Ady messiásként robbant be a magyar szellemi életbe. Költői világát a maga személyisége köré építette fel. Ady kölotészete a századvég lírájából nőtt ki. E korszakban sorra jellentek meg a költészetet megújítani szándékozó törekvések, és első köteteiben még Ady is az ő követőjükként indul. A döntő lépést Ady a harmadik kötetével (az Új versekkel) tette meg, ekkor került a versvilág középpontjába saját személyisége. Versei gazdag összefüggő jelképrendszert alkotnak. Lehet külön látomásszerű tájversekről, szerelmes költeményekről, magyarság-versekről, háborúellenes költészetről, létharc-versekről stb. beszélni Ady költészetét illetően, hiszen e nagy témák egy-egy nagy szimbólumcsoport kapcsán jelennek meg. Költői nyelve egészen egyéni. Visszanyúlt a kuruc költészetig, az erdélyi írók hagyományaihoz, sőt a Biblia ősi fogalomvilágához is. A versritmust is megújította, az ősi magyar tagoló vers és a jambikus időmérték különös ötvözetét hozta létre. Költeményeit a köteteken belül összefüggő ciklusokba rendezte. A Nyugat című folyóirat vezéralakjaként stílusszintézist teremtett. Költészetében mindvégig meghatározó tényező a mítoszteremtő szimbolizmus.
Ars poetica és lírai önszemlélet
Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akrata ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olan gőgös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani. Hangja csupa dacos ingerültség. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar, Góg és Magóg fia, ős Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság, de azt is tudta magáról, hogy mint költő sem hasonlítható össze senki mással. Ennek a hitnek az alapja éppen az volt, hogy átélte és művészi erővel fejezte ki a lét és a magyra lét minden fájdalmas korlátját, bűnét problémáját.
Az új versek előhangja a cím nélküli Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű költemény (1905)lírai ars poetica és programadás is egyben. Az első két versszak hasonló felépítésű: a kezdő sorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdésai követik, s már a költeméyn első felében megteremtik a mű egészének egyre fokozódótragikus-elszánt kettősségét, feszítő ellentétét. A kijelentő mondetok szimbólomai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást, az ősi múlt vállalását s egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdőmondatok tétova, engedélyt kérő félelmében egyenlőre csak a hazatalálás, a hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság feltörésének bizonytalan reménysége is. Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettől elrekesztett “keleti” magyarsággal azonos, s a versben megszólaló hangsúlyozza népével való sorosközösségét, különösen az első sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: “vagyok én”, “jöttem én”. Kívülről döngeti a kaput, falat, hogy bebocsássák, hogy elsírhasa népe sorsát. Ezért kíván betörni nyugatról új időknek új dalaival. Szembekerül az első két versszakban a “hiába” és a “mégis”: a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró szembeszegülés daca. Az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólumok révén még inkább elmélyül és kibontakozik. Góg és Magóg lázadó pogány fiát, “az új, az énekes Vazult” eltiporni akaró durva erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladását gátló hatalmával azonosul. Ezzel a hatalommal száll szembe a lírai én elszántsága. A negyedik versszakban megszólala lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. A hallmozott állapothatározókban kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan, jövendölészsreűen csendül meg az utolsó sorban a remény: az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz. A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő “új” szó. A vers egéyz jelképrendszeréből kiderül, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcslja a múlttal. Kulcsszóként négyszer fordul elő a “mégis” szó is. Az elhivatottság tudata és a reénytelenségnek kettőssége alapvető élménye lett a költőnek: a hangsúly a későbbiekben hol az egyikre, hol a másikra esik.
A hiábavalóság élménye és ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások (1907) című költeményében. A ynolcsoros versből árada afájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt a tragikus elbukást fokozza akétszer előforduló ezerszer számhatározó erős túlzása, a szóismétlésekból fakadó rímek fáradt egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; nemcsak megokolja, hanem el is mélyíti a reméyntelenségetés a céltalanságot: a megváltófdás vágyát hangsúlyozó üdv szót rögtön a nincs követi, a tevéssel pedig a semmi kapcsolódik egybe. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat, a magyar sivatag halálra ítél minden megváltási szándékot. A szomórúság méllyén azonban fölfedezhető a konok mégis-morál: a bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják megválltást ígérő küldetésüket. A stófák végi ráütő rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot.
Az Új versek legelső költeményének önérzetes, profetikus hangjára rímel a kötet záródrabjának, az Új vizeken járok (1905) címűnek művészi öntudata. Önmagával szemben a legmagasabb igényt állítja fel. Élete nagyszerűségének és sosrsszerűségének érzése szólal meg itt is, mint oly sok költeményben. A művészlét együtt jár a meg enm értettség árvságával, az otthontalansággal, a tragikus elhagyatotsággal. Átokvertnek érezte magát, mert érzékenységével, lelkének finom rezdüléseivel messze kiemelkedett kicsinyes, szürke, hérköznapi környezetéből.
A művész-magány, a próféta-magány nagy verse az Illés szekerén (1908) című kötet előhangja. Az ótestamentumi történetet használta fel aköltő a vers jelképrendszerében: Illés prófétát élete végén tüzes szekér ragadta az égbe. A művészek, a próféták érzékeny, kivételes, kiválasztott lelkek: sorsuk felemelően szép, de egsban tragikus is. Sorsuk szép, hizsen a tüzes szekerek kiragadják őket a hétköznapi lét földhözkötötségéből. A Illés-nép Ég felé rohan, izgató, különös szépségek felé, de útjuk mégsem vezet fel az Égbe, nem lesz osztályrészük a boldog megérkezés.
Ebből a léthelyzetből sírt fel a Szeretném, ha szeretnének (1909) bevezető verse. A megírás alkalmát a művész kitárulkozni vágyó meg nem értettsége szolgáltatta ugyan, de a költeméyn nem csupán egyetlen ember magányáról beszél, az általános emberi elhagyatottság, az elidegenedés is hangot kap benne. Az első versszak tagadásaiban még érezhetjük az elkülönülés arisztokratikus gőgjét, a második szakaszban is ott van a megközelíthatettlenség büszke kevélysége, noha nem egyedül a lírai alanyra vonatkoznak csupán a halmozott állítmányok: minden ember “fenség, észak-fok, totok, idegenség, lidésrces messze fény” mások elszigetelt megánya azonban nem tudja elhinteni az egyén tragikus árvaságát, s a költeméyn második felében, a “de” kötőszó után felzokog a panasz jajjszava, s halk sóhajként hangzanak el a mohó szeretetvágy óhajtó mondatai.
A vers jellegzetes alakzataként a strófákat záró sorismétlések tűnnek fel legelőször. Ezek az első két szakaszban még kemény határozottságot fejeznek ki a duplázással az utolsó kettőben inkább merengő tűnődéssel, halk ellágyulással telnek meg. Az indító versszak (senki) szavára sz utolsó egység (valakije) felel: a másoktól való rideg elzárkózottságot a valakihez való tartozás örök emberi vágyakozása váltja fel. Külön is figyelemre méltó a szöveg dísztelen puritánsága, mely az őszinteség, a keresetlenség illúzióját kelti fel. A rímek felét az azonos toldalékolás monotóniája csendíti össze, a másik felének alapja a szóismétlés. Alkalmi versként született meg a költőnek ez az alkotása: 1909. június 20-án Nagyváradon az újmagyrfestők kiállításán olvasta fel. A felolvasást döbbenetes csend fogadta.
A magyar Ugar víziói
Korszaknyitó kötetének versei mind arról vallanak, hogy Ady művészi törkvésekben és életformában messze szakadt már a feudális maradványokkal terhelt falusi Mo.-tól. Egy újfajta, kritikai jellegű nemzetszemléletet, hazaszeretetet tudatosított, amelyben egyszerre adott volt a szeretet gyöngéd és a bírálat indulatos érzése ugyan úgy, mint Berzsenyi, Kölcsei, Vörösmarty vagy Petőfi verseiven. Harca a szellem harca volt a szellem ellenes, tompa korlátoltsággal szemben.
Ez a keserű, támadó, nemeztostorozó indulat fejezősött kia az Új versek legfontosabb, a többit maga köré szervező ciklusában, A magyar Ugaron-ban. A költő szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mndenki pusztulásra ítéltetett. A ciklus címadó verse (1905) nem “tájleírás”, a szimbólumba átváltó metafórák sora nem egy vizuálisan elképzelhető konkrét tájat abrázol, sokkal inkább belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítő, cselekvésre izgató ellentétek található a költeményben: az elvadult táj, a vad mező szemben áll az ős, buja, szűzi földel, a szent humusszal: a szépséget jellképező illatával szerelmesen bódító virággal prdig a dudva, a muhar, a z égig nyúló giz-gazok, a vad indák kerülnek szembe. A képek és a jelzők egyrészt a negy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrászt az elkeserítően kopár valóság, az eldurvult, műveletlen világ leverő élményét fejezik ki. A versnek lefelémenő, aláhulló kompozíciója van. Az 1-2. versszakban még az egyes szám első személy, a lírai alany, az ébresztő, felfedező szándék az aktív, a cselekvő (gázolok, ismerem, lehajlok). Ezt jelzi a szépséget, a kultúrát, a világot számonkérő hetyke, még megabiztos felkiáltó kérdés is. A 3-4. versszakban már az Ugar válik cselevővé: az indarengeteg megmozdul, gyűrűzni kezd. A föld alvó lelkét ébresztgető virágot kereső s a régmúlt szépségeket idéző hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A hallmozott alany indít (a dudva, a muhar, a gaz), s a fokozásos igesor (lehúz, altat, befed) a vad mező végső győzelmét fejezi ki: az ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én sorsa az aláhullás, az züllés, a közösnségességben való elveszés. A süket csöndben akacagó szél irónikusan kíséri a nagyratörő szándékok, merész álmok elbukását. A (művész), a szellemi-leki életet élő érzékeny ember helyzete, az albatrosz-sors a ciklus többi versének is a közös témája. A szó megszokott értelmében nem politikai költemények ezek. Mindegyikben hangot kapa tiltakozó keserűség s a tehetettlenségből fakadó fogcsikorgató düh.
A művész tragédiájáról szól A Hortobágy poétája (1905) című költemény is. Az ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik itt is: a szimbolikus jelentésű művész-portré s a durva környetet kontrasztja. A Kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza, egyre inkább kiteljesedik. A művész rejtett belső életének rajzát felerősítik a vissza-vissza térő számneves túlzások (sok-sok, százszor, ezerszer) s a halmozások. Az első versszakban már ott rejlik az elkerülhetettlen bukás. A taszító érzelmi töltésű “csorda” szó puszta hangalakjában is és az ironikusan emlegetett (híres) magyar Hortobágy sejteti a vállalkozás lehetetlenségét: itt nincs szükség ilyen emberre. A csorda és a csorda-népek csak állati vegetációra képesek, a szívből nőtt szépség virág-voltát észre sem veszik: nem elpusztítják hanem (lelegelik). Tragikussá színezi az ellentétet az önálósult két rímszó lelkét – lelegelték: a lélek szavára rímként az állati durvaság válaszol. A művészet itt megsemmisül, senki sem tart rá igényt: a szent dalnok választékos szókapcsolata utal az elvetélt elsikkadt lehetőségekre. A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik, ez a scelekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás: eltemeti a nótát, káromkodik vagy fütyörészik. Beteljesedett a művész-tragédia: a szépség, adal elveszetta káromkodó, durva műveletlenségben. A Hortobágynak nem lehet poétája, illetve a poétasors itt az elnémulás.
A magyar Ugaron ciklust a kötetben közvetlenül A daloló Párizs versei követik: kiélezett kontraszt teremtődött így a szellemtelen, művészetellenes sivatag és a tűnékeny, messzi szépségek álmát megvalósító, daloló Párizs között. Az 1906-os második párizsi utazás már nem (tanulmányút) volt, hanem egyértelműen emigráció. A megérkezés üzenetét hozzta haza Párizs, az én Bakonyom (1906) című verse. A nyomasztó fenyegetettségtől szabadulva megpihent Párizs szívén, az ember-sűrűs gigászi vadonban, de a költemény még őrzi azt a belső riadalmat, hogy “bűnét”: a “lelkét”, “messze látását”, “hittszegését” megtorolhatja “pandúr-hada a szájas Dunának”.
Léda versek
Ady életformájában, szerelmi ügyeiben is más értékrendhez igazodott, mint az emberek töbsége. A polgárokat riasztó feltűnésvágy, az ún. perdita kultusz, Dosztojevszkij halhatatlan szánalmának félremagyarázása vola a forrása Az én menyasszonyom (1900) című versének. Ezt jóval Lédával való megismerkedése előtt írta Nagyváradon. Kesztyűt dobott azoknak az arcába, akiket megbotránkoztatott a táncosnővel veló viszonya, s provokáló daccal csttant fel a vers indításában a legfőbb gondolat:
Mit bánom én, ha utcasarkokrongya,
De elkísérjen egésza síromba
Szokatlan hang volt ez a magyar lírában a múltban a magyar szerelmi költészetből hiányzott az érzékiség, az érszéki forróság. A nagy szenvedély s az áhitaos életvágy szólalt meg a Léda-zsoltárokban. Valódi szerelem fűzte az asszonyhoz. Léda fétjes asszony volt, ráadásul zsidó nő, idősebb is a költönél. Léda is, Ady is túl sokat, mindent várt ettől a felfokozott érzéstől. Ilyen lobogással csak álmodni lehet, való életet élni nem. A csalódás rövidesen diszharmónikussá változtatta a kezdetben lázadó, ünnepi érzést, s napirenden voltak közöttük a súrlódások, féltékenykedések, perpetvarok. Elválások és egymásratalálások sorozata volt ez a szerelem. Így lett ez a viszony mindketőjük számára egyszerre üdvösség és kín, öröm és gyötrelem; olyan érzés, mely nem boldogságot ad, hanem izgalmat, olyan szüntelen feszültséget, melyből költeméynei táplálkoztak. Szerelmükbe a hiányérzet fészkelte be magát, állandó kísérője lett a hiábavalóság tudata s a halál hangulat. Nincs az örömnek egyetlen tiszta hangja ebben az érzelemben, s így a szerelem minden mozzanata bús, tragikus színt kap, mintha a szerelmesek mögött mindig ott állana a halál. Bonyolult, sok szálból összeszőtt, ellentmondásos és vígasztalan érzelem volt az övéké, de egyben megrendítő.
A diszharmonikus szerelem fő motívomai jelennek meg a Héja-nász az avaron (1905) című költeményben. Nem boldogságot, búfelejtő idilt sugallnak a jelképek, hanem vergődő nyugtalanságot, örökös mozgást, gyötrelmes fájdalmat és céltalanságot. A szerelmesek szimbóluma a ragadozó héjapár; a nász: dúló csókos ütközet, egymás húsába tépés. Bántó, kellemetlen hanghatások kísérik aszerelmi vágyat: víjjogás, sírás, csattogás. A második strófa bizonyítja, hogy nem csupán két meghatározott ember sajátos kapcsolatásról van szó, hanem a szerelmi érzésről általában, mindenfajta szerelem közös sorsáról. Ezt a diszhamónikus érzést tükrözi a külső forma is: a strofák páros rímű sorait egy-egy visszhangtalan, elárvult, rímtelen sor követi. A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: a boldogságból a boldogtalanságba, az ifjúságból az öregségbe. S ez az út egyre gyorsul; ezt fejezi ki a mozgást jelentő igék cselekvésének fokozása: útra kelünk – megyünk – szállunk – űzve szállunk. A gyorsuó rohanás vége a megállás “valahol az Őszben”, a lehullás “az őszi avaron”, vagyis a halál, a pusztulás. Céltalanná, hiábavalóvá lett tehát a korábbi mozgás: a héjanász az őszi, élettelen avaron ér véget.
Baljós, szomorú hangulat uralkodik a két évvel később keletkezett Lédával a bálban (1907) című versében is. Sejtelems vízió fejezi ki a boldogtalanságot, az ifjúság és a szerelem elmúlásának tragikumát. Két féle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon ott áll a “víg terem” a maga harmóniájával, tavaszi-nyári színeivel és hangulatával, a szerelemnek még örülni tudó gyanútlan mátkapárjaival. A fiatalok boldogságával szemben megjelenik a testet öltött boldogtalanság. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen és a vígságon győz a feketeség, a szomorúság. A fiatalok sírva, dideregve rebbenek szét: a fenyegető elmúlás állt eléjük a táncoló halott szerlmesekben. A vers azt érzékelteti, sejteti: nincsigazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött ott lappang könyörtelenül a boldogtalanság. Minden szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágy és a teljes eggyé válás lehetetlensége, a vonzás és a taszítás kettőssége jelenik meg a léda versek csaknem mindegyikében. Az Örök harc és nász (1906) is a “várlak, kívánlak” s az “űzlek, gyűlöllek” paradoxonát méllyíti el. De minden meghasonlottság, diszharmónia ellenére a Léda-szoltárok hírdetik a társ utáni vágyat a menekülést valaki máshoz.
A Léda regénynek többszöri szakítási próbálkozás után végül is az Elbocsátó szép üzenet kegytlensége vetett véget 1912-ben. A szerelmes évek során Ady fölébe nőtt a lassan öregedni kezdő nőneks most hallhatatlanságának gőgős magasából küldte szavainak halálos ütéseit Lédának. Leszed róla minden díszt, mint egykor rárakott, s kíméletlenül kimondja, hogy szerelme már rég nem volt igaz, már régóta csak neki címezte az ékes Léda-zsoltárokat, a versek csupán kegyes csalásként szóltak hozzá. Ez az igaztalan költemény nemcsak egy asszony megtagadása, hanem az egész szerelemé is. Több korábbi versben is szó van arról, hogy minden nőben csak önmagát szerette, de most nyíltan odaveti: az ő szerelme “magam imádó önmagam imája”.
A hiányérzet versei
Ady nemcsak a megbotránkoztató szerelem merészségét vállalta, hanem azt is, amit mások nem mertek kimondani: a vér mellet az élet másik nagy mozgató ereja az arany, a pénz. Ady küzdve s elszántan kereste az emberhez méltó, tartalmas életet, de szembe kellet néznie azzal a lehetősséggel is, hogy a huszadikszázadi ember számára már nincsenek meg a megnyugvást és biztonságot adó, kikezdhetetlen értékek. Erről vall rövidségében díyztelen tömörségében is egyik legnagyobb bölcseleti költeménye, a Kocsi-út az ájszakában, 1909.augusztus 10. táján íródott. Az életrajz ismeretében lelhetünk mögötte akár valóságos élményt is: Nagykárolyból akéső éjszakai órákban indult haza Mindszentre zörgő rossz parasztszekéren. A fogyó hold ekkor valóban csonka volt, a táj elhagyatottan hallgatott, de a vers világában mindez jelképes értelmet kap, egy képzeletbeli, lelki tájat jelenít meg a költő.
Szándékoltan visszafogott, puritán a költemény szövege. A legfeltűnőbb poétikai kellék itt is a sorismétlés: mindegyik strófában két rövidebb (7 szótagos), sor fog közre két hosszabb (9 szótagos) verssort. Az ölelkező rímrendzsreben a két szélső a megismételt szó miatt tiszta rím, a két középső viszont művészi már-már virtuóz asszonánc. A vers a lírai én monológja. Az egyes szám első szemlyben megszólaló alany az első és a harmadik versszakban jelenik meg, a másodikban csupán a tények leltározása található. Csodálkozást, borrzongást kiváltó felismerések szólalnak meg az első strófa lehelkított falkiáltó mondataiban. A különösség elsősorban nem az állítmányokban kifejezett megállapításokban, hanem ezek mértékében rejlik, a Hold csonkább, mint máskor, az éjszakai táj jóval elhagyatottabb, a szomorúság is lehangolóbb. Az első szakaszban még szorongó levertség uralkodik: az egyén hangulata a lélekből árad. A sötétséghez a pusztaság, a kietlenség fázó érzése, illetve a teljes csend riadalma kapcsolódik. Az első versszak kísérteties, félelmet keltő idegensége a továbbiakban általánossá válik: a Hold csonkasága az egész világmindenségra rányomja bélyegét. Összetörten, szétesette, darabokban hever már minden. A harmadik stófában már a lélek jajjkiáltásaként hallatszik az eléőző sorokban kifejezett megrendűltség. A félig mély csöndből és félig lármábó összetevődő panaszos “jaj” szó kíséri az életből kifelé futó “rossz szekeret”, mely a halál felé viszi kétségbeesett utasát. A költemény a huszadik szászadi embernek azt az alapvető élményét sugallja, hogy minden érték és igazság bizonytalan, lehetetlen a beteljesülés, a boldogság elérhetetlen.
Halál versek
A halál, a halálvágy, az elmúlás nosztalgiája, a francia szimbolizmus a századvégi magyar líra e jellegzetes témája korán megjelent Ady költészetében is, a Vér és arany kötetben már önálló ciklust is kapott (A Halál rokona). A Léda-versek álandó kísérője lett a halál.
A végzetes testi betegség riadalma gyakran úrrá lett a költőn, s ilyenkor előtérbe nyomult a halál gondolta. Elgondolni sem lehet egészségtelenebb, a test és lélek energiáját jobban pusztító életmódot, mint amit Ady folytatott. Ahogy ő élt az nem volt más mint lassú öngyilkosság. Ezt maga is tudta, s állandóan lehangolt, rosszkedvű volt.
A Halál rokona (1907) című vers strófáiban makacsulismétlődik a “szeretem” szó, mintha valami szerelmi vallomás lenne. Visszájára fordul az élet megszokott értékrendje: a szent Halál szemszögéből az tűnt,fel szépnek, vonzónak, szeretetre méltónak, ami a közfelfogásban szánandó, ijesztő és szomorú.