A stílusok sokfélesége
Verseiben fellehető a kor valamennyi művészeti törekvése. Nem kötötte magát egyféle versrendszerhez. A barokkos hagyományból indult el, a poétaosztályok tananyagán és versgyakorlatain keresztül magába szívta a klasszicizmus iskolás változatát, felhasználta költészetében a manierizmus bizonyos elemeit is. De ott él költészetében az olasz irodalomból elesett rokokó a maga kellemvilágával, kecses, miniatűr formáival és sajátos örömkultuszával. Élete vége felé hangot kap költészetében a rousseau-i szentimentalizmus panaszos hangja, magányba menekülő kiábrándultsága, halálvágya is. Az irányzatok tarkaságával rokon a hangnemek gazdag sokfélesége is. Minderre tudományos érdeklődése, nyelvtehetsége és az egész világirodalomban való otthonossága tette alkalmassá.
Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805)
1773. nov. 17-én született Debrecenben
1780- A debreceni református Kollégium tanulója
1791- békaegérharc
1792- elküldi verseit Kazinczy Ferenchez, levelezni kezdenek
1794- pásztorregényt ír A csókok címmel, szerelmes verseket Rozáliához,
diákkori leíró verseit filozófiai költeménnyé dolgozza át
1795- húsvétkor Kiskunhalasra megy legációba,
Budán szemtanúja Martinovicsék kivégzésének ezért kizárják a kollégiumból
1795-96- Sárospatakon jogot tanul
1796- Balatonfüreden megírja A tihanyi Ekhónál első változatát, A füredi parton címmel.
Ősszel kiadja Pozsonyban a Diétai Magyar Múzsa c. újságját
1797- Komáromban megismerkedik Vajda Juliannával, Lillával
1798- Festetics Györgynél tanári állásra ajánlkozik a keszthelyi Georgikonban, de a gróf elutasítja, megírja a Dorottyát
1799-1800- Csurgón a gimnázium helyettes tanára. A Cultura és az Özvegy Karnyóné keletkezése
1802- Komáromban nyomtatni kezdi Kliest A tavasz c. művének fordítását. Tűzvész Debrecenben, leég a házuk
1804- Nagyváradon gróf Rhédey Lajosné temetésén felolvassa nagy filozófiai költeményét, a Halotti verseket. A hűvös időben tüdőgyulladást kap
1805. jan. 28-án Debrecenben halt meg
Felvilágosodás és klasszicizmus
A sententia, s a pictura vegyítéséből nő ki a 90-es évek első felének nagy filozófiai lírája, melyben bátorsággal szólaltatja meg a felvilágosodás legfőbb gondolatait. Kiemelkedő alkotásai e témakörben a Konstancinápoly és Az esve. E két vers egyúttal a felvilágosodás két fő irányzatát is képviseli. A Konstancinápoly Voltaire egyházellenességét, csipkelődően szellemes gunyorosságát és optimista racionalizmusát visszhangozza, Az estve pedig Rousseau felfogását: a romlott társadalommal szemben a természet, a természetes állapot idilli harmóniáját hirdeti. Csokonai hosszú időn át dolgozott művein: verseit újra meg újra elővette, csiszolgatta, tökéletesítette őket. A Konstancinápolyban az elképzelt Kelet színpompás leírása szinte észrevétlenül hajlik át valláskritikába, a végén pedig a felvilágosodás általános győzelme szólal meg. A vers első harmadában a térbeli rendező elv kívülről közelít a városhoz. Egy belső intim térbe kalauzol a leírás. a költői játékosságot a Múzsa óvó figyelmeztetése fokozza, nehogy a “szemfül heréltek” őt is a hárembe zárják. A zárt térből újra a szabadba jutunk. A leírást követő elmélkedő részben az időbeli szerkezeti elv érvényesül. A templomok bemutatása filozófiai általánosításba vált át. Az indulatos kritikát felkiáltó mondatok vezetik be a két idegen érzékletes metaforával: “Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!” A felvilágosodott költő felidézi az eszményített múltat, a rousseau-i ősállapotot, amikor még “állott a Természet örök építménye”. Az emberi társadalom megromlásának következménye a vallás, a vallások megjelenése. A költeményt szérnyaló jövendölés, boldogító látomás zárja le az új világról, melyben a Természet “örök törvénye” fog uralkodni s megvalósulhat a mindenben embert és népet egybeölelő testvériség eszménye.
Az estve vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat: a természet romlatlanságát állítja szembe az emberi társadalom romlottságával. Az alkony az “estve” tündérien szép leírásával indul a költemény. Ebben az átmeneti időszakban feldúsulnak ugyan a természeti szépségek, de a nappaltól való búcsúzás szomorgó-vidám melankóliával is telíti a tájat. A legelső sorokban a színhatások vizuális élménye az uralkodó: a tündöklő fény halovánnyá fakul, a horizont pirul, a felhők szegélye pedig aranyos lesz. A hanghatások zenei elemei jelennek meg, és a különböző hangjelenségek az első egység utolsó, alliteráló sorában lágy dallammá olvadnak össze: a madárkák “búcsúzó nótát” énekelnek, a kis filemile kisírja magát, a pacsirta szomorúan hangicsál, a medve bömböl. Ide, ebbe az ideavilágba menekül a költő, vigasztalásért, lelki enyhülésért. Bánat és vigasz, szomorúság és ennek oldódása teszi érthetővé a “vidám melankólia” jelzős szerkezet ellentmondását: a zsibbasztó emberi görcsök csak a természet “kies szállásain” engedhetnek fel. A “setét éj” nem csak a teljes fényhiányát jelzi, hanem a megromlott, az értelem nélküli társadalom, az elviselhetetlen emberi világ ijesztő képévé is tágul. Kiszakad a költőből közvetlen panasz is: “e világban semmi részem nincsen”. A világ, az értelem fényét nélkülöző emberi közösség. A szépséget elpusztította a közönségesség. Ezért az állapotért a “bódult emberi nem” a felelős: eltér a természet törvényétől. A további eszmefuttatásban a közismert rousseau-i gondolat jelenik meg: a magántulajdon megjelenése megszűntette az ősi egyenlőséget.
A befejezés tulajdonképpen keserű, rezignált sóhaj: az ősi idill maradványa a közös kincs csupán a természet még álruhába nem bocsátott néhány szépsége. Az utolsó sorok ódai pátosza azt hirdeti, hogy a természet szerint minden ember egyenlő. Mindkét költemény versformája a páros rímű tizenkettes.
Rokokó
A rokokó Csokonai számára a szépség s a boldogság világát jelentette, felülemelkedést a köznapi élet szféráján. Legfőbb tárgyköre viszonzottnak érzett szerelem, a finom erotika. Jellemző ezekre a versekre a miniatűr forma, a változatos ritmika alkalmazása, a csilingelő rímjáték, a finomkodó könnyedségek. Nem eszméket hirdetnek ezek a versikék: csupán játékos, fortélyos ötletek. Verseiben gyakori rokokó motívum a virágok bűbájos szépségében való gyönyörködés (rózsa, tulipán, jácint, nárcisz). Nem tudjuk pontosan kikhez írta korai szerelmes verseit. 1795 előtt mintegy kéttucatnyi dal szólt “Laurához” és “Rózához”. Ezek jelentős részét átdolgozva, véglegesre csiszolva, besorolta a Lilla címen halála előtt kötetbe gyűjtött “érzékeny dalok ” közé.
Ilyen Lillára átköltött dal a Tartózkodó kérelem. Egyikváltozatát az ódák közé is felvette Egy tulipánhoz címmel. A vers lényege, megejtő nyelvi dallamában, eleven, friss zeneiségben rejlik. Csupa játékos vidámság, táncos jókedv ez a miniatűr remekmű. Kettős hangszerelésű sorait egyszerre lehet ütemhangsúlyosan és időmértékesen is skandálni. Kétütemű nyolcasok és hetesek váltakozásából épül fel egy-egy versszak keresztrímekkel összefűzve. De ugyanezek a sorok az időmértékes ritmusnak is megfelelnek. A kétféle ritmuselv egymásra játszása gazdagítja a vers szöveg zeneiségét, sajátos belső feszültséget is létrehoz. A tartózkodó kérelem zenei hatását felerősítik a tiszta rímek is. Csokonai más költeményeiben is csaknem ilyen rímeket használ.
A vers alapja egy meglehetősen elkoptatott metafora: “a szerelem tűz”. De vonzó szépsége, üde bája éppen abban áll, ahogy a költő jókedvűen, önfeledten eljátszik ezzel a képpel: kibontja és továbbfejleszti. Az enyelgő szerelmes viszontszerelmet kér kedvesétől, enyhítő orvosságot lüktető sebére, s igenlő válaszért csókokat ígér. A költő udvarlásában megbújó bókokat az utolsó strófa keresztény “angyali” és antik “ambrózia” szavai elmélyítik, ünnepélyessé színezik, az isteni szféra magasába emelik. A rokokó életérzéshez simulnak a görög Anakreón modorában írt költeményei. Ezeket 1802-ben rendezte sajtó alá Anakreoni Dalok címmel. Többségükben rövid terjedelmű alkotások, és valamennyinek versformája az ún. anakreóni sor.
A boldogság című verse 1797-ben született, s benne föllelhető mindaz ami az élet vidám, könnyű és szabad élvezéséhez szükséges. Ez az anakreóni dal két részből, egy 14 soros leírásból s három soros tanulságból áll. A leíró rész első hétsoros egységét a “Most”, a másodikat az „Itt” határozószó vezeti be. Az elsőben az időt, a boldogság pillanatát ragadja meg, s ennek a pillanatnak központja Lilla: vele és körülötte történik minden. A második egységben mintegy a boldogság táját, környezetét írja le, s ezt az ünnepi díszletett az “én” rendezte be az érzéki és szellemi élvezetek kellékeivel. A pillanat és a hely gyönyörűsége két költői kérdéssel nyomatékosítja a már-már fokozhatatlan és nyelvileg alig kifejezhető érzést, mely mindenkinél boldogabbá teszi. A válasz nélkül maradt kérdések lezáratlansága azt a benyomást sejteti, hogy ez a boldogság időtlen, örökké tartó állapot.
A rousseau-i szentimentalizmus Lilla elvesztése új irányt adott költészetének. A poétai játék helyébe a mélyen átérzett, megszenvedett, sablontalan eredetiségű költemények lépnek. A Lilla-ciklus harmadik könyvének végére helyezte a poétai románc lezárásaként A Reményhez írott költeményét. Elbúcsúzik benne mindattól, ami életét tartalmassá tette: jókedvtől, reményektől, szerelmektől s költészetétől is, a “bájoló lágy trilláktól”.
A Reményhez c. költeményben az érzelmi gondolati tartalom ellentétbe kerül a külső formával. a ritmus trochaikus lejtésű. A hosszú strófák első felében 6-5 szótagos sorok váltakoznak. Ezt a szabályszerűséget töri meg a 9. és 11. sor: ezek az eddigi hat szótag helyett 8 szótagból állnak. A 13. soroktól kezdve ismét 6 és 5 szótagos sorok következnek. A keresztrímek négysoronként váltják egymást. Átgondolt logikus a vers szerkezete is: az 1. és a 4. szakasz tartalmi és érzelmi párhuzamot alkot. a közbezárt 2. és 3. strófa pedig hangulati ellentétet, éles kontrasztot fejez ki. A megszemélyesített reményt szólítja meg. párbeszéd nem alakulhat ki, így a költemény fájdalmas monológ. Az első strófában nem csak megszólítja hanem be is mutatja a Reményt. A csalódott és kiábrándult lélek ingerülten utasítja vissza csalóka próbálkozásait: a kétségbeesés mélyébe zuhanva már reménykedni sem akar. A második versszak a rokokó készlettárából ismert képpel, a tavaszi virágoskert kibomló pompájával jellemzi életének bizakodó korszakát. A következő szakasz az előző képsort a visszájára fordítja: a lélek sivárságát a kerti tél pusztulásával ábrázolja. A befejező versszak a reménytelenség kiteljesítése a halálvággyal. Ezután hangzik el a szívbe markoló fájdalmas búcsú mindattól, ami az életet értelmessé és emberivé tette.
A tihanyi Ekhóhoz című vers eredetileg Rózáról szólt. A strófaszerkezet újszerű, bonyolult. A trochaikus lejtésű verssorok szótagszáma a következő: 10-7-10-7-8-10-7. A 8 szótagos sor kiválik a 10-7-esek váltakozásából, s innen “szabálytalanul ” következnek a sorok. Az utolsó sor az előzőnek a megismétlése, mintha a visszhang mondaná vissza, de Csokonai kéziratában nem is szerepel, csak az énekelt dallam kívánta a duplázást Az elégia megszólítója a visszhang. Az 1-1. versszakban a költő saját élethelyzetét mutatja be. Azt kéri a nimfától, hogy panaszait fölerősítve sokszorozza meg, kiáltsa világgá. A megfogalmazás nyelvi eszközei a szentimentalizmus irányzatának ismert motívumai. A második szerkezeti egység a 3-6. versszakot foglalja magába. a harmadik szakaszban a panaszos kérés erőteljes felszólítássá tágul. A reményeitől megfosztott ember élete kisiklását, költői pályájának zátonyra futását panaszolja el. A panaszáradat oka nem Lilla. Ezért nincs egyetlen zokszava sem a hűtlen kedves ellen. A 7-10. strófák új emberi tartalmakat tárnak fel. A magányba Kíván menekülni. A felvilágosult gondolkodókra jellemző optimizmus Csokonainál is összekapcsolódik a jelenre vonatkozó keserű pesszimizmussal.
A Magánossághoz című elégiko-ódájában újfajta strófaszerkezettel találkozhatunk: ezúttal 11 és 8 szótagos sorok váltakoznak egymással nyolc alkalommal. Az azonos szótagszámú sorok egymással rímelnek: az első négy sorban kereszt-, a második négyben pedig páros rímeket találunk. A ver legelső és legutolsó sora szó szerint megegyezik ugyan tartalmi-érzelmi, jelentésük más. A költemény első versszakában megszólítja és hívja a Magánosságot, kéri ne hagyja el, hiszen reá talált itt. a 4-5. szakaszok azt a világot ábrázolják, mely az előző részben bemutatottnak az ellentéte. A 6-7. versszakban újra szemléletváltás következik, most a magány áldásait, jótéteményeit emeli ki a vers. A későbbi romantika korai felvillanása, a művészi szabadság gondolatának egyik legkorábbi megjelenése költészetünkben. A 8-9. strófákban a Magánosság megérti őt, hűséges, s nincs tettetés és csalfaság szavában. Az örök természettel megosztott magány a csendes és nyugodt létet, a békét ajándékozza neki. Az utolsó versszakban háromszor hangzik el újra az “áldott Magánosság” megszólítása, hívása, de ez a vers végén már nem a természet idilljének vágyott vigaszát jelenti, hanem a végső magánosságot, az elmúlás óhajtását és siettetését.
A meghalás azonban iszonyat és borzalom, nem olyan édes kimúlás, mint ahogy ebben a versében elképzelte. Örökölt tüdőbetegségét egy súlyos tüdőgyulladás fordította tragikusra. Talán utolsó nagy költeménye a Tüdőgyulladásomról. A ver esztétikai értékei mégsem ebben rejlenek, hanem a testi szenvedéshez kötött lelkiállapotnak, a kétség és reménység között vergődésnek képi megjelenítésében. A magas láz keltette félig éber, félig eszméletlen állapot bizonytalan, hullámzó mozgáshoz hasonló lebegését úgy érzékeli, mintha a hold mozogna. Ebből fakad, ehhez kapcsolódik, hogy az, amiben hánykolódik nem koporsó hanem “csónak”. Az ájulásból való ocsúdás során végül szétfoszlanak a víziók, s orvosára, Sándorffyra ismer: kis lantja neki zengedez háladalt.
Dorottya: Somogyi tartózkodása során írta meg a dámák diadalma a Fársángon című komikus eposzát. A cselekmény időtartama 24 óra. Színhelye Esterházy herceg kastélya. Csúfondáros, szatirikus, dévaj hangnem uralkodik a költeményben. A szerelem csalódás, a társadalmi számkivetettség most nem a magánybavonulás melankolikus magatartást hívja elő, hanem ennek viaszhatásaképpen a paródiához menekül. Kritikájának éle az ellen irányul, hogy a nemesség megtagadja a nemzeti hagyományokat, szokásokat, nyelvben, ruhában, táncban az idegeneket majmolja. A Dorottyában mégsem ez a fajta bírálat a vezérmotívum. Egy farsangi bál a mese kerete. Az 1799-i “kurta farsang” miatt sok ifjú és idősebb leány maradt pártában. Ezért harcot indítanak a házasságra nem hajlandó férfiak ellen. Elsősorban a leányságuk szégyenét és éveik számát nyilvántartó matrikulát akarják Carnevál hercegnőtől megkaparintani, s magát, az ő sorsukat közömbösen szemlélő Farsangot is megbüntetni. A dáma-sereg fővezére, Dorottya, “egy öreg kisasszony”, ki mindenkinél inkább vágyódik a férfiak után. Alvezére, Orsolya. Bár a vénkisasszonyoknak a táncban való mellőzöttségük miatt is elegendő okuk lenne a felháborodásra, méltatlankodásukat Erisz, a viszály istennője fokozza haraggá. Egy fánk formájában jut Dorottyába. a merész és elszánt dámák vadul csatáznak az ifjakkal. Opor, az ifjak vezére megígéri, hogy feleségül veszi azt a kisasszonyt, aki legelőszőr megcsókolja. A komikum áthatja a műnek minden részletét. Az eseményekben jelen van az elbeszélő is. Keserű irónia színezi azt a részletet amikor Dorottya végrendeletében emlékezik meg arról a költőről, aki majd megénekli a dámákért folytatott harcát. Egy földbirtokot s házat hagy rá, ezenkívül valamennyi pénzét, hogy azzal holtig elverselhessen.
Népiesség: A népiesség is fellelhető Csokonai sokszínű művészetében. 1799-ben írta Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című versét. A táj elbájoló szépsége által keltett csodálkozás szembekerül a műveletlenség sivárságával. De itt is hangot kap a távoli jövő ígérete, a remény. A népdalokat is gyűjtő Csokonai írt olyan költeményeket is, amelyekben már a magyar parasztdalok nyelve, ízlése is jelen van. Népies helyzetdalaiban, életképeiben már Petőfi elé készíti az utat. Fiatalon derékba tört költői pályája, s így irodalmi terveit csak töredékesen tudta megvalósítani. Életműve így is a halhatatlanság szintjére emelkedett.