Babits Mihály élete, lírája, háború ellenessége



1883-ban született Szekszárdon. Életének csak első éveit tölti szülővárosában, mert édesapját, Babits Mihályt, aki törvényszéki bíró volt Pestre, majd Pécsre helyezik. Édesanyja, Kelemen Auróra finom műveltségű, versszerető asszony volt, kinek mély katolikus vallásossága rányomta bélyegét a költő szinte egész életére.

Középiskoláját a pécsi cisztercia gimnáziumban végzi el és bekerül a Budapesti Egyetemre, ahol görög-latin szakon végzett, de emellett nyelveket és filozófiát tanult. Versei már egyetemista korától megjelennek. 1909-ben jelent meg első verseskötete: Levelek Iris koszorújából, mellyel tulajdonképpen az új magyar költészet első vonalába lépett. A Nyugat köréhez tartozik. 1911-ben Pesten gimnáziumi tanár lett, és lefordította Dante: Isteni színjáték című művét, amelyért később külön díjat kapott az Olasz államtól. Később a Paradicsom, majd a Purgatórium következett. 1921-ben megnősült, és a szintén író Tanner Ilonát veszi feleségül. Háborúellenes versei miatt elveszti tanári állását és visszalép a politikai élettől, s a „tiszta művészet elefántcsonttornyába„ vonul vissza. 1941 augusztus negyedikén hal meg esztergomi házukban, gégerákban.

A lírikus epilógja

A vers formája szonett. A műben önirónia, bizonytalanság, félelem uralkodik. A vers címében a lírikus a költőt, az epilógja szó az utószavát jelenti. Ez pesszimizmusra vall, mert a költő a pályája elején írta az „utószó”-s versét.

Az 1. vsz-ban nem tud másról beszélni, csak a maga dolgairól. Ellentétek jelennek meg (első-utolsó). Nagy gondolatokat szeretne megfogalmazni, de nem jut tovább önmagánál.

A 2. vsz-ban kapcsolatos kötőszóval kezd (S). Úgy véli, hogy csak az ő világa fontos. Utálja ezt az egoista kört, de képtelen túllépni rajta.

A 3. vsz-ban az előző gondolatot folytatja, miszerint szeretne túllépni a saját dolgain, de képtelen megvalósítani .

A 4. vsz-ban összefoglalja az eddigieket a maradok szóval. Alliteráció: maradok magam.

A gazda bekeríti a házát

Az olasz fordításért kapott díjból vette meg esztergomi házát. A cím és az első sorok egy pillanatra felidézik ennek a nyári laknak a kertjét, de a metaforák (léckatonák, dzsidások) már a jelképes, mélyebb értelmet bontják ki: a léckerítés a lírai én védekező sün-életének tüskéi, őrt álló katonák, a nyugalmat biztosító, minden idegent kizáró testőrsereg. A költő kiábrándult komorságára vall, hogy a kiürült, embertelenné váló létben szépségnek, értéknek csak a „táj varázsa”, a „távoli egek pirosa” és „a tejnél édesebb levegő” maradt meg.

Léckatonái mégsem tudják megvédeni a „modern szelektől”, a „barbár, gyilkos és hazug, szemtelen ősztől”, mely „csupa vad zaj, tusa, tánc”. „E lárma és rángás” – a győztes ellenforradalmi rendszer szebb jövőt ígérő soviniszta propagandája – csak hazudja az életet, s a didergő lélek már előre sejti a „vad táncot, a tépő, részeg, fehér-csuhás telet”, a „virágokat”, „ápolt növényeket” elpusztító rettenetet. Mégis a „kincses tavaly” őreként szeretné menteni, dugni a múlt, az emberi kultúra értékeit az új „sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros képégetők elől”, mint a népvándorlás középkori szerzetese.

Húsvét előtt

1916-ban a Nyugat rendezett egy irodalmi estet. Célja az volt, hogy a háború ellen tiltakozzanak. A tizes évek politikai harcai, a munkásmozgalom fellendülése felkeltik érdeklődését a közéleti kérdések iránt. A vers hangulata szónoki beszéd (rapszódia).

Zaklatott, egymást átfogó mellékmondatokból felépülő, hatalmas versmondat a költemény első nagy része: a félelem eltéríti a költőt eredeti mondanivalójától, de a fokozódó belső kényszer végül legyűri félelmét, vállalva minden kínt felszínre kerül az igazi mondanivaló: „hogy elég! hogy elég! hogy béke! béke! béke! béke már! legyen vége már!”.

A versnek ez a legfontosabb üzenete: ki kell nyilvánítani a békevágyat. A vers a költő számára is erkölcsi erőfeszítés. Háromszor tér vissza a mondottak után következő szenvedést is vállaló mellékmondat: „S ha kiszakad ajkam, akkor is …”, „ha szétszakad ajkam, akkor is …”, „de ha szétszakad ajkam, akkor is …”, „szakadjon a véres ének!”.

A második részre a vers lecsendesül, letisztul. Mindenki béküljön meg embertársaival. Felejtsük el a múltat, és sose nézzünk hátra. A halottakat tisztességesen kell eltemetni. Nem háborús diadalt, nem győzelmi éneket, nem győztest énekelünk, hanem azt, aki először ki meri mondani a „béke” szavát.