Az európai romantika elsô fontos dátuma: 1798. Ekkor adta ki Angliában William Wordsworth (viljem vördzvörsz; 1770-1850) és Samuel Taylor Coleridge (szemjuel téjlor kólridzs; 1772-1834) közös versgyűjteményét Lírai balladák címen. A kötet címe már romantikus célkitűzést jelez: a műnemkeveredést, epika és líra ötvözésének szándékát. Wordsworth a városból a természet meghitt idilljébe, lelket nyugtató szépségeibe, az egyszerű érzelmek világába menekül, Coleridge viszont a képzelet teremtette megborzongató és titokzatos világokba. – A Táncoló tűzliliomok Wordsworth egyik jellemzô, csupa zene költeménye. A természet csodájának áhítatos ámulata, a tó partján hullámzó, “táncoló” tűzliliomok látványa boldoggá, lelkileg gazdaggá teszi a szemlélôt, s ezt a boldogító, ünnepi hangulatot örökkévalóvá varázsolhatja a merengô emlékezet, a természeti szépség felidézése. – A Kubla kán Coleridge sejtelmes, balladisztikusan homályos, rejtett és titokzatos érzelmeket hordozó fantasztikus költeménye; színtere valamiféle sosemvolt egzotikus, mesebeli táj, a valóságtól független víziószerű vidék. – A költô vallomása szerint a vers egy ópium-álom töredék-emléke, melynek teljes rögzítését egy hívatlan vendég szakította félbe.
Az 1810-es években a második nemzedék, az angol költôk új csoportja lépett fel. Ezt a nemzedéket a nagy romantikus triász: Byron (bájron), Shelley (seli) és Keats (kítsz) képviselte.
Byron (1788-1824) régi fônemesi családból származott, a lordi cím birtokosa volt. Sokat utazott: bejárta Spanyolországot, Portugáliát, Görög- és Törökországot. 1812-ben szembefordult a fôúri osztály politikájával, s a parlamentben elmondott két beszédében a lázadó gépromboló munkások és az elnyomott ír nép védelmében emelte fel szavát. A konzervatív körök feleségétôl való elválását és féltestvére, Auguszta iránt érzett tragikus szerelmét felhasználva hajszát indítottak ellene. Kénytelen volt elhagyni Angliát: Svájcban majd Olaszországban telepedett le. Részt kívánt venni Görögországnak a török megszállás elleni szabadságharcában, de vágya, hogy a csatatéren essék el, nem sikerült: betegségben halt meg görög földön.
Híressé a Childe Harold zarándokútja című (csájld herold) verses lírai útirajza tette, melynek elsô két énekét 1812-ben adta ki. A kortársak a fôhôsben, aki aktuális célzásokkal, lírai kitérôkkel szakítja meg úti beszámolóját, az íróra ismertek.
Byron fô művének tekinthetô a befejezetlenül maradt, 16 énekbôl álló Don Juan (don dzsuan; 1819-1824) Az epika műneméhez is sorolható, de az eseménysorozatot meg-megszakítják a lírai meditációk, a szatirikus társadalombíráló megjegyzések, s átszövik a személyes célzások. Byron ezzel az alkotásával a romantikus verses regény műfaját teremtette meg, s hosszú idôre elindította Európában ennek az új műfajnak a divatját.
Drámai költeményei – pl. Manfred (1817), Kain (1821) – a fôszereplôk magányos, heroikus és tragikus küzdelmeit ábrázolják. A hôsök emberfeletti méretűvé, szinte titánná válnak, s így bukásuk is hatalmasabb. Hôsi harcukat a romantikus nyelv pátosza, képgazdagsága méltóképpen tudja kifejezni.
Byron pesszimisztikus világképe, rezignált lelkiállapota, hôseinek lemondó mélabúja és világfájdalma, bágyadt közönye: spleenje (szplín) valóságos divattá tette a “byronizmust” a 19. század elején Európában.
Shelley (1792-1822), Byron barátja, elôkelô földbirtokos családban született. Elsô szembefordulása a fennálló társadalmi renddel az volt, hogy fiatalon megírt egy ateista pamfletet (Az ateizmus szükségességérôl); ezért az oxfordi egyetemrôl eltávolították, apja pedig kitagadta. Ezután nyugtalan vándorévek következtek életében: Franciaországba és Svájcba utazott, majd 1818-ban végleg elhagyta Angliát, s Itáliában telepedett le. 1822-ben egy csónakkirándulás során veszett a viharos tengerbe. Mikor tíz nap múlva kifogták a tengerbôl, egyik zsebében egy Keats-, a másikban egy Szophoklész-kötetet találtak. Holttestét barátja, Byron a tengerparton máglyán elégette. Szívét és hamvait a római református temetôben helyezték el.
A szabadság fanatikus megszállottjaként küzdött az elnyomás minden elképzelhetô formája ellen – röpiratokban és szépirodalmi alkotásokban. A megszabadított Prométheusz (1820) című drámai költeményében az egyetemes emberi vágyak, küzdelmek végsô gyôzelmének látomása jelenik meg. Az istenekkel szembeszálló titán, Prométheusz diadalával együtt az emberek is megszabadulnak a zsarnokságtól, s beköszönt a béke, a szabadság és az egyenlôség boldog korszaka.
Shelley egyik leghíresebb verse az Űda a nyugati szélhez (1819). Az ötrészes versfüzér mindegyike négy tercinából (hagyományos tercina-rímekkel) s egy páros rímű kétsoros szakaszból áll. Az elsöprô erejű költemény hatalmas ellentéteket egybefoglaló látomásos képáradatában, sziszegô alliterációiban a viharokat görgetô ôszi szél vad zengése zúg. Az egész vers egymásba bonyolódó mondatszerkezetei, sorokat és strófákat összekapcsoló átlépései (enjambement-jai) lélegzetnyi szünetet sem engedve sodorják az olvasót a legelsô megszólítástól az utolsó sor ünnepélyes próféciájáig.
Az elsô három rész a szél megszólítása és egyben jellemzése is, s mindhárom az “óh, halld dalom!” fohászával zárul. A megszólított természeti jelenséget mitikus méretűvé növeli a költô: a nyugati szél hatalmas, vad, nyugtalan erô, szabad és korlátlan. Pusztító hatalom, mely felkavarja, égig röpíti az ôszi avart, “a pestises lombok holt népét”, de jövôt védô oltalom is: az új életet rejtô magot “téli sutba hordva” megôrzi a kikelet számára, mikor “azur húga” virágba borítja a földet (I.) – Félelmetes erô: vad viharfelhôket sodor a mennyboltra az ég ajtajától az ég ormáig (II.). – Felveri a szelíd, lustán pihenô Földközi-tengert, megnyitja az Atlanti-óceán roppant víztömegét, s látni engedi az irdatlan mélység titokzatos világát (III.). A “vad Szellem”, a szél mitikus hatalma, mindent felforgató ereje kiterjed a földre, az égre és a tengerekre, sôt a tenger alatt örvénylô mélységekre is.
A IV. részben a széllel való azonosulás esdô könyörgése, imája szólal meg. A versben beszélô – megismételve az elsô három egység fô motívumait – fájdalmas rezignációval sóhajtja: nem zengene most jajszava, ha lomb, felhô vagy hullám lehetne, vagy pedig élne még benne az a gyermeki hit, hogy oly szabad és hatalmas, mint a szél. Az élet megsebezte, álmai szétfoszlottak, ezért kéri esedezve, ragadja magával “hab, felhô vagy lomb gyanánt”. “Légy lelkem, én s te: egy személy!” – hangzik a teljes egyesülés vágya, hogy szelleme a Tér ölén sodródjék, eszméi szétáradhassanak a világba, s “dala égô zenéje” hirdethesse az alvóknak a megváltást sejtetô próféciát: “Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?”
Shelley ezt a verset Itáliában, egy Firenze közelében lévô erdôben írta, egy viharos, ôszi napon. Ugyanaz a felfokozott szabadságvágy és a szabadság eljövetelébe vetett rajongó hit járja át ezt a rapszodikus ódát, mint fentebb említett drámai költeményét.
John Keats (1795-1821), a beteg, érzékeny költô csak a szépség rajongója volt. Németh László írta róla: “Ha behunyom a szemem s kimondom a szót: »költô« – Keatsre gondolok… A többi költô más is volt: szabadsághôs, színész, filozófus, különc, misztikus, irodalmár, Keats csak költô, nagyságát egy forrás táplálta: a költészete.” (Németh László: A minôség forradalma. Magyar Élet, 1942. 14. I.)
Kispolgári családból származott, apja egy londoni béristálló tulajdonosa volt. Nem részesült magasabb iskolai képzésben, görögül sem tudott, mégis ô lett a görög szépségideál legnagyobb tisztelôje és megéneklôje. Orvosnak készült, de 1817-tôl kezdve teljesen a költészetnek szentelte életét. Súlyos tüdôbetegsége miatt alig négy évet fordíthatott írói munkásságára. 1820-ban Itáliába utazott gyógyulást keresni. Rómában érte utol a halál.
Keats költészetének csúcspontját az 1819-ben írt nagy ódái jelentik. E remekművek egyike Űda egy görög vázához (1819). A mulandó emberi világot, a bús, halandó gyötrelmet állítja szembe a szépség és a művészet örökkévalóságával.
A költô (a versben megszólaló) csodálkozó ámulattal szemléli és szólítja meg az antik vázát, mely szemében egy régmúlt boldog, harmonikus aranykor (“tűnt derű”) tanúja. A rajongó áhítat a kép meséjét szeretné megérteni, felfogni: az elsô strófa záporozó kérdései a vázafestmény titkaiba kívánnak behatolni.
S a második versszaktól kezdve életre varázsolódik a szemlélô képzeletében a vázarajz; a néma síp megszólal, de nem testi fülnek, hanem a léleknek zeng dala; a szerelmesek boldog reményben vágyódnak egymás után; a lomb színnel telik meg; a mozdulatlan kép mozgalmas eseménysort idéz: a zöld oltár elé vonuló emberek ünnepi áldozatát.
Mindez azáltal válik igazán felemelô, katartikus élménnyé, hogy a művészet az öröklétbe emeli a szépséget: a nóta örökre szól, a szerelmesek vágya örökre megmarad, a boldog lombsor sosem szárad el, s az áldozatra készülô emberek nem térnek már vissza soha kicsi városuk csöndjébe. îgy, a mulandó emberi lét szomorúságával szembeállítva válik az óda példázattá a művészet erejérôl és halhatatlanságáról.
Keats számára a görög művészetben megtalált szépség életmegoldássá, világmagyarázó elvvé lényegül át. Ezért hirdetteti az antik vázával a költemény végén:
“»A Szép: igaz, s az Igaz: szép! – sose
Ćhítsatok mást, nincs fôbb bölcseség!«”
(TŰTH ĆRPĆD FORDîTĆSA)
A költô szerint a költészet nagy célja, hogy “barát legyen, enyhítse az emberek gondjait, és emelje fel gondolataikat”, tegye széppé az életet. – Keats – Tóth Ćrpád szavaival – “a Szépség angyali tisztaságú énekese, a világirodalom legérzékenyebb és leggyengédebb lírikusai közül való”.
A romantikus múltidézés nagy hatású képviselôje Walter Scott (szkot; 1771-1832), a középkori lovagvilágot megjelenítô, kalandos cselekményű történelmi regény megteremtôje.
Az egyetemes romantika egyik nagy jelentôségű alkotója volt az angolul író amerikai költô és novellista, Edgar Allan Poe (edgar elen pó; 1809-1849).
Munkáinak kezdettôl fogva a halál és a mulandóság a két alapvetô élménye. A halott szerelmes motívuma ott kísért epikájában és lírai műveiben is.
Elsôsorban fantasztikus novellái kapcsolják a romantikához. Ezek nagy részében a borzalom, a lelki abnormitás, a téboly s mindenféle gyötrelem kap központi szerepet; valójában a modern világban magára maradó ember rémülete szólal meg bennük. Poe teremtette meg a detektív-novella, a bűnügyi regény (mai elnevezéssel: a krimi) műfaját, “ahol a borzalmat a logikával kapcsolta össze, s egyszerre élvezhette a titokfejtés gyönyörét és rettenetét” (Babits Mihály). Legelsô s egyik legjobb ilyen alkotása A Morgue utcai gyilkosság (morg; 1841).
Az esztétika terén is figyelemre méltóak újszerű gondolatai. Véleménye szerint az oktató, nevelô jellegű költészet nem igazi költészet; a líra célja nem az igazság és nem az erkölcsi tanulság, hanem “a szépség ritmikus megteremtése”. Eszményének a végsôkig csiszolt, tökéletes és virtuóz formát tekintette, s a művészi hatáshoz vezetô utat a rövidségben, a tömörségben s a szerkezeti egységben látta. Szembefordult a romantikus poétika ihlet-kultuszával, s a tudatos, logikus alkotás elsôbbségét hirdette.
Híres verse, A holló (1844) is józan meggondolások alapján született. Megfontoltan választotta ki a leghatásosabb témát, a halott kedves siratását (a versnek tehát nincs közvetlen életrajzi háttere), s e köré komponálta rímekbôl, csengésekbôl, a szavak rejtett gondolattársításaiból a költemény különös hangzásvilágát. Itt minden hatás zenei elemekbôl tevôdik össze. – Poe fedezte fel, hogy a vers tiszta zene, muzsika is lehet, ahol az értelem mellékes szerepet játszik. – Hasonló témájú szép költeménye a Lee Annácska (lí) is.
Az angol romantika rövid áttekintése után számitógépes
feldolgozásban olvassuk el a szerzôk rövidebblélegzetű
alkotásait, és a nagyobb művekbôl kiemelt részleteket!