William Shakespeare a világirodalom egyik legnagyobb klasszikusa, az angol reneszánsz kivételes tehetségű drámaírója. Darabjait mindmáig sikerrel játsszák a világ színpadain, emlékezetes történetei és hősei mitologikus örökségként élnek velünk.
Shakespeare színháza
Shakespeare drámái iránt a társadalom minden rétege érdeklődött, a csetepatékra kíváncsi kocsmatöltelékektől a filozófiai problémákra fogékony jogászértelmiségen keresztül a látványosságokat kedvelő és művelni vágyó udvarig. Ez a széles közönség hatalmas feladat elé állította a drámaírót, és mire Shakespeare felbukkant Londonban, az angol reneszánsz színháznak már komoly hagyományai voltak. 1576-ban épült az első állandó deszkaszínház, a Theatre, amelyet később számos további követett.
Shakespeare színháza a Globe nevet viselte. Kör- vagy nyolcszög alakú deszkaépület, amely gyökeresen különbözött egy mai színháztól. A közönség ült vagy állt a nézőtéren. Az előadás feszített tempóba, szünetek nélkül, délután kb. 2 és 5 óra között zajlott, kezdetét harsonaszó jelezte. A színpad nagyjából embermagasságú deszkaemelvény volt, hátsó részében ún öltözőfülke húzódott meg, ami a szobajelenetek helyéül is szolgált. Az öltözőfülke tetejét balkonszerűen képezték ki, ahol általában zenészek muzsikáltak, az előadás előtt, de ez volt a színhelye a Romeo és Júlia híres erkélyjelenetének is, és itt sétálta az őrök a Hamlet 1. felvonásának kezdetén. Az erkélyt magas tető fedte, amely mélyen benyúlt a színpad fölé, hogy védje az esőtől a színészek jelmezeit. A tetőt mennyországnak nevezték, annak a rejtett süllyesztőnek az ellentéteképpen, amely a színpad közepén helyezkedett el, s amelynek pokol volt a neve. Nem volt függöny és díszlet, ezért volt fontos a dráma szövegében a színhely pontos megjelölését és a színtér leírását beépíteni, ami persze a közönség képzelőerejére is a mainál nagyobb terhet rótt. A színészeknek alaposan meg kellet küzdeniük a közönség figyelméért, ráadásul a mindig újra vágyó publikumnak még a legsikeresebb darabokat is csak háromszor-négyszer játszhatták egy szezonban. A próbákra nem volt sok idő, ezért gyakran rögtönözniük kellet a színészeknek, és nagy szükség volt a súgó segítségére is. A színészek kizárólag férfiak voltak, a női szerepeket fiatal fiúk játszották.
Shakespeare élete és művei
Pályafutását Shakespeare is színészként kezdte. Feltehetőleg 1564. április 23-án született Stratford upon Avonben. Apja iskolába járatta, de az egyetemre már időközben fellépő súlyos anyagi gondjai miatt nem tudta beíratni. William 18 évesen megnősült. Csak sejthetjük, hogy 1587-ben egy Stratfordba látogató színtársulathoz csatlakozott, és így került Londonba. Mivel vérbeli színész, a színházból csinál irodalmat, s nem fordítva. Ösztönösen megérzi, hogy mi kell a népszerűséghez, és szakszerűen kiaknázza az intuíciót. Már Londonban való felbukkanásakor népszerű volt a királydráma. Az első négy darabban a “rózsák háborúját” dolgozza fel, a York és a Lancaster uralkodóház véres küzdelemit, melyből egy harmadik család, a Tudor-dinasztia kerül ki győztesen: a második sorozatban pedig ugyanennek a háborúnak az előzményeivel foglalkozik. Shakespeare nemcsak a történelmi tárgyú drámákhoz használt forrásműveket: szinte alig van olyan darabja, melyben magát az alaptörténetet ő találta volna ki. Gátlástalanul merített az antik irodalomból és saját kortársainak műveiből. Vígjátékaiban több a romantikus mint a szatirikus elem: szereplőit nem “kineveti”, hanem velük együtt nevet és nevettet. A komédia zárt világában kötelező a “happy end”, a szerelmesek egymásra találnak és összeházasodnak. Az ún. “probléma-színművekben” (pl.: Troilus és Cressida, Szeget szeggel) már megbomlik az egyensúly; a darabot záró házasság a szereplők többségé számára inkább büntetés, mint jutalom, s csak kompromisszumok, és áldozatok árán menthető meg valamiféle erkölcsi világrend. Shakespeare első színházi sikereit az 1590-es évek elején érte el: befogadták a népszínházak, darabjaira tódult a közönség. Felfigyelt rá és pártfogásába vette a lányos szépségű aranyifjú, az előkelő Southampton gróf, akihez elbeszélő költeményeit és szonettjei nagy részét írta. A szonett rövidsége nyelvi tömörítésre tanította Shakespeare-t. Szonettjeiben mindig egy kibontakozó lelkiállapotot fejezett ki, és a sajátosan angol szonettforma rímképlete (abab cdcd efef gg) inkább lehetővé tette a fokozást, amelyre Shakespeare törekedett. Maga Shakespeare a költeményeit jóval többre becsülte, mint a drámákat, számára a színház elsősorban üzleti vállalkozás volt. 1594-től Shakespeare-nek állandó színtársulata volt, s a társulat 1599-ben megépítette a Globe színházat. A józanság és a végletek közötti ellentét jellemzi életének ezt a korszakát is, hiszen mialatt a jól jövedelmező üzlet hasznából gondos családapaként földbirtokot vásárol, egymás után írja meg nagy tragédiáit. A nagy tragédia világa nem “egyszer volt, hol nem volt” birodalma. A tragédiában bőven van tragikum és politika, de világa minden irányban kitágul. A tragikus hős legfeljebb csak rövid ideig él boldogan és a történet végén bizonyosan meghal, de pusztulása egyszerre vereség és győzelem. A tragikus hős azért hős, mert őt a mindennapi ember hétköznapjainak ellentmondásai a lehető legtöményebb koncentrációban és a lehető legmagasabb hőfokon feszítik. Az erkölcsi világrend tehát, amelyet a tragédia főszereplője önnön feláldozása árán helyreállít, a lét és a tudás világrendje is egyben: Hamlett, Othello, Lear és Macbeth mindent meg akarnak tenni, a lét teljességét kívánják birtokolni, azaz halandóságukat is átélik. Shakespeare utolsó alkotói korszakában rájött, hogy a rend, ami a történelemben kiszámíthatatlan és kifürkészhetetlen, ami a komédiában túlságosan is kiszámítható és szűkre szabott, ami a tragédiában túlon túl tág és önpusztító, az eleve adva van abban a dramaturgiai felfogásban, amelyben esetleges történeteit reprezentatív cselekménnyé szerkesztette, gondolatait képekbe vetítette és színpadi látszatvilágát a való élet eseményeihez hasonlította. Megalkotta hát a metafora metaforáját: a színpadi rend lett regényes színműveinek témája. Maga Shakespeare fokozatosan visszavonult a színházi élettől. 1610 táján végleg letelepedett Stratfordban s csak ritkán utazott Londonba. Élete utolsó szakaszáról éppoly keveset tudunk, mint a pályakezdés előtti öt évről. Feltehetően tüdőgyulladásban halt meg 1616. április 23-án.
Romeo és Júlia
Baljós csillagzatok alatt született szerelmesek történetét dolgozza fel a mű. műfajilag a lírai hangvételű drámai költeményekhez hasonlítható. Shakespeare gondolatait az emberi kapcsolatok komikus oldala foglalkoztatta. Erre példa műből Mercutio alakja. Mercutioból a túláradó fiatalság a bohémség, a csapondó életerő sugárzik, aki a hálál közelettét is tréfával, szójátékokkal fogadja. Ki kell emelnünk a realista vonásokkal megrajzolt dajka alakját, kit Shakespeare megfigyelései alapján alkotott meg. A dráma cselekménye, szerkezeti felépítése Mercutio haláláig korai vígjátékok felépítésére emlékeztet. Ezután sűrűsödik a komor hangulat, a drámai intenzitás, amely Romeo halálával éri el tetőpontját. Az egység benyomását Shakespeare azzal kelti, hogy mindent Romeo és Júlia szerelméhez viszonyít. A külső világ értetlenül, ellenségesen áll szembe ezzel a szerelemmel. Pl.: Capulették véleménye szerint a házas fél kiválasztása csak a szülők feladata lehet. A házasság mindenképpen társadalmi felemelkedést jelentsen. A fiatalok tiszta szerelme haláluk után a családok kibékülését eredményezi.
Júlia:
Júlia jelleme egyszerű, természetes, gyermeki, csak a szívére hallgat. A félénk, ijedt, gyöngéd lányból a szemünk láttára válik tragikus hősnő. Romeo száműzetése után Júlia kerül a dráma középpontjába, amikor is Shakespeare megragadóan ábrázolja szerelméért folytatott küzdelme reménytelenségét.
Romeo:
Romeo alakjának jellemfejlődését követhetjük nyomon. Először Rozáliába szerelmes, mely szerelem viszonzatlan és ez az ifjút egy magányos mélabúba kergeti. Júlia szerelme kiváltja az ifjúból a szenvedélyeket, a felhőtlen boldogságot. A drámai cselekmény ezt követő sorozatos csapásai Romeot a szemünk láttára érleli férfivá. Halála előtti pillanatában szavait tragikus elszántság és nyugalom lengi körül.
Belső konfliktus a műben alig található. A szereplők között érdekes jelleme és feladata van Lőrinc barátnak, aki furfangos bölcsességgel próbálja a szerelmesek útját egyengetni. Ez a tevékenysége azonban hiábavaló, a szerelmesek sorsa akkor sem alakult volna másképpen, ha netán keresztbe tett volna nekik.
Shakespeare hőseinek pusztulását nem a jellemük okozza, hanem a külső körülmények, amit végzetszerűségnek nevezhetünk. Ennek a célnak a szolgálatába állítja a cselekmény felgyorsítását. Vasárnap este kezdődik a cselekmény és csütörtökre meg is hallnak hőseink. Ugyanennek a megvilágítására rendeli alá a műnek a képi világát. A fiatalok szerelme olyan tiszta, mint a Napnak és a Csillagoknak ragyogása, amely ezt a sötét társadalmat megvilágítja. A mű tragikus katasztrófájának végső oka tehát a két család már-már kibékíthetetlennek tűnő viszálya. A háttérben kibontakozik előttünk egy hűbéres társadalom reális rajza. Ennek az erőszakos társadalomnak megtestesítője a Tybalt család. A konfliktus, tehát a családok közti viszály a mű elején, az estélyen jelenik meg igazi arcával, a későbbiek folyamán ezt halványítja az író.