( 1844-1896) is a nagyváros költôje volt, mint Baudelaire. A nôk és az alkohol rabjaként ô is bohém és szertelen életet élt, kocsmákban, kórházakban vagy barátnôinél tengôdött. Jó barátja lett az ifjú Rimbaud-nak, de Brüsszelben egy tisztázatlan hátterű összeveszés során kétszer rálôtt. Ezért kétévi börtönre ítélték. Látványos vallásos megtérése után szánalmas nyomorban halt meg Párizsban.
Az ô nevéhez fűzôdik a szimbolista mozgalom tulajdonképpeni megindítása.1885-ben Elátkozott költôk címen mutatta be az új nemzedék
legjelentôsebb képviselôit, s köztük két nagy költôegyéniséget fedezett
fel: Stephane Mallarmét és Arthur Rimbaud-t.
Költészettan című verse a szimbolizmusnak valóságos programnyilatkozata lett. Ebben fejtette ki a szóművészet és a zene összekapcsolásának eszményét. Verlaine száműzi a költészetbôl a gondolatiságot, a filozófiai vagy politikai tartalmat, s undorral utasítja el a gyilkos
csattanót, az ötletet, az élcet és a retorikát (szónokiasságot). Az áhított
zene azonban ne legyen hangos, hanem szelíd és olvatag. A letompítottság, a fátyolozottság is része a varázsnak; az Árnyalat kell a Szín helyett, mert csak így békülhet össze a fuvola és a kürt az álmokkal. A rím
kolompkongását is halkítani kell a lágyabb asszonánccal. A nyelvet
fel kell szabadítani az értelem szigorú uralma alól, a költônek nem szükséges logikai szabatosságra törekednie, hagyja, hogy a szavak maguk
vonzzák-válogassák egymást, mert “legszebb a részeg dal, amelyben a
Kétes és Biztos egyesül” (“édes a tétova ének s a kétes olvadó anyag”).
A varázsos szómuzsika s a finom árnyalatok-hangulatok kifejezése a
legfôbb cél, mert csak az ilyen költészet képes felszínre hozni azt a többletet, ami az idealista gondolkodású szimbolisták szerint az emberi
tudat mélyén lappang. Verlaine szerint az igy felfogott új költészet a valóság teljesebb megismerésének az eszköze, minden egyéb “csak irodalom”, vagyis üres szó, mellébeszélés, a lényeg kerülése.
Leghíresebb és legismertebb verse az Oszi chanson. Ebben tökéletesen megvalósul a Költészettan programja.
Tóth Árpád átköltése tulajdonképpen nem is forditás: inkább a dal
fájó-borongós hangulatának visszaadására törekszik -jogosan -, nem
a szöveg grammatikai tartalmának tolmácsolására. (A francia eredeti
elsô strófájának szó szerinti fordítása a következô : “Az ôsz hegedűinek
hosszú zokogásai monoton vágyódással sebzik meg szívemet.”)
A vers nem konkrét élményt “mond el” (ez csak “irodalom” lenne),
hanem egy nagyon összetett, bonyolult hangulatot: az ôszhöz, az elmúlás szokványos jelképéhez fűzôdô impressziót örökít meg. Megszólal a
dalban a haláltól való félelem, de az elmúlás óhajtása is, a beletörôdés
a “sok tűnt kéj” után a végleges eltűnésbe. A haldokló természettel
együtt haldoklik már az emberi lélek, de a pusztulás rettenetét szelíd
melankóliába oldja, enyhíti a költemény zenéje, a szavak és fôleg a
hangok elbűvölô muzsikája. – A magyar változat különösen a hangok akusztikai lehetôségét aknázza ki a verszene felkeltésében. Az elsô
strófa egyhangú rímei s a mély magánhangzók sokasága, a ritmus lüktetése minden tartalomtól, szójelentéstôl függetlenül is zenei élményt képes nyújtani; s búsongó érzést ébreszt a hallgatóban. A nyelvi
anyagnak itt nem az a szerepe, hogy információkat közöljön, puszta
hangzása jelenti a vers “tartalmát”. – A szavak jelentéshatárai nagyon
is elmosódnak, s ez segíti elô, hogy konkrét és elvont szavak kerülnek egymás mellé (pl. “éjfél kong”, “rossz szél”, “ôsz húrja”).
Verlaine szimbolista is, mert egy érzést, lelki tartalmat a külvilág
érzékletes képeinek segítségével sejtet meg, impresszionista is, mert egy
futó, pillanatnyi hangulatot rögzít, old fel a vers dallamában.
A szerzô életének és munkásságának rövid ismertetése,valamint
kiemelt néhány versének az ellemzése után számitógépes
feldolgozásban olvassk el ujra e verseket, majd az ujabbakat
próbáljuk magunk ellemezni és értékelni!
____________