A “világirodalom” kifejezést először Goethe használta, jelezve, hogy van valami egész, ami a nemzeti irodalmakat ha egységessé nem is, de összetartozóvá kovácsolja. Két világháború, forradalmak és haláltáborok adják e század írói számára a feladatot, a megírás kötelezettségét. Egyikük a múlt századi realista próza folytatója és egyben betetőzője, míg másikuk a szürreális világban cselekedteti hőseit; a harmadik író maga is áldozatává a Sztálini diktatúrának, a negyedik pedig részt vesz a háború idején a francia ellenállási mozgalomban. Különféle nemzetiségű, sorsú és stílusú írók művei alapján ismerjük meg tehát az egyetemesen európait és jellegzetesen egyénit.
Thomas Mann: Tonio Kröger
Thomas Mann (1875-1955) valamennyi elbeszélése közül a Tonio Krögert (1903) szerette legjobban, mivel ez a mű bizonyos mértékig önéletrajzának egy része. Tonio származásában, szüleinek zeneszerető otthonában, ifjúkori élményeiben, az apától örökölt cég felbomlásában, a müncheni és olaszországi tartózkodásban nem nehéz felfedezni az egyezéseket Thomass Mann élettörténetével.
A novella Mann életének egyik legnagyobb dilemmáját tárgyalja: szellem és élet, azaz művészet és polgáriasság viszonyáról van benne szó. Tonio küzd a művészlét elszigeteltsége ellen, Harcol Hans Hansen barátságáért, de fájdalmasan kell tapasztalnia, hogy Hansban nem tud megértést kelteni, és éppen olyan fájdalmasan kell tapasztalnia ezt a számkivetettséget a tánciskolában Inge Holm oldalán.
Az orosz festőnővel, Lizaveta Ivanovával folytatott nagy párbeszédében Tonio kifejti nézetét arról, hogyan árulja el a művészet a szeretetre méltó emberiséget. Jelentős megállapítások hangzanak el ebben a rendkívül intellektuális beszélgetésben. Ezek közül is a legfontosabb, hogy ha az író az érzelmeket gátlástalanul átplántálja a művészetbe, annak mindig szentimentalizmus, pátosz, unalom az eredménye.
Az elbeszélés harmadik részében, egy dániai utazás során minden esztétizálásnak búcsút mond, és művészetét arra az egyszerű életre alapozza, melyből a jóság és humor fakad, s a zúgó tender partján egy olyan világról álmodozik, amelyben lehetővé válik az emberszerető művészet. A mű három részből álló zeneműhöz hasonlít, amelyben a vágymotívumok sokféleképpen variálódik. A Tonio Kröger nyelvéről ugyanaz mondható, mint Mann minden művéről: nem igazodik szigorúan az ábrázolt figurához, a szerző általában a saját írói nyelvét használja, mely egyszerre emelkedett és ironikus, olykor patetikus, máskor gunyoros.
Franz Kafka: Az átváltozás
Franz Kafka, aki nemet nyelven írta műveit, Prágában született és élete java részét is itt töltötte (1883-1924). Műveit halála után az író szándéka ellenére adta ki barátja, Max Brod. Az átváltozás című művét 1915-ben írta. Már a novella első mondataiban találkozik az olvasó a fantasztikummal. Az, hogy mi volt az átváltozás oka, hogy miért lett George Samsából ganajtúró bogár, sosem tudjuk meg. Ám ettől a perctől végesvégig úgy látunk mindent, ahogy a “féreg” tudatában megjelenik. George Samsa családját eltartó, maradi kispolgár volt, akinek szellemi érdeklődését betölti az újság és a menetrend tanulmányozása. A megváltozott helyzetben a cselekmények gyorsan peregnek, Samsa hamarosan pusztulni, sorvadni kezd, míg végül a takarítónő lapátra söpri a tetemét, s a család megkönnyebbül a szörnyű tehertől.
A novellát sokan magyarázzák és igen sokféleképpen. Az egyik magyarázat szerint Samsa bűnös volt, ezért bűnhődik: nem tudta átlátni elviselhetetlen életét, s így nem tudott eljutni a változtatás gondolatáig sem, mielőtt még féreg volta megakadályozta volna döntési szabadságában. Egy másik megközelítésben a novella a beteg Samsa lázálma. De folyamodjunk Kafkához, aki ezt mondja saját novellájáról: ” Az álom leleplezi a valóságot, amely mögött elmarad a képzelet.”
Kafka a maga abszurditásában ábrázolta a világot, ami azóta már nem is olyan szokatlan számunkra. A novella végén a tárgyilagos elbeszélői hang tudatja velünk az eseményeket, mely a maga paradox módján egy lezáró idillben ér véget (családi kirándulás).