1301 után az Árpád – ház kihalása után nem tudtak megfelelő királyt találni az ország élére. Így 1308-ig, Károly Róbert megkoronázásáig nem volt igazi, hitelesen megkoronázott királya az országnak.
E korban a királlyá koronázásnak több feltétele is volt. Ha ezek mind teljesültek, az adott személy csak akkor válhatott igazi királlyá. E feltételek a következők voltak: a koronázás Székesfehérváron, a szent koronával, az Esztergomi érsek által történjék; s a jelöltet az ország nemeseinek többsége fogadja el, s tegyen annak esküt.
1301 után három jelölt is akadt a trónra. Az egyik Cseh Vencel volt ( IV. Béla ükunokája), aki a Premysl dinasztia tagjaként Csák Máté támogatásával került Magyarországra. Megkoronázták ugyan, de nem az esztergomi, hanem a kalocsai érsek tette azt. Emiatt ő nem volt hiteles király.
A másik jelölt Károly Róbert volt ( mint V. István dédunokája ). Őt a délvidéki főurak támogatták (oligarchák) eleinte: Subics, Babonics és Frangepán. 1301-ben őt is megkoronázták ugyan, de nem a szent koronával. Az ország nemesei közül sem támogatták sokan, ugyanis a kiskirályok ellen volt ( pl.: Csák Máté ).
E fent említett két jelölt harcolt a trónért egészen 1305-ig, amikoris Cseh Vencelt az apja hazavitte, s haláláig, 1306-ig cseh királlyá lett. Ekkor halt ki a Premysl dinasztia, s őket a Luxemburgok követték.
Bajor Ottó ( mint IV. Béla unokája ) is igényt tartott a trónra. Amikor Vencel elhagyta az országot, a koronát Bajor Ottónak adta. Őt is megkoronázták, de nem jogszerűen, ugyanis a Veszprémi és a Csanádi püspök koronázta meg a jelöltet. Kán László ejtette fogságba Bajor Ottót, akinek bár sikerült megszabadulni 1307-ben, de koronája Kán Lászlónál maradt. Károly Róbert esélyei ekkor kezdtek el javulni.
Károly Róbert ugyanis külföldi támogatókat tudott felsorakoztatni maga mögé. Így a pápát, aki abban reménykedett, hogy Magyarországot is be tudja vonni hűbéri láncába, ugyanis az Anjouk is hűbéresei voltak. A pápa ekkor VIII. Bonifác volt. Károly Róbertet az itáliai bankárok is támogatták nagy kölcsönökkel.
Az országon belül is egyre többen felismerték azt, hogy szilárd hatalomra van szükség, s így sokan Károly Róbert támogatójává váltak. A kiskirályok miatt ugyanis nem volt közbiztonság. A parasztság, s a városi polgárság egyaránt biztos közállapotot szeretett volna. Károly Róbert a városi polgárságban találta meg fő támogatóit. Ugyanis e réteg meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben volt. Anyagilag támogatták a királyjelöltet, mivel gazdasági és kereskedelmi fellendülést kívántak elérni.
1308-ban a pesti Domonkos templomban tartott gyűlésen választották meg Károly Róbertet királynak, mivel ekkor több tartományúr is mellé állt ( Kőszegiek, Aba Amádé, Borsa Kopasz és Csák Máté képviselője ). A történelem ettől kezdve ismerte el őt királynak.
1309-ben a Budai Nagy Boldog Asszony templomában ( későbbi Mátyás templom ) újra megkoronázták, de mivel a korona Kán Lászlónál volt, nem azzal.
1310-ben a korona hazakerülése miatt újrakoronázták Károly Róbertet.
Károly Róbert elismert uralkodása 1308-tól 1342-ig tartott.
A meginduló árutermelés és pénzgazdálkodás, a regáléjövedelmek lettek az általa helyreállított feudális monarchia alapjai. Az egyházi nagybirtokosokban és a köznemességben ezen tevékenységéhez erős és befolyásos rétegre talált. Ők együtt a megerősödő királyi hatalomban kerestek menedéket a bárói réteggel és a jobbágyság antifeudális mozgalmaival szemben. A nemesség a kiskirályok felszámolását sürgette, mert úgy gondolták, hogy könnyebb lenne a helyzetük a király alatt. A familiaritás megszüntetése is előtérbe került, s ez ráadásul a jobbágyságnak is kedvezett volna.
Károly Róbertnek nagy gondot jelentettek tehát a kiskirályok, s megpróbálta őket egyesével, lassan legyőzni. ( „ Oszd meg és uralkodj ” elve ).
1312 júniusában Rozgony mellett ( Kassa mellett van északon ) legyőzte az Abákat. A királyt itt a szepesi és a kassai polgárok támogatták: katonával és pénzzel. Az Abákat pedig Csák Máté segítette.
1316-ban Debrecen mellett győzte le Borsa Kopasz tartományurát.
1319-ben Zalafő mellett győzte le a Kőszegieket.
Katonailag viszont képtelen volt legyőzni Csák Mátét. Így csak 1321-ben tette rá a kezét Csák Máté területeire, amikor az meghalt. Ekkor – 1322-ben – tette át az ország székhelyét Temesvárról Visegrádra. Megjutalmazta – földdel – a király azokat a főleg köznemesi származású személyeket, akik hozzásegítették őt hatalmának megerősítéséhez. A megerősödött királynak sokáig ez az új feudális nagybirtokos réteg lett a támasza. Ekkor emelkedtek föl például a következő családok: Laczkfy, Széchy, Széchenyi, Garay, Bánffi, Kanizsai és Báthory. A köznemesek báróvá emelkedése indult meg ekkor.
A banderiális haderő volt jellemző a korban. Azon bárók, akik legalább 50 katonát tudtak felvonultatni, azt saját zászlajuk alatt tehették. Ez pedig tekintélyt adott a báróknak. A király igénybe vette a székelyek, kunok, jászok könnyűlovas haderejét is. A zsoldos hadsereg csírái is megjelentek már, de nem volt túl jellemző.
Az államháztartást új alapokra helyezte, és új gazdaságpolitikát vezetett be. A királyi jövedelmek alapja egyre inkább a regálé lett, amely királyi felségjog alapján szedett jövedelmet jelentett. A legfontosabb királyi regálék: a bányamonopólium, a pénzverés monopóliuma, a harmincadvám és a kapuadó voltak. Rájött ugyanis, hogy a földbirtokra nem tud támaszkodni ( csak 20-25 % volt az övé ), így eljutott a regáléjövedelmek megreformálásához.
URBURA ( királyi bányabér )
Eddig a királyi bányamonopólium miatt nem állt érdekében a földesúrnak bejelenteni egy bányát, ugyanis nem részesülhetett annak jövedelméből. A király így 1327-ben hozott egy olyan rendeletet, amellyel érdeket teremtett a földesurak számára. Ettől kezdve az urbura (királynak fizetendő bányapénz ) harmadát a földesúr kapta meg.
A pénzverés monopolizálása újabb királyi jövedelemforrásként szolgált. Az urbura arany esetében egy tized, ezüst esetében egy nyolcad részt jelentett.
A teljes nyereség ( 100% bányabér ) a királyi bányászt illette meg. Ezt azonban a királyi pénzverési kamarához be kellett szolgáltatni, de a beszolgáltatott kb. 90%-ból kb.35%-t levontak, mint pénzverési illetéket. A király 3,5 grammos, 23,5 karátos aranypénzt veretett a velencei Florentus mintájára. A magyar pénzt forintnak hívták, és egyik oldalán a király arcképe, míg a másikon az Anjou címer: a liliom volt látható.
Magyarország északi részén voltak fontosabb aranybányák, pl.: Selmecbánya, Körmöcbánya, amelyek ezüstöt is adtak. Európai viszonylatban nézve országunk aranytermelése évi 1500-2000 kg-mal az első helyen állt, míg az ezüst – évi 10000 kg-mal – Csehország mögött a második helyet foglalta el.
Az értékálló pénz megjelenése fontos volt, hiszen eddig sokféle pénz volt forgalomban. A garas és a dénár is a korra jellemző pénzek voltak. Egy aranyforint 100 ezüstdénárt ért, míg hat dénár egy garassal volt egyenértékű.
Az értékálló pénz bevezetésével a király elesett eddigi fő jövedelmének egy részétől, a kamara hasznától (pénzrontás…). Ezért e jövedelmek pótlására bevezette az első jobbágyadót, a kapuadót.
KAPUADÓ
1336-ban vezette be a király az ún. „portális adót”, amelyet jobbágytelkek után kellett megfizetni. Portánként 18 dénárt ( 3 garast ) kellett befizetni a királyi kincstárba.
HARMINCADVÁM, HUSZADVÁM
A király rájött, hogy a kereskedelem megadóztatásával is jelentős összegekre tud szert tenni. Így az országból kilépő és az országba belépő kereskedőkkel is vámot fizettetett. E vámösszeg a határon átmenő áru értékének egy harmincad részét tette ki, de csak a nyugati és az északi határokon. Déli irányba a huszadvám volt jellemző, ugyanis a kereskedők arra kisebb forgalmat bonyolítottak. A király a kisebb mértékű vámmal próbálta a kereskedőket arra ösztönözni, hogy déli irányba többet kereskedjenek.
A gazdasági reformok végrehajtására Károly Róbert kibővítette az ország gazdasági szervezetét, az állami jövedelmeket behajtó és kezelő kamarákat. A kamarák élén kamaraispánok álltak. A kamaraispánok beosztottjai a pénzbegyűjtők voltak, akik a megyék segítségével összeírták, kivetették és beszedték az adókat. A kamaraispán felettese a tárnokmester volt.
Károly Róbert tárnokmestere és a gazdasági reformok legfőbb szülőatyja Nekcsei Demeter volt. Az ő akkori posztja a mai pénzügyminiszterével egyezik. Az ő rendelésére készült a Nekcsei-Biblia, amely igen értékes kiadvány volt.
A gazdasági reformok következtében fellendült az ország gazdasági helyzete, a további fejlődésnek viszont útjában állt Bécs, és annak árumegállító joga ( 8 napos árueladási kötelezettséget jelentett ). A magyar kereskedők ugyanis eljutottak Bécsig, de ott átvették tőlük az árut, s azt nagy haszonnal vitték tovább nyugatra. Ez nemcsak Magyarországot érintette, hanem a cseheket és a lengyeleket is. Így Károly Róbert végül döntésre szánta el magát, s 1335-ben összehívta a Visegrádi Királytalálkozót, amelyen a fenti három nemzet képviseltette magát. A lengyel király: III. (Nagy) Kázmér; a cseh király: Luxemburg János és a magyar király: Károly Róbert.
A királytalálkozón kijelölték a legfontosabb kereskedelmi útvonalakat, természetesen Bécset megkerülve. Az egyik útvonal Buda – Esztergom – Nagyszombat – Brno – Nürnberg – Rajna-vidék irányába vezetett; a másik pedig Kassán, Eperjesen, és Bártfán át Krakkóba vitt.
Ez az új rendszer a gazdaság további fellendülését eredményezte; Magyarországról főleg nyersanyagot, bort, élelmiszert és élőállatot vittek ki, míg az országba luxuscikkeket ( keleti selyem, fűszer, flandriai, kölni posztó ) és fegyvereket hoztak be. A kivitt áruk kb. felét tették ki a behozottaknak, így a külkereskedelmi mérleg negatív volt. Sokszor a magyarok arannyal és ezüsttel fizettek az olasz és német kereskedőknek – bár ezt elvileg tiltották a királyrendeletek.
A cseh és a magyar király között Lokietek Erzsébet miatt rokoni kapcsolat is volt, ugyanis ő Károly Róbert testvére, egyben Kázmér felesége is volt.
1339-ben megállapodtak abban, hogy ha Kázmér utód nélkül hal meg, Károly Róbert örökli majd a lengyel trónt is ( vagy annak fia ).
Nápoly – Szicília felé is erősítette kapcsolatait, ugyanis fiatalabb fiát, Andrást, Nápolyi Johannával házasította össze.
A pápával összekülönböztek, mert Károly Róbert kihasználva a pápaság Avignoni fogságát, megadóztatta az egyházi jövedelmeket: azok harmadát lefoglalta.
Csupán egy hadjáratot vezetett: Havasalföld ellen. Hűbéri esküre akarta kötelezni a havasalföldi fejedelmet: Basarabot. Ez végül nem sikerült neki.
1330-ban Zách Felícián a királyi családra tört, ugyanis szerinte III. Kázmér elcsábította a lányát, Zách Klárát. Felícián a királynő négy ujját levágta, így Károly Róbert visszamenőleg négy nemzedékig kiírtotta a Zách családot. Zách Felícián egyébként a király alkalmazásában állt, előtte viszont Csák Máté embere volt, így lehetséges, hogy tartományi bosszúról volt csak szó.
Az ország lakossága 2-2,5 millió fő volt, s sok nemzetiség volt meglelhető: román, rutén, szlovák, német, flamand, vallon, tarján… E sok náció egy idővel elmagyarosodott. A hospeseknek igen nagy szerepük volt abban, hogy az új, háromnyomásos gazdálkodás alkalmazásával hozzájárultak a termésátlag, így az életszínvonal növeléséhez.
Az ipar fellendülése a 14.század elejére az első céhek megalakulását eredményezte. Először Kassán és Kolozsváron jelentek meg a céhek, ezek pedig német-lakta területek voltak.
Két új várostípus alakult ki: az oppódium (mezőváros) és a civitas (szabad királyi város). A mezővárosok a földesurak irányítása alatt álltak, nekik fizettek adót. Különböző jogaik is voltak, pl.: heti vásártartási jog. Lakosságuk 500 és 900 fő között mozgott, ilyen volt például Szombathely, Hódmezővásárhely. Országos vásártartási jogot ezek sosem kaptak. A civitasok száma a 14.században még negyven alatt volt. Ítélkezési joggal, esetleg pallosjoggal rendelkeztek. Vámmentességet, 30-ad vámszedési jogot, országos vásártartási jogot is kaphattak. A legnagyobb ilyen város a 8000 lakosú Buda volt, a legkisebb pedig Bártfa ( 2500 fő ).
1342-ben halt meg Károly Róbert, és nyugodt, békés országot hagyott legidősebb fiára: (Nagy) Lajosra.