Francesco Petrarca (1304-1374) az első jelentős humanista költő-tudós, de ő a modern szerelmi líra megteremtője is. Életművét három tényező határozza meg:
a) áhítatos vallásosság (az avignoni pápai udvar szelleme)
b) szülőföldje iránti rajongása (Itáliám c. dalával az “olasz nemzeti ébredés” elindítja)
c) a latin ókor vonzásköre.
Antik kéziratokat gyűjt és ad ki (pl. Ciceróét) és elsősorban latinul ír (pl. eposzt is), ösztönzi az Íliász első latin fordítását, 1341-ben Rómában költőfejedelemmé koszorúzzák.
Költészete is a latine gyházatya útmutatásához (“térj vissza önmagadba”) igazodik. Nem humanista szellemű latin írásaival, haenm olasz nyelvű önfeltáró érzelmi lírájával lett világirodalmi jelentőségű. Daloskönyve (Canzoniere) a reneszánsz olasz líra “édes új stílusát” melankólikus, fájdalmas, egyéni érzelmek kifejezésére tette alkalmassá. Ehhez a költő világhoz az alapélmény: 1327-ében megpillantja verseiben Laurának nevezett hölgyet.. Test és eszme, profán vágy és áhítatos szeretet egyesül ebben a szerelmi lírában. A rajongott nő képe is körvonalazódik a dalokból, de fontosabb az érzelmek finom és árnyalt, pontos és sejtelmes szavakba foglalása. A szerelmi lángolás és lelki vívódás szinte szétfeszíti a legszigorúbban kötött versformát, a szonettet. ennek ptrarcai változatában a 14 soros mű első két szakaszában azonos ölelkező rímek vannak, majd két tercina zárja a verset: abba abba cdc dcd. A többniyre 11 szótagos, hatodfeles jambusú sorokban áthajlás is köti vagy elválasztja a szavakat. A szonettben Petrarca gyakran épít ellentétekre, fordulat rendszerint a 3. strófa után következik. (a szonett a Nyugat költői körében lett nálunk rendkívül népszerű).
A Ti szerencsés füvek … kezdetű szonett formájú dala a természet, Laura és a költői én többféle kapcsolatát villantja fel, sokféle hangulatot, érzelmet fejez ki – ambivalenciát is. Megszólítások, felkiáltás, és parancsszerű felszólítás formája tolmácsolja a szerelmes férfi vágyódását és vívódását.