Petőfi szerelmi lírája



Petőfi egyik nagy ihletforrása a szerelem, igazi mély szenvedély. 1846 szeptember 8-án ismerte meg Szendrey Júliát, aki iránt szenvedélyes szerelemre lobbant.

A Júlia-versek nem egységes költemények, több népdal is helyzetdal is van közöttük. Mivel Júlia hidegen, rejtélyesen viselkedett, az 1846-os versek tele vannak bizonytalansággal, kétellyel.

Reszket a bokor, mert…

Ez a vers a szakítás, a végleges „isten áldjon” verseként született. A búcsúvers hangja nem kétségbeesett, inkább nyugodt lelkiállapot tükröz. Ismeretes a vers sorsfordító szerepe: Júlia e vers hatására viszonozza a költő érzelmeit, és beleegyezik a házasságba („Ezerszer Júlia”).

Petőfi teremtette meg irodalmunkban a hitvesi költészetet: feleségéhez írja legszenvedélyesebb költeményeit.

Szeptember végén

Egyik legszebb elégiája, mely a mézeshetek alatt született Koltón. Az első versszakban természeti ellentéteket figyelhetünk meg (tél-nyár), s a költő ugyanezeket az ellentéteket figyeli meg önmagában (ifjú szív-ősz haj).

A rohanó, feltartóztathatatlan idő képével indul a második strófa, mely Kosztolányi szerint a legszebb magyar verssor. A múlandóság az élet eliramlása ébreszti fel a költőben a halál gondolatát, az özvegyen maradó fiatal feleség képét, akit még a sírban is szeretni fog.

Minek nevezzelek

Kitűnő alkotás ez a Júlia-vers is, mely 1848-ban született. A költemény egyetlen feladata, hogy kifejezze a Júlia iránt érzett szerelem nagyságát. A minek nevezzelek kérés állandóan visszatér, a költő tanácstalan és kétségbeesett: keresi a legméltóbb kifejezést, megnevezést. Az első három versszakban az imádott nő tulajdonságait írja le, s a vers a negyedik strófában éri el a csúcspontját. A befejezés azonban nyitott marad, ami azt tanúsítja, hogy a nyelv szegényes eszköz Júlia szépségének méltó kifejezésére.