A romantika az irodalomtörténet egyik leghatásosabb mozgalma, stílusirányzata. A romantikával kezdôdött mindaz, amit ma modern irodalomnak nevezünk: a 19. század második felének és a 20. századnak irodalmi gyökerei ide nyúlnak vissza. Annyira sokarcú, ellentmondásokkal teli irányzat, hogy pontos és kielégítô meghatározása meglehetôsen reménytelen. Mást jelentett országonként, mást az egyes művészeti ágakban, s mást az egymásra következô évtizedekben is. A klasszicizmust váltotta fel, de kibontakozásának kezdeti szakaszában még együtt élt azzal, virágkorában pedig megfért az újonnan született realizmussal – vele kölcsönhatásban fejlôdve. Gyökerei még a felvilágosodás korába nyúltak: a Sturm und Drang és a szentimentalizmus volt a közvetlen elôde. Végeredményben a klasszicizmusból nôtt ki, de hamarosan esztétikai nézeteiben szembe is fordult vele.
A romantika idôszaka a 18. század legutolsó éveitôl nagyjából a 19. század elsô kétharmadát foglalja magában, de egyes országokban még a 19. és a 20. század fordulóján is létezik (pl. Magyarországon Jókai Mór művészetében). – Neve a “regény” jelentésű román szóból ered. A középkorban így hívták a latin nyelvű irodalommal szemben az anyanyelven írt elbeszélô műveket.
A romantika az irodalomban fejlôdött ki, s innen terjedt át más művészeti ágakra (zene, festészet, szobrászat). – Forrása az a társadalmi méretekben kibontakozó illúzióvesztés és kiábrándulás volt, mely a francia forradalom után fogta el fôleg Nyugat-Európa népeit. Ez az érzés – természetesen – mindenki lelke mélyén ott lappangott, de legelôször csak a művészekben, a gondolkodókban, a tudósokban tudatosult. Az emberek csalódtak a felvilágosodás nagy, szent eszméit megtagadó és megcsúfoló polgári társadalomban, hiszen a világ egyre kegyetlenebb, ellenségesebb, kiismerhetetlenebb lett. Csalódtak a híres “józan észben”, korábbi optimizmusukat elveszítették, de a felvilágosodás meg is ingatta az elôzô évszázadokban oly kikezdhetetlennek vélt vallásos világnézetüket. A romantika elsô hullámai Angliából és Németországból indultak ki, a francia forradalom ugyanis ezekben az országokban okozta a legmélyebb megrendülést a polgári értelmiség között. Angliában a polgárság már megvívta a maga forradalmát, s most megszerzett nyugalmát féltette, s visszariadt a franciák véres radikalizmusától. A németországi polgárság a fejlôdésben sokkal elmaradottabb volt. A klasszika képviselôi elfordultak ugyan a francia forradalomtól, de megtartották a felvilágosodás eszmerendszerét, a romantikusok azonban megtagadták az egész polgári ideológiát. A romantikának angol és német földön való jelentkezését segítette elô az a tény is, hogy ezekben az irodalmakban kevéssé érvényesült a klasszicizmus olyan megkötô erôként, mint a franciában.
Az új irányzat – kezdetben – nem volt programszerűen klasszicizmusellenes, de hosszabb-rövidebb idô múlva esztétikájában és írói magatartásában szembefordult vele.
A klasszicizmus dogmákká merevült szabályai s az antik minták szigorú követése ellen lázadt végül is a romantika – meghirdetve a művész teljes szabadságát, az egyéniség kultuszát. Egyetlen követelményt ismert el: a művész tehetségét, zsenijét, melyet nem korlátozhat sem törvény, sem szabály. Igen szemléletesen jellemzi ezt a romantikus művészi magatartást Madách Imre Az ember tragédiája 10. színében (Prága II.). A tudós Kepler így oktatja legkitűnôbb tanítványát a művészetre:
“De a szabályt, a mintát hagyd pihenni.
Kiben erô van és isten lakik,
Az szónokolni fog, vés, vagy dalol,
Ha lelke fáj, szívrázóan zokog,
Mosolyg, ha a kéj mámorát alussza.
S bár új utat tör, bizton célra ér. –
Müvébôl fog készítni új szabályt,
Nyügűl talán, de szárnyakúl soha
Egy törpe fajnak az abstractió.”
A korlátlan művészi szabadság értelmében az alkotói munka legfôbb ihletforrása a képzelôerô, a béklyóit levetô szárnyaló fantázia. A művész zseni megdicsôül: a költô a semmibôl teremt új világokat, s képes a lélek mélységeibe és a jövô távlataiba is pillantani; vátesznek, prófétának, látnoknak tartja önmagát.
A romantika tűzte ki elsô ízben követelményül az irodalom fejlôdése történetében az eredetiséget, és emelte ezt az esztétikai érték rangjára. A korábbi minták követését elvetve új témák, új tájak, új életérzések, új műfajok, új kompozíciós szerkezetek jelentek meg.
A romantika elégedetlensége a kialakult világgal szemben a jelen valóságától való menekülésben is megnyilvánult: a jelennel szemben sokkal értékesebbnek tartották a régit, a múltat.
A klasszicisták az antik művészet alkotásait tekintették örök és utánzandó eszményképnek, a görög-római mitológiához, történelemhez nyúltak vissza feldolgozandó témákért. A romantikusok ezzel szemben – mintegy ellenhatásként – fölfedezték saját nemzeti múltjukat. Lelkesedtek a középkorért, a fényesnek látott lovagvilágért, s ezt szembeállították saját jelenükkel. – Az eredetiség elve nemzeti eredetiséget is jelentett: fölfedezték tehát a népi kultúrát, a népi művészetet (a népköltészetet), mert múltcsodálatukban eggyéolvadt a régi a népivel. Már Herder is az igazi művészetet a nép művészetében látta, s a nemzeti költô az ôsiség mellett a népi költészet kincseire kívánt támaszkodni, amikor nemzetien eredetit akart alkotni. Nagy lendülettel kezdték gyűjteni a népköltészet alkotásait (ekkor még dallam nélkül), kutatni kezdtek az egyes nemzeti ôsvallások, mítoszok után. (Ha nem leltek ilyen adatokat, maguk alkottak “nemzeti” mitológiát, pl. Vörösmarty a Zalán futásában.)
Saját koruktól való lázongó menekülésüknek egy sajátos útja volt az orientalizmus vagy egzotizmus. Képzeletüket megragadta a polgári hétköznapok sivár szürkeségével szemben a Kelet színes és általuk még inkább kiszínezett világa: a távoli összekapcsolódott a meséssel, a különössel, az idillien vonzó állapotokkal. Számos romantikus mű vezet a törökök, arabok, újgörögök földjére vagy nálunk a keleti ôshazába.
A teremtô képzelet korlátlan jogainak kinyilvánítása nagymértékben kitágította az irodalom határait, s a klasszicizmus józan racionalizmusával szemben a romantikus alkotások jó részében lényeges szerephez jut a fantasztikum (az irrealitás). A fel- és elszabadult fantázia olykor szinte követhetetlenül messzire ragadja a művészt egy megszépített, illúziókkal teli világba, a fantasztikus mesék birodalmába. Az álomszerű tündérország gyakran a szerelmi boldogság színtere, ahol megvalósulhatnak a hétköznapi lét kicsinyességében meghiúsult vágyak.
A klasszicizmus még kínos pontossággal különítette el a műnemeket, az egyes műfajokat, az ezekhez tartozó hangnemeket, sôt néha még a versformákat is. A romantika, ezzel szemben meghirdetve a művészetek egységét, igyekezett elmosni a hagyományos műnemek és műfajok határait, keverék műfajokat hozott létre (pl. verses regény, ballada, drámai költemény), s végeredményben az összes műfajt lirizálta. A romantikusok kedvelték a műalkotások egyedi formáját, a töredékszerűséget, vonzotta ôket a titokzatosnak, a borzongatónak, a lélek sajátos érzelmi tartalmainak újszerű kifejezése.
A drámai és az epikus művek cselekménybonyolításában szinte keresték (hajszolták) a különleges élethelyzeteket, az érdekfeszítô eseményeket, a kalandokat, a váratlan, meghökkentô fordulatokat. A jellemalkotásban gyakori az erôteljes jellemkontrasztok alkalmazása: vagy úgy, hogy egyetlen személy jellemén belül ellentétes jellemvonások feszülnek egymásnak, vagy úgy, hogy az író a szereplôket jó és rossz irányban felnagyítja, tulajdonságaikat eltúlozza.
A fentiek értelmében a romantikus stílus is elszakad a hétköznapi kifejezésmód megszokottságától: általában felfokozott pátosz, ünnepélyesség, költôi ékesszólás, zeneiség és festôiség jellemzi. A látnoki képzelôerô olyan víziószerű képeket teremt, amelyekben egyrészt az erôs túlzások, másrészt a távoli és ellentétes dolgokat, fogalmakat egyesítô merész képzettársítások kápráztatják el az olvasót.
A romantika más művészeti ágakban
A romantika mint irodalmi stílus született meg, s innen jutott át más művészeti ágakba.
Az építészetben lanyhult az érdeklôdés az antik formák iránt, s ehelyett inkább a középkori stílusirányok, a romanika és a gótika felé fordult a figyelem. îgy jöttek létre a különbözô neo-stílusok (pl. neoromán, neogót, neoreneszánsz). E motívumok mellett gyakran felhasználták a bizánci és a mór építészet formáit is. – Tipikusan romantikus vonás a régi romok iránti érdeklôdés jelentkezése is, a középkori dómok, várak, kastélyok restaurálását célzó törekvések.
A szobrászatban lényeges változást hozott a romantikus ízlés. A görög művek utánzása, a színpadias beállítás helyett az alakok mozdulatai érzelmeket, indulatokat fejeznek ki, a szobrok az élet közvetlenségét árasztják. Az európai romantikus szobrászat talán legjellegzetesebb alkotása a francia Francois Rude (franszoá rüd; 1784-1855) domborműve, Az önkéntesek harcba indulása 1792-ben, melyet a párizsi Diadalív számára készített. Ezt az alkotását Marseillaise-ként (marszejéz) is szokták emlegetni. A szoborcsoport csupa lendület, tűz és erô. A zászlók áradatában a Szabadság géniusza viharzó mozdulattal hívja harcba a katonákat. – A párizsi operaházat díszíti a francia Jean-Baptiste Carpeaux (zsan-batiszt karpó; 1827-1875) Tánc című híres szoborcsoportja. Körtáncba perdülô, érzéki életörömmel telített alakjainak ruganyos mozdulatait finom fény-árnyék hatással formálta meg. Ugyanezt lehetne elmondani A három Grácia című szobráról is.
A romantikus múltszemlélettel függ össze a historizmus, a történelmi témák kedvelése a tárgyválasztásban. Legnagyobbrészt emlékműszobrok születtek: költôknek, tudósoknak, hadvezéreknek, államférfiaknak megörökítésére igen sok szobor készült. Ezekben a fôalak mellett megnô a mellékalakok száma.
A 48-as szabadságharc miatt bujdosó Izsó Miklós (1831-1875) pályafutását a Búsuló juhász (1862) című szobrával kezdte. A klasszicizmus mitológiai vagy történelmi alakjai után merész újításnak számított a népi viseletben megjelenô, árvalányhajas kalapot viselô magyar juhász ábrázolása. Ugyancsak a népiesség hatását tükrözik táncoló figurákat megjelenítô késôbbi terrakotta szobrocskái is.
A 19. század 20-as éveiben a festôk is egyre nagyobb számban fordultak el a hideg és kiüresedô klasszicista festészettôl. Az új mesterek az erôteljes fény-árnyék hatással, az élénk színekkel, a merész ecsetkezeléssel, a megdöbbentô, drámai helyzetek ábrázolásával szenvedélyeket, felfokozott érzelmeket, indulatokat kívántak vásznaikkal kifejezni.
A művészettörténet Théodore Géricault (teodór zserikó; 1791-1824) A Medúza tutaja (1818) című óriási festményét tekinti a romantika elsô nagy alkotásának. A Medúza nevű hajó a kapitány hiányos szakértelme miatt egy szirtnek futott és elsüllyedt. Géricault azt a drámai pillanatot örökítette meg, amikor a szerencsétlenség végletekig megviselt, szinte már félôrült túlélôi egy vitorláshajót pillantottak meg a láthatáron. A piramis alakú szerkesztés, az ellenfényhatások alkalmazása s a borzalom jeleneteinek részletezése teszi rendkívüli erejűvé a képet.
A spanyol Francisco Goya (fransziszkó gója; 1746-1828) híres rézkarcsorozata, de különösen a napóleoni háborúk véres kegyetlenségeit feltáró festményei nemcsak megdöbbenést keltenek, hanem állásfoglalásra is késztetnek az erôszak ellen. Megrázó erejű festménye a Május 3-ai kivégzés (1814). A madridi lázadást Napóleon csapatai 1808. május 3-án leverték és megtorolták. Ezt az eseményt örökítette meg a festô. Egyetlen pillanatba sűríti a tragédiát: megmutatja az arcokra kiülô rémületet, a halálraítéltek kétségbeesését, a kivégzés szörnyűségét. A csoport középpontjában az erôs fénnyel kiemelt alak úgy tárja szét karjait, mint a keresztre feszített Krisztus.
A francia Eugéne Delacroix (özsen dölakroá; 1798-1863) a romantikus festészet vezéregyénisége Franciaországban. Képeit kötetlen kompozíció, laza kontúrok, dinamikus, könnyed ecsetvonások jellemzik. Legismertebb közülük A Szabadság vezeti a népet (1831). A jobb kezében a francia lobogót, a balban szuronyos puskát tartó nô a szabadság szimbolikus alakja, aki a halottakon át lépdelve harcba hívja és diadalra vezeti népét. Csupa tűz és lendület a kép: a zászló lobogása, a taglejtések szenvedélyes mozdulatai, az élénk színek mozgalmasságot visznek az ábrázolásba. – Az 1830-as júliusi párizsi forradalomnak állított emléket benne.
Korábbi festménye, A khioszi mészárlás (1823-24) a török kegyetlenség elleni tiltakozás. A törökök Khiosz szigetén vérbe fojtották a görögök szabadságharcát. Az erôs fénnyel megvilágított fôalakok tekintetében, arckifejezésében nemcsak a kétségbeesés, hanem mintha a jövôbe vetett bizakodás is megjelenne. A német romantikus festészet kiemelkedô művésze Caspar David Friedrich (kaszpar dávid fridrich; 1774-1840). Tájképei, köztük a Táj a sziléziai hegyekben (1815-20 körül), a természet meghitt szépségérôl vallanak, s a romantikus lírai költészetnek, Schubert dallamainak hangulatát árasztják.
A korszak két legnagyobb angol tájfestôje William Turner (viljem törner 1775-1851) és John Constable (dzsón kansztebl; 1776-1837). – Turner képeivel lenyűgözô, drámai hatást vált ki: a természet romantikus, végsôkig kifinomult ábrázolását adja.
Egyik legmerészebb festménye: Gôzhajó hóviharban (1842). A kép csak érzékelteti a sötét hajótestet, az árbocon csapkodó zászlót, a dühöngô tengerrel, a fenyegetô hullámokkal vívott küzdelmet. A félelmetes vihar újszerű megragadásával az emberi riadalmat tudja kifejezni. – Constable nem akarta meghökkenteni az embereket merész újításaival. A vidéket járta, a természet után készítette vázlatait, s ezeket műtermében dolgozta fel. A szénásszekér (1821) című festményén a táj nyugalma, már-már idilli békéje jelenik meg. Témája egy mindennapos vidéki-falusi jelenet: parasztszekér kel át a folyón. A művész elsôsorban ôszinteségre törekedett.
A magyar romantikus festészetre fôképp a historizmus nyomta rá bélyegét: a festôk többsége a nemzeti múlt dicsôségét, illetve történelmünk tragikus eseményeit igyekezett felmutatni képein.
Madarász Viktor (1834-1917) Párizsban ismerkedett meg a francia romantikus festôk művészetével, s hatásukra fordult a magyar múlt felé. Legjelentôsebb romantikus olajképe a Hunyadi László a ravatalon (1859). Drámai erôvel tárul a nézô elé V. László király esküszegésének tragikus következménye. A sötét teret alig világítja be a gyertyák fénye. A képen két szín, a fekete és a fehér uralkodik. A kettô éles kontrasztja: a sötét templomhajó és a hófehér halotti lepel ellentéte érzékelteti a hangulati feszültséget. – Madarász képének történelmi elôzménye látható Benczúr Gyulának (1844-1920) Hunyadi László búcsúja (1866) című vásznán. – Gyárfás Jenô (1857-1925) Tetemrehívás (1881) című olajfestménye Arany balladájának hatása alatt készült. A lélekábrázolás mélységével s különösen a paraszti típusok gazdag, realisztikus visszaadásával emelkedik ki a kor átlagfestészetébôl. Itt is megfigyelhetjük a sötét-világos ellentétben rejlô lehetôségek kiaknázását.
Történelmi festészetünk jeles mesterei között meg kell még említeni Székely Bertalant, Than Mórt, Lotz Károlyt, Wagner Sándort. – Barabás Miklós, a reformkor jellegzetes művészalakja, falusi életképein túl fôleg politikusok, költôk, művészek arcképét festette meg. – A romantikusan felfogott magyar táj jelenik meg id. Markó Károly (1791-1860) képein. Magyar alföldi táj gémeskúttal (1853) című festményén Petôfi tájverseinek ihletô hatása fedezhetô fel.
Klasszicizmus, romantika, realizmus, naturalizmus, akadémizmus, historizmus egyidôben, egymás mellett, egymásra hatva létezett. Éppen ezért igen nehéz és rendkívül bizonytalan lehet egy-egy művész, alkotó besorolása egyetlen irányzatba. Ezt a fenntartást figyelembe kell venni a fenti “besoroláskor” is. A művészeti stílusok ugyanis nem “libasorban” követik egymást.
Ugyanezt kell megállapítani a zeneművészettel kapcsolatban is. Beethoven pl. nemcsak a klasszikus zene óriása, hanem – sok zenetudós szerint – a zenei romantika egyik szülôatyja is. ž vagy félredobja a szabályokat, vagy muzsikájának szolgálatába kényszeríti ôket, míg Mozart és Haydn behódolt a szabályoknak.
A romantikus zenét gazdag fantázia, erôs érzelemvilág és az én belsô világának kivetítése jellemzi. Témáit sokszor a múltból meríti.
Több romantikus nemzedék is létezett. Az “elsô generációt” Carl Maria von Weber (karl, fon; 1786-1826), Gioacchino Rossini (dzsoakkinó rosszíni; 1792-1868) és Franz Schubert (franc súbert; 1797-1828) képviselte. Schubert a romantikus dal műfajának legnagyobb mestere. Gazdag dallamossága a német népdal hatását mutatja.
A “második nemzedék” legismertebb tagjai az olasz Gaetano Donizetti (donicetti; 1797-1848) és a francia Hector Berlioz (ektor berlióz; 1803-1869).
Az ún. “harmadik nemzedék” komponistáinak tevékenysége jelenti a romantika csúcsát. Az utókor szemében mindenképpen ez a harmadik generáció a leghíresebb. Frédéric Chopin (frederik sopen; 1810-1849), Robert Schumann (súmann; 1814-1856), Liszt Ferenc (1811-1886) és Félix Mendelssohn (mendlszón; 1809-1847) zongorakompozíciói, szimfóniái, illetve oratóriumai, Richard Wagner (rihard vágner 1813-1883) és Giuseppe Verdi (dzsuzeppe; 1813-1901) operái a zeneirodalom felejthetetlen és kimagasló alkotásai.
A magyar zene legnagyobb romantikus mestere Erkel Ferenc (1810- 1893). Zeneműveinek témáit a magyar múltból merítette. Legsikeresebb operái a Hunyadi László és a Bánk bán. – Erkel írta Kölcsey versére a magyar Himnusz zenéjét is.
Nézük meg a romantika hatásait az európai országokra és nézzűk
meg az egyes országokonbelűl kik voltak a kiemelkedô romantikus
szerzôk?
német romantika:Novalis, Hoffmann, Heine;
angol romantika:William Wordsworth, Byron, Shelley , Keats;
francia romantika: Hugo
orosz romantika: Puskin;
Ismerkedjünk meg e kiemelt szerzôkkel és munkásságukkal!
Minden szerzô neve alatt szerepel az ország neve és az irók rövid
életrajza elött olvashatunk a romantika szerepérôl és hatásáról a
jelzett országokban.