Babits Mihály: Jónás könyve

Babitsot saját testi szenvedésein kívül az emberiségre váró kínok is gyötörték. A gondolkodó emberek előtt már a ‘30-as évek elején felrémlett egy új háború pusztításának látomása. A kultúra s az emberiség féltésének morális aggálya fordította szembe a jogtipró állammal, elsősorban a nacionalizmusra épülő militarizmusok diktatúrájával.

A Jónás könyvét súlyos operációja után a betegágyon vetette papírra, amikor némaságra ítélve csak beszélgetőfüzeteivel tartotta kapcsolatát a külvilággal. A Nyugat 1938 szeptemberi számában jelent meg első ízben.

1938-ban, Ausztria német megszállása után Babits egész Európa pusztulásától rettegett. Ebben a történelmi helyzetben  új erővel vetődött fel az a kérdés: mit tehet a költő, a művész a barbár erők ellenében?

A Jónás könyvében prófétikus verseit folytatja. A négyrészes elbeszélő költemény egyben bibliai történet mögé rejtett szellemi önéletrajz, elbeszélő keretbe foglalt nagyszabású lírai önvallomás is. A költő kívülről szemléli önmagát, s önarcképét Jónás személyében festette meg, jóllehet nem állíthatjuk, hogy mindenben azonosította önmagát műve főszereplőjével. A küldetéstudat emelkedett pátosza mellett itt is jelen van az irónia, sőt a groteszk humor is.

A kezdetben a gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, mert utálja a prófétaságot, menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elől. Egy békés szigetre vágyott, ahol magány és békesség veszi körül, egy magányos erdő szélén akart elrejtőzködni.

Komikus és szánalmas figura lenn a hajófenéken, meggyötörten és elcsigázva a tengeri vihartól; groteszk alak, amint a cet gyomrának bűzös sötétjében üvölt és vonyít az ő Istenéhez; nevetségesnek, esetlennek mutatja be a költő Ninivében is. A korábban félénk, félszeg Jónás most önmagát is túlkiabálva, kérlelhetetlenül, kevélyen igyekszik teljesíteni küldetését, de szégyenben marad; az árusok kinevetik; a mímesek terén az asszonyok kicsúfolják, bolondos csapattal kísérik halbűzét szagolva, mord lelkét merengve szimatolva; a királyi palotában meg egyenesen gúnyt űznek belőle: egy cifra oszlop tetejébe teszik, hogy onnan jövendölje a végét a világnak.

A testi-lelki gyötrelmek kényszerítették Jónást, hogy prófétáljon Ninive, a megáradt gonoszság ellen. Felismerte, hogy nem térhet ki a felelősségvállalás alól , mert aki életében hazug, az elveszíti a boldogságot. Kudarcai után feldúltan menekül a megátkozott, bűnös városból a sivatagba, mert lelki szemei előtt látta a város pusztulását.

Babits verseinek története csaknem végig híven követi a bibliai elbeszélést, de olykor naturalisztikus részletezéssel bővíti ki annak tömör, szófukar előadását (pl.: a tengeri vihar szemléletes leírása). A két mű közötti legfontosabb eltérések: a bibliai Jónás könyvében a niniveiek hallgatnak a próféta feddő szavára. Maga a király rendeli el, hogy mindenki böjtöljön, öltsön zsákruhát és tartson bűnbánatot. Ott érthető és logikus, hogy az Úr megkegyelmezett a városnak és a megtért embereinek. A babitsi Jónás könyvében gúnyos közöny fogadja a próféta fenyegető jóslatát, s ezért indokoltabbnak tűnik Jónás keserű kifakadása az Úr ellen. A szörnyű látomás nem teljesedik be: az Úr mégsem pusztítja el Ninivét, s ebben a befejezésben ott rejlik valami remény is: az emberiség nagy alkotásai, maradandó értékei (talán) túl fogják élni a megáradt gonoszságot. Jogos ugyanis Jónás felháborodása az erkölcsi romlottság fölött, de jogtalan a világ pusztulását kívánni, hiszen az igazság végletes követelése saját ellentétébe csaphat át: a legszélsőségesebb igazságtalanságba és embertelenségbe. Jónásnak rá kell eszmélnie, hogy nem az ítélkezés az ő kötelessége, hanem a bátor harc minden embertelenség és barbárság ellen, még akkor is, ha a szó és az igazság gyenge fegyver, s a küzdelem esetleg komikus és eredménytelen. Egyébként a prófétai küldetés teljesítése sem csak kudarccal végződött, hiszen a bűnbánatra intő feddő szavak egyik-másik szívben kicsíráztak „Mint a jó mag, ha termőföldre hullott”.

Babits kiemelkedő nagy művének végső tanulsága: a próféta nem menekülhet kötelessége elől, nem vonulhat magányos erdőszélre, semmiképpen sem hallgathat, ha szólnia kell:

mert vétkesek közt cinkos aki néma.

Atyjafiáért számot ad a testvér…

Többen úgy értelmezték ezeket a szállóigévé vált sorokat s az egész Jónás könyvét, mintha a költő lelkiismeret-furdalása, egész életművéért való bűnbánata szólalt volna meg benne. Aki ismeri Babits pályáját, költészetét, az nagyon jól tudja, hogy egyáltalán nem vádolhatta magát „cinkos némasággal”.

A költemény ironikus-komikus és patetikus hangnemének kettőssége végig jelen van a műhelyben. Szinte megszámlálhatatlan azoknak a szavaknak, szókapcsolatoknak, mondatoknak a száma, melyek a nyelv hétköznapi, nyersebb rétegéből való, s ezek egyértelműen az irónia eszközei. Ilyenek például a rühellé a prófétaságot, szakadós ruháját.

A stílus emeltebb, patetikus jellegét elsősorban a nyelv bibliai ódonsága adja. Igen bőven találhatók a mai beszédben már nem használatos, elavult múlt idejű igealakok, például: méne, elbocsátá, fölkele. A -ván, -vén képzős határozói igenevek gyakori használata is az archaizálást szolgálja.

A versforma is a tárgyhoz s a kettős hangnemhez alkalmazkodik: egyenetlen hosszúságú, páros rímű, laza jambikus sorokból áll a költemény; gyakoriak a sorátlépések, s a rímekre sem fordít különösebb gondot a költő, pontosabban: rendszeresek a virtuózan pongyola rímek.

1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját, mely közvetlen líraiságában talán megrendítőbb, mint maga az egész epikus remekmű. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az ima, a Gazdához intézett rimánkodó fohász. Két nagy mondatból áll a vers. Az első, hatsoros egységben a nagybeteg költő még a régi szavak hűtlenségéről panaszkodik, melyeket sorsának szétesése, parttalanná válása hordalékként sodor magával. A következő, egy lélegzetvételnyi hatalmas, ziháló versmondat (20 sor) mégis a bizakodást szólaltatja meg. Áradásszerűen ömlenek a sorok-átlépve a gátakat, ritmikai egységek határait.

Bátran, és nem bujkálva kíván megszólalni újra. A közeli halál tudata is sürgeti, hogy most már nem rest szolgaként, hanem fáradhatatlanul kövesse a Gazda, az Isten parancsait, sugalmazását mindaddig, míg lehet, „míg az égi és ninivei hatalmak engedik”, hogy beszéljen s meg ne haljon.