A XX. szd. irodalmi megújulásunk igazi határkövét a Nyugat című folyóirat megindulása jelentette. Legelső száma 1908. január 1-jén látott napvilágot, és 34 éven át – Babits Mihály haláláig (1941) – a magyar irodalom legmeghatározóbb központja volt. Főszerkesztőként Ignotius, a jelentős kritikus, hírlapíró jegyezte, szerkesztői Fenyő Miksa és Osvát Ernő lettek.
A zseniális szerkesztő, Osvát Ernő, kritikus volt és nem író, s így ítéleteiben sokkal tárgyilagosabb lehetett, szóba sem jöhetett nála semmiféle részlehajlás vagy féltékenység. Életében egyetlen kötete sem jelent meg, csak halála után adták ki barátai Az elégedetlenség könyvéből című kisterjedelmű aforizmáját.
A címlapon az első számtól kezdve mindvégig a Nyugat emblémájaként szerepelt Beck Ö. Fülöp Mikes-emlékérme, mely a bujdosó magyar irodalmat jelképezte, de azt is, hogy azért a tol és a mécses megmaradt.
A folyóirat címe egyben programot és kihívást is jelentett. Céljának tekintette a magyar irodalomnak a nyugati nagy irodalmak színvonalának emelését, s ez által határozottan szembe is fordult a félfeudális ország szolgai utánzásba süllyedt irodalmával, egész világképével, a harmincmilliós nemzetállam délibábját kergető optimizmusával. A Nyugat mindvégig az alkotói szabadság elvét érvényesítette, és ez a két szempont a magyar irodalom fejlődésének adott szakaszában egyet jelentett a polgári átalakulás, a haladás, a szociális reformok programjának vállalásával is.
A Nyugat rendkívül széles és változatos szellemi mezőnyt képviselt. A magyar irodalomban ismét a líra került előtérbe, a példakép a francia szimbolizmus, mellette helyet kapnak a szecessziós, impresszionista és naturalista törekvések is. A folyóirat folyamatosan megjelent a világháború éveiben, túlélte a háborút követő zűrzavarokat, az egymásnak ellentmondó politikai rendszereket. Osvát 1929-ben bekövetkezett halála után Babits Mihály határozza meg a Nyugat szellemét, arculatát, irányvonalát. 1929-1933-ig Móricz Zsigmonddal együtt szerkesztette a lapot, 1933-tól pedig Gellért Oszkár volt a segítségére. Babits halála a Nyugat halálát is jelentette, de csak részben, mert az Illyés Gyula által szerkesztett Magyar Csillag külsőleg változatlan formában, a Mikes-emblémát is megőrizve a nagy előd folytatásának tekinthető.
A Nyugatnak nem volt egysége világnézeti arculata: a nyugatosokat sokkal inkább az fogta össze, amivel szembefordultak, amit megtagadtak.
Az első nemzedékbe olyan kiváló nagyságok tartoztak, mint Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kaffka Margit, Füst Milán, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Nagy Lajos, Szomory Dezső; a kritikusi gárdába tartozott Ignotius, Hatvany Lajos és mások.
A második nemzedék: a XX. szd első felében a Nyugat bocsátotta útjukra, csaknem kivétel nélkül, a fiatal írói tehetségeket. A ‘20-as években jelentkezett ún. második nemzedékbe tartoztak: Sárközi György, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Fodor József, Illés Endre, Márai Sándor, Németh László, Cs. Szabó László. Ez a nemzedék két részre szakadt, köreiben két irány alakult ki: egy népi és egy urbánus.
A népiek a népi hagyományokhoz kapcsolódó formanyelvvel, és a vidéki-paraszti élet motívumaira épülő tematikával fejezték ki mondanivalójukat (újságuk a Válasz).
Az urbánusok témáikat a nagyvárosi élet, a városi ember életérzései, a „modern világ” köréből merítették, és általában szívesen használták a különböző modern irányzatok formakincsét is (újságuk a Szép Szó). A két csoport éles vitát folytatott egymással. Az urbánusok provincializmussal, vidékiességgel, szűklátókörüséggel vádolták a népieket, akik viszont hajlamosak voltak arra, hogy egyedül önmagukat tartsák az igazi magyarság képviselőinek, és azt vetették az urbánusok szemére, hogy kozmopoliták, lebecsülik a hazafiasságot, a nemzeti érzést.
A harmadik nemzedék: a ‘30-as években a Nyugat támogatásával és elismerésével lépett színre a harmadik nemzedék. Nem hittek már abban, hogy a költő személyesen és közvetlenül beleszólhat a világ sorsának alakulásába. Irodalmat akartak, tisztán irodalmi eszközökkel. Csak néhány nevet említve: Jékely Zoltán, Vas István, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Zelk Zoltán, Szerb Antal, Örkény István, stb.