A szépirodalomnak, a nyelv művészetének idôbeli kezdetét lehetetlen valamiféle pontos évszámhoz kötni. A legôsibb ránk maradt írásos emlékek is már fejlett, hosszú idôn át folytatott irodalmi gyakorlatot feltételeznek, s ezeket is évszázadokkal, talán évezredekkel megelôzték a szájhagyomány útján terjedô mondák, a mítoszok. A mítosz (görög müthosz: “monda”, “mese”, “történet”) a társadalmi fejlôdés kezdeteire jellemzô naiv társadalmi tudatforma: lényegében az ember számára még érthetetlen és ezért félelmetes természeti és társadalmi erôknek fantasztikus tükrözôdése, egyben pedig ezeknek öntudatlanul is művészi feldolgozása a nép képzeletében. A mítoszok összességét, illetôleg a mítoszokkal foglalkozó tudományt mitológiának nevezzük.
A mítoszokban öltenek testet a “történelem elôtti” idôk embereinek a világ kialakulására, az ember eredetére vonatkozó színes, költôi elképzelései, de a mítoszok egykor valóban megtörtént, ôsi események, természeti katasztrófák emlékét is ôrzik. Egyes társadalmi jelenségek, intézmények, vallási szokások magyarázata és védelme céljából utólag is alkottak mítoszokat. A mitikus világképben ily módon a tudományos, a művészi és a vallásos magatartás csírái teljes egységben jelentkeznek, szétválásuk pedig a társadalmi fejlôdés késôbbi szakaszaiban rendkívül egyenlôtlenül megy végbe. A művészet és a mítosz együttélése igen hosszú ideig tartott, s a mitologikus motívumok – új értelmezésben, jelképként, hasonlatként – voltaképpen mindmáig állandó ihletforrásai az irodalomnak, de más művészeti ágaknak is. Ennek legfôbb oka, hogy a mítoszok kimeríthetetlenül gazdag folklorisztikus anyagot ôriznek, amely az idilltôl a legmegrázóbb tragikus konfliktusokig az ember egész életét, minden lehetséges élethelyzetét átfogja.
A mitikus elképzelések leglényegesebb vonása az emberinek és az emberfelettinek sajátos egysége: a mítoszok ezért leginkább emberformájúnak (antropomorfnak) elképzelt istenekrôl és természetfeletti képességekkel rendelkezô, többnyire isteni származású hôsökrôl szólnak.