Dante Alighieri (aligiéri – 1265-1321) költô, tudós és politikus volt. Firenzében született, s olaszos szenvedéllyel vetette bele magát városa, “az Arno-parti Athén” pártküzdelmeibe. Firenze a középkori Itália egyik leggazdagabb városa volt. Virágzó kézműipara s kereskedelme tette messze földön híressé; kereskedôi már ekkor hatalmas banküzleteket kötöttek, s fél Európát ôk látták el pénzzel.
A 12-14. században a városállamokra töredezett Itáliát két nagy “párt” elkeseredett küzdelmei is megosztották. A guelfek (gvelfek) – nagyobbrészt a polgárság tagjai – a pápát, az egyházfô világi törekvéseit támogatták, a ghibellin (gibellin) párt viszont – amely fôleg nemesekbôl állt – a németrómai császár hatalmától remélte Itália egységének megteremtését, a régi legendás Római Birodalom feltámasztását.
Dante ifjúsága idején a várost a polgár guelfek irányították. Meggyôzôdéses guelfként Dante maga is bekapcsolódott szülôvárosa mozgalmas közéletébe. Harcolt 1289-ben a ghibellin Arezzo ellen a campaldinói (kampaldinó) csatában, részt vett a Pisa (piza) elleni ütközetben, jelen volt Caprona (kaprona) ostrománál. Felvétette magát az orvosok céhébe (ide tartoztak a festôk is, köztük Dante barátja, Giotto – dzsottó), a város alkotmánya szerint ugyanis csak az vállalhatott közhivatalt, aki a hét mesterség valamelyikének tagja volt. 1300-ban elérte a legnagyobb méltóságot, amit a köztársaságban el lehetett érni: Firenze priorja lett (a 6 prior kéthavonként váltotta egymást).
Igazságos és higgadt politikus volt, igyekezett csökkenteni a párton belül fellángoló ellentéteket. A guelfek ugyanis két szárnyra szakadtak, fehérekre és feketékre. A kisebb céhek a mérsékeltebb fehérek oldalán álltak – velük tartott Dante is -, a túlzó feketék viszont a pápai udvarhoz fordultak segítségért. A pápa kérésére a francia király fivére seregével elfoglalta a várost. A fehérekkel együtt a költôt is száműzték (1302), s mivel nem jelentkezett a bíróságon, távollétében tűzhalálra ítélték, házát pedig lerombolták. îgy lett Dantéból az események logikája szerint ghibellin: Itália egységének megteremtését most már a császártól várta. Mikor az új német-római császár, VII. Henrik 1310-ben seregei élén megindult Itália elfoglalására, Dante bizakodva sietett hozzá. A hadjárat azonban szerencsétlenül végzôdött, a császár váratlanul meghalt. A költô reményei megsemmisültek. – Soha nem térhetett vissza hazájába, s hosszú bujdosás után halt meg Ravennában.
Beatrice
A politikai megrázkódtatások mellett másik meghatározó élménye volt életének, hogy kilencéves korában szerelemre gyulladt egy nyolcesztendôs kislány iránt. Egy firenzei templomban pillantotta meg elôször Beatricét (beatricse), s többé nem felejthette el: szívében megszületett a szerelem, s ez eldöntötte életét. “A legnemesebb színű öltözetben jelent meg, alázatosan és illedelmesen, égôpirosban, melynek öve és díszítése zsenge korához leginkább illett. Abban a pillanatban, hitemre mondom, az élet szelleme, mely a szív legtitkosabb kamrájában lakik, olyan hatalmas reszketésbe kezdett, hogy iszonyú ereje elsugárzott a legparányibb ütôérbe is; s reszketvén e szavakat mondta: îme, a nálam erôsebb Isten, aki eljött, hogy uralkodjék rajtam” – így számolt be Dante szerelmi önéletrajzában a találkozásról (Az új élet. Jékely Zoltán fordítása). – Boccaccio (bokaccsó), a költô elsô életrajzírója jegyezte meg: Beatrice lett “érett évei perzselô szenvedélyének s gyakorta keserű könnyeinek fájdalmas okozója”.
Ezt a nagy szerelmet Beatrice legfeljebb csak sejthette; a szerelem inkább Dante lelkében élt, mint a valóságban: a költônek egy-egy véletlen találkozással kellett beérnie. Mivel a valódi lányt alig ismerhette, teremtett magának egy új Beatricét, ki “a bonyodalmas, érthetetlen és zavaró külsô világból, mely körülvette, egy nem kevésbé gazdag és csodálatos, de zenével, fénnyel, harmóniával telt érzelmi világba” emelte (Babits Mihály). – A hagyomány szerint Beatrice Portinari valóban élt, s késôbb egy gazdag firenzei polgárhoz ment feleségül, de nagyon fiatalon, 24 éves korában meghalt.
Beatricének szentelte Dante elsô költôi művét, Az új életet (1294), ezt a verses-prózai lírai “regényt”. Az égi lánykához írott verseit gyűjtötte össze benne, összesen 31-et. A költemények elôtt prózai magyarázat áll, hogy az olvasók is megértsék, milyen élmény váltotta ki ôket, a versek után pedig tudós elemzés következik. A gyermekkori szerelem tündérálmáról szól a könyv, s benne Beatrice – a “Boldogító” – egyszerre valóságos földi lény és elvont jelkép, akárcsak a trubadúrok elérhetetlen hölgye. A Dante által teremtett és megálmodott Beatrice a földöntúli szépségnek, a lelki tisztaságnak és nemességnek, a középkori vallás által ihletett tökéletességnek lett egy életen át vezérlô szimbóluma.
Isteni színjáték
Az új élet lezárta Dante ifjúságát. A költô a férfikor küszöbét egy nagy fogadalommal lépte át: úgy fog írni Beatricérôl, ahogyan még nôrôl nem írtak soha.
Ez a Beatricéhez méltóbb ének az Isteni színjáték, hiszen az ô dicsôségét is ünnepelte ebben a hatalmas költeményben. – Az 1307 és az 1320 közötti idôt kell az Isteni színjáték keletkezési idejének tartanunk. Kitűnô magyar fordítását Babits Mihály készítette.
A mű eredeti címe: Komédia (Commedia). A középkori poétikák értelmezésének megfelelôen Dante azért nevezte így költeményét, mert viszontagságosan kezdôdik, de szerencsés megoldással ér véget, s a legváltozatosabb hangnemek – az alantastól a fenségesig – ötvözôdnek benne. Csak az utókor csatolta a címhez az elragadtatott “isteni” (divina) jelzôt.
Dante “firenzei nyelven”, toszkánai nyelvjárásban írta meg Komédiáját, s ezzel megteremtette az olasz irodalmi nyelvet. Azt az “édes új stílust” emelte a nagy költészet magasába, amely korábban csak az itáliai trubadúrlíra szerelmi témáit szolgálta.
Az Isteni színjátékot joggal nevezik a középkor enciklopédiájának: az egész korszak szinte lexikálisan teljes tudástömegét foglalja magában. Dante, a tudós beledolgozta művébe az akkori kultúra egész birodalmát a természettudományok korabeli ismereteitôl kezdve az antik filozófián át a középkori teológia nagyszabású összegezéséig. Mindezt a roppant anyagbôséget Dante, a költô, saját lelkén átszűrve, egyéni élménnyé avatva, egységes világképpé formálta, szigorúan zárt, logikus művészi kompozícióba építette, s tökéletesre csiszolt, csengô rímekkel könnyített lírai versformában adta elô. (Az olasz szövegben csak tiszta rímek fordulnak elô.)
Túlvilági látomás
A Komédia témája a lírai én túlvilági “utazása”: nagyszabású vízió keretében járja be a keresztény vallás túlvilági tartományait, a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot. Dante, a mélyen vallásos ember saját maga és az emberi nem boldogságát keresi, azt az allegorikus utat mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűnöktôl, hogyan juthat el a Poklon és a Purgatóriumon keresztül a legfôbb jóhoz és tökéletességhez, az Istenhez az égi Paradicsomba.
Az Isteni színjáték valójában egyedülálló alkotás a világirodalomban, jóllehet a középkorban gyakoriak voltak a túlvilágot bemutató misztikus látomások. Műfaját – a korábban kialakult fogalmakkal – pontosan nem is lehet meghatározni. Különbözô műnemek sajátosságai egyesülnek benne: tulajdonképpen epikus keretbe foglalt lírai, filozófiai költemény, melyben – a sok párbeszéd, vita következtében – fontos szerepük van a drámai elemeknek is.
A hatalmas, 14233 sorból álló mű szerkezetében határozott rend uralkodik. Száz énekbôl áll, s ez a száz ének úgy oszlik három nagy egységre (Pokol, Purgatórium, Paradicsom), hogy a bevezetésen kívül mindegyik rész 33-33 (összesen tehát: 99) éneket foglal magában. Az egyes másvilági birodalmak szintén háromszor három részbôl épülnek fel: 9 körbôl, 9 gyűrűbôl (erkélybôl) és 9 égbôl (szférából).
Három rímmel összefogott háromsoros tercinákból fonódik össze a költemény úgy, hogy egy-egy strófa középsô sora rímel a következô versszak elsô és harmadik sorával (rímképlete: aba – bcb – cdc és így tovább).
A hármas és a kilences számnak misztikus értelme van: a 3 a Szentháromságra (Atya, Fiú, Szentlélek), a 9 pedig Beatricére utal. Dante Az új élet 29. fejezetében Beatrice haláláról írva megjegyzi, hogy immár égi szerelmének “barátja volt a kilences szám”, s “ez a szám végeredményben ô maga”. Majd így folytatja: “…ezt a hölgyet a kilences azért kísérte, hogy megértesse miszerint ô maga is egy kilences volt, azaz olyan csoda, mely csodának gyökere a csodálatos Háromság” (Jékely Zoltán fordítása).
Dante műve ugyan misztikus látomás, mégis az egyes túlvilági tartományok – különösen a Pokol – nagyon is konkrétnak tűnô, pontosan körülhatárolt, elképzelhetô, “feltérképezhetô” részei a térnek. A geocentrikus világképnek megfelelôen az Isteni színjátékban leírt hármas birodalom a Föld középpontján áthaladó függôleges világtengely körül helyezkedik el. Ez a képzeletbeli tengely az északi féltekén (itt található az élôk által lakott szárazföld) Jeruzsálem városánál lép be a föld alá, s a Pokol lefelé egyre szűkülô körei tölcsérszerűen veszik körül. A Pokol feneke egybeesik a Föld középpontjával. A túlsó, a déli félgömbön a világtengely keresztülhalad a tengerbôl kiemelkedô Purgatórium hegyének csonka kúpján (fennsíkján helyezkedik el a bibliai Édenkert), majd pedig elhagyva a Földet az égi Paradicsom koncentrikus köreinek középpontján át az ég legfelsô csúcsán eljut ahhoz a trónushoz, ahol a mindenséget megteremtô Istenség létezik.
Az Isteni színjáték egyúttal a legteljesebb emberi színjáték is: a költôben földi gondok és szenvedélyek izzanak. A túlvilági tájakat a 13. és a 14. századi Itália s a történelem emlékezetes szereplôi népesítik be, Dante politikai meggyôzôdése szerint a Pokolban bűnhôdve vagy a Paradicsomban megdicsôülve.
Az eltévedt ember
Dante műve nehéz olvasmány, a maga korában is már tudós magyarázatokra szorult. Legelsô kommentátorai között találjuk Boccacciót, aki az elsô Dante-életrajz szerzôje is. Különösen a Purgatórium és a Paradicsom megértése igényel nagy tudományos felkészültséget, a korabeli tudomány, mindenekelôtt a teológia alapos ismeretét. A mai ember számára a legkönnyebben felfogható része a nagy műnek a Pokol, bár ez is tele van a korabeli eseményekre való utalással, rejtett célzásokkal, allegorikus jelentéssel.
Az Isteni színjáték hôse az emberélet útjának felén, 35 éves korában eltévedt az élet “nagy sötétlô erdejében”, ebben a sűrű, kusza, vad vadonban, mivel elvesztette s elhagyta Beatricét, a tökéletességet. Fel szeretne jutni az erény dombjára, de három allegorikus vadállat állja útját: a kéjvágy foltos bôrű párduca, a gôg és az erôszak oroszlánja s a kapzsiság vézna, örökké éhes nôstényfarkasa. Erre a hűtlen és méltatlan állapotra utal a Purgatórium XXX. énekében Beatrice is, mintegy összefoglalva a költô jelképes életrajzát:
Egy darabig csak jött amerre mentem,
fiatal szemem igaz útra vonta,
míg földi arcommal elôtte lengtem.
De amikor második korszakomba
elértem én és életet cseréltem:
elvált és tôlem máshoz tért naponta.
* * *
Oly mélyre süllyedt: láttam, íme nincsen
eszköz üdvére más mint megmutatni
a veszett népet az örök bilincsben.
Ezért kellett érette látogatni
holtak határát, s arra ki idáig
fölhozta, könnyel könyörögve hatni.
(121-126., 136-141.)
A halott mennyei szerelmes, Beatrice, leszállt az égbôl a Pokol tornácára megkérni a nagy római költôt, a középkorban csaknem szentként tisztelt Vergiliust, hogy legyen segítségére az utat tévesztett, sírva kesergô léleknek. (Vergilius egyben a császárság képviselôje is, az ókorban ugyanis Augustus birodalmi céljait szolgálta.) A nagy római költô kalauzolja végig a mű fôszereplôjét a Poklon át, s ô lesz a kísérôje a Purgatóriumban, a tisztulás hegyének meredélyein. Vergilius azonban csak a földi Paradicsomig kísérheti el, itt már Beatrice veszi át az ô szerepét, s vezeti ezután a mennyei Paradicsomba földi szerelmesét az Isten látásáig.
Dante pontosan tudósít nemcsak az indulás idôpontjáról (1300 nagycsütörtökének éjjele), hanem a túlvilágon való tartózkodás óráiról is, és az égi Paradicsomba való megérkezésrôl (1300, húsvét hetének szerdája).
A Pokol
A Pokol kapujának zord felirata Isten Hatalmát, az ôs Szeretet és a fô Okosság örök érvényességét hirdeti. A földi bűnök, gonoszságok itt nyerik el méltó büntetésüket, így ez a világ a földön megbomlott erkölcsi rend igazságos helyreállítását szolgálja. Bár a Pokol tele van fantasztikusnak tűnô szenvedéssel, a büntetés legelképesztôbb kínjaival, mégis a Szeretet alkotása. A borzalmak láttán gyakran felzokogó költônek Vergilius feddôn magyarázza:
Itt akkor él a jóság, hogyha meghal;
jajgatni az ellen, mit Isten intéz,
lehet-e nagyobb bűn és bűnösebb jaj?
(Pokol XX. 28-30.)
A “kínnal telt hazában” sűrű köd, örökös alkony vagy fekete éjszaka honol, az iszonyat és a szenvedés ijesztô hangjai hallatszanak: sikolyok, jajveszékelések, káromlások, s kibírhatatlan bűz terjeng. Meghalt bűnösök szenvednek itt, bár valódi testük fent, a földben maradt. De hogy szenvedni tudjanak, Dante látszattesttel ruházza fel a lelkeket. Ez a “test” mozog, érez, beszél, a halottak emlékeznek a múltra, és ismerik a jövôt. A kárhozottaknak csak a jelenrôl nincs tudomásuk: ezért is ostromolják a legtöbben ámulattal a valódi testben közöttük járó embert hírekért: hazájuk s rokonaik sorsáról akarnak hallani.
Maga a mű hôse is érdeklôdéssel, elfojthatatlan kíváncsisággal járja a kárhozottak birodalmát. Mindent tudni szeretne, tudásvágya örökös kérdésekkel árasztja el Vergiliust is. Keresve kutatja a híres embereket, de itt is a honvágy dolgozik benne: elsôsorban honfitársaival, “latinokkal” szeretne találkozni. Hírt akar vinni róluk az élôknek, hogy figyelmeztesse földi kortársait a bűnök riasztó következményeire. Elismeri ugyan a büntetés jogosságát, Isten bölcs igazságát, de gyakran mély részvétet, ôszinte szánalmat, megdöbbenést kelt szívében a sokfajta szenvedés, torkát olykor a sírás fojtogatja. Paolo és Francesca (francseszka) történetét hallva pl. ájultan esik össze. A nagy emberekre meghatott tisztelettel tekint: ifjúkori mesterét, Brunetto Latinit mélyen meghajolva üdvözli, a tűzesôben égô firenzeieket ölelni szeretné, a hírnevet szerzettekkel illemtudóan beszél, politikai ellenfeleit azonban megvetéssel sújtja. A ghibellinné lett Dante különösen a züllött, gonosz, kapzsi pápákat gyűlöli, a VIII. kör 3. bugyrát szinte teljes egészében velük tölti meg.
A Pokol lakói tisztában vannak bűneik súlyosságával, egy részük szégyenkezik, átkozza és vádolja önmagát, ostobaságát, de vannak olyan lelkek is, kik büszkén és önérzettel viselik sorsukat, a Pokolban sem adják fel gôgjüket. Nem törtek meg, mintha tudomásul sem vennék a szenvedést. Farinata degli Uberti (farináta delji uberti), a Firenzébôl száműzött nagy ghibellin vezér (1260-ban az arbiai csatában döntô vereséget mért a guelf Firenzére) pl. kiemelkedik lángoló sírjából,
.. felnyúlt mellével, homlokával,
minthogyha mélyen megvetné a poklot. (X. 35-36.)
Capaneus (kapaneusz), a Thébait ostromló hét király egyike, ki annak idején Zeuszt káromolta, gôgösen mondja: “Ki élve voltam, az vagyok ma halva!” A görög mitológiából ismert Jázon arcáról is királyi fenség sugárzik, “és nem sír, míg a többi kínban ázik”.
A kárhozottak szenvedése – amelyrôl az Isteni színjátékban olvashatunk – csak átmeneti állapot. Az utolsó ítéletkor a lelkek újra egyesülnek valódi, feltámadt testükkel, s kínjaik akkor válnak örökké és még teljesebbé.
A Pokol beosztása
Dante, a teológus tudásának “csalhatatlan” mércéjével rangsorolja a bűnöket, és szabja ki az értük járó szenvedéseket. Rend és hierarchia uralkodik a Pokolban is. A vétkek súlya szerint helyezkednek el a Pokol egyre mélyebb köreiben a bűnösök aszerint, hogy milyen mértékben sértették meg az isteni és a természeti törvényeket.
A XI. énekben magyarázza el Vergilius – a középkori teológia alapján – a mindent tudni akaró költônek a bűnök természetét, az egyes vétkek súlyosságát, a törvénysértés fokát.
“Minden égben-gyűlölt bűn célja dôre bántás” – mondja Vergilius. A bűnöket kétféleképpen lehet elkövetni: csalárdsággal és erôszakkal. Mivel a csaláshoz csupán az ember ért, az Śr jobban gyűlöli a csalókat, mint az erôszaktevôket. Bűn mindenfajta mértéktelenség is, de ez kevésbé bántja Istent, s éppen ezért enyhébben bánik a mértéktelenekkel. A bűnösök a következô öt nagy csoportra oszthatók: mértéktelenek, eretnekek, erôszakosak, csalók és árulók.
A Pokol kapuja közelében, még az egyik alvilági folyón, az Acheronon (akheron) innen szenvednek a közönyösök, “mert ôket a pokol is szégyenelte: nem kellettek sem égnek, sem pokolnak”.
Az Acheronon túl – Charón (kharón), a révész szállítja át a lelkeket a folyón – az I. körben, a Pokol “tornácán” kín nélküli fájdalomban “lebegnek” azok, akiknek a szívében nem volt semmi vétek, de mivel a kereszténység elôtt születtek s nem voltak megkeresztelve, nem juthattak az égi Paradicsomba. – Az ókor nagy költôivel találkozik itt Dante, s boldog, hogy Vergilius, Homérosz, Horatius, Ovidius és Lucanus (lukánusz) beveszik maguk közé hatodiknak.
A tulajdonképpeni kárhozottak elsô nagy csoportját a mértéktelenek alkotják, akik nem tudták fékezni magukat szerelemben, ételben-italban, pénzben és indulatban. Négy kört töltenek meg (II-V.); az ô bűnük és büntetésük a legenyhébb a Pokolban.
A II. körben szenvednek a szerelem bűnösei, kik vétkeztek a húsban és kéjt kerestek – köztük Paolo és Francesca (francseszka) -; a Pokol szörnyű szélviharában sohasem lelnek nyugalmat.
A III. kör a tivornyázóké, a torkosoké és falánkoké; “vaskos jég, piszkos víz és hó pörög le” rájuk, nyakig a piszkos vízben állnak.
A IV. kör ôre Plutusz (a görögöknél a gazdagság istene volt). Ez a fösvények és uzsorások, illetve a tékozlók helye; gomolygó csapatban ütôdnek egymáshoz és verôdnek vissza hátra, miközben kemény szavakkal vagdalkoznak, egymást szidják (nagyon sok pápa és kardinális van köztük).
A Pokol V. körének bűnösei, a haragosok a Styx (sztix) “tavának” sáros vizében állva ütik-verik egymást.
A Styx folyón túl – Flégiász szállítja át Vergiliust és a költemény hôsét a túlsó partra – magasodnak Dis (disz) városának falai. Dante Lucifert, a bukott angyalt azonosítja Disszel, az Alvilág antik istenével. A falakon belül vezekelnek a súlyosabb bűnben vétkesek.
A VI. kör eretnekei lángoló sírban égnek. A szenvedésnek ezt a helyét a Flegeton, a vérfolyó választja el a Pokol mélyebb köreitôl.
A VII. kör három gyűrűje (alköre) az erôszaktevôk örök bűnhôdésének színhelye:
1. Forró vérpatakban nyögnek, akik vétkeztek felebarátjaik, hozzátartozóik személye és birtoka ellen (gyilkosok, rablók, zsiványok). Ha kiemelkednek a vérfolyóból, kentaurok nyilazzák ôket.
2. Az eleven ligetben sötét színű fákká, elvadult bokrokká lett szenvedôk az öngyilkosok (önmagukkal szemben voltak erôszakosak). Hárpiák (a görög mitológiában Zeusz szárnyas kutyái) legelik lombjukat: letört ágaik lángolnak, véreznek, jajgatnak.
3. Az istenkáromlók (Isten személyével szemben voltak erôszakoskodók) és az uzsorások, a természetellenes kéjelgôk (az Isten által teremtett természet törvényeit sértették meg) meztelenül – különbözô testhelyzetekben – tűzesôben égnek, még a puszta homok is lángol körülöttük.
A következô két mélyebb kör a csalók pokla. Egy mély szakadék tátong a VII. és a VIII. kör között, s ez akadályozza Dantéék útját. Geryon, a szörnyállat szállítja ôket a mélybe.
A bűnök dantei hierarchiájában a csalásnak összesen 14 fokozata, változata van.
A VIlI. kör tíz bugyrában, völgyében azok a csalók bűnhôdnek, akikben eleve nem lehet megbízni. (Babits a VIII. kört – sajátos szóval – Rondabugyrodnak fordítja; az olasz eredetit inkább így lehetne visszaadni: Rondabugyrok.)
Az egyre mélyebben elhelyezkedô tíz bugyorban a következô csalók nyerték el méltó büntetésüket:
1. kerítôk, csábítók – meztelen testüket ördöghad ostorozza;
2. hízelgôk – emberi ürülékben fulladoznak;
3. simóniákusok (akik pénzért árulják-vásárolják az egyházi méltóságokat) – a földbe fúrva egy lyukban fejjel lefelé szenvednek;
4. varázslók, jósok – kicsavart testtel (arcuk a hátukat látja) zokogva könnyeznek;
5. nyerészkedôk, sikkasztók (közönséges csalók) – sűrű, forró szurokban fônek, s az ördögök vasvillával szorítják ôket a bugyborékoló folyadékba;
6. képmutatók – ólomcsuklya és ólomcsuha terhe alatt nyögve szenvednek, mozdulni is alig tudnak;
7. rablók, tolvajok – hatalmas kígyótömegben futkosnak meztelenül, s kígyók csomózzák össze testüket;
8. rossz tanácsadók – tűzköpenyben lángokként lobognak;
9. viszályszítók – ördögök hasítják fel testüket, sebük azonban összeforr, s újra szörnyű sebet vágnak rajtuk;
10. hamisítók (alkimisták, pénzhamisítók) – rühes testüket örökké vakarják, körmükkel tépik.
A gigászok kútja után következik a IX. kör. Ez a Pokol legszűkebb köre: itt gyötrôdnek az árulók, akik a bennük bízókat csalták meg; a Cocitus (kocitusz) folyó jegébe fagyva szenvednek. Mivel az árulásnak is vannak fokozatai, a IX. kör is négy lejjebb és lejjebb elhelyezkedô alkörbôl áll:
1. Kaina: rokonaik, hozzátartozóik elárulóinak, a testvérgyilkosoknak pokla;
2. Antenóra: a hazaárulók vezekelnek itt örök idôre;
3. Ptolomea: vendégeik elárulói bűnhôdnek ebben az alkörben;
4. Judecca (judekka): jótevôik elárulói kínlódnak itt.
A Pokol legmélyebb helyén, a Föld középpontjában áll félig jégbe fagyva Lucifer. A legszebb angyal volt, most a legrútabb sátán, mert fellázadt Isten ellen. Hatalmas bôrszárnyait verdesi, s az így keletkezett szélviharban fagyott be a Cocitus vize. Három feje van, s három szájával zúzza-tépi a három legfôbb árulót. Leginkább Júdást gyötri, ki Jézust árulta el. Másik két szájában szenved Brutus és Cassius (brutusz, kassziusz), Julius Ceasar gyilkosai. A ghibellin Dante a császársás árulóinak is ugyanazt a büntetést mérte ki, mint Jézus elárulójának. – (A Pokol keresztmetszete jól szemlélteti Dante elképzelése alapján az Alvilág beosztását, a bűnösök szenvedésének helyét, egyúttal a bűnök hierarchiáját – rangsorát – is.)
Paolo és Francesca
Dante az Isteni színjátékban a középkori vallás dogmái alapján szabja ki a halottak túlvilági sorsát: az örök büntetést vagy az örök üdvösséget. A Pokol köreiben azonban többször is találkozik olyan bűnösökkel, akik ugyan összeütközésbe kerültek a középkori felfogással, elbuktak, elkárhoztak, mégsem tartja ôket igazán vétkesnek, szánja sorsukat, sôt némelyiket hôsként magasztalja.
A Pokol második köre fogadta magába a szerelem bűnöseit, kik “vétkeztek a húsban”, házasságtörôk voltak, kéjt kerestek (V. ének). A költô maga is érezte a szerelem gyötrô kínjait, s ezért megértô lélekkel, szánakozva nézi ôket: nincs egyetlen elítélô szava sem, szemében részvétkönny remeg. Különösen egy gerleként keringô pár vonja magára figyelmét. Most sem tudnak egymástól elszakadni, a szerelem itt is megôrizte bűvös hatalmát.
Francesca da Rimini (az ô unokája adott menedéket Danténak száműzetése utolsó idejében Ravennában) meséli el tragikus végű szerelmüket. Férje fivérével, Paolóval együtt olvasták a középkor egyik híres lovagregényét. A történet felgyújtotta bennük az édes vágyat, s aznap már nem olvastak többet. A férj azonban bosszút állt rajtuk, s mindkettôjüket megölte. ž most a testvérgyilkosok poklában, Kainában szenvedi méltó büntetését.
Francesca ajkáról háromszor jajdul fel a “szerelem” szó, hiszen ez volt csupán a bűnük. A költôt annyira meghatotta a zokogó szerelmesek sorsa, annyira együtt érzett velük, hogy elhalt egész valója, s mint valami holttest, összeesett.
Találkozás Odüsszeusszal
Odüsszeusszal a VIII. kör 8. bugyrában, a rossz, hamis tanácsadók között találkozik a pokoljáró utas (XXVI. ének). Odüsszeusz bűnét (Trója elfoglalását a faló segítségével) meg sem említi: benne a világot megismerni vágyó hôst, a tudás és a haladás bajnokát csodálja.
A költô ismeri a homéroszi eposz hôsének tetteit, kalandos hányódását a tengeren egészen addig, míg hazatért Ithakába, de most életének további sorsa és halála érdekli. Szinte esdekelve kéri nagy kísérôjét, engedje meg, hogy beszélhessen vele. Vergilius maga szólítja meg – görögül – a lobogó tűzben égô Odüsszeuszt, nem engedi Dantét megszólalni, nehogy olasz nyelvéért a görög megvesse.
Az a történet, amelyet Odüsszeusz itt hazatérése utáni életérôl és haláláról kellô büszkeséggel elmesél, nem egyezik meg Teiresziász alvilági jóslatával (Odüsszeia XI. 121-137.). Dante minden bizonnyal egy másik hagyományt dolgozott fel.
Húsz évi távollét után Ithakába hazatérve, Odüsszeusz képtelen volt nyugodtan és megelégedetten élvezni az otthoni jómódot és kényelmet. Régi szenvedélye erôsebbnek bizonyult szerelménél is: a világ megismerésének vágya újra útra kényszeríti. Társaival együtt ezúttal nyugatra indul, ismeretlen földrészek fölfedezésére, hiszen az ember arra született, hogy tudását gyarapítva folytonosan elôbbre jusson.
Az antik felfogás szerint Herkules oszlopa Gibraltárnál a világ végét jelezte, azon túl tilos volt hajózni. Odüsszeusz mégis túlmegy a szoroson, s a földnek egy másik féltekéjére jut ki. Az a hegy, amelyet a messzeségbôl megpillantottak, a Purgatórium hegye lehetett, oda azonban – a dantei világelképzelés szerint – nem lehet élô embernek tengeren eljutni. Ezért pusztítja el a vihar Odüsszeusz hajóját.
Érdemes megfigyelni, hogy a költemény keletkezési idejétôl távol esô Odüsszeusz milyen hosszasan, részletesen beszéli el halála körülményeit. Más szereplôkkel a Pokolban – olaszokkal, firenzeiekkel – csak pár kurta mondatot vált a költô, néhány célzásból, utalásból is megértik egymást.
A szerzô életének és pályafutásának rövid ismertetése,
valamint a kiemelt műveinek ellemzése után olvassuk el
számitógépes feldolgozásban ujra az ellemzett verseket, a
nagyobb müvek kiemelt részleteit. Mivel a Magyar Rádió
Hangarchivumában ragyogó feldolgozásban megtalálható a szerzônek
az : Isteni szinjáték cimü alkotásának rádióváltozata, nagy
élményt jelenthet azoknak, akik idôt szentelnek a mü
meghallgatására.