Garcia Marquez



García Marquez (gárszia márkesz) kolumbiai író. Kilencéves koráig szülôfalujában élt, szüleit alig ismerte, nagyszülei nevelték. “Egy nagy házban éltem (.. .) a nagyszüleimmel.

Nagyapám katona volt a kolumbiai polgárháborúban. Remek
ember volt. A legjelentôsebb személyiség, akit csak ismertem.
Nyolcéves koromban halt meg… A nagyanyám? Hatásos jelenség volt. Mindig feketében járt. Tele volt mesés történetekkel. ž ébresztette fel képzeletemet.”

Bogotában a jezsuitáknál tanult, majd újságíróként dolgozott. Sokfelé járt, hosszabb idôt töltött Rómában, Párizsban,
1956-ban visszatért Kolumbiába, Caracasban, Bogotában dolgozott,1961-ben Mexikóba, majd 1967-ben Barcelonába települt át.1977 óta Mexikóban él.

Korai írásaiban kritikusai Faulkner hatását mutatták ki. García Marquez történetei is egy költött településen, egy elképzelt kolumbiai kisvárosban, Macondóban vagy környékén játszódnak.

Regényei: Söpredék, 1955; Az ezredes úrnak nincs, aki irjon, 1959; Baljós óra, 1962; Száz év magány, 1967; A pátriárka alkonya 1975; Egy elôre bejelentett gyilkosság krónikája, 1981; Szerelem a kolera idején, 1985.

Száz év magány

García Marquez legjelentôsebb regénye (1967) a Buendía család nemzedékeinek százéves történetét adja
elô. Mégsem nevezhetô egyszerűen családregénynek, a
történet eseményei ugyanis történelemfilozófiai mélységekbe nyúlnak. “A Száz év magány nem csupán egy történet, hanem jóval több annál. A lázálmokban élô, vergôdô és rettenetes Latin Amerika megjelenitése, azé az
Amerikáé, ahol minden erôfeszités veszendôbe megy, ahol
történik ugyan ez meg az, de minden elôre meg van irva”
(G. M.). A latin-amerikai népek sorsán kívül a regény
mélyrétegeiben az emberiség fejlôdéstörténetének fôbb
vonulatai is elénk tárulnak.

Macondo alapításának és pusztulásának története
egyúttal ôsi mítoszok játékos, ironikus parafrázisa is.
José Arcadio Buendía és felesége, Ursula vérfertôzés és
gyilkosság miatt hagyja el szülôföldjét. A szituáció a
Paradicsomból való kiűzetést, hosszú vándorlásuk pedig a zsidó nép Egyiptomból való szabadulását idézi.
Igaz, hogy nem az “ígéret földje” felé tartanak, Macondo azonban nem kecsegtet kevesebb bôséggel és jóléttel, mint a tejjel-mézzel folyó Kánaán.

Amikor Macondo megpróbál kapcsolatot teremteni a
környezô világgal, ez betegséget, halált és háborút hoz
rá. Egy észak-amerikai banántársaság megismerteti
ugyan a könnyen szerezhetô pénzzel, a jólét azonban
nem tart sokáig: a társaság, miután kiszipolyozta a városkát, elköltözik, és nem hagy maga után mást, mint
romokat a házakban is, a lelkekben is. Elnöke, a kapitalizmusnak ez a modern istensége, csaknem öt évig tartó esôt bocsát a városra. Az özönvíz s az utána következô szárazság megindítja a pusztulást.

A családregény a falu alapításától az utolsó Buendía
száz évvel késôbb bekövetkezô vérfertôzô szerelméig és
haláláig tart. A történet generációk egymásutánját követi, háttere pedig egy falu históriája, melyen természeti és társadalmi csapások, esztelen szerelmek hullámzanak végig.

A regénynek szinte áttekinthetetlenül szövevényes a
szerkezete. A cselekményt a figuráknak az a képessége
viszi elôre, amellyel megjelenésük pillanatában külön
világot tudnak teremteni maguk köré, múltba visszafelé
nyúlva és jövôbe elôreutalva. Buendía ezredesrôl már a
regény elsô harmadában tudjuk, hogy bár kivégzôosztag elé kerül, nem fog ott meghalni, hanem békében szenderedik jobblétre. Kalandjait ebben a bizonyosságban izguljuk-mosolyogjuk végig: 17 gyermeket nemz, akiket egytôl egyig megölnek; 32 csatát vezet, végül el is veszti ôket; diktátor lesz, majd haláláig kis aranyhalakat domborít ötvösműhelyében.

A szereplôk lénye szinte fölolvad az általuk kavart,
tobzódó eseményekben. A szép Remedíos küllemérôl, egyéniségérôl csupán abból a hatásból sejtűnk valamit,
melyet megjelenése vált ki a férfiakból, s abból a kavarodásból, melyet különbôzô, akaratlanul elôidézett kalandjai keltenek.

Bármennyire önkényesnek látszik a sok mesebeli fordulat, az író mindvégig érezteti, hogy a családregény
szereplôinek életét mélyebb erôk, a latin-amerikai történelem rejtett mozgatói szabják meg. Az egyes sorsok végül is beleolvadnak a falu felemelkedésének és hanyatlásának krónikájába. A regény ugyanis azt az objektív folyamatot jeleníti meg, ahogy a falu áldozatul esik a neokolonializmusnak, majd gazdasági felívelése után visszaesik egy barbár pusztulás korszakába. Ez alkotja a regény kompozíciójának alaprétegét.

A regény másik, alárendeltebb szerkesztési elve az a
törvény, mely szerint a világ önmagát ismétli. Elôször
csak Ursula nagymama hangoztatja, hogy minden esemény többször és ugyanúgy fordul elô a világban. Ezért
is keresztelik az unokákat az apák, nagyapák nevére,
ezért viselik három-négy generáción át ugyanazt a keresztnevet a családtagok. De ami Ursula esetében csak
babonás hit, az egy-egy gyermek életében testi hasonlatosság, majd sorsának alakulását meghatározó, láthatatlan törvény. Melchiades titkos irataiba nemcsak a falualapító ôs felejtkezik bele, hanem ezzel zárul a regény is, mikor a sokadik utód megfejti a titkot. Az öregkor bomlasztja José Arcadio Buendía elméjét – ezért kötözik egy fához az udvaron -, és ez az állapot kuszálja
össze Ursula gondolatait is. A szerelem féktelen és csodás tombolásának egymás után esnek áldozatul a család generációi, mígnem megismétlik a regényt indító
vérfertôzô szerelmet.

A nevek ismétlôdése, a generációk egymást követô
rendjének hasonlósága azt a látszatot kelti, mintha a
kinti idô rohamosan változna, ám az emberek élete mindig ugyanaz maradna. Mintha nem létezne a világ, élik
magányos, befelé zárkózott életüket. Fernanda kizárja a
világot házából; a pápának készülô gyermek hazatérése
után bíborba öltözik és pezsgôvel feltöltött medencében
fürdik; második Aureliano – bármi történik is körülötte
– szeretôjénél dáridózik, majd mikor az esôzés miatt
tönkrejut, tombolajegyeket rajzol. Csak a regény egésze
derít fényt arra, hogy még ezeket a magukba forduló
sorsokat is mélyebb és jelentôsebb erôk mozgatják.

García Marquez úgy írja meg a történelmet, ahogy az
emberek azt átélik, ahogy a köznapi eseményekben látják, s ahogy azt egymásnak elmondják, elmesélik. Tehát
a már egyszer elbeszélésformát öltött valóságot írja
meg.

Regényében csodálatos események történnek, valós
és képzeletbeli események magától értetôdôen keverednek. Ez a látásmód a dél-amerikai társadalom állapotában gyökerezik. Itt a polgári átalakulás a társadalomnak csak egy szeletében ment végbe, a fennmaradó hányadot viszont magára hagyta, hagyományos formáit
felbontotta, anélkül, hogy a modernizálás végigvitelével
a maga képére formálná. A fejlôdés egy ôsi, alvó világra
szakadt rá, kívülrôl kerítette be vonatsíneivel, ültetvényeivel, tömegtermelési cikkeivel és új típusú bordélyházaival – mint Macondót a banántársasággal megjelenô amerikai civilizáció. Csoda lett minden apróság, az
emberek azonban nemcsak csodálkoznak, hanem saját
elmaradottságukra, életük semmiségére is rádöbbennek: hirtelen valótlanná válik az életük. “Śgy látszik, Isten próbára akarta tenni Macondo lakosainak álmélkodóképességét, s addig penderitette ôket ujjongás és csüggedés, kétség és megvilágosodás között, hogy végül már senki sem tudhatta biztosan, ho1 kezdôdik és hol ér véget a valóság. ”

García Marquez ironikusan kezeli a fantasztikumot,
túlrajzolja a mesés epizódokat, s így láthatóvá teszi valótlanságukat is, meg azt a mélyebb valóságtartalmat is, amit magukban rejtenek.

Az emberek tudatában élô fantasztikus mítoszok egybeötvözése a mindennapok sivár és kegyetlen valóságával e földrész “csodás valóságát” sajátos szellemiségét mutatja meg. Az író olyan nyelven ír, “mely fölér a magunkban hordott szörnyűségekhez”.

A szerzô életének és munkásságának rövid
ismertetése,valamint kiemelt müveinek elemzése után számitógépes
feldolgozásban olvassuk el a kiemelt rövidebb műveket, illetve a
nagyobb alkotások részleteit.Érdemes a szerzô minéltöbb müvének
az elolvasására idöt szentelni , mert általa egy másik világot
Dél-Amerikát ismerhetjűk meg közelebbrôl!