Az emberek megteremtését, viszontagságos sorsukat, fáradságos küzdelmüket a természettel, öntudatra ébredésüket s fokozatos fejlôdésüket a Prométheusz-mítosz meséli el. A késôbbi évezredek irodalmában a leggyakrabban ezt a mítoszt dolgozták fel a legkülönfélébb értelmezésben.
A tűz eredetérôl szóló ôsrégi hagyomány valószínűleg az indogermán ôskorra vezethetô vissza. A tűz megismerése az emberiség történeti létének az alapja, a földművelés után a kézművesség, az ipar kezdete. A tűz alkalmazása elôfeltétele volt az emberi fejlôdésnek, mely minden ellentmondáson keresztül, súlyos küzdelmek és szenvedések árán egyre elôbbre vezet.
Az elsô embereket – a görög monda egyik változata szerint – maga Prométheusz, a bölcs titán gyúrta sárból Pallasz Athéné segítségével – akárcsak Jahve Elohim az egyik bibliai teremtéstörténet szerint Ćdámot. A legelsô emberek még tudatlanok voltak, nem sokban különböztek az állatoktól, csak gyöngébbek, tehetetlenebbek és védtelenebbek voltak a legtöbbnél. Öntudatlanul élték végig életüket. Már-már a pusztulás fenyegette ôket, amikor Prométheusz lehozta számukra az égbôl a tüzet, mely idáig csak az olümposzi istenek tulajdona volt. Ennek birtokában az emberek megtanulták a mesterségeket, az anyag megmunkálását és a fémek feldolgozását. Végsô soron a tűznek köszönhette az ember, hogy kiemelkedett az állatok sorából.
A parasztköltô Hésziodosznak az iparral szembeni bizalmatlanságára vall, hogy szerinte Prométheusz súlyos bűnt követett el, amikor az istenektôl ellopta a tüzet az emberek számára. Ezért Zeusz méltán büntette meg azzal, hogy a vonakodó Héphaisztosszal egy sziklához láncoltatta, késôbb pedig egy sasmadarat küldött rá, hogy évszázadokig marcangolja újra meg újra kinövô máját. De jogosan büntette meg szerinte Zeusz az embereket is, akik a tüzet elfogadták: Pandórát, az elsô asszonyt küldte le közéjük, akinek a neve “mindenki által megajándékozott”-at jelent. Zeusz ugyanis – bosszúból – megparancsolta Héphaisztosznak, hogy agyagból formáljon egy gyönyörű, az istennôkhöz hasonló leányalakot, az istenek pedig ajándékozzák meg különbözô képességekkel: szépséggel, bájjal, kedvességgel, asszonyi ügyességgel. A ravasz Hermész hazugságot, csábító szavakat és tolvaj hajlamot rejtett a keblébe. Ez az asszony hozott minden bajt és szenvedést a földre. Pandóra asszonyi kíváncsiságból leemelte annak a hombárnak a fedelét, mely a különbözô sorscsapásokat rejtette magában. Ekkor szabadult a sok nyomorúság, fáradság, baj, betegség s a kegyetlen halál a mindaddig munka és gond nélkül élô emberekre. – Prométheusz cselekedete ebben a mondai változatban – a bűnbeesés ószövetségi mítoszához hasonlóan – az emberiség boldog aranykornak elképzelt ôsállapotát szüntette meg. (A mítosznak ezt a felfogását használja fel Janus Pannonius Mikor a táborban megbetegedett című elégiájában is.)
A mondának egészen másfajta értelmezése olvasható Aiszkhülosz (i. e. 525-456) Leláncolt Prométheusz című tragédiájában. Itt Prométheusz az emberi öntudat szabadságáért a hálátlan és kicsinyesen önzô istenekkel szembeszálló következetesség példamutató hôse lesz: azáltal, hogy az ember mellé állt, az új istenekkel került szembe. Zeusz nemcsak a titán emberszeretetét bünteti meg kegyetlenül, hanem egykori szövetségesével szemben is hálátlanságot követ el, hiszen az “elôrelátó Prométheusz tanácsára támaszkodva gyôzte le annak idején Kronoszt és istentársait. De “az új urak mindig kérlelhetetlenek”, és jellemzô a zsarnokokra, hogy “barátaikban sem mernek megbízni ôk” – vallja Prométheusz. Aiszkhülosz nemcsak a tűzlopást tulajdonítja Prométheusznak, hanem az emberi műveltség egészét, az értelmet, a tudatos életet, a tudományokat és a mesterségeket is, mindazt, ami az embert más élôlény fölé emeli. A titán önérzetes kijelentése igazolja ezt:
“Tudd meg tehát, egy röpke szó mindent kimond:
ember minden tudása éntôlem való.”
Az emberért, az emberiség megmentéséért jogtalanul szenvedô, a sziklához szögezett Prométheusz részben a zsidó-keresztény hitvilág Megváltójának az elôképe is. A késôbbi századok nagy költôi, pl. az angol Shelley (seli), a német Goethe (gôte), Petôfi Sándor és Ady Endre verseiben az istenekkel szembeforduló, a vallási korlátozottságból kibontakozó emberi öntudat hôseként jelenik meg.
(Śjabban egyre többen kétségbe vonják, hogy a Leláncolt Prométheusz Aiszkhülosz műve, s egy késôbbi, ismeretlen szerzô alkotásának tulajdonítják.)