Ady szerelmi lírája és háborúellenessége



A futó és felszínes szerelmi kalandok után Nagyváradon lépett be életébe „az asszony”, az igazi szerelem, s ez fordulópontot jelentett költői pályafutásában is. Egy kivételes intelligenciájú, széles érdeklődési körű, az irodalom iránt fogékony, Párizsban élő magyar asszony, Diósy Ödönné Brüll Adél a Nagyváradi Napló hozzá eljutott számaiban felfigyelt Ady gyakori cikkeire és ritkán megjelenő verseire. Léda asszony, ahogy a költő elnevezte keresztnevét visszafelé olvasva, művelt és gazdag nagyváradi zsidó családból származott; férje nagykereskedő volt előbb Szófiában, később Párizsban. Diósy Ödönné 1903 júliusában már azzal a tervvel jött haza Nagyváradra, hogy kiemelje a fiatal költőt a vidéki város szűk lehetőségei közül, s magával vigye Párizsba.

Ady otthagyta az újságot, hazament Mindszentre franciát tanulni. Összegyűjtögette az utazás költségét, kapcsolatokat teremtett pesti lapokkal a majdani párizsi tárcák, cikkek, tudósítások számára. 1904 február elején érkezett meg Párizsba. A nyüzsgő nagyvárosban idegenül mozgott, franciául sem igen tudott még, de mellette volt egy izgatóan szép, szabadon gondolkodó, érzékeny és okos asszony, aki mindenben segítségére volt, betegségében is odaadóan ápolta.

Párizs, mely a szépség, a fényűző gazdagság, a modern kultúra szimbólumává lett a szemében, felszabadította költői tehetségét. Amit az új francia irodalomból megismert ekkor, az csupán néhány Verlaine- és Baudelaire-vers lehetett. Ezeket is Léda fordítgatta le neki, a nyelvi nehézségek szakadékain az ő gyengéd tapintata segítette át.

Egy évig élt Párizsban, 1905 januárjában jött haza. Feszült politikai légkör fogadta itthon. Ellenfelei érthetetlenséggel, erkölcstelenséggel és hazafiatlansággal, árulással vádolták. Az igazságtalan vádaskodások meggyűlöltették vele Magyarországot, és feldúlta menekült vissza Párizsba 1906 júniusában. Ott már nemcsak Léda szerelme várta, hanem az a Bakony is, ahol régi betyárok módjára megbújhatott üldözői elől. Most több mint egy évig maradt távol hazájától.

1904 és 1911 között hétszer járt Párizsban, de Lédával másutt, itthon is találkozott. Ezek a párizsi tartózkodások egyre rövidültek: a Léda szerelem lassan kezdett kihűlni. A Lédával való áldatlan viszony formálisan 1912 áprilisában szakadt meg.

Lédával a bálban

Az 1. versszakban ijesztő, majd idillivé váló társadalmi képpel nyit. A költő és szerelme ebbe az idilli helyzetbe tör bele törvénytelen kapcsolatával. Található benne egy tiszta rím ( pára-párra).

A 2. versszak költői kérdéssel kezd a társadalom által: „Kik ezek?”. Ők úgy vélik, csakazértis megmutatják kapcsolatukat, szerelmüket.

A 3. versszakban a társadalom megváltozik, elfordul tőlük. Ketten maradnak. Kiutálják őket, mégis tartják kapcsolatukat.

Héja-nász az avaron

Lédával való 11 éves kapcsolata kettős érzetű.

Az 1. versszakban rövidek a mondatok, mert szaggatott a kapcsolatuk. A vijjogva, sírva, kergetőzve szavak kettejük kapcsolatát jellemzi. Ősszel a kapcsolat kihűl, elmúlik.

A 2. versszakban a nyár eljöttével újra kezdődik a szerelem, az esetleges kibékülés.

A 3. versszakban ismét eljön az ősz. A kapcsolat ismét hideg lesz, bizonytalanná válnak.

A 4. versszakban egymást utálva, szidva, marva belepusztulnak ebbe a szerelembe.

Ambivalencia: két ellentétes érzelem megnyilvánulása ugyanazon személlyel vagy tárggyal kapcsolatban.

Sípja régi babonának

(Bujdosó magyar énekli)

A vers helyzetdal: a költő egy elbujdosni készülő , hazáját örökre elhagyó kuruc szegénylegény sorsába képzeli magát. A vesztett ügy katonája zokogja el a maga bánatát, a népe iránt érzett átkozódó szeretetét.

Az 1. versszakban a vásár kavargó, zajos forgatagában a már útrakész, menő félben lévő kuruc magányosan, halkan siratja bort iszogatva önmagát és a népet. A megcsalt remény, a kilátástalanság lesz úrrá rajta: fáradtan indul útnak, még célja sincsen.

A 2. versszak fokozza a hazától, a néptől való elszakadás fájdalmát. A bor mámora nem adott enyhülést. Veszendő lelkek kavarognak a menekülni kényszerülő szegénylegény körül. A fülébe sípoló nóta egyszerre fejezi ki a nép és a lírai hős kétségbeesését.

A 3. versszakban a tehetetlen kétségbeesés keserű átkozódásba csap át. A népet szabadságra méltatlannak tartja. Az igazságtalan vádaskodás valamivel megkönnyíti a hazátlanná válás kínjának átélését.

A 4. versszak igazolja a veszett néptől, veszett földtől való menekülés szándékának véglegességét. Ezért hat olyan végérvényesnek az utolsó sor: „Sohse nézek többet vissza”.

Emlékezés egy nyár-éjszakára

A világháború kitörésének éjszakáját eleveníti fel. Többször ismétlődik megállapítása, hogy „különös, különös nyár-éjszaka volt”. Hangja elkeseredett, a költőt nemcsak a háború kegyetlensége, hanem az emberek vérontásáért való lelkesedése is bántja. Elkeseredését jelzőkkel fejezi ki: „véres szörnyű lakodalom”. A háború kitörésekor az értéktelen emberek kerültek előtérbe, a becsületesek pedig a háttérbe szorultak. Ezt a tényt ellentéttel fejezi ki: „csörtettek bátran a senkik, / és meglapult az igazi ember”. Az elkeseredés tetőpontját a vers végén éri el, amelyet jelzői felsorolással érzékeltet a költő: „Egy világot elsüllyesztő rettenetes éjszaka”.