Az egész mezopotámiai mondakört ezer szál kapcsolja a görög mitológiához és a Bibliában rögzített héber mítoszokhoz is.
A görög mitológiát is – természetesen – késôbbi feldolgozásokból ismerhetjük meg: pl. a homéroszi eposzokból, az i. e. 5. századi tragédiaírók műveibôl vagy még késôbbi, római epikus és más jellegű alkotásokból. – A világ keletkezésével, az istenek születésével a legrészletesebben a görög Hésziodosz (i. e. 7. század) Theogonia (“Istenek születése”) című elbeszélô költeménye foglalkozik.
Mind a mezopotámiai sumér-akkád kiseposzok, mind a görög mitologikus elképzelések megegyeznek abban, hogy a világ az istenek nászából jött létre, s további fejlôdése, tökéletesedése az istenek egymással folytatott harca (theomakhia) árán valósult meg. A különbözô istennemzedékek kegyetlen küzdelme után egy fôisten gyôzelme végül is rendet, harmóniát teremtett a világban.
Hésziodosz szerint elsônek jött létre Khaosz, a tátongó “Üresség”, majd ôt követte Gaia (gája), a széles mellű Föld, és Erósz – a “Szerelem” – az elsô működô erô a világban, “ki a legszebb mind a haláltalanok közt, elbágyasztja a testet, az istenek és a halandók keblében leigázza a józanságot, a bölcs észt”.
“Gaia elôször méltó párját hozta világra,
csillagos Égboltot, hogy mindent ez beborítson,
és legyen Śranosz! áldott istenek égi lakása.
Aztán szülte a nagy hegyeket, meghitt ligetekkel,
hol dombos-völgyes tájékon laknak a Nümphák,
és ô szülte a zordon tenger végtelen árját,
Pontoszt, még szerelem nélkül…”
(Hésziodosz: Istenek születése. Magyar Helikon, 1974. 126-132. sor. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.)
Az Ég és a Föld elsô gyermekei voltak a legelsô istenek. Elôször a hét titánt és leánytestvéreiket, a nyolc titaniszt szülte Gaia. Aztán a három küklópsz jött a világra. “Másban az isteni fajra hasonlítottak egészen, ám szeme egy nôtt csak mindnek, homlok közepében.” A Földnek és az Égnek még született három fiúsarja, a százkarú óriások: Kottosz, Briareósz, Güész.
“Két vállából száz roppant kéz lendül elôre
mindegyiküknek s vállból még ötven fejük is nôtt
ormótlan testrészeik avval lettek egésszé,
és a hatalmas testekben félelmes erô volt.”
(150-153.)
Az Ég és a Föld elsô gyermekei kemény, durva óriások voltak, a még kialakulatlan világ, a gomolygó ôskor formátlan szörnyalakjai. Az emberek rettegô félelmét, riadt döbbenetét testesítették meg a hatalmas és érthetetlen természeti erôkkel szemben.
Maga Uranosz is elborzadt szörnyszülött gyermekei láttán, s a küklópszokat meg a százkarú, ötven fejű óriásokat a Tartaroszba, az alvilág legsötétebb mélységébe taszította. Gaia ezért megharagudott férjére, s a titánokat lázította fel, hogy álljanak bosszút apjukon. A legfiatalabb titán, Kronosz vállalkozott erre a feladatra, s megdöntve Uranosz hatalmát (megfosztotta férfiasságától), ô lett az istenek ura. Testvérét, Rheiát (reja) vette feleségül, de megszületendô gyermekeit – félve apja sorsától – egymás után lenyelte. Ezért Rheia, mikor legutolsó gyermekét, Zeuszt várta, elbújt Kronosz elôl Kréta szigetén. Zeusz születésekor egy követ pólyált be, és azt adta át férjének. Kronosz gyanakvás nélkül lenyelte a követ is.
A gyermek Zeusz Kréta szigetén nevelkedett. Mikor felnôtt, mérget adott be Kronosznak, aki ettôl sorban kihányta korábban elnyelt gyermekeit. îgy látták meg másodszor is a napvilágot születésük fordított sorrendjében Zeusz halhatatlan testvérei.
Ezután Zeusz indított hadat Kronosz és a titánok uralma ellen. Tíz évig tartott a szörnyű háború. Ekkor Gaia azt jósolta, hogy az fog gyôzni, aki a Tartarosz foglyait hívja segítségül. Zeusz kiszabadította a küklópszokat és a százkarú óriásokat. Irtózatos harcban, melyet eget-földet rázó mennydörgés s a tenger szörnyű morajlása kísért, Zeusz – Prométheusz, a legbölcsebb titán közreműködésével – legyôzte Kronoszt. Most a titánokat űzte a Tartaroszba, a százkarú óriásokat rendelve ôrizetükre. îgy lett Zeusz az istenek királya és az emberek atyja, ô alakította ki a titánok legyôzése után a rend és az értelem világát. Neki jutott az uralom az égben, testvérei közül Poszeidónnak a tengeren és Hádésznak az alvilágban. – A titánok azonban halhatatlanok, s ezek a Tartaroszban leláncolt istenek ma is dühödten rázzák bilincseiket, hogy a napvilágra törjenek, s elpusztítsák a diadalmas értelem rendjét.
Hésziodosznál az istenharcok már nem önmagukért valók, nem öncélúak, mint a mezopotámiai mondákban, hanem azt igazolják, hogy az ôsi állapotok nem emberi erôi fokozatosan vereséget szenvednek, s Zeusz világában a béke, az igazságosság uralkodik.
Zeusznak végül is testvére, a “fehérkarú” Héra lett a felesége (elôzô felesége Uranosz és Gaia leánya, Themisz volt, a Törvényesség istennôje). Zeusz azonban nem volt hűséges férj, Héra pedig féltékenyen üldözte vetélytársnôit s Zeusznak tôlük született gyermekeit (vannak köztük istenek, félistenek s halandó emberek). “Héra … szerelem nélkül maga szülte Héphaisztoszt (héfaisztosz), féltékeny versengésben urával” – mondja Hésziodosz. Héphaisztosz olyan csúf volt, hogy születése után anyja lehajította az Olümposzról; a tűz és a kovácsmesterség istene lett. – Zeusz és Héra közös gyermeke Arész, a háború istene. – Pallasz Athéné, a tudományok és a mesterségek istennôje Zeusznak a fejébôl ugrott ki “teljes harci fegyverzetben” Héphaisztosz kalapácsának az ütésére. – Aphrodité (afrodité), a szerelem gyönyörű szép istennôje – a mítosz egyik változatában – a Zeusz villámától megérintett tenger habjaiban született. (Hésziodosz szerint Uranosz tengerbe cseppent vérébôl lépett a napvilágra, ezért hívják “habszültének”; Homérosznál Zeusz és Dióné leánya.) Phoibosz Apollón (fojbosz), a jóslás és a költészet istene, és a szűzi Artemisz, a vadászat istennôje, testvérek. Zeusz gyermekei ôk is, de anyjuk nem Héra, hanem Létó. Az olümposzi királytól származik Hermész is, az istenek hírnöke, a furfangos tolvajisten.
Zeusz szerelmeibôl (nemcsak istennôket, hanem földi leányokat is elcsábított különbözô alakokban) s az istenek egymás közötti házasságából megszámlálhatatlan sokaságú isten született még. A görög istenek minden tekintetben emberszabásúak, életük hasonló a földön élôkéhez, de halhatatlanok, örökké fiatalok, és minden emberi tulajdonság a végsô tökéletesség fokán van bennük. Mitikus lakhelyük az Olümposz hegy csúcsa, eledelük az ambroszia, italuk a nektár.
A görög mitikus világképben tulajdonképpen az ember önmagáról mintázta meg isteneit: elôször emelte a rendezô emberi elme minden dolgok mércéjének rangjára önmagát.