“Egyetlen irodalmat s művelôdést sem járt át annyira a romantika, mint a németet.” (Németh G. Béla: Az egyensúly elvesztése. Magvetô, Bp. 1978. 8. 1.) A német polgárság s fôleg a polgári értelmiség, mely eleinte lelkesedett a felvilágosodás eszméiért, a francia forradalom radikalizálódása idején elbizonytalanodott. A napóleoni háborúk a németség számára jórészt csak szenvedést, vereséget és megaláztatást jelentettek, s ennek következtében a német polgárság zavara nôttön-nôtt, majd keserű kiábrándulásba torkollott. Bizonytalanságukat fokozta a hagyományos vallásos világszemlélet megingása, az istenhit elvesztése. “Nem elvetették az istenhitet, hanem elvesztették; istenhit nélkül éltek, s nem istenhit ellen. S mást helyette, egyelôre, alig találtak. Az elsô nemzedék voltak ôk a keresztény Európa történetében, amely minden örökölt értékkel, akár transcendens volt az, akár evilági, szkeptisztikusan álltak szemben.” (Németh G. B.: i.m. 20. 1.) A kétség volt lelkük legfôbb tartalma. Éppen azért csodálták a középkort, mert egy olyan világ jelképét látták benne, amelyben még megvolt a világképnek az az egysége, amelynek hiányától annyira szenvedtek.
A fiatal romantikus nemzedék gondolatvilágán a zűrzavar hatalmasodott el, érzelmi állapotát a szorongás hatotta át, s az ellenségessé és kiábrándítóvá lett világ elôl menekülve ismeretlen és titokzatos szépségek keresésére indultak: útjuk a lélek belvilága felé vezetett. Elvágyódásuk elfordulás volt ugyan a valóságtól, de az emberi lélek olyan mélységeit, az érzelemvilág olyan titkait fedezték fel, az irodalomnak olyan új lehetôségeit tárták fel műfaji, formai tekintetben, amelyeket a késôbbi korok irodalma is hasznosíthatott.
Novalis
A “korai” német romantikusok a jénai egyetemen szervezôdtek csoporttá, s ôk adták ki 1798-tól a berlini Athenaeum című folyóiratot. Fôleg a két Schlegel testvér a mozgalom programadója (Friedrich, 1772-1829; August Wilhelm, 1767-1845), legnagyobb költôje pedig a nagyon fiatalon sírba szállt Novalis (1772-1801). Elszegényedett fôúri családból származott. Igazi neve: Friedrich von Hardenberg, a Novalis (noválisz) csupán felvett írói név (latin szó, jelentése: “ugar”), de ezen a néven szerzett hírnevet magának. Életének legnagyobb eseménye, hogy beleszeretett egy különös szépségű, akkor még csak tizenhárom éves gyermeklányba, Sophie von Kühnbe (szofi fon kűn), és eljegyezték egymást. Menyasszonyát két év múlva (1797) elragadta a tüdôvész, s ez a veszteség alapvetô hatással volt egész gondolat- és érzelemvilágára: maga is vágyódott a halálra, így szeretett volna újra egyesülni elhunyt kedvesével. Nem sokkal élte túl Sophie elvesztését, hamarosan ô is a rettegett betegség, a tüdôbaj áldozata lett.
Novalis szerint a költészetnek sok közös pontja van a misztikával, s a sejtelmeset, a titokzatosat egyenesen a poézis lényegének tekintette. “A költészet fogalma szoros rokonságban van a prófétikus, a vallásos szellemmel, általában a révülettel” – írta (az Athenaeumban). Az elvágyódásnak, a titokzatos szépségek keresésének, az élményekben gazdag élet utáni nosztalgiának ô teremtette meg feledhetetlen jelképét: a kék virágot Heinrich von Ofterdingen (hejnrih fon ofterdingen) című befejezetlen regényében (1799-1800). Művének fôhôse, a mondavilágba veszô, 13. századi lovagköltô látja meg egy ízben álmában a csodavirágot. A magas, világoskék virág egy forrás mellett állt, s valósággal elbűvölte elbeszélhetetlen szépségével. “Már éppen odament volna hozzá, amikor a virág megmozdult és alakulni kezdett: még fénylôbbek lettek levelei, hozzásimultak az egyre növekvô szárhoz; a virág Heinrich fölé hajlott; a szirmok széles, kék nyakfodorrá váltak, amely fölött gyöngéd vonású arc lebegett.” A kék virágban megpillantott gyönyörű leányarcot, az álmát keresi ezután Heinrich. A boldogságot, a szerelmet, az élet értelmét szeretné megtalálni, ezért is indul el anyjával együtt Eisenachból Augsburgba nagyapjához. Föllelte-e álmát Heinrich von Ofterdingen Klingsohr (klingzor; maga is költô) leányában, Mathildében, vagy esetleg rátalált volna másutt, más alakban, a mű befejezetlensége miatt nem dönthetô el egyértelműen. A regény mindenesetre arra tanít, hogy az ember megtalálhatja a boldogságot, “ha el van szánva keresve élni az életet: mégpedig szépséget, igazságot és szeretô kölcsönösséget keresve.” (Németh G. B.: i.m. 45. 1.)
A fantasztikus képzeletvilág, az álom szerepe meghatározó jegye lett a német romantikának. Forrására, jelentôségére a regényben Heinrich így világít rá: “Śgy vélem, az álom védszer az élet egyhangúságára és mindennaposságára, megújhodást hozó szabadulása lekötözött képzeletünknek, amikor az élet minden képét egymásra vetíti, s a felnôtt ember szűnni nem akaró komolyságát vidám gyermeki játékkal szakasztja meg.” (Márton László fordítása)
Novalis igazi “évadja” tehát az éjszaka, amikor a külsô fény hiányában megjelenhetnek az álmok, s az ember kiszabadulhat hétköznapi kötöttségeibôl. Költeményei közül a legjelentôsebb a Himnuszok az éjszakához (1800) című ciklus. A Sophie halála miatti megrendültség adja művének hátterét: utána sóvárog, vele szeretne találkozni legyôzve tér és idô korlátait; a szeretett nô teszi lehetôvé számára a két világot (földi és túlvilági lét) elválasztó küszöb átlépését.
A kevert műfajú, ritmikus prózát és hagyományos, rímes verset váltogató költeményt átjárja a keresztény vallás misztikuma. Az éjszaka a halál jelképe, s a halál nem ijesztô rejtély, hanem az igazi lét, az öröklét kezdete:
“A halál az öröklét híre lett.
A Halál vagy, s csak te adsz életet.”
Az emberi lelket türelmetlen honvágy vonzza a túlvilági otthon felé, s a hazatérés sóvárgása nem szűnik meg egy percre sem. Ez az elvágyódás kap hangot a ciklus utolsó, Halálvágy című darabjában:
“Mi tartoztatna vissza itt?
Rég pihen sok szerettünk.
Sorsunk zárják le sírjaik,
s most fáj, szorong a lelkünk.
Nincs mit keresnünk itt tovább –
telt a szív – üres a világ.”
Hoffmann
A német romantika egy késôbbi nemzedékének, az ún. berlini romantikának legmarkánsabb képviselôje Ernst Theodor Amadeus Hoffmann (1776-1822). îró, zeneszerzô, grafikus, karmester, színházi rendezô volt egy személyben, ugyanakkor pedáns államigazgatási hivatalnok is. Ćtélte és meg is szenvedte a kispolgári lét szürkeségének, korlátozottságának, bürokratikus kicsinyességének és a művészlét teljességvágyának kínzó ellentétét.
Irodalmi műveinek nagy részét élete utolsó évtizedében írta; legfôbb műfaja az elbeszélés. – Az elszabadult képzelet szülte fantasztikum legtöbb írásában jelentôs szerepet kap, de úgy, hogy közben a való világról is pontos, szinte aprólékosan részletezô leírást találunk. Novelláinak legsajátosabb vonása a folytonosan egymásba játszó többsíkúság. Éppen ezért lehet Hoffmann kapocs a realisztikus irányzathoz is, hiszen érzékelte és ábrázolta magát a környezeti és társadalmi meghatározottságot is.
A valós és a fantáziaelemek egyensúlyára épül Hoffmann szép kisregénye is, Az arany virágcserép (1814). A fantasztikus mese hétköznapi városi környezetben, Drezda mindenki által jól ismert utcáin és terein történik. A cselekmény kezdetének még a napját és az idôpontját is pontosan megjelöli az író: “Ćldozócsütörtök napján, délután három órakor egy fiatalember futott át Drezdában a Schwarzes Tor (svarcesz tór) alatt, pontosabban egyenesen beleszaladt egy öreg, csúf kofaasszony almás és süteményes kosarába.” A külsô valóság azonban a regény folyamán – többször is – hirtelen vagy észrevétlenül átcsap a belsô történésbe, a reális a fantasztikumba, a sivár prózaiság a varázslatos költôiségbe. A mű eseményvilágának két síkja van: az érzékfeletti csodavilág hitelesen beépül a valóságos, hibákkal teli, kiábrándító világba, melyet finom iróniával ábrázol Hoffmann.
A regény fôhôse, Anselmus diák félszeg, ügyetlen, csetlô-botló lény, akinek a valóságos világban semmi sem sikerül. Minden tette balul üt ki: vajas kenyere mindig vajas felére esik, új ruhájára már elsô alkalommal foltot ejt, vagy valamilyen átkozott szeggel kiszakítja; ha egy elôkelô udvari tanácsosnak vagy egy hölgynek köszönni szeretne, vagy a kalapja repül ki kezébôl, vagy megbotlik a sima földön, és szégyenszemre hasra esik. Most is a kedves áldozócsütörtököt akarta volna igaz derűvel megünnepelni a Linke-féle sörözôben, de pénz nélkül maradt az almás kosárba való végzetes lépése folytán. Pedig szívesen elidôzött volna az ünnepre pompásan kicicomázott lányok körében, találkozhatott volna Paulmann segédtanító idôsebbik leányával, az igen csinos, viruló, tizenhat esztendôs Veronikával. Anselmus szerelmes a hiú Veronikába, s a kislány is arról ábrándozott, hogy a diákból egyszer még udvari tanácsos is lehet, ahogy Heerbrand irattáros megjósolta.
Az ünnepi vidám szórakozásból semmi sem lett; Anselmus keserűen kisomfordál a város szélére, s megpihen az Elba-parti úton egy bodzafa alatt. Itt azonban különös dolog történik vele: három, zöld-aranyban ragyogó kígyócska játszik, tekergôzik a lombok között kristály csengettyűk csilingelésével társalogva. Anselmus az egyik kígyó gyönyörű sötétkék szemébe beleszeret, s a legnagyobb gyönyörűség és a legmélyebb fájdalom sohasem ismert érzése járja át a szívét.
Ettôl kezdve még sivárabbnak érzi a maga szűkös világát, a hétköznapok megszokott, monoton, lélekölô tevékenységét. “Érezte, hogy valami ismeretlen érzés mozdul meg bensejében és gyönyörűségteli fájdalmat okoz neki: és ez a fájdalom tulajdonképpen a vágyakozás, amely az embernek más, magasabb rendű létet ígér.” Anselmus számára a szerelem nyitja meg az utat a magasabb rendű értékek világa felé, s vágyai csak a képzelet teremtette csodás tündérbirodalomban valósulhatnak meg. Megtudja ugyanis, hogy a három aranyos-zöld kígyó munkaadójának, Lindhorst levéltárosnak a három elvarázsolt lánya, s ô valójában a legfiatalabbnak, Serpentinának kék szemébe szeretett bele. “De a magasabb rendű életben a boldogság csak harcból fakadhat” – magyarázza a diáknak a levéltáros. “Ellenséges erôk rohannak majd meg, és a gyalázattól és romlástól csak az a belsô erô menthet meg, amellyel a támadásoknak ellenszegülsz… Hűségesen ôrizd ôt lelkedben, ôt, aki szeret téged, és akkor megláthatod az arany virágcserép valamennyi mesés csodáját, és boldog leszel mindenkoron.”
Serpentina világosítja fel kedvesét, hogy Lindhorst levéltáros valójában nem emberi lény, hanem szalamandra. – És újra csak megcsodálhatjuk az író színes képzeletének korlátlan csapongását a “levéltáros” történetét olvasva. – Az ôsrégi idôben Atlantisz csodaországában a hatalmas szellemfejedelem, Phosphorus (foszforusz) uralma alatt ez a szalamandra forró szerelemre gyúlt a liliom leánya, a szép kígyó iránt. Amint karjaiba zárta szerelmesét, a kígyó hamuvá lett, hamvaiból egy szárnyas lény született, és tovasuhant a levegôbe. A szalamandra az elkeseredés tébolyában feldúlta Phosphorus kertjét, ezért a szellemfejedelem arra ítélte, hogy “a nyomorúságos emberi létbe belemerülve el kell viselnie az emberi élet szorongattatásait”. A szalamandra csak akkor térhet vissza testvéreihez, csak akkor vetheti le emberi terhét, ha mindhárom lánya rátalál egy-egy olyan gyermeki, költôi lelkületű ifjúra, akiben a kígyócska szerelme fel tudja kelteni a távoli csodás ország sejtelmét. Ha ez az ifjú meg tud szabadulni a közönségesség terhétôl, ha a szerelemmel együtt izzón és elevenen kivirágzik benne a hit a természet csodáiban, sôt saját létében e csodák között, akkor az arany virágcserépbôl kivirágzik a szép liliom, egybekelhet kedvesével, s boldogan élhetnek majd Atlantiszban.
Anselmusnak is, Lindhorst levéltárosnak is ôsi ellensége az a démoni gonosz lény, mely “létét a fekete sárkány szárnyából lehullott toll és egy marharépa szerelmének köszönheti”. Ez a boszorkány az emberek között azonos azzal a kofaasszonnyal, akinek kosarait Anselmus áldozócsütörtök napján felborította, azonos Veronika egykori dajkájával, aki most javasasszony és varázslónô. Ez a varázserô képes ideiglenesen eltántorítani Anselmust Serpentinától. Néha úgy érzi, hogy valami hirtelen rászakadó idegen hatalom ellenállhatatlanul vonzza az elfelejtett Veronika felé, s ilyenkor szívbôl nevetnie kell bolond képzelôdésén, hogy egy kis kígyóba szerelmes, és szalamandrának vél egy jómódú titkos levéltárost.
Hűtlenségének, hitvány kételyeinek büntetése, hogy kristálypalackba zárták: azaz visszazuhant a nyárspolgári lét kicsinyes keretei közé, kihullott a magasabb rendű értékeket hordozó szellemvilágból. A tiszta, fogékony lelkű Anselmus szenved ebben az állapotban, míg mások, a többiek, akik szintén palackba vannak zárva, nem is érzik a nyomasztó fogságot balgaságuk, közönséges gondolkodásuk miatt.
A bűnhôdés nem tarthat sokáig, hiszen Anselmus véglegesen már nem lehet a kispolgári lét szürkeségének foglya. “Higgy, szeress, remélj!” – suttogja neki Serpentina, s ez a hang besugárzott Anselmus fogságába, míg végül is a palack széthasad, és a bájos, szeretetre méltó Serpentina karjaiba vetheti magát. Anselmus kitartó állhatatosságával, hűségével, a hit, remény és szeretet hármas erényével véglegesen elnyeri Serpentina szerelmével együtt a költészet és a szépség mesebeli birodalmát, Atlantiszt. Övé lesz az arany virágcserép, s kedvesével felhôtlen boldogságban élhet.
Anselmus példázatos története, megszerzett zavartalan boldogsága azt sugallja az olvasónak, hogy a költészet, a művészet segítségével a kifinomult lélek felülemelkedhet a hétköznapok szürkeségén, sivár kicsinyességén, lehetséges tartalmasabb, értelmesebb emberi életet élni. A kisregény utolsó mondata így hangzik: “Vajon Anselmus boldogsága más-e, mint az élet a költészetben, amely elôtt a természet legmélyebb titkaként föltárul valamennyi lény szent összhangja?” (Horváth Zoltán fordítása)
A regény földhözragadt, filiszter szereplôi is elérik “céljukat”. De mennyi gunyoros irónia nyilvánul meg abban, hogy a hiú Veronika végül álmai megvalósulásaként udvari tanácsosné lesz! Mint az öreg és göthös Heerbrand felesége ülhet szép házának erkélyén, és elégedetten hallgathatja a feltekintô nyárspolgárok elismerô sóhaját: “Igazán isteni asszony Heerbrand udvari tanácsosné.” Neki és nekik ez az örömük!
Hoffmann a kisregény tizenkét fejezetét “vigiliáknak” nevezte. A latin vigilia szó “virrasztást”, “ébrenlétet”, “éjjeli ünnepet” jelent. A keresztények a nagyobb ünnepek elôtti éjszakát virrasztással töltötték, így készültek az ünnepre, s ezt hívták vigiliának. Minden bizonnyal erre utalnak a fejezetcímek: szép emberi tettekkel, hittel, reménnyel, szeretettel kell várni és készülni a boldogság ünnepére.
Heine
Henrich Heine (1797-1856) Goethe után a 19. század egyik legnagyobb német művésze. îrói pályáját igazi romantikusként kezdte, késôbb azonban hátat fordított a romantikának, annak ellenfele s a német korai realizmus egyik vezetô mestere lett. Lírája mellett meg kell említeni kitűnô prózai útirajzait, önéletrajzi írásait, fôleg pedig szépirodalmi értékű publicisztikáját.
Családja kereskedelmi pályára szánta, ô azonban egyetemi tanulmányai idején (jogot hallgatott) az irodalom felé fordult. Szabad szellemű politikai felfogása miatt a német hatóságok nem jó szemmel nézték működését, ezért 1831-ben véglegesen Párizsba költözött. Innen küldte a hazai újságoknak cikkeit, s ezekben a franciaországi állapotokról tájékoztatta német olvasóit. A franciák számára a német filozófia és irodalom értékeirôl írt tanulmányokat. 1845-ben megbetegedett, s 1848-tól egészen haláláig ágyhoz – “matrac-sírhoz” – kötötték hátgerincbántalmai. Párizsban halt meg. Heinét útirajzain kívül a Dalok könyve (1827), ez a különbözô ciklusokból álló lírai versgyűjtemény tette világhírűvé. A költô a kötet korai darabjaiban bôven merít a német népdal motívum- és formakincsébôl: felhasználja strófaszerkezeteit, ritmikáját, nyelvi egyszerűségét, közvetlen természetességét. Ezekben a dalokban felfedezhetô még a romantika egész kelléktára: az elvágyódás valami boldog tündérhazába, a mesés kelet utáni nosztalgia, a természeti idillért való rajongás, de mindezt már bizonyos kiábrándultság színezi át. Heine válójában nem tud hinni abban, hogy az élet kicsinyes gondjai, ellentmondásai feloldhatók a művészet varázslata által, az ember kiszakadhat a hétköznapok szürkeségébôl. Verseiben gyakori az ábrándokat szétromboló ironikus fordulat, a romantikus költészet szokványossá vált stíluseszközeinek kigúnyolása, a színlelt rajongás lehűtése; az ünnepélyes pátosz hirtelen megsemmisítése. A Mesék mesélnek róla… kezdetű vers a képzeletbeli tündérország gyönyörű álmáról szól: a virágkelyhekre hulló arany alkonyatról, a kristályforrások muzsikájáról, az édes kábulatról, de a befejezés kiábrándító józanságra vall:
“E messzi honba vágyom,
örülne ott a szivem,
a kín lehullna lágyan,
nem fájna semmi sem.
Ćlmomban sokszor látom
a gyönyört, de a nap,
a reggel kél, s az álom
szétfoszlik, mint a hab.”
(JUSTUS PĆL FORDîTĆSA)
A Dalok könyve ismertebb darabjainak leggazdagabb forrása a mitizált elsô szerelem. Ez a témája a Lírai közjáték című ciklus egyik szép darabjának, A dal szárnyára veszlek… kezdetű versnek. A szeretett lány a költô unokahúga, Amalie Heine volt. – A költeményben megjelenik a romantika egyik ismert motívuma: az elvágyódás a távoli Kelet csodás világába. Itt, ember és természet szent harmóniájában, a művészet által teremtett zenetisztaságú létben, a megvalósult vágyak mesés otthonában létrejöhetne két egymást szeretô lélek találkozása, elérhetô lenne az igazi boldogság üdvössége. Ide azonban csak a “dal szárnyán” lehet eljutni; a vers utolsó sorai azt sugallják, hogy az elvágyódás, a nosztalgia csupán játék, kedves ötlet: a boldogság romantikus teljességérôl csak álmodozni lehet, a valóságban megélni azonban lehetetlenség. Ćlom és valóság – a nagy romantikusok lírájával ellentétben – már messzi esik egymástól Heine költészetében.
Ismerkedjűnk meg kűlön-külön a röviden bemutatott német romantika
szerzôivel. Kiemelt műveiket olvassuk el számitógépes
feldolgozásban!