Géza, Árpád dédunokája, Taksony fejedelem fia volt: 970 körül állt a magyar törzsszövetség élére. Nem sokkal hatalomra kerülése után már fel is vette a kapcsolatot Nagy Ottó császárral és térítő papokat kért tőle. Arról, hogy miként győzte meg a kereszténység felvételének előnyeiről az előkelőket, nem maradt fenn tudósítás, csak annyi, hogy “kezéhez vér tapadt”. Géza fenntartotta magának a jogot, hogy pogány isteneinek is hódoljon, de családját megkereszteltette, és fiát is keresztény hitben neveltette. Géza megteremtette a jó kapcsolatokat a szomszédos országokkal. Uralma alá kényszerítette a függetlenségre törekvő törzseket, törzsi csoportokat. Energikusan végrehajtotta a nyugat felé “nyitást”. Tisztában volt azzal, hogy szilárd belpolitikai támasz nélkül a kedvező külpolitikai helyzet mit sem ér. Kijelölte az első latin szertartású püspökség székhelyét és ő kezdte meg a pannonhalmi bencés apátság építését is. Fia, Vajk részére megszerezte feleségül Ottó unokahúgát, Gizella bajor hercegnőt. Örökösének és utódjának Vajkot jelölte ki, aki a keresztségben az István nevet kapta. Géza tehát szakított a trónöröklés szeniorátusi rendszerével, melyben a legidősebb férfirokonra száll a hatalom. A hagyományos öröklődési rend szerint Koppánynak kellett volna Géza örökébe lépni. Istvánnak 997-es trónralépése után először vele kellett megküzdenie. Koppány felnégyelt holttestét mintegy István hatalmának demonstrációjaként Veszprém, Győr és Fehérvár kapujára szögezték ki, a negyedik darabját az erdélyi gyulának küldték el.
A magyar államalapítás egyik legfontosabb mozzanata a koronázás volt. István II. Szilveszter pápától kért koronát, és 1001. újév napján tétette fejére Esztergomban. Ezután folytatta az egységes ország kialakítását. 1003-ban meghódította Erdélyt, majd legyőzte a Temesvidék urát, Ajtonyt. Miután István befejezte a régi rend lerombolásának apjától rámaradt részét, az ország átalakításához látott. A legfontosabb tennivalók a földesúri jogok szilárd rendjének megteremtése és a világi, valamint egyházi kormányzás intézményrendszerének megalapozása volt. Az egyházszervezés már a koronázás után kezdetét vette. Sikerült független egyházat teremtenie két érsekség alapításával és 8 püspökség létrehozásával. Az egyházszervezettel párhuzamosan megjelentek az első kolostorok is. Bár az egyházi tized szerzését már István elrendelte, mégis fontosabbak voltak az egyház birtokába jutott hatalmas földterületek. Az egyházi birtokok kialakulása azért hozott jelentős változást a tulajdonviszonyokban, mert addig inkább csak a szolgák és a jószág számított tulajdonnak: a vándorlás miatt a föld értéke alig-alig számított. A kiterjedt és jól szervezett egyházi birtokokon jött létre az uradalmak rendszere. Az uralkodók bővében voltak az egyháznak adományozható földnek. A Csepel-sziget, az ország legnagyobb erdőségei, s az ott élő emberek szintén a királyi család tagjainak tulajdonában voltak. A világi nagybirtok még nem alakult ki olyan szilárdan, mint az egyházi és a királyi. István politikájának fő támaszai mégis inkább a betelepített, jobbára német lovagok voltak, akik az egyházhoz hasonlóan hatalmas birtokadományokban részesültek. Az ország tényleges határai a természetes vagy mesterséges védőrendszerek, a gyepűk voltak. Az ország belsejének védelme a várakra hárult, melyek kevés kivételtől eltekintve földvárak voltak. A várakra épült a királyság katonai szervezete. Az egykori kalandozó harcosokat és a közrendűeket száz háztartásból álló egységekbe szervezték, élükre ispánokat állítottak. A várakhoz tartozó várföldek biztosították az élelmezést, a várjobbágyokból kerültek ki a tisztségviselők: a századosok, a hadnagy, a várnagy. A közrendűekből álló várnép jogilag szabad maradt, de gyakorlatilag egész életére a várhoz volt láncolva, a szolgálat számára elsősorban terményadót jelentett. A vármegyék elöljárója a megyésispán volt. Ő látta el az igazságszolgáltatás feladatait, gondoskodott az adók beszedéséről, és háborúban ő vezette a vár hadi népét. A vármegyék jövedelmén az uralkodó és az ispán osztozott, a bevételek a szabadok pénzadójából, a híd- és útvámokból tevődtek össze. A várfalakon kívül a hét meghatározott napjain heti vásárokat tartottak. Az ország vezetését Szent István uralkodása alatt és után a királyi tanács végezte, mely a püspöki karból és az ispánokból állt. A tanács két vezetője kezdettől fogva a püspöki kar feje és a nádorispán volt. I. István átgondolt és határozott államszervező munkájának eredményeként Magyarország a hasonló időszakban keresztény hitre tért államok talán legtekintélyesebbje lett. Az egyedülálló egyházi függetlenség mellett a külpolitikai helyzet is kedvező volt. István szövetséget kötött II. Baszileiosz bizánci császárral. Szent István kései éveiben leginkább a trónörökléssel volt gondban, hiszen fia, Imre herceg meghalt, és azzal próbálta elejét venni a trónviszálynak, hogy ősi szokás szerinti örökösét, unokatestvérét, Vazult megvakíttatta, a fülébe öntött forró ólommal pedig végképp alkalmatlanná tette az uralkodásra. Örökösének egyik nővére fiát, a Velencében uralkodó Orseoló család tagját, Pétert jelölte ki. István 1038. augusztus 15-én halt meg.