A XIX. század második felének magyar szép prózája – Jókai Mór és Mikszáth Kálmán

A középnemesség a századközéptől már nem képes a függetlenségi és polgárosodási küzdelmek élére állni. A kiegyezés és főként 1875 után átalakul a társadalmi szerepe, élősködő életmódra kényszerül, a kialakuló dzsentri egyik alkotó eleme lesz. Polgárságunk még csak alakulóban van, a polgári kultúra majd csak a Nyugat első nemzedékével lép elő, megőrizve például a nemesi kultúra időtállónak bizonyuló hagyományait is.

A magyar epika a XIX. század közepére már megerősödött. Az első számottevő közönségsikereket még  Kisfaludy Károly novellái és Jósika Miklós regényei aratták a század első felében, de az epika széles olvasótáborát csak Jókai fogja megteremteni.

Irodalmi életünk átütő fejlődése 1867 után még várat magára, egyedül a sajtó a kivétel. A nagyepika virágzásához a polgárság széles látóköre és társadalmi perspektívája – és maga az erős polgárság is hiányzik. Jókai regényeinek hatalmas sikerét a nemesi közelmúlt nosztalgikus megidézése okozza. A novellisztika, a változatos, rövid prózai írások azonban a század végére azonban vezető szerephez jutnak irodalmunkban. Mikszáth az 7880-as évek elején robban be a tót és a palóc témájú novellákkal; regényei is inkább anekdoták, epizódok lazább szerkezetű füzérei. A paraszti élet eszményített, idillikus, nosztalgikus rajza nála már keveredni kezd a helyzetelemző ábrázolásokkal, balladás, tragikus, megjelenítésekkel. Életművének jelentős része a publicisztika. Novellaíróink tehát Jókai és Mikszáth anekdotizmusán, zsánerrajzain növelődtek. Művészetükben az érzelmesség vagy a naturalizmus, olykor a szecessziós dekorativitás is jelentkezik.

Jókai Mór: (1825-1904)

1825-ben született Komáromban

1841-46- Pápán majd Kecskeméten tanul, barátságot köt Petőfivel – jogot végez

1846- Hétköznapok (első regénye)

1847- az Életképek szerkesztője Pesten

1848- a Tízek Társaságának vezéralakja

házasságkötés Laborfalvi Rózával

1853-54- Egy magyar nábob

1454- a Vasárnapi Újság szerkesztője

1861-67- országgyűlési képviselő (határozati párti)

1863-82- A hon szerkesztője

1869- a kőszívű ember fiai

1870- Fekete gyémántok

1872- És mégis mozog a föld

1876- a Petőfi Társaság elnöke lesz

1893- Sárga rózsa

1894- műveinek százkötetes díszkiadása

1904- meghal

Az arany ember:

Jókai műveinek szellemét alapjaiban a liberalizmus és a határtalan optimizmus hatja át. A tevékeny akaratot segíti diadalra csaknem minden írásában. Eszménykereső- és felmutató művészete az önkényuralom éveiben  a nemzeti lelki támaszt nyújtott. Legnépszerűbb regényeit  a történelmi közelmúlt lélekmelegítő eseményeiről hőseiről alkotta. Az arany ember viszont a jelenben játszódik, és annak legérzékenyebb pontját érinti: az egyéni boldogság lehetőségeit vizsgálja a kapitalizálódó társadalom valóságában. Főhőse most nem egy eszme megszállott harcosa, hanem vívódó, meghasonlásra kényszerülő ember. Tímár Mihály a siker minden kellékét megszerzi magának, valódi boldogságát azonban csak a társadalomból kivonva, a természet menedékében meghúzódó családi közösségben találja meg. A főszereplő a Jókainál megszokott, kivételes képességű, abszolút főhős: Timár Mihály kiváló hajós, előrelátó és szerencsés üzletember, sikeres gazdálkodó. Olykor a véletlen is a kezére játszik; Krisztyán Tódor váratlan halála a biztos lelepleződéstől menti meg a feszültségek tetőpontján, sőt a halott ruházata teszi lehetővé Timár számára az elvonulást Senki szigetére. Egyetlen ponton azonban megtörik Timár minden próbálkozása, és ez: Tímea szerelme. Timár büntettlen bűnössége, a boldogság lehetőségeinek eljátszása elzárja előle Tímea szerelmét. Senki szigetére azonban nem kell magával vinnie vétkeit. Amikor teljes énjét majd át tudja adni Noéminek. akkor révbe érhet. Timár és Tímea érzelmi válságát  Jókai finom lélekrajzzal jeleníti meg; a többi szereplő belső alkata egyszerűbb. Noémi a szelíd jóság, természetes nőiesség megtestesítője, Athalie-t szélsőséges szenvedélyek fűtik, féktelen gyűlölködés motiválja. Krisztyán Tódor a főhős elsőszámú ellenfele, maga a megtestesült gonoszság. A cselekmény több pontján tűnik fel, nem csupán gátlástalan önzés vezérli, hanem politikai hatalmaknak is kiszolgálója. Jókai ebben a műben a lélek történéseire koncentrál, Timár boldogságkeresése alkotja a cselekmény fővonalát. A romantikus cselekményvezetésben hatásos jelenetek, kiélezett értékhelyzetek, fordulatok, megkapó költőiségű leírások, váratlan találkozások, tömegjelenetek, ritmusváltások fordulnak elő. Stílusában is a hangulatváltások, kifejező előadásmód, ellentétezés érvényesül. A romantikus ábrázolómód mellett írói eszköztárnak másik részét az anekdotázás elemcsoportja alkotja: életkép, idill, adomák, a komáromi hétköznapok életanyaga.

Regényei között négy alaptípust lehet kimutatni:

1. heroikus regény (A kőszívű ember fiai)

2. vallomásregény (Az arany ember)

3. kalandregény (Fekete gyémántok)

4. anekdotikus életképek (Egy magyar nábob)

Mikszáth Kálmán: (1847-1910)

1847-ben született Szklabonyán (Nógrád megye)

1866-tól- Budapesten 4 évig jogot tanul

1871- Balassagyarmaton szolgabírói esküdt lesz

1873- házasság (felesége Mauks Ilona) – újságíró Pesten

1875- válás (anyagi okokból)

1878- újságíró szegeden, sikeres

1881- Tót atyafiak – az év végén: A jó palócok

1882- a Petőfi Társaság tagja – megismételt házasság – a Pesti Hírlap munkatársa, országgyűlési karcolatok

1887-től kormánypárti (szabadelvű) képviselő

1894-95- Beszterce ostroma

1895- Szent Péter esernyője

1898- Új Zrínyiász

1900- Különös házasság

1906- A Sipsirica

1907- Jókai Mór élete és kora

1908- A Noszty fiú esete Tóth Marival

1910- A fekete város – negyvenéves írói jubileum, két hétre rá meghal

Beszterce ostroma:

A regény világában más szempontból az eszmék és a valóság ellentéte a fő téma. Mikszáth azt kutatja, hogy milyen szerepet tölthetnek be a magasrendű eszmények a századforduló felé közeledő magyar társadalomban. Ezt azért is fel kell vetni, mert a Beszterce ostroma tárgyi alapjául egy képviselőtárs (nevezetesen Pongrácz Károly) anekdotája szolgált Mikszáth számára. Az író regénnyé kerekítette az érdekes történetet.

A regényben Pongrácz István a nedeci vár ura középkori szokások, törvények erkölcsök szerint él, a XIX. századi jelentől érintetlenül. Az ő zárt világában a nemes érzelmek, az egyenesség, az elvszerűség, érvényesül – és a feudális jog is, a brutális erőszak is. A mű döbbenetes végső mondanivalója azonban ebből a szempontból éppen az, hogy a különc úr konzervált világa mindezzel együtt is magasabb rendű, mint a kinti erkölcsű zűrzavar. A külső valóságban a képmutatás, az önzés és törtetés, az eszméknek anyagias és nyers érdekek szerinti felhasználása, megcsúfolása dívik. Pongrácz Istvánnak végül is vereséget kell szenvednie, el kell tűnnie, de túlkapása ellenére is az igazi emberi nagyságutolsó képviselője távozik.

Pongrácz István irodalmi előképe Don Quijote. Nem véletlen, hogy a várúr a cselekmény során ajándékba kapja Cervantes regényét. A magyar környezet elnézi Pongrácz István grófnak az anakronisztikus viselkedést, még statisztálnak is az ismerősök és rokonok, együtt játszanak a várúrral. Még lényegesebb azonban Pongrácz lelki történéseibe Apolka érkezése után betekinteni. Az üde fiatalság, a természetes szépség mélyen megrendíti a nagyon érzékeny grófot. eddigi álomvilága mellé egy elemi erejű vonzalom be sem vallott ábrándjai kerülnek. Mikszáth mesterien érezteti a szeretetvágy és kötelességtudat küzdelmét, melyet a hős heroikus erőfeszítéssel leplez el mindenki elől, csaknem mindvégig. Apolka távozásakor azonban megmutatkozik veszteségének nagysága: nélküle képtelen tovább élni, tovább játszani az életét.

A környező világban viszont merőben másféle erkölcsök működnek. Ilyen körülmények között az igazi emberi kapcsolat és érzelem üdítő színfolt. Annak számít Pongrácz István eszeveszett ragaszkodása Apolkához, és az ő hálás vonzalma István bácsihoz.

Sok melegséggel, mesélő derűvel, humorral, elkomorulásokkal, szatírával és tragikummal írja le Mikszáth a különc várúr kiterebélyesített anekdotáját. Pongrácz István lelki tragédiáját rajzolja meg a legnagyobb részletességgel, a többi figurát és epizódot vázlatos de találó tollvonásokkal írja le. Néhány szóval mesterien jellemez, rengeteg életbölcsességet villant fel.

A szerkezet a Mikszáthra jellemző módon épül fel: lassú hömpölygéssel, ezúttal két teljesen külön szálon indul el, majd az összetalálkozás után drámaian felgyorsul, és nagy hatású, tanulságos végkifejlet zárja.