Az 1945 utáni magyar irodalom



1945 áprilisában megalakult az Írószövetség. Korábban ilyen országos szervezet nem volt. Az 1948. évi fordulat után az egzisztenciálisan is az irodalmi élethez kötődő írók teljes állami függőségbe kerültek, irányított művészet jött létre, melynek során az író nem az olvasóra, hanem a megrendelő és ellenőrző-felügyelő jogait gyakorló államra volt utalva. Az irodalompolitika az évek során egyre többet kényszerült föladni eredeti céljai közül.

Irányzatok, tendenciák a korszak magyar irodalmában

Ha a korszak irodalmát műnemekre és irányzatokra tagoljuk , a folytonosság jobban látható. 1945 után is a líra dominál, melyben a Nyugat második és harmadik nemzedéke játszik vezető szerepet. Költészetükre sajátos újklasszicista tárgyiasság jellemző.

A korszak kiemelkedő költője Weöres Sándor. Az újnépies mitologikus költészet legjelentősebb képviselői, Nagy László és Juhász Ferenc a kortárs irányzatok és a népköltészet mély rétegeinek sajátos szintéziseit hozták létre. A történelmi drámák. Németh László és Illyés Gyula művei, melyek rejtjelezett üzeneteit gyakran politikai eseményekre vonatkoztatták a nézők. A hatvanas évek közép-európai irodalmában a groteszk az uralkodó irányzat. A magyar drámairodalomban ez Örkény István Tóték című darabjával kezdődött. A nyugatos próza főként stíluseszményével, az írói autonómia következetes megvalósításával és Kosztolányi példájával hatott. Kiemelkedő képviselői Márai Sándor és Otlik Géza. A mitologikus létmegértés képviselője Hamvas Béla. A groteszk próza legjellegzetesebb darabjai Örkény István egypercesei. A neoavantgárd líra és próza több központhoz is köthető, melyek közül a legfontosabb Párizs, Újvidék és Budapest. A hetvenes-nyolcvanas években feltűnt prózaírók nem helyezhetők el a korábbi irányzatokban.

Otlik Géza: Iskola a határon

Otlik Géza (1912-1990) Kőszegen, majd Budapesten tanult. Érettségi után leszerelt. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozik, 1931 óta jelennek meg írásai, 1939-től a Nyugatban is rendszeresen publikált. 1945-től 1957-ig a PEN Club magyarországi szervezetének titkára volt. Sokáig fordításból élt. Életműveiből kiemelkedik az Iskola a határon (1959). A regény irodalmi legendává vált. Első változatát már 1948-ban befejezte Otlik, de ezt Schöpflin Aladár, a Franklin kiadó szerkesztője tízévnyi átdolgozásra ítélte. Az elbeszélés nehézségei című bevezető rész fordulatot hozott a magyar regény történetében: a későbbi írónemzedékek tanúságtétele szerint e mű helyezte át a hangsúlyt a történet elbeszéléséről magára az elbeszélés problematikájára. Évtizedekkel megelőzve a magyar olvasók elvárásait, Otlik itt gondolta először azt, hogy elmondható-e a történet. A kézirat korrigálásával foglalkozó elbeszélő a hiteles megszólalás lehetőségeit keresi, eközben negatív tapasztalatokat szerez a nyelvről. A címbeli “határ” szó nemcsak országhatárt jelent, hanem a hallgatás és a megszólalás közti határterületet is kijelöli. A regényben gyakori a néma kommunikáció, a deformált beszéd, a kifacsart szó. A szereplők hang nélkül, szótlanul is értik egymást. A történetet évtizedekre eltávolítja a keret, Szeredy és Both Benedek beszélgetése az uszodában, 1957-ben és egy évvel később, valamint egy 1944-es epizód. Medve Gábor a hátrahagyott kézirat szerzője 1957-ben már nem él. Halála idejét és körülményeit a mű nem adja meg. Mindannyiuk legfontosabb közös élménye a katonai alreáliskolában, egy megnevezetlenül hagyott kisvárosban, a nyugati határszélen együtt töltött három év (1923-1926). A monarchia hagyományait őrző iskola hétköznapi élete klasszikus fejlődésregény témája is lehetne, de ez a közeg nem az értékek hagyományozásának színtere, felismerések a hivatalos és informális hatalmi központokkal való konfliktusok során születnek.

Medve kézirata Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből vett latin nyelvű mottóval kezdődik. Az idézet kést részlete az első és harmadik rész címe. A regény hármas tagolódása az Isteni Színjátékra utal. A megvilágosodással véget ér a pokoljárás. A határszéli kisváros múltja Kőszegével azonosítható. Végvár volt, ahol hat évvel a mohácsi vesz után megállították a törököket. Az ostrom fontos helyet foglal el a közös emlékekben. Ez az esemény indítja el a szereplők küldetéstudatát felépítő történelmi hitvallást. A harmadik év vége felé az iskola a mohácsi csata négyszázadik évfordulója ünneplésére készül. A győztesek eltűnnek, a vesztett csaták emlékét csak a túlélők őrzik. A vereség-etikát e mű, nem sokkal a befejezés előtt, minden pátosz nélkül a magyar történelem legfontosabb tapasztalataként foglalja össze.