Francia klasszikusok, Moliere



(Francia klassz. ráma)

A francia klasszicista tragédiák ma már kevésbé hatnak a színpadon, Moliére (molier – 1622-1673) vígjátékai azonban ma is elevenek. A komédiának nem kellett elszakadnia annyira a középkori és a korabeli elôzményektôl, mint a tragédiának. Moliére színpadán tovább éltek a vásári bohózatoknak s az olasz komédiának (commedia dell’arte – kommedia dellarte) hagyományai, hagyományosan kialakult típusai is, természetesen a kötelezô mértéktartáshoz igazodva. A komédiában ugyanis – a tragédia fejedelmi és antik hôseivel ellentétben – már korabeli polgári konfliktusok jelentkeznek.
A “Moliére” írói álnév, valódi neve Jean-Baptiste Poquelin (zsan batiszt poklen). Apja királyi kárpitos volt, anyját korán elvesztette. Jogot végzett, de az ügyvédi pálya nem érdekelte, és színész lett. Egyéves sikertelen párizsi szereplés után másfél évtizedig Dél-Franciaország városait járta saját társulatával. 1658-ban tért vissza a fôvárosba, s hamarosan felfigyeltek rá. Kényeskedôk című darabjával feltűnô sikert aratott. Ünnepelt szerzô, színész, társulatigazgató s XIV. Lajos kedvence lett, de állandóan szembe kellett néznie irigyei, ellenfelei mesterkedéseivel. Különösen Tartuffe (tartüf) című komédiája körül lobbantak fel az indulatok. A félig kész, háromfelvonásos művet 1664-ben mutatta be a királyi udvar elôtt. A jezsuita vezetés alatt álló Oltáriszentség Társulat azonnal támadni kezdte, s végül a párizsi érsek követelésére a király kénytelen-kelletlen betiltotta a darab elôadását. Hosszú harc után csak 1669-ben oldotta fel a tilalmat. A darabot, mely az átdolgozás után öt felvonássá egészült ki, ettôl kezdve elsöprô sikerrel játszották. – Az író egészségét is megviselték a támadások, megpróbáltatások; 1665-tôl betegeskedni kezdett. A tüdôvészben szenvedô Moliére a Képzelt beteg egyik elôadásán lett rosszul, s néhány órával késôbb meghalt.

A komédia

A komédia a dráma műnemébe tartozó műfaj. Uralkodó esztétikai minôsége a komikum, olyan értékszerkezet, melyben értékhiány leplezôdik le, vagy értékvesztés válik nyilvánvalóvá.
A komédia hôsei átlagos vagy az átlagosnál kisszerűbb alakok, akik szellemi, erkölcsi, jellembeli fogyatékosságuknak vagy nincsenek tudatában, vagy negatív vonásaikat értékesként tüntetik fel. A jellemzés nem nélkülözi a túlzás, karikírozás eszközeit. A komédia cselekményében sok a valószerűtlen fordulat, cselszövés, véletlen, megoldása pedig mindig szerencsés kimenetelű.
A komédia során az értéktelenség leleplezôdik, illetve az értékvesztés (hamis célok vagy jó célok érdekében rosszul választott eszközök, módszerek, a cél elérésére alkalmatlan személy stb.) nyilvánvalóvá válik. Komikus konfliktusra épül a darab, ha kisszerű hôsök ütköznek össze, és a küzdelembe belebuknak, felsülnek.
A komédia igazsága nem a történet hitelében, hanem a leleplezésben nyilvánul meg: a hamis látszat alól elôtűnik a valódi lényeg.

Tartuffe

Moliére általában olyan embereket mutat be darabjaiban, akik valamilyen szempontból eltértek az átlagos, egészséges, józan embertípustól, akik átlépték az “értelem” és a “természetesség” által szentesített és szokványos magatartásformák határait. Az ilyen emberek mindig a komikum és a tragikum határán mozognak: ha nem tragikusan nagy egyéniségek, akkor kacagnivalóan komikusak.
Moliére komolyan fogta fel írói hivatását. Célja nemcsak a nézôk megnevettetése volt, hanem az emberek hibáinak megjavítása, olykor veszélyes bűnök leleplezése, ostorozása. Művei gyakran sokkal inkább megrendítôek, mint amennyire nevetségesek.
Egyik legjobban sikerült vígjátéka a Tartuffe. Meséje és szerkezete világos, könnyen áttekinthetô: egy rokonszenves, jómódú polgári családba befurakodik egy démoni gazember, s körmönfont ravaszságával, mindenre elszánt aljasságával csaknem a végsô romlásba dönti ôket.
A darab felépítése követi a klasszicista szabályokat. Moliére elfogadta és megtartotta a hármas egység követelményét.
A színhely végig Orgon párizsi házának szobája, az idôtartam pedig néhány órára tehetô: egyetlen nap alatt peregnek le a színpadon az események. (Az akkori drámai szabályok szerint egy-egy darab legfeljebb 24-36 órát ölelhetett fel.) A nézôk elôtt “egyetlen eset” játszódik le.
Moliére kész, kiforrott jellemekkel dolgozik, mint az olasz commedia dell’arte. Jellemalkotási módszere, hogy kiválaszt egy-egy sajátos típust, lelki tulajdonságot, társadalmi hibát, mellôzi kifejlôdésének ábrázolását, ugyanakkor következetesen végigviszi következményeit. Hôseit több oldalról, több, egymással ellentétes szemszögbôl vizsgálja meg, s az egyes jelenetek és felvonások a változatlan jellemek újabb és újabb vonásait villantják fel.
A commedia dell’arte legfôbb műfaji sajátossága a rögtönzés volt. A színészek nem szöveget kaptak, csak a cselekmény vázlatát, mely csupán a játék lényeges fordulópontjait rögzítette. A részleteket, a párbeszédeket a színészeknek kellett rögtönözniük. Erre az adott lehetôséget, hogy a commedia dell’arte állandó típusokkal, hagyományos jellemekkel dolgozott, s egy-egy színész rendszerint ugyanazt a típust személyesítette meg.
A legfôbb állandó típusok a következôk voltak: a gazdag, zsugori, öreg velencei kereskedô, aki öntelt szoknyavadász, de folyton felsül; a bolognai (bolonyai) doktor, többnyire jogász, néha orvos: öreg, fösvény, tudálékos és kéjsóvár; a kapitány: könyörtelen, gôgös, hetvenkedô, de gyáva katona; az öregedô, hebegô-dadogó, esetlen hivatalnok; a szolgák közül az egyik okos, furfangos, mozgékony, talpraesett, a cselekmény bonyolítója; a másik vidám, naiv, közvetlen, de többnyire gyámoltalan és balkezes; végül a szerelmesek: a szemérmes kislány és a hôsszerelmes ifjú, akiknek különbözô akadályokat kell leküzdeniük.
A Tartuffe szereplôi ún. rímes (páros rímű) alexandrinusokban beszélnek, a darab tehát verses mű, éppúgy, mint a kor tragédiái.
A francia alexandrinus 12 szótagos, hangsúlyos verselésű sorfaj, a 6. szótag után felezô sormetszettel. (A 12. századi francia Nagy Sándor regényrôl – Roman d’Alexandre – nevezték el.) A magyar fordítások rendszerint idômértékes, jambikus lejtésű, 12-13 szótagos sorokban adják vissza az eredeti francia sorfajtát.

Az ostorozott bűn
Moliére Tartuffe című művében az álszenteskedés, a farizeusság társadalmilag különösen veszélyes bűnét leplezi le. Az álszent valamilyen tiszteletre méltó erény, nemes magatartás leplébe burkolózva, pozitív értékeket színlelve képmutató módon olyan tetteket hajt végre, amelyek önzôek, egyéni, anyagi haszonra törôk. Az álszenteskedés tehát másokra ártalmas tulajdonság, míg le nem leplezôdik, míg környezetét meg tudja téveszteni, amíg a látszat elkendôzi a valóságot. Tartuffe az ôszinte vallásosság, jámborság pozitív erkölcsi értékeit használja fel aljas céljai elrejtésére, s ezzel egy ideig félrevezeti, megtéveszti a valóban vallásos Orgont és édesanyját, Pernelle (pernel) asszonyt. ők viszont éppen a vallásosság erényét viszik a józan ész határait is meghaladó módon túlzásba, s így naiv hiszékenységükkel, bigottságukkal áldozatául esnek Tartuffe-nek mindaddig, míg nyilvánvalóvá nem válik elôttük is az, ami a család többi tagja és a nézô elôtt már régóta ismert.

Mesteri expozíció
A mű I. felvonása az expozíció, s kitűnô, mozgalmas tömegjelenettel indul a cselekmény. Egy családi perpatvar kellôs közepébe pottyanunk bele: az anyós, Pernelle asszony dühös – bár mértéktartó – szidalmak közepette hagyja el Orgon házát. Eleinte teljesen egyoldalú a családi veszekedés, senki sem jut szóhoz: egy-egy megkezdett, tört mondat vagy egy ártatlan kötôszó után beléjük fojtja a szót az öregasszony. Csak Elmirának van ideje a legelején néhány mondatot befejeznie.
E búcsúzási jelenet magában rejti annak a lehetôségét, hogy a családi viszonyok azonnal kiderüljenek. Pernelle asszony mindegyik megszólalásában utal arra, hogy ki kicsoda. Itt tudjuk meg, hogy Elmira a menye, Orgonnak a felesége, de a felnôtt unokáknak, Damisnak (damisz) és húgának, Mariane-nak (marian) csak a mostohaanyja; Cléante (kléant) Elmira bátyja, Dorine (dorin) pedig komorna, a gazdag polgárház alkalmazottja.
Az egyre szenvedélyesebbé váló családi vitában mindenki részt vesz, csak a két fôszereplô nincs jelen, de róluk van szó, a szócsata személyük körül forog. Pernelle-t felháborítja a család vidám, felszabadult szelleme, társaságot kedvelô jókedve, az anyagi jómódot szolidan élvezô életstílusa. A mindenben túlzó, bigott öregasszony mindezt elítélendô rendetlenségnek, léhaságnak, megbocsáthatatlannak, bűnnek s felháborító tékozlásnak tartja.
A legszélsôségesebb nézetek éppen Tartuffe személye körül csapnak össze. Pernelle asszony egy szentnek kijáró áhítatos rajongással beszél róla, a “buzgóhitű emberrôl, kinek
Egyetlen célja van: az, hogy a bűnt letörölje.
Az Isten érdeke – csak az lebeg elôtte.

Kit szükség idején küldött ide az ég,
Helyrehozni a ház megtévedt szellemét. (I. 1.)
A megszállott Pernelle-lel szemben a család más tagjai dühös indulattal beszélnek Tartuffe-rôl, megvetik és elítélik. Ćlszent törtetônek, buzgó erkölcsbírónak tartják, akinek “lélegzete sem egyéb képmutatásnál”. “Nem volt cipôje sem, mint koldus jött ide” – mondja Dorine, s most azt hiszi, ô a gazda, és zsarnoki hatalommal uralkodik a házban.
Dorine és Cléante dialógusából (2. jelenet) Orgon jellemét ismerhetjük meg: bigottságában, túlzó vallásosságában túltesz még anyján is; valóságos bolondja lett Tartuffe-nek:
Becézi, öleli, gyöngédség fogja ôt el.
Śgy bánik vele, akár egy szeretôvel. (I. 2.)
Családfôi szerepét szinte teljesen átengedte szeretett Tartuffe-jének, aki álszentséggel már egész vagyont szedett ki belôle.
Érdemes összegyűjteni a két fôhôsrôl kialakult ellentétes véleményeket. Meglepô, hogy a szereplôk túlnyomó többsége milyen világosan látja az áldatlan helyzetet, milyen józanul ítélkezik. Tartuffe képmutató viselkedése csupán Orgont és Pernelle asszonyt tévesztette meg, de ez is elegendô, hiszen a családfônek abszolút tekintélye van.
Orgon színre lépése igazolja a róla elmondottakat. Kétnapi távollét után érkezik haza, s nem érdekli ôt sem felesége, sem családja sorsa, nevetséges buzgalmában egyedül Tartuffe hogyléte nyugtalanítja.
Cléante az író szócsöve, a “rezonôr”. A rezonôr feladata, szerepe az eseményeknek, a szereplôk magatartásának tárgyilagos megítélése. Cléante mindig megôrzi mértékletességét, a józan észre hallgat, s az ész bölcs érveivel próbálja lecsillapítani a heveskedôket, meggyôzni a megszállottakat. A végletek között az okos kompromisszumok híve. Össze tudja egyeztetni a vallásosságot is a józan ésszel.
*
A vallásos ember milyen két típusát állítja szembe Moliére Orgonban és Cléante-ban?
Orgon “szabadgondolkodónak” nevezi sógorát. Igazat adhatunk-e neki?
Gyűjtsük össze mindazt, amit a színpadi cselekmény elôzményérôl megtudtunk! Ki volt azelôtt Tartuffe? Hogyan furakodott be Orgon házába?
Kiknek a boldogságát fenyegeti közvetlenül vagy közvetve Tartuffe zsarnoki hatalma?

A bonyodalom
A drámai szituáció bemutatása után a II. felvonásban indul meg a bonyodalom. Az elvakult Orgon napvilágra hozza eddig csak rejtegetett tervét: Mariane férjéül Tartuffe-öt választotta, ezzel a násszal kívánja még szorosabban családjához kötni kedvencét. Tulajdonképpen ésszerűtlen és ezért erkölcstelen házasságba akarja kényszeríteni leányát. Mariane alig tiltakozik apja döntése ellen, majd kezdeti ellenállása is megtörik, s nem mer ellenszegülni a szülôi önkénynek. A “gyermeki engedelem” tiltja meg neki, hogy szembeszálljon apjával, s a “nôi szemérem” tartja vissza, hogy harcoljon szerelméért. – Orgon döntése közvetlenül Mariane és Valér, közvetve pedig Damis boldogságát zúzza szét, hiszen ô Valér húgába szerelmes.
A korabeli vígjátékokra jellemzôen a félénk és gyámoltalan szerelmesek helyett a talpraesett, okos és bátor komorna, Dorine perlekedik, érvel, bizonyít és taktikázik. Mariane inkább a halált vagy az apácakolostort választaná, mintsem hogy nyíltan megtagadja apja kívánságát. Helyette Dorine képviseli a szerelem és az érzelmek szabadságának eszméjét, a kialakulóban levô új értékeket.
A komorna ügyes taktikusnak bizonyul. Mariane félénkségét látva hangot vált, és ironikusan dicsérni kezdi Tartuffe-öt s a vele kötendô házasságot csak azért, hogy a leányt ellenállásra ösztönözze, majd kibékíti a kölcsönösen megsértôdött fiatalokat. Végül azt tanácsolja, hogy a kisasszony látszólag nyugodjék bele az apai szeszélybe, a legfontosabb, hogy idôt nyerjenek, minél tovább elhúzzák ezt az undok esküvôt.

A címszereplô megjelenése
Két felvonáson át csak Tartuffe-rôl folyt a szó, a szélsôséges szempontokat érvényesítô vita. A nézô (az olvasó) úgy érezhette, mindent megtudott már errôl az emberrôl. S mikor a III. felvonás 2. jelenetében hosszadalmas elôkészítés, az érdeklôdés felcsigázása után maga a címszereplô színre lép, kiderül, hogy még mindig csak nagyon felületesen ismerjük. Csodálnunk kell az írói zsenialitást, mely új megvilágításba helyezve még inkább kibontja a “hôs” jellemét. Tartuffe, aki eddig a józanul gondolkodó családtagok szemszögébôl megítélve ravasz, képmutató gazember volt, egy pillanatra komikus figurának tűnik fel. Önsanyargató középkori szerzetes képében szeretne tetszelegni (“Lôrinc, rakd vissza az ostort és a szôrcsuhámat”). Alamizsnát adó, pénzét a szegények közt szétosztó kegyesnek, a testi vágyakat megvetô és elfojtó aszkétának akarja mutatni magát, a komornát azonban nem tudja félrevezetni. A szellemesen replikázó Dorine éppen szemérmességét fitogtatni akaró gesztusát (keszkenôvel födi be Dorine keblét) fordítja ellene, s ezzel bizonyítja rá mohó érzékiségét.
A komikumnak azt a fajtáját, mely a szereplô jellemébôl következik, pl. mikor valaki másnak akar látszani, mint amilyen valójában, s a látszat és a valóság ellentéte gyorsan kiderül, jellemkomikumnak nevezzük.
Tartuffe megjelenésével mozgásba lendül minden, a klasszicista dramaturgia szabályainak megfelelôen felgyorsulnak az események, megnô a jelenetek száma is. Viharos szenvedélyek robbannak ki, s Orgon a hiszékeny vakbuzgóság lejtôjén egyre gyorsabban rohan bukása felé.
A saját hatalmában és házigazdája vakságában bízó Tartuffe szerelmet vall a ház fiatal úrnôjének, Elmirának. Damis, aki kihallgatta Tartuffe türelmetlen és forró vallomását, beárulja apjának az “áruló, a gazember, a gôgös pimasz, az álszent bigott cseleit”, aljasságát. S újra csak ámulhat a nézô: ez a Tartuffe rendkívül okos, intelligens, találékony gazember. Azonnal felismeri a helyzetet, egy pillanatig sem zavarodik meg, félelmes logikával tudja, miképpen kell kivágnia magát. Nem védekezik: nemcsak a házasságtörési szándékot ismeri el, hanem krisztusi alázattal magára veszi a világ minden bűnét, s könnyes töredelemmel a legnagyobb gonosztevônek vallja magát, aki bármilyen büntetést megérdemel. Ez a térdeplô és mellet verô önvád, ez a szemforgató farizeuskodás megtéveszti Orgont, áldozatul esik Tartuffe remek ötletének, s jóvátehetetlen hibákat követ el. Fiát kitagadja és elűzi otthonából, egész vagyonát Tartuffe-re íratja, s elhatározza, hogy a tervezett esküvôt még aznap este megtartják. Tartuffe-öt váratlanul éri a szerencse, ennyire ostobának ez ideig még ô sem gondolta jótevôjét, s most alázatos lélekkel törôdik bele Isten akaratába, s elfogadja az ölébe hullt vagyont.
Cléante még megkísérli a lehetetlent (IV. 1.), megpróbálja rendbehozni, elsimítani a dolgokat. Bár tisztában van a képmutató aljasságával, most mégis kérleli, szinte alázatosan könyörög neki – vallásosságára hivatkozva -, hogy engesztelje ki az apát fia iránt, s adja vissza neki a jogtalan adományt. Tartuffe még nem veti le teljesen a vakbuzgóság, az álszenteskedés maszkját, de ez már alig-alig takarja mohó vagyonéhségét, gonoszságát. “Szent hivatására” célozva félbeszakítja a beszélgetést, s visszautasítja Cléante kérését.
Az elvakult Orgonra mind ez ideig nem hatottak sem Cléante józan, megfontolt érvei, sem Dorine heveskedô nyelvelései, sem a fiatalok ôszinte, tiszta érzelmei. – Tartuffe-öt végül cselszövés leplezi le. Elmira lesz a további események bonyolítója. Elhatározza – bár ízlése és kedve ellenére -, hogy tôrbe csalja a “ravasz és fortélyos eszű” gazembert.
Moliére darabjának legkomikusabb jelenete az, mikor az együgyű Orgon az asztal alatt feszengve tanúja Tartuffe udvarlásának s erotikus mohóságának. Igaz, Tartuffe gyanakvó és ravasz, mégis – mintha elhagyta volna eddigi okossága – befut az egérfogóba. A jelenet komikus feszültségét a furcsa helyzet okozza. A fôszereplô elbizakodottságában nem is titkolja erkölcstelenségét, s ezáltal leplezôdik le.
A megtévesztésen vagy félreértésen alapuló helyzetet, melyben a komikus hôs csapdába kerül, helyzetkomikumnak nevezzük.
Tartuffe sajátos és meghökkentô erkölcstant fejt ki Elmirának. Sokan a jezsuitizmus módszereire és érveire ismertek rá ebben a bemutató elôadás idején. E tartuffe-i etika lényege, hogy alkudozni az Istennel is lehet, s fontos tudomány a lelkiismeret kitágítása; a leggonoszabb tetteket is igazolja a cél szentsége, egyébként is csak az számít bűnnek, ami napvilágra kerül, aminek híre megy, “s ki titkon vétkezik, annak már nincs is vétke”.
Tartuffe ezzel az erkölcsi felfogással most már félelmetes és veszélyes alakká nôtt. Az ilyen gazember minden gonoszságra képes, nincsenek, nem lehetnek erkölcsi gátlásai. S ezt rögtön bizonyítja is. Mikor Orgon szemérôl végre lehull a hályog, s el akarja kergetni házából a gonosztevôt, Tartuffe az aljasság félelmes fölényével Orgont és családját utasítja ki otthonából. Hiszen övé már a ház s a szerencsétlen hiszékeny ember minden vagyona. Orgont mégis egy bizonyos kazetta nyugtalanítja leginkább, nem is annyira vagyona elvesztése. – A darab hangulata teljesen elkomorodik, eddigi komikus légköre fenyegetôvé válik. Az események a tragédia felé mutatnak: kacagni már senkinek sincs kedve.

Tetôpont, megoldás
A kazetta egy politikai menekült, egy felségáruló titkos iratait rejtette, s ezt Orgon már korábban – lelkiismereti okokból – Tartuffe-re bízta, hogy “biztonságban” legyen. Mindez még sötétebbre festi a helyzetet: Orgonnak nemcsak vagyona veszett el, szabadsága, sôt élete is kockán forog. Tartuffe-öt ismerve reménytelennek tűnik minden alkudozás, kibékülés, amit e szorultságban Cléante javasol.
A kétségbeejtô helyzet egy pillanatra mégis fanyarul nevetségessé válik. Moliére szívesen él a motívumismétlés, a párhuzamos jelenetek komikus hatású eszközeivel. Tartuffe pl. kétszer vall szerelmet, s mindkétszer kihallgatják. Az V. felvonásban is megismétlôdik a nyitójelenet vitája a címszereplô kilétérôl, jellemérôl. Pernelle asszony ugyanis akkor jön vissza, amikor már Orgon is meglátta Tartuffe valódi arculatát, s most ô magyarázza álszentségét, gátlástalan gonoszságát anyjának. Orgon hiába érvel, hiába bizonyít, Pernelle asszony éppen olyan süket az igazságra, s éppen olyan makacs, mint Orgon korábban. Még mindig esküszik Tartuffe jámborságára, s nem hiszi el, hogy bűnt tudott volna elkövetni. Dorine egy kis kárörömmel vágja Orgon szemébe:
Csak visszakapta a magáét – ez szabály;
Nem akart hinni s most hitelre nem talál. (V. 3.)
Csak akkor józanodik ki az öregasszony, midôn megérkezik Lojális úr, s nagyon nyájasan, tartuffe-i szemforgató kegyességgel közli a családdal, hogy holnapig haladékot kapnak a kilakoltatásra. – A tetôpontot akkor éri el a drámai feszültség, mikor Valér már a letartóztatási parancs hírét hozza, s felajánlja segítségét, hogy Orgont biztos helyre szökteti. De már késô, mert megérkezett a rendôrtiszt Tartuffe társaságában.
S ekkor jön a váratlan fordulat, a szerencsés megoldás, a Moliére-darabok “gyöngéje”: nem Orgont, hanem Tartuffe-öt tartóztatják le, akiben az uralkodó egy régóta keresett s álnéven bujkáló szélhámost ismert fel.
Sok vita folyt arról, mi lehet az oka, hogy ez a zseniális író ily módon zárja le darabjait, így oldja meg a konfliktust. Nem merte végigjárni az emberi aljasságok útját? Visszariadt attól, hogy a gonoszság diadalmaskodjék? Vagy valóban hitt, egyáltalán hihetett az igazság kiderülésében, a jóság végsô gyôzelmében? Abban az illúzióban élt, hogy a világ ésszerűen és okosan berendezhetô? Élt volna már Moliére-ben a késôbbi felvilágosodás derűs optimizmusa? Ennek ellentmond a Tartuffe elkomoruló légköre s a fôszereplô embertelen, ördögi gonoszsága.
A legvalószínűbb talán az, hogy a színházakat támogató uralkodó, akinek Moliére személyesen is lekötelezettje volt, elvárta, hogy a színpad is a szabályok, a rend, a törvények tekintélyét, sérthetetlenségét hirdesse, a legfôbb hatalom bölcsességét bizonyítsa.
Már Cléante szerepeltetése is ezt a célt szolgálhatta, hiszen a darab legkritikusabb pillanataiban is a józan észrôl prédikál, és mindig egy törvénytisztelô, a fennálló renddel megelégedô, mindenben mérsékletet tanúsító polgár életelveit fejtegeti. A rendôrhadnagy végsô szónoklata a fejedelem “helyes ítéletérôl”, “finom, nagyszerű lelkérôl”, “tiszta és átható szemének sugaráról”, megbocsátó nagylelkűségérôl, úgy látszik, Moliére háláját fejezte ki a királyi kegyért, mely lehetôvé tette az egyház intrikái ellenére a mű bemutatását. – A valószínűtlen, szerencsés befejezés egyébként kötelezô érvényű vígjátéki konvenció volt akkor, s az maradt szinte napjainkig.
Moliére végsô üzenete mindenesetre – ebben a darabban is – az, hogy az emberek lelkében élô rend és harmónia utáni vágynak két démonikus ellensége van: a fanatizmus és a gonoszság. Ezek ellen küzdeni pedig mindenkori emberi kötelesség.

A nagy francia szerzô életének és munkásságának rövid
ismertetése és a komédia részletes ellemzése kíváncsibbá tesz
bennűnket a komédia teljes meghallgatására. Mivel a Magyar Rádió
Hangarchivumában még találkozhatunk:Moliere több művénekis a
rádióváltozatával, ezért nagy élményt jelentenekmajd számunkra.
Nagy élményt nyujthat: A fösvény- és a:Képzelt beteg cimű
komédiák meghallgatása is.