A 16. század gazdag és eleven irodalmi életének legnagyobb teljesítménye Balassi Bálint (1554-1594) költészete. Őt tekinthetjük a magyar nyelvű irodalom elsô klasszikusának, világirodalmi szintű költôjének.
Zólyom várában született 1554 októberében. Apjától, az arisztokrata földesúr Balassi Jánostól nemcsak szertelen, zabolátlan természetét kapta örökül, de politikai kegyvesztettségét, összekuszált pöreit, ellenségeit, rokon- és ellenszenveit is.
Kitűnô nevelést kapott. Egy ideig Bornemisza Péter, a század egyik jelentôs írója, prédikátora tanította, aki zólyomi udvari papként (1570-ig) állt Balassi János szolgálatában. 1565-ben Nürnbergben folytatta tanulmányait.
Életének elsô sorsdöntô dátuma: 1569. Édesapját – hamis vádak alapján – összeesküvés gyanújával letartóztatták. A család Lengyelországba menekült, s követte ôket a fogságból megszökött Balassi János is. A fiatal Balassi Bálint “az ô szerelmes szüleinek háborúságokban való vigasztalására” németbôl magyarra fordított egy vallásos elmélkedést. A Beteg lelkeknek való füves kertecske 1572-ben Krakkóban nyomtatásban is megjelent.
Balassi János 1572-ben formálisan elnyerte ugyan a király kegyelmét, de a bécsi udvar bizalmát visszaszerezni már többé sohasem tudta. A gyanakvó bizalmatlanság eloszlatására mindent megpróbált. 1575-ben pl. fiát – a bécsi udvar szándéka szerint – elküldte a Báthori István erdélyi fejedelem elleni hadjáratba. Balassi Bálint fogságba esett, de a foglyot barátként kezelték Erdélyben, s a fiatalember kitűnôen érezte magát az olaszos műveltségű fejedelmi udvarban. Mikor Báthorit 1576-ban lengyel királlyá választották, Balassi követte urát külföldre is. A Habsburg-udvar szemében ez egyet jelentett a felségárulással. Hogy apját és családját megszabadítsa az örökös zaklatástól, otthagyta lengyelországi nyugodalmas és gyönyörűséges életét, s 1577-ben hazatért. Édesapja ekkor már halott volt.
Balassi János eléggé zilált anyagi ügyeket és bonyolult pöröket hagyott maga után, a Balassi-árvák gyámja, Balassi András nógrádi fôispán pedig a családot csaknem minden vagyonából kiforgatta.
A költôt – több futó kaland után – 1578-ban hozta össze végzete a “halhatatlan kedvessel”, Losonczy Annával, Ungnád Kristóf feleségével. Szerelmük közel hat évig tartott, felhôtlenül boldog e viszony csak az elsô két-három hónapban volt. Anna 1578 kora ôszén “adá virágát” Balassi kezébe “egy szerelmes helyen”. Ennek a végzetessé váló szerelemnek a tüzében formálódott az addig csak verselgetô fôúr igazi költôvé, az elsô nagy magyar lírikussá.
1579 nyarán 50 lóval járó hadnagyságot vállalt Egerben. Négy esztendôt szolgált itt, jelesen vitézkedve a törökkel, de 1582-ben – állítólag összeférhetetlenség miatt – távoznia kellett. Hogy zilált anyagi ügyeit rendezze, 1584 karácsonyán érdekházasságot kötött elsô unokatestvérével, Dobó Krisztinával, s hozományként elfoglalta Sárospatak várát. Ezzel a vérfertôzés és a felségsértés vádját vonta magára. Hiába tért át a katolikus hitre, házasságát érvénytelenítették, anyagi gondjai növekedtek, szerelmi botrányai fokozták rossz hírét, s egyre lejjebb csúszott a társadalmi ranglétrán. Egy ideig Érsekújváron szolgált 100 lovas hadnagyaként, de a fôkapitány hamarosan kiutasította a várból, mert felesége beleszeretett. Vakmerô házassági reményeket táplált az idôközben özveggyé vált Losonczy Anna iránt ( 1588), de a dúsgazdag asszony hallani sem akart már a rossz hírű és vagyontalan emberrôl.
1589-ben – a tatárok elleni hadjárat hírére – Lengyelországba bujdosott, a tervezett hadjárat azonban elmaradt. 1590 tavaszán a “szegény szarándok” a lengyelországi Dembnóban Wesselényi Ferencnél vendégeskedett, ki a néhai lengyel királynak, Báthori Istvánnak volt a kamarása, s itt birtokot kapott. A korábbi szakirodalom házigazdája feleségét, Szárkándi Annát azonosította az ekkor keletkezett Celia-versek ihletôjével, ez a vélemény azonban megalapozatlan. Egyelôre nem tudjuk, kit rejt a Celia név, de az bizonyos, hogy valódi élmény húzódik meg ezeknek az udvarló verseknek a hátterében.
Balassi 1591-ben tért vissza Magyarországba. Megtépázott hírnevét a török elleni, 1593-ban megindított “hosszú háborúban” szerette volna helyreállítani. 1594. május 19-én Esztergom ostromakor megsebesült; mindkét combját ólomgolyó járta át, s e sebtôl, bár a golyó nem ért csontot, 1594. május 30-án meghalt. Ekkor még csupán néhány barát tudta, hogy aki örökre eltávozott, a magyar nyelv addigi legnagyobb művésze volt.
Erôszakos, nyers földesúrként ugyanazt a féktelen, tomboló, a földi örömöket végigélvezô életet élte, mint kora fônemesei általában, s végül szerencsétlen sorsú, megrágalmazott bujdosóvá lett, akinek minden vállalkozása balul ütött ki. Minden bizonnyal kora legműveltebb embere volt: a magyar mellett még nyolc nyelven beszélt: latinul, szlovákul, horvátul, lengyelül, románul, törökül, németül és olaszul. A klasszikusokon kívül kitűnôen ismerte és fordította a 15. és a 16. századi újlatin költészetet is.
A szerelem költôje
“Szinte állandóan az egymást kergetô és keresztezô indulatok, feszültségek, lángolások, letörések, szerelmek és izzó dühök viharában élt. S ezek a folyvást lobogó tüzek életét ugyan fölégették, ihletének, költészetének azonban legbensôbb, elsôdleges ösztönzôi, táplálói voltak.” (Gerézdi Rabán: i. m. 508. l.)
A költészetének java részét megôrzô – csak 1874-ben megtalált – kódex 17. századi másolója így vezeti be a kötetet: “Következnek Balasi Bálintnak kölem-kölemféle szerelmes éneki, kik között egynéhány isteni dicsíret és vitézségrôl való ének is vagyon… Az ki azért gyönyörkedik benne, innent igazán megtanulhatja, mint köll szeretôit szeretni, és miképpen köll neki könyörgeni, ha kedvetlen és vad hozzá; de nem mindent hövít úgy az szerelem tüze talám, mint ôtet.”
A tudós másoló, ki állítása szerint a költônek “az maga kezével irt könyvét” használta, Balassiban elsôsorban a szerelem költôjét tisztelte és értékelte. S Balassi alkalmas is volt a magyar szerelmi líra megteremtésére, hiszen “az Világbíró szerelemnek gyôzhetetlen nagy hatalmát” érezte magán “mindenkoron”.
Balassi a reneszánsz ember öntudatával a szerelmet az emberi élet egyik legfôbb értékének tekintette.
Ezt bizonyítja nevezetes drámai műve, melynek kissé terjedelmes címe így hangzik: Thirsisnek Angelicával (angelika), Sylvanusnak (szilvánusz) Galatheával való szerelmekrül szép magyar comoedia (komédia). Ez a munkája 1589-ben keletkezhetett, s a Júlia meghódítására irányuló utolsó kísérletnek tekinthetô. Benne egy egészen új műfajt honosított meg a magyar irodalomban, a reneszánsz szerelmi komédiát. Ennek Prológusában a kor egyházias felfogásával szemben többek között azt fejtegeti, hogy a szerelem olyan érzés, olyan indulat, mely nemcsak gyönyörködtet, hanem “az ifjú embernek gyakorta sok jóknak oka”, mert megváltoztatja, csiszolja, nemesíti, jobbá, kulturáltabbá teszi az embereket: “… mert ha részeges, elhagyja az részegséget, csak azért hogy az józansággal inkább kedvét lelhetné szerelmének… Ha gondviseletlen s tunya, ottan tisztán jár, frissen, szépen s mindenre gondvisel… Ha penig tompa elméjű, ottan elmélkedik, mint járjon, s mint szóljon, szép verseket szerezzen, kivel magának szeretôjénél kedvet lelhessen… – Ha azért illen az jó szerelem, hogy erôseket, bátort, bolondokot, eszeset, resteket meggyorsít, részeget megjózanít, miért alázzuk, szidalmazzuk szegént. – “Én bizon nem ugyan!” – fűzi hozzá a költô. – “Sôt követem mindholtig mint jó oskolamesteremet s engedek neki, nem gondolván semmit az tudatlan községnek szapora szavakkal s rágalmazóknak beszédekkel.”
Fiatalkori udvarló költeményei s az 1578-ban keletkezett boldog-boldogtalan Anna-versek még csupán a késôbbi nagy költô szárnypróbálgatásai voltak, s a reneszánsz szerelmi költés minden poétára kötelezô kánonja, a petrarkizmus sablonjai szerint születtek. Balassi “tudós” költô volta abban is megmutatkozott, hogy verseinek elég nagy része “fordítás”. Nem szóról szóra fordított, hanem a mintául választott mű átdolgozásával fejezte ki a maga személyes mondanivalóját. Az írói eredetiségnek igényét még a reneszánsz sem ismerte.
Petrarca hatása érezhetô azokon az érett nagy verseken is, amelyeket fôleg 1588-ban írt és részben küldözgetett – hiába – az özveggyé lett Losonczy Annának, “Júliának”. A költemények ugyan nem hozták meg a várt szerelmi diadalt, Balassi viszont nagy költôi tudatossággal versciklussá, magyar “Daloskönyvvé” szervezte verseit. Ezek – a szerkesztés eredményeképpen – a boldog találkozás ujjongó örömétôl a lemondás teljes reménytelenségéig széles érzelmi skálán helyezkednek el, s ezzel párhuzamosan Júlia egyre elérhetetlenebb eszménnyé, az élet értelmének egyetlen jelképévé válik. Júlia lakóhelye is valami távoli idegen ország, soha el nem érhetô paradicsom, ahová legfeljebb a darvak juthatnak el, de a “gyászruhás, idegenben veszettül bujdosó zarándok” soha.
Ezek a költemények a Balassa-kódex 34. darabjával kezdôdnek és az 58. verssel fejezôdnek be. “Ez az Júliáról szerzett énekeknek a vége” – olvashatjuk az 58. után. A 17. századi másoló így vezeti be ezt a dalfüzért: “Ezek után” – ti. a házasságáig szerzett énekek után – “immár akik következnek, azokat mind kiket házasságába, kiket a felesígítül való elválása után szerzett. Jobb részre a virágénekeket inkább mind Juliárul, mely nevére azért keresztelte az szerelmesét, hogy a rígi poétákat ebben is kövesse.
Kik közül Ovidius Corinnának (korinna); Joannes Secundus (joannesz szekundusz) Juliának, Marullus (marullusz) Neérának nevezte szeretűjét.”
A Júlia-költemények kifinomult stílusa, tökéletes ritmikája, újszerű strófaszerkezete (ekkor alakult ki az ún. Balassi-versszak), szimmetrikus reneszánsz kompozíciója, egy belsô érzelmi fejlôdésmenetet tükrözô összefüggésrendszere ezt a versciklust – sokak szerint – költészetének csúcspontjává avatja. Közvetlen élményelemek alig-alig találhatók már itt: a versek egymásutánja nem a kronológiát követi, hanem tudatos szerkesztés következménye.
Hogy Júliára talála, így köszöne neki
A Balassa-kódex 38. verse egy kapualjban, “kapu köziben” való váratlan – s valószínűleg legutolsó – találkozásukat örökítette meg. Az utolsó strófa így hangzik:
Egy kapu köziben juték eleiben vidám szép Juliának,
Hertelen hogy látám, elôszer alítám ôtet lenni angyalnak,
Azért ô útába igy szólék utána mint isten asszonyának.
A következô, a 39. költemény egyenes folytatása ennek, s az istennôk magasába emelt Júlia áhítatos, himnikus üdvözlését tartalmazza. “Címe”: Hogy Júliára talála, így köszöne neki. (A török nótajelzés értelme pontosan azonos a verskezdettel: “Nem kell nélküled ez a világ.”) Az egész vers elragadtatott, ujjongó bókok halmaza.
Az 1. versszak boldog felkiáltás, a véletlen találkozás által kiváltott üdvözlés; az öröm erôteljes túlzása a költô értékrendjét fejezi ki: Júlia nélkül értéktelen, értelmetlen a világ. Ez után az érzelmi kitörés után következik csak a köszönés: “Egészséggel!” – ez a 16-17. század szokásos üdvözlési formulája volt, s nem Júlia egészségi állapotára vonatkozik.
A következô négy strófa áradó metaforasora ebben a versben is a közlô nyelven megfogalmazhatatlan érzelmek már-már tovább nem fokozható teljességét fejezi ki. A metaforák azonosító elemeiben a lelki élet értékei (vidámság, édes kévánság, boldogság), a reneszánsz fôúri világ mozzanatai, részletei (palotám, jóillatú piros rózsám, gyönyerô szép kis violám), a nôi test szépségei (szemüldek fekete széne) és egyéb értékek (a nap fénye, a szem fénye, az élet reménye) sorakoznak egymás után. – (Itt kell megjegyezni, hogy az ún. virágénekeknek és a virág-metaforáknak – a közhiedelemmel ellentétben – semmi közük még ekkor a népköltészethez; a hatás éppen fordított: Balassi “tudós” alkotásai, képei szállnak majd le a 17-18. században a népi költés szintjére.)
Az 5. versszak összefoglalása az elôzô négynek, de a fokozásos halmozás (szívem, lelkem, szerelmem) s a vallásos himnuszokból, imákból kölcsönzött üdvözlés (idvez légy) még magasabb szintre emeli a verset, s az utolsó metafora (fejedelmem) újabb világi értékkel egészíti ki az eddigieket.
A záróversszak a lovagi szerelmi lírából jól ismert helyzetet rögzíti: a szerelmes lovag és az úrnô között végtelen a távolság; Júlia is csak fölényesen, hidegen mosolyog az elôtte hódoló szerelmesen.
A kegyetlen, megközelíthetetlen Júlia képével zárul a vers, a következô, a 40. pedig így kezdôdik:
Engemet régólta sokféle kénokban tartó én édes szivem,
Hozzád kiált lelkem, sirván keservessen, mert gyötrôdik sokképpen;
Könyörűlj már rajtam, légy kegyelmes hozzám, ne légy ilyen
kegyetlen!
îgy kapcsolódnak egymáshoz a Júlia-ciklus darabjai, így válik ez a “Daloskönyv” Balassi lelki-érzelmi regényévé.
Ütemhangsúlyos verselés
A Hogy Júliára talála, igy köszöne neki… című vers zenéjét az ütemhangsúlyos verstechnika hozza létre. E verselési módban a hangsúlyos és a hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozása alkotja a ritmust. Verstani alapegysége az ütem: egy hangsúlyos és néhány hangsúlytalan szótag kapcsolata. A magyar ütemben mindig az elsô szótag hangsúlyos, s ez után 1, 2, de legfeljebb 3 hangsúlytalan szótag következhet; tehát összesen háromféle ütemünk van: 2, 3 és 4 szótagos. – Az értelmi és a verstani hangsúly (nyomaték) nem feltétlenül esik egybe. Verstani szempontból nyomatékot kaphat az egyébként hangsúlytalan, pl. a szó belsejében levô szótag is: az ütemhatár tehát nemcsak két szó között lehetséges, hanem kettémetszheti a szót is.
A hangsúlyos verselés sorfajait a verssorban elôforduló ütemek és a szótagok száma szerint nevezzük el.
Balassi költeményének sorfajai kétütemű nyolcasok (ütemosztás: 4/4), a hosszabb sorokat ugyanis a belsô rímek két rövidebbre bontják, s így négyes bokorrím fogja össze a strófákat:
Ez világ sem / kell már nekem
Nálad nélkül, / szép szerelmem,
Ki állasz most / én mellettem,
Egészséggel, / édes lelkem.
Figyeljük meg a 4. versszakot! Itt három ízben szó belsejébe kerül az ütemhatár:
Feltámada / napom fénye,
Szemüldek fe / kete széne,
Két szemem vi / lágos fénye,
Élj, élj, éle / tem reménye!
A vers ritmusa szempontjából nem közömbös az ütemhatárok elhelyezkedése. Pattogóbb, élénkebb a ritmus, ha az ütemek nem vágnak ketté szavakat, ellenkezô esetben csendesebb, fátyolozottabb, rejtettebb.
Három Júlia-vers
A Júlia-ciklus elsô költeményeit – elsôsorban inkább a címjegyzetekben – még összefűzi valamiféle epikus szál (házassága felbomlik, találkozik régi szerelmével, Júliával), késôbb azonban ez megszakad, s elkezdôdik a szeretett nô ostroma. A legtöbb udvarló vers ún. inventio (invenció) poetica – Balassi szavaival – “versszerzô találmány”: tehát nem életrajzi ihletésű költészet ez, hanem tudós poézis. Könyörgések, bókok, üzenetek találhatók e lírai alkotásokban, “levelek” ezek, ahogy Balassi nevezte ôket, s az a céljuk, feladatuk, hogy Júliát meghódítsák.
Az életrajzi háttér hiányát bizonyítja, hogy a Júlia-ciklus legalább 10 darabja Angerianus (angeriánusz) költeményeinek, ötleteinek felhasználásával készült, egy-egy vers forrása pedig más poéták alkotása volt. Balassi azonban nem szóról szóra, “igérôl igére” fordít, s ezek a versei is joggal tekinthetôk önálló szerzeményeknek. – Hieronymus Angerianus, Marullus és Johannes Secundus jeles 15-16. századi, latinul író humanista versszerzôk voltak. Együttes verskötetük, amelyet Balassi is jól ismert és felhasznált, 1582-ben jelent meg Párizsban.
“Versszerzô találmány” a 44. költemény is: a Darvaknak szól. A vers lényege valóban humanista költôi lelemény: a melegebb, jobb hazába szálló darvakkal üzen elérhetetlen távolságban levô kedvesének. A hét versszakból az elsô négy a madarak megszólításához kapcsolt fájdalmas önjellemzés. A darvak vonulása égô sebeket tép fel, s jelenlegi kínzó állapotára döbbenti rá a versben megszólaló lírai alanyt. Azok szabadon röpülhetnek fent, a magasban, s útjukat arrafelé irányíthatják, ahol Júlia lakik. Az árva “szarándok” viszont gyászban, szívében szörnyű kínt cipelve idegen országban bujdosik, mint valami számkivetett, az Édenbôl kiűzött menekült. Közte és Júlia között áthidalhatatlanná vált a szakadék, mérhetetlenné nôtt a messzeség, ez azonban nem földrajzi, hanem lelki-érzelmi távolság. Júlia otthona, lakóhelye egy másik ország, a Paradicsom, egy olyan ideálvilág, ahová sohasem érkezhet meg boldogságot és megnyugvást remélve a veszettül bujdosó zarándok. Örökre el van zárva elôle a boldogság édenkertje. A teljes reménytelenség és kilátástalanság ellenére is ôrzi véghetetlen szerelmét a kitagadott szerelmes, s az 5-6. strófa az üzenetküldés motívumával s az örök szerelmet hírül adó üzenettel viszi tovább a vers gondolatmenetét: tele van ez az üzenet a gyöngéd rajongás megható jókívánságaival. Talán a legszebb közülük – melyet majd egy szép magyar népdalban hallunk újra -: kedvese “nyomán is tavasszal teremjen rózsaszál”.
A záróstrófa a kor szokása szerint a vers születésének körülményeit, az ihletforrást (ennek fikcióját) rögzíti.
A 47. vers magyar címközleménye: Az ô szerelmének örök és maradandó voltáról. Az irodalmi minta Angerianustól való, ô kedveli a nyomatékosító ismétléseket. A vers szerkesztôelve – 4 strófán keresztül – az egymásra torlódó és ezért a minden dologra kiterjedô érvényesség illúzióját keltô halmozás: a világon minden, tárgy és természeti jelenség, rang és tisztesség, hírnév és szépség, jó és rossz tulajdonság “idôvel” megváltozik, egy állapot egy másfajta, az elôzôt tagadó állapotba jut; “idôvel” mindenben van változás, megnyugvás s “bizonyos vég”.
A költemény csúcspontja a 4. strófa végén olvasható rövid kijelentés hatásos kontrasztja; a mindenen uralkodó örök és szükségszerű változás alól csak egyetlen dolog kivétel: a költô szerelme, mert annak sohasem lehet vége. Ez az érzés és ennek az állapotnak “véghetetlen volta” azonban már nem önfeledt boldogságot ad, hanem a reménytelenség, a viszonzatlanság miatt pokoli gyötrelmeket, örökké tartó kínokat. Júlia ugyanis “égten égô” szenvedéseit ugyanúgy nem enyhíti, mint ahogy a bibliai Lázár (Lukács evangéliuma 16, 24) sem teljesíthette a Pokolban kínlódó bűnös gazdag ember kérését.
A Balassa-kódex 50. költeményének lényegét így summázza a másoló (?): Júliát hasonlítja a szerelemhez, mely hasonlatosságot a Júlia dicséretén kezd el. Balassi ebben két Angerianus-vers ötletét fejlesztette önálló műalkotássá. Az eszménnyé nemesedett Júlia itt már azonos a Szerelemmel, azaz Vénusz istennôvel, s így a távolság a földi és az égi lény között már reménytelenül legyôzhetetlen.
Az elsô négy versszak az eszményítés, a Vénusszal való azonosság fokozatos kibontása úgy, hogy a páratlan strófák sok-sok metaforája a szeretett kedves felülmúlhatatlan értékeit hangsúlyozza, a páros versszakok pedig az Istennôk közé emelt Júlia tökéletességét, isteni lényegét bizonyítja: ugyanazt “míveli”, mint a szépséges olümposzi halhatatlan. – Feltűnô poétikai jellegzetessége ennek az egységnek a gondolatritmus alkalmazása, a mondatpárhuzamoknak egymást követô sorozata; ennek könnyen észrevehetô jele, hogy egy-egy strófa sorai azonos szóval kezdôdnek. A halmozásoknak érzelemerôsítô hatásuk van.
A következô három szakasz (5-7.) az eszménybôl fokozatosan vált át a valódi földi asszony szépségének csodálatába: valóságos fôúri környezetben, mulatságban, kecses tánca közben látjuk Júliát – közel a költôhöz, mégis elérhetetlen távolságban tôle. Az egyre gyorsuló mozgás: Júlia könnyed, sebes, mindenkiben csodálatot ébresztô tánca lelki indulatok, gyötrô szenvedélyek, háborgások kiváltója lesz.
Az utolsó három versszak (8-10.) azt a motívumot bontja ki, mely a 7. strófa utolsó sorában már megjelent: a szerelem egyúttal kínokat okoz. Alvilági iszonyatok járják át a verset, s a mű középpontjába most a költô kerül a maga elkárhozott állapotával. A 8. strófa teljes egészében egyetlen, részleteiben kibontott mitológiai, reneszánsz hasonlat az Alvilágban gyötrôdô Titüoszról.
Az utolsó szakasz epigrammatikus módon zárja le a költeményt az azonosság és a különbözôség kiemelésével: Júlia azonos a Szerelemmel, “csak erkölcse különböz”. A végsô konklúzió a kegyetlen Júliáról nem csupán humanista divatszólam, hanem a költô tragédiájának valódi forrása is.
Célia-versek
A “Lengyelben” 1590-91-ben írt Célia-versek szerelmi költészetének csodálatos utójátékát alkotják: Balassi a maga költôi fejlôdésének újabb állomásához érkezett. – A nevet (Caelia) Angerianustól kölcsönözte; a kódexben ilyen alakban szerepel: Coelia; Balassi saját kezű írásában: Celia, Celija (kiejtése: célia, esetleg csélia).
Hiányoznak ezekbôl a versekbôl a nagy indulatok, érzelmi háborgások. Ehhez a szerelemhez nem kapcsolódott annyi lángolás, gyötrelem, annyi küzdelem és várakozó reménykedés. Az egyes költemények már csupán Célia szépségérôl, a viszonzott szerelem csendes boldogságáról szólnak. A lírai mondanivaló szűkülésével párhuzamosan a versek terjedelme is csökken: a ciklus darabjainak többsége három Balassi-strófából áll. A Célia-versek “színesebbek”, kimunkáltabbak, mint korábbi szerzeményei; a stílus szemléletesebb, elevenebb; a rímalkotás is tökéletesebb, virtuózabb: a kezdetlegesebb ragrímek egyre ritkábbak.
Az egyrétűbb, megállapodottabb érzelemvilág újabb és újabb tolmácsolása a költôt a forma nagyobb tiszteletére, gondosabb csiszolására készteti. Ezekben a kései versekben a költôi ötvösmunka, a kifinomult műgond, a játékos könnyedség, az érzéki (látási, hallási) hatásokra való törekvés az uralkodó. A mesterkéltség határát súroló formai tökély a késô reneszánsz költôi törekvésekkel párhuzamos jelenség.
Kiben az kesergô Céliárul ír
Az egyik legszebb Célia-vers egy háromstrófás kis műremek: Kiben az kesergô Céliárul ír. Az “öccsét” (esetleg lányrokonát) “szépen sirató” Célia megjelenítô ábrázolását Balassi már az önállósult képek kifejezôerejére és szépségére bízza. A hasonlatok mennyiségileg is a versszöveg nagyobb részét teszik ki: egy-egy strófa kétharmadát foglalják el, s a költô nem kommentálja ôket, nem fűz hozzájuk megjegyzést.
A letisztult, leegyszerűsített verskompozícióban a szimmetria reneszánsz törvényszerűsége érvényesül: az elsô és a harmadik versszak részletesen kibontott hasonlatai (a fiát elvesztô fülemile, a félben metszett liliom) fôként Célia keserű fájdalmát érzékeltetik, a közbezárt második szakasz hasonlata (a rózsát tisztára mosó, pirosát kiterjesztô harmat) viszont elsôsorban a bánatában, könnyei záporában még vonzóbbá váló asszony harmatos szépségében való költôi gyönyörködést fejezi ki.
A harmadik versszak szerkezete az elôzô kettôhöz viszonyítva megváltozik: Célia szépséges megrendültségét itt több (három) hasonlat fejezi ki úgy, hogy körbeölelik a hasonlítottat. A verset záró kép (a tavasz harmatja) visszautal a második strófára, s így a költemény végsô kicsengésében nem annyira a szeretett nô kétségbeesésére, sokkal inkább a sírásban felfrissülô, megújuló szépségére esik a hangsúly.
A vers lírai tartalma csupán ennyi: ámuló csodálkozás a szeretett és szerelmes asszonyon, akit egy kivételes állapot, a bánatos zokogás új oldalról világít meg, s még szebbé varázsol.
Figyeljük meg a mesteri rímeket! – Balassi már a hangok festôi erejét is ízlelgeti. A “drágalátos könnyve hull, mint gyöngy, görögve” hasonlatban az “ö” hangoknak van ilyen funkciójuk.
A Magyarországra visszatérô költôt új szerelem égeti itthon. A Fulviaként emlegetett asszony kilétét nem tudjuk. Nevét az a Balassi-strófából álló epigramma ôrizte meg, melyben összefoglalja és jellemzi három nagy szerelmét:
“Lettovább Juliát, s letinkább Celiát ez ideig szerettem,
Attól keservessen, s ettôl szerelmessen vígan már búcsút vettem,
Most Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.”
“A szebb élet kulcsát, mindannak az ellenkezôjét, mint amibe beleszületett és amiben benne élt: a szerelemben látta… Ennek a szolgálatába állította tollát, szerelmi versek írása közben vált nagy költôvé, a szerelem ürügyén tudta a legtöbbet kifejezni kora és a reneszánsz lényegébôl.” (Klaniczay Tibor: i. m. 189. l.)
Egy katonaének
1589-ben a jó hírnevét elvesztegetett, mindenébôl kifosztott Balassi Lengyelországba bujdosott. S a távozni készülô költôt egyszerre megrohanja a múltat megszépítô emlékek sora. A haza eddig hiányzott költôi szótárából, a szülôhaza csak most szépül “édes hazává”, “jó Magyarországgá”, most, mikor már hazátlanná vált. Megható búcsúversben (a kódexben a 66.) mond istenhozzádot pátriájának, katonamúltjának, barátainak, “szerelmes ellenségének”, Júliának. A vers latin címének magyar fordítása: Búcsút mond hazájának, barátainak és mindazoknak a dolgoknak, amelyeket nagyon szeretett.(A kezdôsor: “Ű én édes hazám, te jó Magyarország”.) Ebbôl a költeménybôl hiányzik a jövô biztató reménye: a költô útja a meghasonlottságból a teljes bizonytalanságba vezet. Csak a visszahúzó, a marasztaló, megszépült emlékek szerepelnek az elégiában: itt a jövôtlen múlt uralkodik. – Figyeljük meg, milyen emlékeket, szépségeket fáj elhagyni a költônek! A búcsúzás sorrendje itt is értékrendet fejez ki. – Az utolsó és az utolsó elôtti töredékes strófa kivételével mindegyik versszak végén más és más búcsúformula van: ez Balassi nyelvi gazdagságát bizonyítja. – A “szerelmes ellenség” (a jelzô és a jelzett szó között ellentét feszül) nyilván Losonczy Anna.
A búcsú, az emlékezés és a távlatot teremtô visszatekintés az ihletforrása annak az 1589-ben keletkezett versének is, melynek sorszáma: 61, teljes címe: Egy katonaének: In laudem confiniorum (konfiniorum) (“A végek dicséretére”). Balassi tulajdonképpen a 16. századi históriás énekek epikus anyagát olvasztja lírává, s emeli fel a tudós reneszánsz költészet szintjére.
A korabeli európai humanista poézisben az effajta vitézi ének ismeretlen volt, csak a mi irodalmunkban lett, lehetett lírai témává a hazáért és a kereszténységért vívott önfeláldozó harc.
Az emlékek idézése kirostálta múltjából mindazt, ami szenny, bűn vagy szégyellni való volt, s a jelen szomorúságával szemben felragyogtatta élete valóban múlhatatlan értékeit. A költô katonai-vitézi erényeit senki sem vonhatta kétségbe: emléket állíthatott Egernek, a vitézi életforma már eltűnô hôskorának s önmagának is.
A vers felépítésében a mellé- és fölérendeltség, a harmónia és a szimmetria reneszánsz rendje, törvényszerűsége érvényesül, s uralkodó szerkesztési elve a hármas szám.
Balassi-strófában íródott, azaz a három sorból szerkesztett versszak minden sora a belsô rímek által három egységre tagolódik. Emellett az egész vers háromszor három, tehát kilenc strófából áll. De nemcsak a külsô, hanem a mélyebb, belsô kompozícióban is hármas szerkesztési elv valósul meg.
Az Egy katonaének “hárompillérű verskompozíció”, s ez a három pillér az 1., az 5. és a 9. strófa.
Az 1. versszak lelkes kérdése önmagában rejti a választ is: a végvári életformánál nincs szebb dolog a világon. A felkiáltásszerű szónoki kérdés elsôsorban a természet harmonikus, egyetemes szépségével érvel a végek élete mellett, felsorakoztatva mindazt, amit a kikelet értékként az embernek nyújtani tud. A költemény “címzettjei” a vitézek: nemcsak róluk, hozzájuk is szól a vers.
A következô szerkezeti egység – három versszak (2-4.) – az elsô strófa ujjongó állítását igazolja, részletezi. Mozgalmas képek sorozatában jeleníti meg a végvári vitézek életének mozzanatait: a harci kedvet, a portyára készülést, az ellenség elé vonulást, az éjszakai ütközetet, párviadalokat, majd a csata elmúltával a letáborozást és elnyugvást. Nem titkolja a vitézi élet férfias keménységét és veszélyességét, sôt azt sugallják ezek a képek, hogy éppen ezekkel együtt, ezekért is szép a végek élete. A mindennapoknak ez a nehéz, próbára tevô kockázata szépen beleilleszkedik a nagy természet egyetemes harmóniájába.
S éppen ezt a mozzanatot fejleszti tovább, emeli magasabb szintre az 5. versszak, a második “pillér”. Az 1. szakaszban a költemény címzettjeihez, a vitézekhez fordult közvetlenül a költô, közvetett címzettjeit, az olvasókat pedig – a késôbbiekben (2-4. vszk.) – érzelmi érvekkel akarta meggyôzni a végvári élet szépségérôl. Most – az 5. strófában – a részleteket elhagyva, azok fölé emelkedve, a katonaéletet a kor legmagasabb eszményének rangjára emeli. Balassi tudatos szerkesztô művészetére vall, hogy szerkezetileg a vers középpontjába helyezi ezt a strófát, melyben az ellenséget keresô, a halál kockázatát is vállaló vitézek erkölcsi nagyságát hirdeti: “Emberségrôl példát, vitézségrôl formát mindeneknek ôk adnak.” Emberség és vitézség – a 16. századi magyar humanista világnézetnek ezek az erkölcsi értékei – Balassi szemében a végek vitézeinek jellemzô tulajdonságai. A “szép tisztesség” és a humanista “hírnév” övezi a katonákat, hiszen harcuk egyszerre jelenti az “édes haza” és a kereszténység védelmét. – Balassi fedezi fel a hazáért vívott önfeláldozó küzdelem erkölcsi szépségét, mely szintén hozzátartozott – legalábbis nálunk és ekkor – a reneszánsz emberi teljességéhez. îgy avatja a végvári katonákat a reneszánsz kor legigazabb képviselôivé.
A következô nagyobb szerkezeti egység újra három szakaszból áll (6-8.). Ismét mozzanatos képek peregnek elôttünk a katonaéletbôl: a színhely, a szereplôk és az események is hasonlók a korábbiakhoz (2-4. szakasz), de már más szinten térnek vissza, s átszínezi ôket a “mindent hátrahagyás”-nak, egy magasztosabb célért az élet egyéb szépségeirôl való lemondásnak gyászosabb hangulata. A korábban felvillanó képekben a vitézi élet kockázatosságának jelzése ellenére ennek az életnek inkább a nyalka hetykesége, férfiassága uralkodott, az újabb képsorban viszont már árnyoldalai kerülnek elôtérbe: “súlyosan vagyon az dolog harcokon”, “kemény harcok”, “éhség, szomjúság, nagy hévség”, “véresen, sebekben halva sokan feküsznek” stb. Különösen szembetűnô a hangulati-tartalmi ellentét a 4. és a 8. versszak zárósoraiban. Ott: a “nyugszik reggel, hol virradt” s a “mindenik lankadt s fáradt” kifejezések még csak a csataviselés utáni elnyugvást, erôt gyűjtô pihenést jelentik; itt: a “halva sokan feküsznek” s a “koporsója vitézül holt testeknek” már az örök elnyugvást, a hôsi halált tudatják. Csillogás, tavaszi verôfény övezi a vitézek török elleni küzdelmeit, de ennek az életnek természetes és elôbb-utóbb szükségszerűen bekövetkezô végsô állomása a hôsi halál.
De éppen ez, a szép tisztességért a sétáló palotát, tanuló oskolát, mulatást, sôt még az életet is hátrahagyó, önfeláldozó sors teszi oly dicséretessé a végbeliek példáját. A harmadik “pillér”, a verset lezáró 9. strófa elragadtatott felkiáltással zengi az “ifjú vitézeknek” “ez világon szerte-szerént” megvalósult hírnevét, örök dicsôségét. Ez a nagy erejű érzelmi kitörés egyszerre válasz is a két, hangulatilag eltérô képsorozatra. Az utolsó sorban már a búcsúzó költô fájdalmas rezignációval – ôszi hasonlattal – kíván áldást és hadi szerencsét a végek katonáinak.(Az elemzés részben Klaniczay Tibor már idézett műve, fôként pedig Balogh László rádióelôadása alapján készült.)
Nem katonaénekek, hanem a vágánsköltészet hagyományait folytató tavaszi dalok az Ćldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje…(11.) és a Széllel tündökleni nem ládd-é ez földet…(12.) kezdetű költemények. A vitézi élet elemei csak azért vannak jelen, mert maga a költô is végvári katona ekkor, de nem hôsi küzdelemre, hanem vidám borozgatásra s búfelejtésre akar buzdítani.
Tanulmányozzuk a Balassi-strófát a katonaének alapján! A három 19 szótagos sorból álló versszakot Balassi belsô rímekkel kilenc rövidebb egységre tagolta. Az eredeti verssor így 6-6-7 szótagos kétütemű soroknak felel meg. A versszak rímelhelyezése a következô lett: aab – ccb – ddb.
Vitézek, / mi lehet
Ez széles / föld felett
Szebb dolog az / végeknél?
Holott / kikeletkor
Az sok szép / madár szól,
Kivel ember / ugyan él;
Mezô jó / illatot,
Az ég szép / harmatot
Ćd, ki kedves / mindennél.
Isteni dicsíretek
Istenes énekeket Balassi költôi pályájának szinte valamennyi szakaszában írt, de a legszebb, legmegragadóbb költemények életének válságos éveiben születtek. Több irodalomtudós véleménye szerint Balassi vallásos költészetében alkotta a legeredetibbet, s művészileg ezek a legértékesebb alkotásai.
“Isteni dicsíreteinek” kevés közük van a korabeli protestáns templomi énekek kollektív vallásosságához: a kétségbeejtô helyzetekbe sodródó világi ember panaszai, indulatai, háborgásai törnek fel belôlük. A vallásos tematika a legszemélyesebb lírai mondanivaló kerete lett számára: elsírja élete kisiklását, szíve nagy keserveit, ôszintén megvallja vétkeit, bűnei bocsánatáért esedezik, szinte perlekedik, alkudozik Istennel a kegyelemért, egyéni megváltásért. îgy lesz ez a vallásos líra a reneszánsz költészet szerves része. – Ez az Istennel folytatott szüntelen és szenvedélyes dialógus s ennek bensôséges légköre minden bizonnyal az ószövetségi próféták szövegének és a zsoltárok sajátos hangnemének hatására került Balassi vallásos lírájába.
Kiben bűne bocsánatáért könyörgett…
Balassinak “az maga kezével írt könyvében” a 33. vers címközleménye: Kiben bűne bocsánatáért könyörgett akkor, hogy házasodni szándékozott. A versfôk összeolvasása saját nevét adja: BALASSI BĆLINTHÉ.
Megkülönböztetett, kitüntetett helyen található ez az alkotás a gyűjteményben: ifjúkori költeményeit zárja le. Az elôtte lévô 32 versszövegrôl ugyanis a következôt állítja a kódex másolója: “Ezek az énekek, kiket Balassi Bálint gyermekségétül fogva házasságáig szerzett.” A vers tehát nem csupán az elsô ciklust zárja le, hanem egy életszakaszt is, fiatalságának korszakát. Harmincéves ekkor, házasodni készül, nagy reményekkel egy új életperiódus elôtt áll, tisztázni és tisztára mosni szeretné korábbi életét, ezért tör fel belôle az ôszinte bűnbánás és gyónás megrendítô éneke.
Ennek a versnek a helyébôl is s abból, hogy a következô, a Júlia-ciklust is tartalmazó versfüzér szintén 33 költeménybôl áll, s a másoló azt állítja, hogy a költô saját kezűleg írt könyvét követte “szórul szóra”, s “vétek kevés helyen esett benne”, arra lehet és kell következtetni, hogy maga Balassi szerkesztette egybe tudatosan költeményeit.
Feltételezhetjük, hogy a költô által összeállított kötet háromszor 33 szövegbôl tevôdött volna össze. Ebbôl elkészült a Balassa-kódexben olvasható kétszer 33-as sorozat. Ez elé helyezte volna istenes énekeit, szintén 33 verset, de ezekbôl a kötet megszerkesztése idején még nem készült el mind. A háromszor 33 költemény elé szánta – feltehetôen – a Szentháromság három tagjához intézett 99 soros himnuszt (I. 44 sor – II. 27 sor: a Balassi-strófa 3-soros változatban – III. 28 sor). A hármas számnak ez a misztikus szerepe a szerkezetben Dante Komédiáját juttatja eszünkbe.
A 33. vers 15 versszakból álló kompozíció. A strófaszerkezet 5 soros: 2 négyütemű 13-ast követ 2 rövidebb, 6 szótagból álló kétütemű sor, az utolsó pedig kétütemű hetes. A rímképlet: a a b b a. Meglehetôsen virtuóz versalakzat ez, korábbi alkotásai közül csupán egy készült ebben a formában.
Három eltérô, de egymással össze is függô érzelmi-hangulati lelkiállapot követi egymást a költeményben.
Az elsô szerkezeti egységben (1-5. vszk.) a bűnbocsánatért esdô sóhaj után a kétségek közt hányódó meghasonlottság, a lelki válság, az ostorozó önvád állapota nyilatkozik meg. Fájdalmas és szégyenkezô gyónásban sorolja fel ifjúsága bűneit, hitetlenségét, s keserűen vallja be, hogy nincs semmi érdeme (“semmije nincs penig”), amivel az Istent engesztelhetné. Léte tele van tétova bizonytalansággal, rettegéssel, kétellyel. Gyötri bűnösségének tudata, a lélek valóban szánalmas helyzetben vergôdik. Kegyetlen önvizsgálat és megdöbbentô vallomás ez. Bűneire nem talál semmi mentséget. Hiányzik ebbôl a megrendült és zaklatott konfesszióból (gyónásból, vallomásból) az a fajta kiszolgáltatottság-tudat, amely Villon verseire oly jellemzô, hogy az ember tehetetlen a bűnökkel szemben. A költô önmagát teszi felelôssé elhibázott, méltatlan életéért, “hamis voltáért”: nem is mer az Śristen elé járulni.
Talán a gyónás ôszintesége, mély bűnbánata adja végül is kételyei, félelmei ellenére az erôt és bizalmat, hogy reménykedve mégis Isten szánalmáért könyörögjön (6-10. vszk.). Felcsukló imájában megköveti az Urat, s “zokogásokkal, siralmas jajszókkal kér fejének kegyelmet”.
A vers utolsó harmadában (11-15. vszk.) a bizakodás már bizonyossággá erôsödik. Kétkedés nélkül, háborgásain túljutva és lecsillapodva érvel a megbocsátás szükségessége mellett: miként is nyilvánulna meg az isteni irgalmasság, ha “az hívek” nem vétkeznének ellene? – Eddig egyes szám második személyben szólt az Istenhez a jajongó panasz és a bocsánatkérés, most az isteni irgalom reményében megnyugodva önmagához fordul, s saját lelkét szólítja meg (13. vszk.). Az Istenbe vetett bizalom immár megingathatatlan, s ez a bizonyosság múlt idôben szólal meg, hiszen Isten “most megkegyelmeze”.
A záróstrófa összefoglalja még egyszer a versen végigvonuló különbözô lelkiállapotokat: a lelki válságot és keserűséget (“tusakodván ördöggel”), a bűnbánó ôszinteséget (“bűnömön bánkódván”) és az Śr kegyelmében való megnyugvást, lelki megbékélést (“várván Śr kegyelmét fejemre szent lelkével”).
A lélek zaklatottsága, vihara elült, elcsendesedett: a költô bűneitôl megtisztulva mehet egy jobb életszakasz reményében házassága elébe.
Adj már csendességet…
A hányatott sorsú költô Lengyelországban, “az tenger partján, Oceanum mellett” írhatta 1591-ben talán legszebb istenes énekét, az Adj már csendességet… kezdetű költeményét. Hiába kereste az evilági harmóniát, sem egyéni életében, sem a korban, a reneszánsz halódásának évtizedeiben azt már nem találhatta meg. A földi boldogság lehetôségében véglegesen csalódott ember most már csak a belsô békét, a lélek csendjét igyekszik elnyerni.
E méltán híres istenes énekben a legtökéletesebb formaművészet birtokában sóhajt az utolsó felmentés és az engesztelô halál után. Belsô ellentétektôl feszülô, izgatott menetű alkotás ez: csupa kérlelô könyörgés, perlekedés, vita és szenvedélyes érvelés. Ezt a belsô hullámzást jelzi a különbözô mondatformák állandó váltakozása (felszólító, kijelentô, kérdô, óhajtó mondatok).
Śj, az eddigiektôl eltérô strófaszerkezet jelentkezik itt, egy megrövidített, a belsô zaklatottságot művészileg kifejezô “Balassi-versszak”. Ha a belsô rímeket figyelembe vesszük, hatsoros strófát kapunk. A kétütemű hatos sorok közé iktatódik egy-egy megtört, külön rímmel kiemelt, egyetlen ütembôl álló félsor (4 szótag). Ezek a félben maradt sorok (3., 6. sor) az erôteljes sormetszet utáni szünettel minduntalan megtörik a páros rímű hatosok nyugodtabb verszenéjét, s megrendültséget, érzelmi feszültséget visznek a versbe.
A 8 strófából álló költemény három szerkezeti egységre tagolódik: 1-2. versszak: könyörgés; 3-6.: érvelés, indoklás; 7-8.: könyörgés.
Figyeljük meg, milyen érveket sorakoztat fel a költô könyörgésének alátámasztására, hogyan “vitatkozik” szinte Istennel! – A középsô szerkezeti szakasz az érvelés mellett önmagával folytatott belsô vita is egyúttal: “vétke rútsága”, “éktelen bűne” a kárhozat félelmét kelti fel, de a Megváltó kínhalála, az isteni irgalom nagysága az örök üdvösségbe vetett hitét erôsíti.
Ha az áhított harmóniát a földi életben nem találhatta meg már az ember, a költô megteremtette a szépség és szellem külön harmóniáját, rendjét a művészet világában. Ez a gyönyörű, leheletfinomságú költemény a maga tökéletes formakultúrájával is tiltakozás a külvilág értelmetlenségével, felborult rendjével szemben.
Balassi a Célia-versekben és az utolsó istenes énekekben már elhagyta a nótajelzést, függetlenítette magát a dallamhoz igazodás kényszerétôl: megteremtette a magyar költészetben az “énekvers” után az ún. “szóverset”. Ezek a költemények a dallamtól függetlenül önmagukban is helytálló, olvasva is gyönyörködtetô alkotások, a nyelvi ritmus tökéletessége fölöslegessé teszi az énekkíséretet.
Balassi Bálint költôi hagyatékáról, elsôsorban szerelmi lírájáról a tudós világ a Balassa-kódex megtalálásáig alig tudott valamit, de minden ismert vagy ismeretlen nevű költô, aki a következô két évszázadban szerelmes, vitézi vagy istenes verset írt, akarva-akaratlanul ôt utánozta, hatása alól senki sem szabadulhatott. Ez a roppant méretű utóélet is költôi nagyságának, művészi zsenialitásának bizonyítéka.
A nagy reneszánsz költônk életének és munkásságának részletes
ismertetése, valamint jó néhány kiemelt versének ellemzése után
olvassuk el számitógépes feldolgozásban az ellemzésre kiemelt
verseket. Ugyancsak számitógépes feldolgozásban olvassuk el a
szerzô összegyűjtött énekeinek kötetét!A Magyar Rádió
Hangarchivumából pedig hallgassuk komédiájának pompás
rádióváltozatát!