József Attila, aki kívánta a szeretetet, leveleiből a diszharmónia tükröződik, nem tudja megemészteni, hogy nincs vele
Szántó Judit: ő bírta a legtöbb ideig ezt az anyai szeretetet, később könyvet is írt József Attiláról, szerelmükről.
Kozmusza Flóra: később Illyés Gyula felesége. Modern nő. Diplomás, tanult, a Gyógypedagógiai Főiskola igazgatója volt. Flóra szeretett volna segíteni József Attilán. Legutolsó csalódását József Attilának Flóra jelentette.
Kötetei:
1922: Szépség koldusa
1925: Nem én kiáltok
1929: Nincsen apám, se anyám
1932: Tiszta szívvel
Klárisok
Medáliák
Külvárosi éj
1934: Medvetánc
1936: Nagyon fáj
Éjszaka-versek
A versek közös jellemzője a szorongató magány, a konkrét pontból való elindulás, kóborlás az éjszakában, amely a társadalmi pusztulást mutatja metaforákkal, benne a költő helyzete, ars poeticája.
A város peremén
Elégia. 1933-ban keletkezett. 1933-as versei az intellektuális József Attilát tükrözik. A város peremén a munkásosztály történelemalakító hivatásáról szól, ezt a költő az emberiség megvalósult, illetve a jövőben lehetséges fejlődése szempontjából értelmezi.
A költeményt olyan módszerrel indítja a költő, mely más hasonló jellegű verseiben (Óda, A Dunánál) is megfigyelhető. A lírai ént környező világ szemléleti képét kapjuk a hely („a város peremén”) és az idő („alkony”) megjelölésével. A konkrét kép a „Lelkünkre így ül ez a kor” sorral emelkedik általános szintre, és a lerakódás motívuma az emberi élet minőségének a jelzője lesz.
A költemény leghosszabb, középső szerkezeti része azt a történelmi-társadalmi folyamatot mutatja be tárgyiasítva, melynek során a munkásosztály kialakult. Ennek az „új nép”-nek éppen kifosztottsága, megaláztatása teszi lehetővé, hogy az egész emberiségért lépjen fel, minden emberi törekvést beteljesítsen.
A történelmi visszapillantás végül a jelenhez vezet. A gép szerepének megvilágítása már azt a helyzetet mutatja, amely a múlt eredményeként és a jövő előzményeként kialakult. Az ember létrehozta gép alkotója ellen fordul, az ember fölé emelkedett. A gépet csak a munkásság képes újra az ember szolgálatába állítani. A kérdő és felkiáltó mondatok sokasága is érezteti, hogy a költemény a tetőpont felé közeledik.
A forradalom nagyarányú szimbolikus jelképét az Internacionálé kezdő szavai vezetik be. Az üzemek fölé emelkedett „kormos, nagy szív” képével a vers himnikus magasságokba emelkedik.
Az új rend megvalósulásával belső átalakulás megy végbe-erre utal a „megvalósul” és a „tudomásul veszi” kifejezés is: az ember megérti a külső világot és tudatosítja a belső természetet is. Így teljesedik ki az élete. Az „ösztönök”-nek a „termelési erők” mellé rendelése azt is mutatja, hogy a lírai én nem tud belenyugodni az emberi boldogtalanságba, fontosnak tartja és politikai programmá teszi az ösztönök harmóniájának emberi igényét is.
A zárlatban újra megjelenik „a város pereme”, de most már olyan térként, ahol az emberiség valóra válthatja lehetőségeit. A világban ugyan folytatódik a korom „hullása”, a „lerakódás”, de a költői én most már a világ tudatos szemlélője, akinek szerepe az emberi belső világban ugyanaz, mint a munkásoké a külsőben: a harmónia megszerkesztése.
Téli éjszaka
Tájvers, ami 1933-ban keletkezett. Az ember és a világmindenség kapcsolatát, a lét és a nemlét vidékeit jeleníti meg. A tájrajzban ember nélküli vidéket látunk. Fegyelmezetten és a megőrzött ésszerűség tisztaságával néz szembe a költő mind a külső, mind a belső világ zűrzavarával, és az értelmes rend teremtésének a vágya vezeti.
A költemény felütése szigorú felszólítás: a következőkben elénk táruló látványt csak erős lélekkel lehet elviselni. Ezután a táj felé fordul a költői szemlélet. Leperzselt föld, hang és ember nélküli, kietlen, jeges vidék. Minden holttá dermedt. A levegő tiszta áttetszőségében a dolgok szerkezetéig látni. A jelenségek ebben a költeményben is kettős értelműek: a „szép embertelenség” az ember nélküli tájra is vonatkozik, és az ember kozmikus magányát is jelenti. Az egész verset áthatja a dinamika. Az ember nélküli táj után az élő emberi világba vezet a vers. Először a távoli hegyek között lévő tanyát látjuk. A hazatérő földműves alakja egyszerre reális és mitikus. Az ember elidegenedett munkájától, eszközeitől, környezetétől.
Ezután ismét perspektívaváltás következik, elhagyjuk a kis tanya világát, és a kép az éjszaka fölszállásával a végtelenbe tágul. A csend világába érkezünk. A téli éj kozmikussá tágul. Már csak az éber tudat működik, az elme ráeszmél a bebörtönözöttség, a lelakatoltság állapotára. Az ész sikeres harca nem oldja fel a szív keserűségét. Visszatér az ember nélküli pusztaság képe is. Aztán feltűnik a tehervonat látványa, és ez ismét visszavezet az emberi világba. Az utolsó sorokban megjelenik a lírai én, és kialakítja sajátos magatartását: éberen virraszt a világ éjszakájában. Átélte az egyén szorongatott magányát társadalmi és világméretekben. Szembenézett az űr közönyös félelmetességével, az elembertelenedett, sivár világgal .