A nyugatosok közül Juhász Gyula sorsa volt a legtragikusabb, a legnehezebb. A század elejei nagy irodalmi fellendülésnek egyik vezető lírikusa, A Holnap lelkes szervezője, Babits fölfedezője, a Négyesy-stílusgyakorlatok titkára, de a Nyugatnak már nem tartozott a szorosan vett élvonalába, s az első évek után verseinek zöme vidéki lapokban jelent meg.
Költészete
Élet és költészet, egyéni sors és lírai témavilág talán egyetlen modern költőnk esetében sem forrott annyira össze, mint Juhász Gyula művészetében. Egész életén át boldogtalan volt, így lett lírájának alaphangja a mélabú, a rezignált bánat, ő maga pedig “a kiapadhatatlan szomorúságok legtisztább hangú költője”. Költői stílusát kevésbé hatja át a szimbolizmus, mint a századelő nagy újítóiét: nyelve konkrétabb, reálisabb, egyszerűbb és érthetőbb. Megfigyelhető vonzódása a szonetthez – költeményei általában rövidek és az utolsó sorok mondanivalója jelentősen megemeli az egész verset: szonettjei szinte “kinyílnak” a költemény végén.
Elsősorban az impresszionista hangulatlíra művelője volt. Ritmikájában a hagyományos utakat járta. Parnasszista vonása, hogy mélyen hitt a Szépségben, a Művészetben, melynek elvont világa kárpótolhatta élete sok-sok kudarcáért, s az elveszett Édent jelentette neki. A magyarok közül az azonos betegség miatt is különösen szoros szálak fűzték a tragikus sorsú Gulácsy Lajoshoz. A könyvélmények ösztönzései a világtól elzárt s önmagába mélyedt írónak néha fontosabb verstémákat kínáltak, mint a hétköznapi élet egyhangúsága.
A magyar táj
Juhász Gyula végtelen érzékenységű bánatlírájában is egyéni színt jelentenek a szegedi tájjal összefonódó szimbolikus versei s nagy feszültségű modern népi életképei (pl. Tápai lagzi). Az alföldi vidék egyszerre külső és metaforikus belső táj is, ugyanúgy, mint József Attila nagy gondolati költeményeiben.
Tiszai csönd
A vers egyik korai remeke, melyet A Hét című folyóiratban jelent meg 1910 őszén – ezt az őszt Szegeden töltötte a költő. Itt erősödhetett fel benne az az alapérzés, hogy mégiscsak kívül rekedt az életen, távolra sodródott a lüktető szellemi központtól, Budapesttől.
A vers különös szépsége az érzelmi-hangulati-hanglejtésbeli egységben és összetettségben ragadható meg. Különös gondolattársításokat ébresztő kép (metafora) vezeti be a költeményt: az est, a nagy barna pók egyre sűrűsödő hálójában fennakadtak, mozdulatlanságba dermedtek a tiszai hajók. Mozgás helyett auditív motívumok mélyítik el az este csöndjét, némaságát. Valami különös kettősség járja át a verset a költői képek nyomán. A mozdulatlanság nem csak nyomasztó, a némaság és a sötétség nem félelmetes: hangok muzsikája, színek fátyolos fénye varázsolja ünnepivé, széppé a tájat.
Anna-versek
Költészetének egy jelentős részét az Anna-versek teszik ki. A nagyváradi szőke színésznő pendítette meg Juhász Gyulában a szerelmi líra húrjait. Szerelmének valójában nem is volt élményi alapja, csak a költő emlékeiben légiesült-finomult Anna alakja dallá, halhatatlan Múzsává.
Milyen volt…
A Milyen volt… Juhász legszebb szerelmi költeményei közé tartozik. A Hétben jelent meg 1912-ben. E rövid lírai alkotásban is megcsodálhatjuk költészetének “egyszerűségét”. Strófaszerkezete hagyományos, szókészlete is “hétköznapi”, de ezek a “dísztelen” szavak a szövegösszefüggésben új életre kelnek, a szinesztéziák hatására köznapi jelentésük feldúsul.
Az egész költeményt a szerelem elmúlásának fájó érzése szövi át. A költő csupán halványodó emlékei között kutat – bánatosan el-elmerengve. A versszakok kezdetén háromszor hangzik el a “Milyen volt…” tétova kérdése, s még ugyanott megszólal a kudarc beismerése is: “nem tudom már”. A “de” kötőszó után azonban mindannyiszor felcsattan a feledéssel perbe szálló dacos tiltakozás. A természeti és a szerelmi emlékek kölcsönösen erősítik egymást: a táj olyan szép, mint Anna, s Anna olyan szépséges, mint a táj. Rezignált mélabú remeg a költemény szövegén, de a lemondó bánatot mégis impresszionista ragyogás sugározza be.