A barokk és Zrínyi Miklós

A barokk elnevezést csak 1750. után kezdték használni, mégpedig elítélő, gúnyos értelemben. Azokra a művészi alkotásokra, főleg épületekre alkalmazták, amelyeket mértékteleneknek, túl díszítettnek, bizarrnak tartottak. A stílusmegnevezés azonban hamarosan elvesztette gúnyos értelmű mellékízét. Ettől kezdve alkalmazták a reneszánszt követő korszak ( XVII. XVIII. sz.) művészetére, irodalmára, majd a korszak egészére.

Az építészet jegyei a zárt szerkezetű antik elemekből alakulnak ki. A barokkban a fő cél az erő kifejezése. A mozgás szétfeszíti a kereteket, és gyakran átlépi az egyik művészet a másik határait. A barokk alkotás célja a meghökkentés, gyönyörködtetés, lenyűgöző hatás keltése, misztikus révületbe emelés. Minden művészeti ágában jellemző vonás a festőiség, a kontraszt kihasználása, a dinamizmus, a mértéktelen díszítettség, az érzelmek ábrázolása a borzalmastól az extatikusig.

A barokk a világot hierarchikusan tagoltnak érzékeli. A harmóniát sugározzák a barokk alkotások.

A barokk kialakulásában és elterjedésében nagy szerepe volt az ellenreformációnak, s különösen a jezsuita rendnek. A barokk kultúra és művészet elterjedésének másik fontos, gazdasági és társadalmi tényezője a refeudalizálás, a feudalizmus újbóli megerősödése.

A képzőművészethez hasonlóan a barokk irodalmi alkotások is kedvelik a bravúros formai elemeket: a merész asszociációkon alapuló költői képeket, a meglepő ellentétektől feszülő hasonlatokat, a virtuóz rímtechnikák. Kedvelik a bonyolult összetételű körmondatokat, a rokon értelmű vagy rokon hangzású szavak halmozását, az erős érzelmi tartalmú kifejezéseket. Új műfajkánt ekkor jelenik meg a drámát, zenét, táncot, képet egyesítő opera.

Magyarországon az első barokk művészeti és irodalmi alkotások a század 40-es éveiben jelennek meg. Felépül a nagyszombati jezsuita egyetem (1635.) a barokk szellemiség központja, és Kismartonban az Esterházy-kastély (1764-1766). A magyar barokk irodalom legjelentősebb világszínvonalon alkotó költője és írója Zrínyi Miklós.

Zrínyi Miklós (1620-1664)

– 1566 május 1. I. Szulejmán török szultán Isztanbulból magyarországi hadjáratra indul

– 1566 augusztus 6. a török sereg megkezdi szigetvár ostromát

– 1566 szeptember 6. az ostrom közben a szultán meghal (az eseményt titokban tartják)

– 1566 szeptember 8. gróf Zrínyi Miklós, a költő dédapja egy hónapi védekezés után kitör a rommá lőtt várból és hősi halált hal

– 1636. itáliai utazása

– 1646. elkészül a Szigeti veszedelem című eposza

– 1647. Zrínyi horvát bán és Dél-Magyarország katonai főparancsnoka lett

– 1649. megírja Tábori kis tracta hadtudományi munkáját

– 1651. Bécsben megjelenik az Adriai tengernek Syrenaia című alkotása benne a Szigeti veszedelem című eposza más verseivel együtt

– 1653. megjelenik a Vitéz hadnagy című hadtudományi munkája.

– 1656. megírja Mátyás király életéről való elmélkedések című művét

– 1661. megírja a török áfium ellen való orvosság című röpiratát

– 1663. szeptember 9. Zrínyi az egész magyar hadsereg főparancsnoka lesz

– 1664. január-február Zrínyi téli hadjárata a török ellen

– 1664. november 18. Zrínyi Miklós halálos balesete

A Szigeti veszedelem

Az 1640-es évek közepén Zrínyiben a 30 éves háborúban szerzett tapasztalatai megérlelték az a felismerést, hogy a magyarság csak saját erejéből, nemzeti összefogással képes megszabadulni a töröktől. Eszméjének megvalósításához meg kellet győznie a magyar fő- és közép nemeseket. Az ő buzdításukra és nekik dedikálva írta meg 1645-1646 telén fő művét a Szigeti veszedelem című eposzát.

Az eposz Szigetvár 1566-os ostromát, a várvédők, elsősorban a költő dédapjának, Zrínyi Miklósnak hősies küzdelmét és halálát, a török felett aratott győzelmét mondja el.

A szigetiek mentesek azoktól a bűnöktől, amelyek a korabeli magyarságot jellemezték. A legkiválóbb erények testesülnek meg bennük: hazaszeretet, önfeláldozás, bajtársiasság, erkölcsi tisztaság, vagyis mindaz, amit a kor heroizmusa elvár. ilyen védősereg ellen nem elégséges a törökök számbeli, anyagi és technikai fölénye. Ezért hihető el, hogy győzelműk Szigetvárnál csak látszatsiker. Valójában veszítenek, hiszen seregük szétzüllik, vezérük elpusztul, miközben a szigetiek megdicsőülnek.

Az eposz egyik fő erőssége a szerkezete. A kompozíció eleget tesz a barokk szerkesztés kettős követelményének: látomásos elemeivel a valóság határain túlra ragadja az olvasó képzeletét, miközben a részletek reális ábrázolásával megteremti a valóság illúzióját. Az események három cselekményszálon indulnak el. 1. isteni rendelkezés az égben ( látomás), 2. Arszlán budai pasa palotai vállalkozása (reális ábrázolás), 3. Zrínyi imája (látomás és realizmus).

A szerkesztés egyik érdekes megoldása, hogy a tulajdonképpeni főcselekmény, a vár ostroma, csak a VII. énekben kezdődik. A terjedelmes bevezetőnek fontos szerepe van. Megismerjük Magyarország korabeli állapotát, a magyarság bűneit, a megbocsátás feltételeit. Felvonul előttünk a hatalmas török sereg és látjuk a feszület előtt imádkozó Zrínyit.

A hosszú bevezető elsősorban arra szolgál, hogy hihetővé tegye: nem lehetetlen legyőzni a hatalmas támadó sereget.

A vár ostromát bemutató hét ének (VII-XIII) szerkezete két szempontból érdemel figyelmet. Egyik a tömörítés, a másik a változatosság. A magyaroknak dicsőséget hozó ostromot leíró X. éneket Juranics és Radivoj hősi, de tragikus kimenetelű története előzi meg. A török sereg széthullását, a lázadást bemutató XI. ének után Delimán és Cumilla szerelmi epizódja következik. Majd a pogány érzéki szerelem ellenpárjaként Deli Vid és Borbála története, a hitvesi szerelem szép példája. Fontos szerepük van az eposzban a végzetszerűséget érzékeltető véletleneknek is. Ezek sorozatát zárja a XIII. énekben a postagalamb elfogása. A szultán, aki már fontolgatta az ostrom feladását, az elfogott segélykérő levélből értesült a vár súlyos helyzetéről, és felkészül a végső támadásra.

A végkifejletet megrajzoló két utolsó ének a barokk festészet fény-árnyék technikája szerint épül fel. Alderán, a sötétség ura az egész alvilágot mozgósítja Zrínyiék elpusztítására, de már nincs hatalma fölöttük. A fény fiai Gábriel arkangyal vezetésével visszaűzik a pokolbeli szellemeket, a hősöket pedig felviszik a menybe, akik így diadalmaskodnak.

Az eposz monumentális képei, hasonlatai, jelzői, egész barokkosan gazdag színes nyelvhasználata jelenítik meg a heroizmust, a hősi, gyakran véres eseményeket és az ezektől elválaszthatatlan halált. szembetűnő a hősi élet megkívánta testi és lelki erő megnyilvánulásait festő képek sokasága: szél, vihar, villámlás, mennydörgés, láng, zivatarnak ellenálló hegycsúcs, tölgy stb. Az eposz verselése nem követi az antik példát. A magyar verselés egy változatában, a négyrímű tizenkettesben íródott.

Magyar eposzi hagyomány nem lévén, Zrínyi az antik és az olasz epikus mintákat követte.

Az 1645-1646 telén írt eposzt Zrínyi először csak 1651-ben jelentette meg nyomtatásban – más verseivel együtt – Adriai tengernek Syrenaia címmel. A kötetben az eposzt idillek, szerelmes versek előzik meg. Ezekre, a Violának nevezett kedveshez írt versekre utal vissza az eposz első versszaka. Zrínyi ezzel is Vergiliust látszik követni, aki egyes kódexek bizonysága szerint az Aeneis elé négysoros verset írt, melyben hős eposzi vállalkozását összehasonlította korábban írt szerelmi és pásztorköltészetével. Az eposz után epigrammák következnek, majd a költő vallásos számvetése: a Feszületre című óda. A kötetet utóhang zárja. Ebben a költő hallhatatlanságot ígér magának.


A görög dráma sajátosságai az Antigoné alapján

Történelmi, politikai háttér: A Perzsa Birodalom az ie. VI. században leigázta Elő-Ázsiát és megindult Hellász ellen. Az idegen hódítók megállításának feladatát Athén és Spárta vállalta magára. Ie. 490-ben Miltiádész vezetésével győzelmet arattak Dareiosz perzsa uralkodó seregei felett, de tíz év múlva az új király, Xerxész újabb hadjáratot indított. Thermopülainál Leónidász parancsnoksága mellett a spártai vitézek maroknyi csapata életét áldozta a hazáért. (ie. 480). Athén is elesett. Majd ugyanebben az évben Szalamisz szigeténél szétverték a perzsák hajóhadát. Athén Periklész idején érte el fejlődésének csúcspontját: a Földközi-tenger leghatalmasabb és leggazdagabb államává tette. Kibontakozott a demokrácia, Athén újjáépült és a szellemi élet központja lett.

A műfaj kialakulása: Míg az Archaikus-korban a homéroszi eposzok, a klasszikus-korban a líra, addig az ie. V. században a dráma lett a görög irodalom vezető műneme. A dráma kialakulása vallásos szertartásokhoz, elsősorban Dionüszosz ünnepeihez kapcsolódik. A szőlőművelés, a bor és a mámor istenének egy évben több ünnepe is volt. A városokban – január végén – ötven ifjúból álló kórus az isten oltára előtt kardalokat, dithüramboszokat adott elő, s ezekben Dionüszosz mitikus sorsát, tetteit, szenvedéseit, halálát és újjászületését énekelték meg. Az első lépés a “dráma” felé valószínűleg az volt, hogy a Dionüszoszt megszemélyesítő karvezető kivált a kórusból, az isten oltárához lépve egy-egy részletet elmondott életéből, s erre a kar hódoló énekkel válaszolt. Később a dráma tárgya is változott: Dionüszosz helyét a trójai, a mükénei és a thébai mondakör hősei foglalták el.

A 90 esztendőt megélt Szophoklész munkásságában érte el a görög tragédiaköltészet a tetőpontját. Ő léptetett fel először három színészt, ő vezette be a díszletezést, s a kórus tagjainak számát 12-ről 15-re emelte. Több mint 120 darabot írt, hét tragédiája közül 3-3 a trójai és a thébai mondakörből meríti témáját, egy pedig Héraklészról szól. Antigoné című tragédiája a thébai mondakörhöz tartozik. A korabeli néző ismerte a mítoszt, a mai olvasónak viszont, hogy megértse a tragédiát, az előzményekre való célzásokat, mindenekelőtt a Labdakidák végzet sújtotta családjának szomorú történetével kell megismerkednie.

A thébai mondakör: Laiosz, Labdakosz fia, Thébai királya feleségével, Iokasztéval hosszú ideig önmegtartóztató módon élt, mert az a borzalmas jóslat nehezedett a királyi párra, hogy Laiosz születendő fia meg fogja ölni apját és anyját veszi el feleségül. Egyszer (bormámorban) mégis gyereket nemzett, fia bokáját átszúrta (Oidipusz – dagadt lábú) és kitette a Kithairón hegyére. De a megbízott szolga megsajnálta és elvitte Korinthoszba, Polübosz királyhoz, aki saját fiaként felnevelte. Fiatalkorában egy lakomán valaki “cserélt gyermeknek), fattyúnak nevezte. Elment Delphoiba és ua.-t a jóslatot kapta, mint apja. Ezért nem tért vissza Korinthoszba, mert Polüboszt és feleségét hitte szüleinek. Thébai felé idegenekkel veszekedésbe keveredett és megölte igazi apját. Thébait ekkor a Szphinx tartotta rettegésben – találós kérdés (4,2,3 láb) – Oidipusz megoldja – Szphinx öngyilkos – Oidipusz elnyeri az özvegy (anyjának) kezét – teljesül a jóslat. Négy gyereke született (Polüneikész, Eteoklész – fiúk, Antigoné, Iszméné – lányok). Dögvész tör ki, a jóslat szerint addig tart, míg Laiosz gyilkosa nem bűnhődik – nyomozás – Oidipusz rájön mindenre – megvakítja magát, Iokaszté öngyilkos lesz – Oidipusz Kolónoszban éli le maradék életét. Fiúk felváltva uralkodnak – Eteoklész száműzi testvérét – veszekedés – Polüneikész argoszi sereggel tér vissza – a két testvér megöli egymást (thébai győzelem). A trón Iokaszté testvérére Kreónra száll.

Az antik dráma jellegzetes vonásai: Az események színhelye egyetlen tér, amit látni lehet. Az egyre feszültebbé váló konfliktus szenvedélyes viták, szócsaták formájában valósul meg. A valóságos tettek, a tettleges összeütközések máshol, a színpadon kívül zajlanak le. Ezekről az őr, illetve a hírnökök elbeszéléseiből értesülünk. A tragédia időtartama csupán néhány óra. A kórus (kar), mely énekel (kardal), esetleg tánccal kísérte és magyarázta a cselekményt, elválaszthatatlan a görög drámától. Fontos szerepe volt a kórusban a tragédiák (drámai művek) szerkezeti tagolásában: a mai jelenetnek, felvonásoknak megfelelő részeket választotta el egymástól. Az Antigonéban az egyes kardalok nemcsak elválasztják, hanem össze is kapcsolják az egymás után következő párbeszédes jeleneteket (pld. 1. jelenet – ujjongás a győzelem miatt, új király megjelenése). Észrevehető különbség van a dialógusok és a kardalok verselése, nyelve stílusa között. A dialógusok hatos jambikus sorokból állnak, s a harmadik lábban (a görög eredetiben) legtöbbször sormetszet található.

Az Antigoné szerkezete: Szophoklész nagy művésze a tragédia szerkezeti felépítésének: már az elején érezteti az összeütközés bekövetkeztét. Művészi tudatossága főleg a jellemek megalkotásában tűnik ki. Szerkezet:

Prologosz: 1-99. sor; expozíció; Antigoné, Iszméné

Parodosz: 100-161. sor; a kórus diadalmi éneke, a győzelem üdvözlése

1. epeiszodion: 162-331. sor; bonyodalom kezdete; Kreón, az őr

1. sztaszimon: 332-375. sor; “Sok van mi csodálatos…”- a kórus az ember titokzatos-félelmes-csodálatos hatalmáról énekel

2. epeiszodion: 376-581. sor; a drámai harc fokozódása; Kreón, az őr, Antigoné, Iszméné

2. sztaszimon: 582-625. sor; az emberi sors törékenysége, bizonytalansága a karének témája

3. epeiszodion: 626-780. sor; késleltető mozzanat; Kreón, Haimón

3. sztaszimon: 781-800. sor; a szerelem mindent legyőző hatalmáról szól az ének

4. epeiszodion: 801-943. sor; a drámai feszültség fokozódása, ennek az epeiszodionnak nagy részét a kommosz teszi ki: a kar és Antigoné közös panaszdala

4. sztaszimon: 944-987. sor: a kar Antigoné sorsától meghatva más hősök és hősnők hasonló szenvedéseiről emlékezik meg.

5. epeiszodion: 988-1114. sor; drámai feszültség tetőpontja (krízis); Kreón, Teiresziász, karvezető

5. sztaszimon: 1115-1154. sor; a kórus bizakodva Thébai védőistenéhez, Bakhoszhoz (Dionüszosz) fordul segítségért

Exodosz: 1155-1347. sor; végkifejlet, katasztrófa; első-, második hírnök, karvezető, Eurüdiké, Kreón (Kommosz 1261-1347. sor – Kreón és a karvezető panaszdala)

Exodikon: 1348-1353. sor; “Bölcs belátás többet ér…”

A drámai harc és a jellemek: Szophoklész Antigonéja az európai dráma egy sajátos típusát képviseli. Ez a tragédia egyetlen konfliktus köré épül: két, egymás ellen feszülő akarat összeütközését ábrázolja. A főszereplő rendszerint olyan erkölcsi elveket képvisel, amelyeknek igazságát az adott korban mindenki elismeri. Drámai szituáció, drámai harc. A főszereplő, sorsától függetlenül, általában eléri, amit akar: az ellenfél által létrehozott szituáció megszűnik, s ezután helyreáll az erkölcsi világrend. A drámai cselekmény arra kényszeríti a nézőt, hogy válasszon a színpadon felkínált magatartásformák közül. Az író szinte sugalmazza a helyes döntést a jellemek milyensége által, de állásfoglalása nem mindig egyértelmű és nem menti fel a nézőt a döntés felelőssége alól.

Antigoné és Iszméné: a prologoszban találkozunk velük. Drámai szituáció megjelenése. Isteni (halottat el kell temetni) és emberi törvény (Polüneikész hazaáruló, nem szabad eltemetni) szembenállása. Antigoné és Iszméné döntésének különbözősége. A mű során feltűnő őr is elismeri az isteni törvényt, de még Iszménénél is jobban félti az életét. Antigoné habozás nélkül dönt, s öntudatosan megy “szép halála” felé. De van benne valami emberen túli erő, emberfeletti szenvedély is, mely megborzongatja a nézőt.

Kreón jellemzése, szembeállítása Antigonéval, “Sok van mi csodálatos”, Haimón jellemzése (párhuzam Antigonéval, Kreónnal), Teiresziász és Kreón, Végkifejlet (már késő), Antigoné tragikuma, Kreón bukása.


A görög epika: Iliász és Odüsszeia – a két mű összehasonlítása

Az antik kor

Az ókori görög és római társadalom kultúráját, szellemiségét, emberfelfogását és az ebből eredő hagyományt nevezzük antikvitásnak.

Az antik művészet jellemzői:

– harmóniára való törekvés

– a szabadság és mérték összhangján alapuló esztétikai szemlélet

– az egyén megvalósítási szándéka

Az i.e. VIII-V. századig beszélünk antikvitásról. Görögországban az V. század a virágkora (Periklészi kor), ami egybeesik az athéni demokrácia virágkorával is.

A görög költők verseiben ott a bravúros formakészség: a vers zenéje (hiszen többnyire lantkísérettel énekelve adták elő: innen a líra kifejezés) ritmusa, képgazdagsága. Érzelmileg közvetlenül kifejezett bánat, öröm, félelem, nosztalgia, szenvedés. Mindezeken túl a hétköznapok megannyi személyes és közösségi szituációjának, tevékenységének és érzelmeinek megörökítése és költőivé nemesítése. A természet szépségeinek ábrázolása nemcsak a görögök szépérzékét tanúsítja, hanem azt, hogy sikerült a természet fölé emelkedniük.

A szellemi életet is azok irányították, akik a politikát – az arisztokrácia tagjai. Egymással versengtek a nagy görög és római költők. Közös sajátossága e kor valamennyi jeles tehetségének az a különleges tudásszomj, amely Cicero tökéletességigénye alapján vált embereszménnyé. (Szép test is!) Az i.e. VIII. sz. az epika kora.

A homéroszi világ

A homéroszi eposzvilág a trójai mondakort dolgozta fel, mely rendkívül szerteágazó, sok részmondából áll össze. A mű leírásakor az írónak nem az volt a lényeges, hogy hogyan írja le az eseményeket. Mindkét mű hexameterben van írva, valószínűleg azért, hogy sokkal könnyebben lehessen előadni énekes alkotásként. Fontos, hogy tér és időábrázolásuk nem megegyező. Innen van az az elképzelés, miszerint a két eposzt nem ugyanaz a személy – Homérosz – írta, bár a közhiedelem úgy tartja, hogy az Iliász és az Odüsszeia is az ő alkotása. Az irodalomtudomány mai felfogása szerint a két eposz keletkezese között egy emberöltőnyi idő van (kb. 50 év). Valószínű, hogy az Odüsszeia írója ismerte az Iliászt, és – akar Homérosz volt az író, akar nem – mindenkeppen túl akarta szárnyalni.

A két eposznak nagyon sok azonossága és különbsége van:

Mindeket alkotás műfaja eposz, és a trójai mondakört dolgozzák fel: A bilincseitől szabadult Prométheusz Thetis istennőnek azt a jóslatot adta, hogy akárkinek a felesége lesz, a fia dicsőbb lesz az apjánál. Zeusz ebben az időben készült elvenni Thetis, de a jóslat ismeretében egy földi halandóhoz adta nőül. A lakodalomra mindenkit meghívtak, csak Erist, a viszály istennőjét nem. Ezért egy aranyalmát dobott az ünneplők közé „A legszebbnek!” felirattal. Az almáért Palasz Athéné, Héra és Aphrodité versengett. Parist, a trójai királyfit kérték fel vitájuk eldöntésére. ő Aphroditének adta az almát, mert ő a világ legszebb asszonyát ígérte neki. A hölgy, Szép Heléna azonban Menelaosz felesége volt. Paris megszöktette Spártából és Trójába vitte. A görögök nemzetük sérelmének tartották az asszonyrablást, ezért egyesített sereggel vonultak ostromolni Tróját. Az Iliász a háború kilencedik évében csatlakozik a történethez, az Odüsszeia pedig ott kezdődik, ahol az Iliász befejeződik.

Az eposzokra szintén jellemzőek a hatalmas méretek: monumentális alkotások. Az akkori időben újszerűnek számító verselési formán, hexameterben íródtak. Az eposzokban megjelennek a Homérosz után általánossá vált eposzi kellékek. Ezek alapján mindegyik eposz invokációval, segélykéréssel kezdődik, amely valamelyik múzsához szól („Férfiakról szólj nékem, Múzsa”). Ezután a propozíció, a témamegjelölés következik – Akhilleusz vészes haragja. A történetek nem a mindenség kezdetétől kezdődnek, hanem a dolgok közepébe vágnak (in medias res). A cselekmény megindítása után seregszemle (enumeráció) következik, amely bemutatja a hősöket, családjukat és persze a szembenálló csapatokat. Az eposzokban találhatunk még csodás elemeket, melyek az isteni beavatkozások következményei. Hatalmas terjedelmű hasonlatokat tartalmaznak (Pl.: Andromakhé búcsúzása Hektortól), amelyeknek tulajdonképpen semmi közük nincs a végkifejletre, de így cselekvése alapján többet tudhatunk meg a szereplőről. Megjelenik az ókori Görögország emberközpontú világa, megmutatja az akkori férfi, női emberideálokat, azok külső és belső tulajdonságait. Megtalálhatjuk – az Iliászban Akhilleusz pajzsa készítése közben, az Odüsszeiában az egész művön keresztül a korabeli élet enciklopédiáját. Kisebb-nagyobb mértékben szerepet kapnak bennük az istenek is. A két eposzban még közös, hogy hősei vérengzései ellenére megbékéléssel zárulnak (tessario).

Mint az elején említettem, különböznek az ábrázolási módok. Az Iliászban az események kronologikusak, időrendi sorrendben vannak, és Trója körül játszódnak, viszont az Odüsszeiában párhuzamosan futnak a történet szálai a Földközi-tengeren és partvidékén. Ezt az eposzok keletkezésének kb. 50 évnyi eltolódása okozza.

Mindkét műben fontos szerepet játszanak a főhősök, az emberideálok. Más korszak természetesen más embert állít fel követendő példának. Az Iliász főhőse, Akhilleusz isteni származású, hatalmas erejű, nagy bátorságú ember. Jellemző, hogy a békés, hosszú de névtelen élet helyett a hősi halállal megszerezendő dicső hírnevet választja. A másik kiemelkedő alak Hektor. ő is vitéz, nagy erejű férfi, és ő is nagyobbra tarja a hírnevet, mint az életét, családját. Ezeket az embereket a dicsőség és a harcolni vágyás hajtja. Kegyetlen, vad dühükben belefeledkeznek mindenbe. Ezzel szemben az Odüsszeiában Odüsszeuszt a kíváncsiság, a mindent tudni akarás hajtja. Katonai vitézsége mellett kitűnő mesterember (pl.: tutajt ácsol), az ész embere.

A nőideálok nagyjából megegyeznek. Mindkét műben több nő által megtestesítet ideál létezik. Az Iliászban Andromakhé (Hektor felesége) és Briszéisz (Akhilleusz rabszolganője), az Odüsszeiában Kalüpszo és Pénelopé. ők együtt valósítják meg az ókori nők ideálját (férfi szemszögből): szépek, hűségesek, alázatosak, családszeretők.

Az istenek szerepe az Iliászban rendkívül nagy. ők döntenek el mindent, az ember kezükben csak játékszer, tőlük függ sorsa (Pl.: A két sereg harcát megelőzően egy párviadalban Menelaosz majdnem legyőzi Parist, de Aphrodité megmenti a trójai királyfit). Az Odüsszeiában azonban csak korlátozott szerepük van, az ember már saját maga irányítja a sorsát.

Mindkét műben szerepet kap a hétköznapi élet. Az Iliászból kiderül, hogy a görög nemességet egyáltalán nem érdekli a jövő, a múltjukból élnek, csatákat beszélnek el, az elfogott katonákból lett rabszolgák szolgálják ki őket, miközben azon vitatkoznak, hogy kinek az őse volt nagyobb hős. Itt is fontos szerepet kap a hitvilág, ami a vallás uralkodó szerepére utal. A mesterségek közül az író a kovácsmesterséget emeli ki a könyv, de ezt is isteni foglalkozásként. A hétköznapi munkákat Akhilleusz pajzsáról ismerhetjük meg (Pl.: paraszti munkák, pásztorkodás). Az Odüsszeia jobban koncentrál a hétköznapi életre. Az emberek már nem csak nyers testi erejüket használják, hanem az eszüket is. Előre megterveznek dolgokat, gondolkodásmódjuk fejlettebb, mint az Iliászban.

Az Iliász egy fenséges-tragikus eposz. Legnagyobb részben csata és harcjeleneteket beszél el. Ezért mondhatjuk, hogy az Iliász földhözragadt mű. Mivel a harcokban valamelyik félnek meg kell halnia, tragikus lesz az esemény (Pl.: Hektor halála), fenséges pedig, ha egy embertől emberfeletti teljesítményt láthatunk (Pl.: Akhilleusz gyilkos tombolása). Az Odüsszeiára jobban illik az „utaztató-kalandregény” jelző. A hős szinte minden pillanatát a tengeren tölti, s a veszélyes utazás többnyire ismeretlen célját csupán a szeszélyes szél Választja meg.

Mindkét eposz megbékéléssel végződik. Az Iliászban Akhilleusz (személyes okokból) édesapjára gondol a fia holttestéért könyörgő Priamosz láttán, érzelmei miatt hagy föl a további bosszúval. Az Odüsszeiában Odüsszeusz pedig vak dühe helyett józan eszére hallgat, emberségi okok tartják vissza. Igaz, hogy ő nagyobb vérengzést rendezett a kérők között, mint Akhilleusz a trójaiaknál, de Hektor vétke eltörpül Antinoosz és társai vétke mellett.

Az Iliász és az Odüsszeia kétségkívül az ókori görög irodalom két legfényesebben tündöklő gyöngyszeme. Segítségükkel könnyebben megérthetjük a múlt nagy alakjait, tetteik és cselekedeteik miértjét. A két mű közötti sok hasonlóság és ellentét az ókor lassú változását mutatják be nekünk, melyekből megérthetünk bizonyos örök értékű igazságokat, amelyeket nem tud megváltoztatni sem isten, sem ember.

Homéroszi kérdések:

– élt-e Homérosz

– egy szerző írta-e az Odüsszeiát és az Iliászt

– ha külön nézzük a két művet, van-e egybeesés

Válaszok:

– igen, i.e. II. században élt Homérosz nevű vak vándor énekes.

– nem, mert a felfogások, alapelvek, korszakok értékrendje különböző

–          igen, a stílusjegyek és a szerkesztés alapján

Homérosz és az eposz

A hagyomány Homérosznak tulajdonítja a két nagy ógörög eposzt, az Íliászt és az Odüsszeiát. A két eposz kultúrtörténeti sajátosságaiból megállapítható, hogy kb. száz év van a két mű között.

A rhapszodoszok hősdalai a hírnév fenntartását célozták, egyben viselkedési normát is mutattak, társadalmi értékrend erősítése,

Az eposz kötött formájú nagyepikai mű, amely egy kivételes képességű, természetfeletti erőktől támogatott hősnek egy egész nép életében döntő fontosságú tettét beszéli el.

Az eposzi kellékek:

– nagy terjedelmű, elbeszélő költemény,

– énekekből áll,

– invokáció: a Múzsa segítségül hívása,

– anticipáció: a főhős sorsának előre jelzése,

– propozíció: a téma megjelölése,

in medias res kezdés,

– expozíció,

– enumeráció: seregszemle,

– csodás elemek, isteni beavatkozás, deus ex machina,

– állandó jelzők és ismétlések,

– epikus hasonlatok,

– kiemelkedő főhős (emberideál) és nehéz győzelme,

– reflexió: elmélkedés, írói magyarázat,

– epizódok.

Iliász és Odüsszeia

Mindkét eposz története a trójai mondakörhöz kapcsolódik. Két isteni tettre vezethető vissza a háború.

1. Tündareon király feleségét Lédát hattyú képében elcsábítja Zeusz. Két hattyútojás: Heléné, Klütamnésztra és Kasztor, Polüdeikész.  Heléné Zeusz lánya, Klütamnészra pedig Tündareoné. Heléné férje Menelaosz, Spárta királya, Klütamnésztráé Agamennon, Mükéné királya.

2. Thetin és Péleusz lakodalmi ünnepségén mindenki jelen van, csak Eris, a viszály istennője hiányzik. Bosszút áll: aranyalmát gurít a terembe “a legszebbnek”. Héra, Pallasz Athéné és Afrodité versengenek, a döntőbíró Paris. Afrodité kapja az almát, Paris jutalma Helana.

Asszonyrablás: Paris elrabolja Spártából Helénát a királyi kincsekkel együtt. Agamennon vezetésével megkezdődik a 1o éves háború Trója ellen.

Iliász

Kr.e. 8. sz-ban keletkezett. A művet a trójai mondakör dolgozza fel. A mű egyetlen ostrom szempontjából nem is sorsdöntő-történetet emel ki, melyben felvillantja az előzményeket és sejteti a jövendőt is. A dolgok közepébe vágva indul a mű.

A trójai háború utolsó esztendejének 52 napjáról szól: Akhilleusz haragjának okáról, következményeiről és feloldódásáról. A hétsornyi bevezetés összekapcsolja az emberi és Isteni világot. Apollón papjának megsértésének okáért dögvészt bocsát a görög seregre. Agamennon adja vissza a papnak rabul ejtett lányát. A megalázott hős nem harcol addig, míg megfelelő elégtételt nem kap. Thetis istennő kieszközli Zeusztól, hogy a görögöket verességek érjék. Hektor, trójai királyfi vezetésével az ellenség már a görög tábort ostromolja. Akhilleusz csak abban járul hozzá, hogy Patroklosz az ő fegyverzetében induljon harcba, de ekkor Hektor megöli P-t. Akhilleusz legjobb barátja elvesztése miatti szörnyű fájdalmában bosszúra készül, s hajlandó újra bekapcsolódni a harcba. Anyja kérésére Héphaisztosz készít számára fegyvert. Végül Akhilleusz megöli Hektort, és még holttestét is meggyalázza.

Az istenek szerepe az Iliászban: Iliász világában végső soron mindent az istenek intéznek, a csaták, az egyéni összecsapások kimenetelét az ő szeszélyük, ravaszságuk dönti el: az ember az Istenek játékszerévé válik. Az istenek közvetlenül részt is vesznek az ütközetben. Az istenek halhatatlanok, sebesülésük nem okozhat nekik semmi bajt, mégis jajongva menekülnek az Olimposzra. Az emberi sorssal összehasonlítva az istenek meglehetősen komolytalanok. A halandó emberek az istenek fölé emelkednek: a harcban egyetlen életüket veszíthetik el, míg az istenek nem kockáztatnak semmit. Az Iliász embereszménye Akhilleusz: Anyjától tudja meg, hogy két lehetőség közül választhat:®dicső halál-részt vesz és meghal a csatában (ezt választja)

®hosszú élet érdekében nem harcol

Az eposz egyetlen fejlődő jellemű hőse Akhilleusz. Akhilleusz képes a megtisztulásra. Hektor és felesége találkozása. Búcsúzásként magához akarja venni fiát, de fia nem ismeri fel. A rettenthetetlen harcos lecsatolja sisakját, és karjába veszi a fiát. Elbúcsúzik és elmegy. Ez a jelenet nem békés mivel a túloldalon ott a barbár háború. Akhilleusz pajzsa: a kovácsisten gyorsan és tökéletesen dolgozik. A pajzsa kör alakú:

1)    A legbelső kör a világmindenséget ábrázolja

2)    Az első gyűrű a városi életet mutatja be 2×2 jelenetben

3)    A 2. gy. a nyári és őszi paraszti munkákat mutatja be

4)    A 3. gy. a pásztoréletből választ jelenetet

5)    A pajzs peremén a földkorongot körülvevő Okeánosz található

Odüsszeia

Az Odüsszeia a trójai háborúból hazatérő görög hősök kalandjait elbeszélő eposz. Az Iliászhoz igazodik mind formai sajátosságaiban, mind tartalmában, annak folytatásának tekinthető. Szereplői is az Iliász világából kerülnek ki. Az Iliász a törzsi-nemzetségi társadalom válságát ábrázolta, míg az Odüsszeia az individuum eposza, itt a közösség háttérbe szorul, a téma maga a címadó hős.

Hektor halála után Trója hamarosan elesett. Mindenki hazatért, csak egyetlen hősre várnak Ithakában: Odüsszeuszra. Az ő 10 éves hányódásáról és hazatéréséről szól a mű. A mű 24 énekre tagolódik

(12 ének előzmény, 12 ének otthon)

– 1.–4.: Ithaka, Pülosz, Spárta, 5.–8.: Ogügié, Szkhéria, ugyanabban az időben, JELEN,

– 9.–12.: Odüsszeusz elmeséli kalandjait,

– 13.–24. Leszámolás a kérőkkel.

Új embereszmény: Odüsszeusz. A bevezetés egyetlen embert állít az előtérbe, s elsősorban a főhős jellemzésére szolgál. A hírnévvel nyert halhatatlanság helyébe az élet legfőbb értékként kerül. Egy új történelmi korszak egyéni kezdeményezést, találékonyságot kíván. Az Odüsszeia embereszménye már nem bátor hős, hanem bölcs, leleményes ember a főhős. Odüsszeusz és társai hazatérését már nem az istenek irányítják. Pusztulásuk oka a balgaság, ostoba vétkek és a gátlástalan mohóság. Az O. világában az emberek sorsát már nem az istenek irányítják. Az új, bonyolultabb embereszmény bonyolultabb szerkezetet kíván. Az eposzi cselekmény két szálon fut.

Odüsszeusz kalandjai:

1-feldúlják Iszmaroszt, de sokan elesnek

2-lótuszevők szigete- 3 társa eszik a lótuszból és meghal

3-Küklopszok szigete(megvakítják Polüphéroszt)

4-aiolosz®aiol szelet ad®társak kibontják®vihar

5-télepülösz, ahol óriások sziklákat dobálnak rájuk

6-kirké istennő 21 görög hajóst sertéssé változtat

7-alvilág, Teéresziásztól jóst kap

8-Szirének, O. az árbochoz köti magát (dalok miatt)

9-Szkülla, tengeri szörny®O.6 emberét feláldozza neki

10-Méloisz marháiból 6 napon át lakomáznak, majd tengerre szállva vihar jön®O. éli csak túl. Ithaka-leszámolás a kérőkkel: összekapcsolódik a 2 cselekményszál, jelenidőben folytatódik a mű. Végül győz a belátás és a józan ész.

Eposzi kellékek: idővisszatekintés, enumeráció (seregszemle), in medias res, expozíció, propozíció (téma megjelölés), csodás elemek, ismétlések, retrospektív

Megfogalmazódik egy általános értékrend, erkölcsi kódex, embereszmény, nem csak Odüsszeusz, hanem szolgálók, kondás, fiú, társak, stb. Az ideális görög hős tulajdonságai:

– szellemi-fizikai kiválóság,

– tudásvágy,

– közösségi felelősség,

– céltudatosság,

– alkalmazkodóképesség,

– igazságosság,

– emberség,

– képességei istenhez hasonlóvá teszik.

Az ideál már nem a kiváló harcos, hanem a sokat tapasztalt bölcs, leleményes, politikus ember, aki tudja alakítani saját sorsát.

Az istenek szerepe korlátozott, mindenki a maga bűneiért vállalja a felelősséget.

Állandó jelzői: fényes, bajnok, leleményes, nagyleleményű, bölcsszívű, hősszívű, tarkaeszű, tűrőlelkű, isteni hős/jó, stb.

A két mű összehasonlítása:

Iliász Odüsszeia

bev: Achilleus haragja és ennek                            Odüsszeusz jellemzése

következményei

Világkép: hírnév, dicsőség a                                   legfőbb érték az élet embere: bölcs,

fontos, bátor ember az                                            leleményes, tapasztalt ember

embereszmény

Istenek: az emberek még az                                  az ember sorsát már nem kizárólag az

“istenek játékszerei”.                                                istenek intézik

Szerkezet: egy szakasz van                                    a cselekmény egyszerre, egyidőben  két

kiemelve, kronologikus szálon, két szintéren indul meg.

sorrendben folyik a történet.

Egyéb különbségek:

Az Iliász háborút, az Odüsszeia nagyrészt békés állapotokat tükröz. Tárgya szelídebb, vonzóbb az öldöklő csaták képét mutató Iliásznál. Az Iliász alapja a görög történelem, az Odüsszeia a mese, a fantázia világába visz. Az Odüsszeia egy későbbi korszakra utal szociális, vallási és erkölcsi tekintetben, legalább két emberöltővel később keletkezhetett. Tarkább, könnyedebb, igazi görög kaland. Az Iliász hősköltemény, a lovagregény őse, az Odüsszeia inkább a család-és kalandregényé. Az Iliásznál a harag, az indulat a központi téma, az Odüsszeia az Én eposza, az emberi értelemé. találékonyságé, középpontjában a leleményes Odüsszeusszal. Az Iliász jobban megkomponált, az Od. a sok epizód miatt lazább szerkezetű. Még a nyelvezet, a nyelvjárás is más a két eposznál: Az Iliász az ión és aiol dialektus  keveredéséét mutatja, az Odüsszeia inkább ión. A két eposz nyelve egyszerű, természetes, folyamatos, tiszta, jó hangzású, nem véletlenül lett a későbbi epikusok mintaképe.

Akhilleusz állandó jellem, míg Odüsszeusznál jellemfejlődés figyelhető meg (Különböző területeken gazdagodik jelleme).  Iliászban a saját érdekek alá rendelődik a közösség, az Odüsszeiára az emberközpontúság jellemző, a közösségért és a társadalomért felelősséget vállaló egyén jelenik meg.

Eposzi kellékek:

– invokáció – a Múzsa segítségül hívása

– prepozíció – a téma megjelölése

– in medias res

– enumeráció – seregszemle

– csodás elemek, állandó jelzők, epikus hasonlatok

Hatása az utókorra: (Irodalmi)

Vergilius: Aeneis

Babits: Novella a szirén kalandról

Nauszika Károly: Foják királya

A reneszánsz érdeklődése is erre fordul. XVIII. századi műeposz – mai eposz kérdése felmerül.

Devecsery Gábor fordította magyarra (XX. sz.)

Kodály Zoltán, Monteverdi, Raffaello, Kovács Margit

Babits: Homérosz

“Téged, miként a jó bort hosszú évek

minden század külön mondattal áldott”

Az ókori Európában a később klasszikusnak nevezett, máig példaképül szolgáló görög és római kultúra játszott vezető szerepet. A görög félszigeten és szigetvilágban a Kr. e. második évezred közepére dinamikusan fejlődő államok alakultak ki. Virágkor: Kr. e. V. sz.

Hősköltészet (mítoszok), eposzok, lírai költészet, dráma. Emberközpontúság, természetköltészet.


A haláltudat hatása Kosztolányi életművére

Költészetének kezdetén nem a valóságélményeiből táplálkoztak versei, hanem a századvég modern költőit követte. Verseiben nem eszméket hirdetett, hanem elsősorban dallamokat, hangulatokat teremtett. Lírája az impresszionizmus jegyében bontakozott ki. A közéleti politikától elzárkózik, neki az eredetiség a megfogalmazás a fontos. Hiányzik belőle a küldetéstudat, a pályakezdés időszakában a személyes én világa fogalmazódik meg verseiben, formagazdagság jellemzi, szintúgy, mint Babitsot. A néha öncélúnak látszó fiatalkori könnyedség, a formai bravúr a világháború idején kezd eltűnni művészetéből. Észreveszi mások szenvedését, a szegények nyomorát, s önvád gyötri a maga gondtalanabb életéért. Kései költészetében a közélet a világ felé fordul, formagazdagsága leegyszerűsödik, klasszicizálódik. Költészete a halál közelségében teljesedett ki igazán. Az élet végső, nagy kérdéseivel, a lét miértjével, az egyéni megsemmisülés iszonyatával és a testi szenvedés kínjaival szembesült. Kiskorában örökösen betegeskedett: vékony volt, sápadt, ideges; naponta többször fuldoklási roham fogta el; neuraszténiás asztma gyötörte, s állandóan a haláltól rettegett. Súlyos, gyógyíthatatlan betegségének első tünetei 1933-ban jelentkeztek. A műtétek és a kezelések ellenére állapota nem javult, összesen kilenc műtéten esett át, hangját ideiglenesen elveszítette, s végül mesterségesen táplálták. Betegségének voltak olyan szakaszai, amikor viszonylagosan jobban érezte magát. 1935-ben megismerkedett Radákovich Máriával, a kései szerelem hatására eufórikus hangulatba került. 1936-ban egészségi állapota gyorsan rosszabbodott és többévi szenvedés után ínyrákban meghalt Budapesten.

Legnagyobb költeményeit az elmúlás könyörtelenségének egyre erősödő tudata, a megsemmisüléstől való félelem váltotta ki, mégis az élet szépségéről, az emberi méltóság dicséretéről szólnak a halál közelségében született legszebb alkotásai. Utolsó verseskötete 1935-ben jelent meg Számadás címmel, melynek versei megtervezett sorrendjükben fejtik ki tényleges művészi hatásukat.

A Számadás jelentős darabja a Halotti beszéd, melyben nem a saját, hanem egy másik, egy embertestvér halálán töpreng el a költő. A cím és a két megszólítás („Látjátok feleim” – „édes barátim”) legelső összefüggő szövegű nyelvemlékünket, a Halotti beszédet idézi fel, s egyszerre távlatot ad a Kosztolányi versnek: arra késztet, hogy évszázadokat átívelve összehasonlítsuk a két temetési beszédet. Az 1200 körül keletkezett prédikációban a középkori szerzetes a bibliai történettel igazolta a halál elkerülhetetlenségét, sorra figyelmeztetett, hogy mindnyájan a sír felé haladunk. Kosztolányi nem a halála rettenetéről, szól elsősorban, hanem sokkal inkább az élet ősi titkáról, az ember méltóságáról. A halotti beszéd egyetlen központi gondolatot fejt ki részletesebben: minden ember egyedüli, senki mással össze nem téveszthető. A halál tehát olyat semmisít meg, ami soha többé nem lelhető fel a végtelen térben, sem a végtelen időben: „Szegény a forgandó, tündér szerencse, / hogy e csodát újólag megteremtse”. Minden ember, különös, kiismerhetetlen világ: halála a világmindenség pótolhatatlan vesztessége. Ezt a gondolatot emeli ki az első szakasz végén a megrövidült sorok rímeinek furcsán ható csilingelése: „de nincs már. / Akár a föld: / Jaj összedőlt / a kincstár.” A rímek önálló életre kelnek, a szövegből kiszakadva új jelentést kapnak:” nincs már – kincstár”, „a föld – összedőlt”. A halott élő alakját apró értéktelen, hétköznapi mozaikokból rakja össze a versbeli szónok, de így is, ezekből is egy önálló egyéniség feledhetetlen és megismételhetetlen alakja bontakozik ki:” a homlokán feltündökölt a jegy, / hogy milliók közt az egyetlenegy”. Az ember az élet tisztelete és szeretete a költemény legfőbb üzenete, s ez önmagában is bátor kiállás volt az embertelenné váló világban. Azelőtt a névtelen ember előtt tiszteleg a költő, aki életében „küzdve tört jobbra”.

A Számadás, s egyben a magyar irodalom egyik legjelentősebb, nagy gondolati költeménye a Hajnali részegség. Minden filozófia egyik végső kérdésére, a ”Mért születni, minek élni…” felvetésre keresi a választ. A költő mintha egy furcsa utat járna be a versben: a szürke mindennapi lét sivárságából indul el, s eljut a hajnali ég csodájáig, a csillagokig, egy sajátos létértelmezésig. A költemény látható nyelve rapszodikus versépítésről tanúskodik. Változó a strófák sorszáma, a sorok 3-11 szótagosak, sok a soráthajlás, rendszertelenül váltják egymást a rímek, és a ritmus is izgatottságot sugall. Egy képzeletbeli bizalmas baráthoz való odafordulás, az intim beszéd vershelyzete indítja meg az eszmélkedés, a töprengő gondolkodás folyamatát. Már maga a hangütés szerénykedő feltételes módja is jelzi ezt a közvetlenséget, a kötetlen beszélgetést. A vers lírai hőse a megszólított ismerősnek meséli el gondjai természetes következményét. Ezek után lehangoló, kiábrándító leírás következik. Az álmatlan elbeszélő figyelme másokra terelődik, szobájából be lehet látni az otthonokba. Itt elég negatívan írja le, amit lát, a mindazt, ami ezek mögött van. A beszélő maga is azonosul a többiekkel, nem vonja ki magát a lehangoló, közös emberi sorsból, valamint egyes kifejezések arra utalnak, hogy állatokról, esetleg gépekről lenne szó. Kiszolgáltatottságot, elgépiesedést, ürességet sugall a vers első nagy szerkezeti egysége.  A „de” kötőszót követően megváltozik a szemlélődés iránya, a földivel szemben az égire siklott a tekintet. Megpillantotta a hajnali égbolt „tiszta, fényes nagyszerűségét”: a lassan kihunyó csillagok ragyogását, a hajnalhasadás ünnepi csodáját. S megkezdődik az ámulat, s valami varázslat folytán a felnőtt átlép a gyermekkor védett, s a végső kérdésekre még nem gondoló biztonságába. A hétköznap szürkeségével szembekerül az égi, ünnepi létezés misztikus szépsége, s e 68 soros részben a gyermek, a lírai narrátor. Az ő korlátokat nem ismerő képzelete népesíti be mesebeli lényekkel az őszi pirkadat gazdag csodáit. A látomás középpontjába egy báléj vége került, amikor is feltárul a mennyei palota kapuja, mialatt a házigazda búcsúzik bálozó vendégeitől. A gyermek jellegzetes ámuló-bámuló gesztusát fejezi ki a látomássár végén a helyzetrögzítés: ”Szájtátva álltam, / s a boldogságtól föl-föl kiabáltam”. Ekkor a költemény gondolkodó hőse a gyermekkori mennyországból visszahull a felnőttség sivár világába. Bűntudattal fordul maga ellen, magát vádolja a számonkérő kérdőmondatok felkiáltásaiban. Az új élmény szemszögéből kudarcnak, értelmetlen kisiklásnak érzi lenti, robotoló életét. Nyers elutasító szókapcsolatokkal határolja el magát a jelentéktelen kéziratoktól, talmi életcéloktól. Ezek miatt, csak későn, az élet végén látta meg az égi estélyt, pedig már 50 éve fölötte volt. Csak most a halál közelében jött rá, hogy a létezés csodálatos, s az életnek mégis van értelme. Ennek az új megvilágosodásnak a hatására fordul ismét a bizalmas barátjához, s neki gyónja meg ellentmondó érzéseit. A művet lezáró vallomásban egyszerre van jelen az önfeledt boldogság és a közeli elmúlás tragikus boldogtalansága, a vallási hitetlenség és ennek ellenére egy áhítatos hit „egy nagy ismeretlen Úr” létében. Ez a megtört beismerés kényszeríti a földre boruló hálaadásra.

Legutolsó verse a Szeptemberi áhítat, gyerekes ámulattal zengi az élet gyönyörűségeit. A költemény születésekor már túl volt egy súlyos műtéten, újra bizakodni kezdett, s egy új, utolsó nagy szerelem éltette. A költő a megsemmisülés előtt szeretne “még újra lenni” és hinni az “élet örök kincsében”. A költemény második része az újra felfedezett világ minden parányi részletének áhítattal és naiv ámulattal való megcsodálása. A halálból visszatérő, újraszülető lélek boldog rajongással kiált fel: “Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, a fájdalom, a koldusgúnya is”. A halál szemszögéből nézve széppé varázsolódik a csúnya, a fájdalom, a szegénység is, hiszen mindez az élet tartozéka, s a létezés a nem-léttel szemben csakis boldogítóan gyönyörű lehet. Az életben való gyönyörködés varázsolja csodás meseországgá az egész világot, ahol minden titokzatos szépséggel telik meg. A költemény lírai hőse kapkodó sietséggel fedezi fel, s mutatja meg a hétköznap legmindennapibb tárgyait, amelyek most soha nem látott szépséggé változnak: pl. egy kis templom; a műhelyében dolgozó varga; a zuhogó eső. Az élet örök kincséhez jutott el a halál küszöbén a lélek, megvalósult, amiért a vers kezdő soraiban fohászkodott. Ezzel a hittel lázad az elmúlás, a rohanó idő ellen a záró sorokban.

A költő a szeptemberi naphoz fohászkodik; ez a nap az élet forrása, érleli az édességet, menedéket jelent a hideggel, a halállal szemben. Fiatalságára, életrevalóságára hivatkozik, lelkendezve mutatja föl a szeptember érett gyümölcseit. Majd egyetemes távolokba nyitja a képet, s egy csodás országban találjuk magunkat. Az idill a tovatűnt gyerekkort idézi fel benne; aztán váratlanul össze nem tartozó dolgokat sorakoztat egymás mellé, seregszemlét tart a világ mozzanatai felett, s a halálra készülő ember örök kérdését teszi fel: “Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló? …”. A vers végén az élet teljes diadalát hirdeti: “Szép életem, lobogj, lobogj tovább, | cél nélkül, éjen és homályon át.”

Kosztolányi a Nyugat első nagy nemzedékének a századelő művészi átalakulásának képviselője. Rendkívül tehetséges volt, s nagy könnyedséggel, tökéletes rímeléssel verselt. Távol állt tőle Ady küldetéstudata és Babits morális szigorúsága is, az ő erkölcse a szépség volt, s az alkotás függetlenségét hirdette. Egyformán maradandót alkotott lírában és elbeszélő prózában. Műfordító, az irodalom, a versek tudományának szakembere is, minden nyelvi dolgok tudója. Regényeiben, novelláiban a lélek homályos mélyeit, a cselekvések rejtve maradt indítékait igyekezett földeríteni. Ismerte a pszichoanalízis megteremtőjének, Sigmund Freudnak tanításait, hatással volt rá a magyar Ferenczi Sándor gyakorlata is, s Kosztolányi használta fel elsőként a magyar irodalomban a lélekelemzés eredményeit. Sok nyelvművelő cikke jelent meg, nyelvszemlélete a legújszerűbb volt a magyar klasszikus modernségben. A harmincas évek elején Shakespeare fordítása jelent meg, valamint kínai és japán versek fordított gyűjteménye is megjelent.


A homéroszi eposzok embereszménye, értékrendje és szerkezete, magatartások és értékrendek ütközése a görög tragédiában

Az ókori görög irodalom

Az ókori görög kultúra kialakulása jelentette az európai kultúra kezdetét is. Az egyetemes európai kultúra mint múltjára tekint vissza az görög irodalomra, színházmüvészetre, építészetre és szobrászatra, s az ezekbõl áradó világ- és emberszemléletre. Világszemléletük legnagyobb újdonsága az ember felfedezése”: az a felismerés, hogy minden élõlény között a leghatalmasabb az ember, õlett minden dolgok legfobb mércéje és végsõ célja. Ebbõl az emberközpontúságból következik, hogy isteneiket is emberi formában ábrázolták. Az európai irodalom kezdetét két hatalmas elbeszélo költemény jelzi, az liász és az Odüsszeia. Az ókori hagyomány mindkét eposz költõjének Homéroszt tartotta. Mindkét eposz történetének elozményei visszanyúlnak azokhoz a mondákhoz, melyek a trójai háborúval kapcsolatosak, s amelyekbol aztán kialakult az ún. trójai mondakör. (az alma története)

A Homéroszi eposzok:

-Az ókori hagyomány az Iliász és az Odüsszeia szerzõjének Homéroszt tekinti.
-Keletkezésük kb. i.e.8.sz.
-Műfaji elozményei az un. genealógiai énekek lehettek.
-Nyelvezetük a köznapi életben nem használt műnyelv.
-Ujszerű versforma.
-Valószínűleg az Odüsszeusz egy emberöltovel késobb keletkezett.
-Mindkét eposz története a trójai mondakörhöz tartozik.

Iliász
– A trójai háború után i. e. a 8. században alkotta meg költoje a szóbeliileg hagyományozott mondaanyag felhasználásával.
– A történeti mag az a hódító hadjárat, amelyet a görög városállamok Kisázsia partvidékéért indítottak, Trója (Ilion) városának elfoglalásáért.
– Homérosz a trójai mondakör bonyolult eseménysorozatából tudatos költoi leleménnyel csupán egyetlen történetet emel ki, felvillantja az elozményeket, és sejteti a jövendot is.
– A hosköltemény a trójai háború utolsó 52 napjáról szól: Akhilleusz haragjának okáról, következményeirol és feloldódásáról.
– Szerkezete:
– in medias res
-Felvillantja az eseményeket és sejteti a jövendot is.
-Homérosz az eposzirás múzsájához ,Kallignéhoz intéz fohászt,segélykérést(invokácio), majd tömören megjelöli költeményének témáját(propoziocio).
-a rövid bevezetés(expozicio) összekapcsolja az emberi világot az istenekkel :Akhileus haragját, mint az események közvetlen okát és Zeus akaratát mint az események legfontosabb irányítóját.
– Az eposz egyenes vonalú kronologikus sorrendben adja elo a történetet.
-Homéros felhasznál néhány anakronisztikus epizódot is.
-Az Iliász embereszménye:
-Akhileusz.
-A sors látásának és vállalásának tudatossága,vitézi ereje,halálmegveto
bátorsága emeli minden trójai és görög hos fölé.
-A hosi halállal megszerzendo hírnevet ,a dicsoség emberi ideálját választotta a hosszú,békés de dicstelen élet helyett.
-A katonai erényekbe ,a harci dicsoségben megtestesülo emberi nagyság a Homérosz-kori nemesség ideálja volt,s ennek megtestesítoje volt Akhileusz.
-Ö az eposz egyetlen fejlodo jellemű hose,képes a megtisztulásra.

Odüsszeia

-Odüsszeuszt egy nimfa szerelme és Poszeidon haragja tartja távol Ithakától.
-Az ö 10 éves hányattatásairól szól az eposz.
-in medias res
-40 napot ír le de az eposz ido illetve térbeli kiterjedése sokkal nagyobb.
-24 énekre tagolódik.
-Az eposz cselekménye egyszerre két szálon ,két szintéren indul meg.
-Az új embereszmény:
-Az Odüsszeia világképe és embereszménye eltér az Iliászétól. Világkép:A világról,az életrol,
-A hírnévvel szerzett dicsoség helyébe az élet lép. a társadalmi jelenségekrol
-Uj történelmi korszak-társadalmi változások-az eszmény megváltozása vallott nézetek összessége.
-Odüsszeusz:kiváló harcos,legfobb erénye az okosság,az igazságosság,a minden tudatos megismerésének szomjúsága,a kompromisszumokra való képesség,a tapasztalat szülte óvatosság, a cselekedetek következményeinek latolgatása.
-Az Odüsszeusz embereszménye tehát nem a bátor ember hanem a sokat tapasztalt , bölcs, leleményes, politikus ember.

A görög tragédia

-A dráma egyik műfaja a tragédia.
-Uralkodó esztétikai minosége a tragikum olyan értékszerkezet, melyben hirtelen nagy értékveszteség értékpusztulás következik be.
– a tragikus hos többnyire pozitív erkölcsi értékekkel rendelkezik és az ellenségeivel folytatott harcban bukik el, bukása felemelõ.
– A legtöbb irodalomtörténész szerint a görög tragédia Szophoklész művészetében érte el a legmagasabb csúcsot
– A drámák szerkezeti felépítésében, a jellemek megformálásában kiemelkedoen nagyot alkotott.
– Szophoklész 120 tragédiát írt.Antigoné című tragédiája a thébai mondakörhöz kapcsolódik.

Szophoklész: Antigoné.

-A thébai mondakörhöz kapcsolódik.
-k.b. i.e.440
-A tragédiák egyetlen konfliktus köré épül.A fõszereplõ olyan erkölcsi elveket képvisel amelyeknek az adott korban mindenki elismer.
-A prologosz alkotja az expoziciot ,itt ismerjük meg az elõzményeket.,itt jelenik meg a drámai szituáció.
-A drámában Antigoné az egyetlen aki az emberség és a lelkiismeret parancsát többre tartja életénél.
-Antigoné tragikus hõs.Bukása ellentétes érzelmeket kelt.
-Kreont nem az Istenek sújtják le hanem a saját bűnei roppantják össze.
-Antigoné bebizonyította:létezik még erkölcs és erõ.
– Az Antigoné szereplõi mind valamilyen eszmék vagy magatartást képviselnek: Antigoné az õsi törvényt, a testvéri szeretet; Kreón a zsarnokságok; Iszméné az engedelmességet, a belenyugvást. A szereplok egyéni jellemvonásait, kedvteléseit nem ismerjük, a hosök mindvégig tragikus pózban állnak elottünk.
– Antigoné hõsi példája arra tanít ,hogy nem szabad elkövetni embertelenséget még parancsra sem.

Szophoklész:Odipusz király

-k.b. i.e. 420.
-A thébai mondakör.
-Az írói világszemléletet a Peloponnészoszi háború leírásából ismerhetjük meg.
-A cselekmény a drámai szituációból bomlik ki.
-Sajátos feszültséget ad ,hogy a nyomozó és a bűnös ugyanaz a személy.
-Odipusz olyan jellem aki nem képes élni az adott szituációban.
-Megalkuvásra önámításra képtelen.
-Az igazság felderítése nemcsak a saját származásának titkaira irányult hanem uralkodói kötelessége is volt.
-A tragikus hõs átlagon felüli,de nem tökéletes,nem hibátlan,ezért érezzük hozzánk közelállónak,emberinek.
-Csak igy válhat ki belõlünk szánalmat és részvétet.


A Homéroszi világ jellemzése az Íliász és az Odüsszeia alapján

A homéroszi eposzvilág a trójai mondakort dolgozta fel, mely rendkívül szerteágazó, sok részmondából áll össze. A mű leírásakor az írónak nem az volt a lényeges, hogy hogyan írja le az eseményeket. Mindkét mű hexameterben van írva, valószínűleg azért, hogy sokkal könnyebben lehessen előadni énekes alkotásként. Fontos, hogy tér és időábrázolásuk nem megegyező. Innen van az az elképzelés, miszerint a két eposzt nem ugyanaz a személy – Homérosz – írta, bár a közhiedelem úgy tartja, hogy az Íliász és az Odüsszeia is az ő alkotása. Az irodalomtudomány mai felfogása szerint a két eposz keletkezese között egy emberöltőnyi idő van (kb. 50 év). Valószínű, hogy az Odüsszeia írója ismerte az Íliászt, és – akar Homérosz volt az író, akar nem – mindenkeppen túl akarta szárnyalni.

A két eposznak nagyon sok azonossága és különbsége van:

Mindeket alkotás műfaja eposz, és a trójai mondakört dolgozzák fel: A bilincseitől szabadult Prométeusz Thetis istennőnek azt a jóslatot adta, hogy akárkinek a felesége lesz, a fia dicsőbb lesz az apjánál. Zeusz ebben az időben készült elvenni Thetist, de a jóslat ismeretében egy földi halandóhoz adta nőül. A lakodalomra mindenkit meghívtak, csak Erist, a viszály istennőjét nem. Ezért egy aranyalmát dobott az ünneplők közé “A legszebbnek!” felirattal. Az almáért Palasz Athéné, Héra és Aphrodité versengett. Pariszt, a trójai királyfit kérték fel vitájuk eldöntésére. Ő Aphroditének adta az almát, mert ő a világ legszebb asszonyát ígérte neki. A hölgy, Szép Heléna azonban Menelaosz felesége volt. Parisz megszöktette Spártából és Trójába vitte. A görögök nemzetük sérelmének tartották az asszonyrablást, ezért egyesített sereggel vonultak ostromolni Tróját. Az Íliász a háború kilencedik évében csatlakozik a történethez, az Odüsszeia pedig ott kezdődik, ahol az Íliász befejeződik.

Az eposzokra szintén jellemzőek a hatalmas méretek: monumentális alkotások. Az akkori időben újszerűnek számító verselési formán, hexameterben íródtak. Az eposzokban megjelennek a Homérosz után általánossá vált eposzi kellékek. Ezek alapján mindegyik eposz invokációval, segélykéréssel kezdődik, amely valamelyik múzsához szól (“Férfiakról szólj nékem, Múzsa”). Ezután a propozíció, a témamegjelölés következik – Akhileusz vészes haragja. A történetek nem a mindenség kezdetétől kezdődnek, hanem a dolgok közepébe vágnak (in medias res). A cselekmény megindítása után seregszemle (enumeráció) következik, amely bemutatja a hősöket, családjukat és persze a szembenálló csapatokat. Az eposzokban találhatunk még csodás elemeket, melyek az isteni beavatkozások következményei. Hatalmas terjedelmű hasonlatokat tartalmaznak (Pl.: Andromakhé búcsúzása Hektortól), amelyeknek tulajdonképpen semmi közük nincs a végkifejletre, de így cselekvése alapján többet tudhatunk meg a szereplőről. Megjelenik az ókori Görögország emberközpontú világa, megmutatja az akkori férfi, női emberideálokat, azok külső és belső tulajdonságait. Megtalálhatjuk – az Íliászban Akhileusz pajzsa készítése közben, az Odüsszeiában az egész művön keresztül a korabeli élet enciklopédiáját. Kisebb-nagyobb mértékben szerepet kapnak bennük az istenek is. A két eposzban még közös, hogy hősei vérengzései ellenére megbékéléssel zárulnak (tessario).

Mint az elején említettem, különböznek az ábrázolási módok. Az Íliászban az események kronologikusak, időrendi sorrendben vannak, és Trója körül játszódnak, viszont az Odüsszeiában párhuzamosan futnak a történet szálai a Földközi-tengeren és partvidékén. Ezt az eposzok keletkezésének kb. 50 évnyi eltolódása okozza.

Mindkét műben fontos szerepet játszanak a főhősök, az emberideálok. Más korszak természetesen más embert állit fel követendő példának. Az Íliász főhőse, Akhileusz isteni származású, hatalmas erejű, nagy bátorságú ember. Jellemző, hogy a békés, hosszú de névtelen élet helyett a hősi halállal megszerezendő dicső hírnevet választja. A másik kiemelkedő alak Hektor. Ő is vitáz, nagy erejű férfi, és ő is nagyobbra tarja a hírnevet, mint az életét, családját. Ezeket az embereket a dicsőség és a harcolni vágyás hajtja. Kegyetlen, vad dühükben belefeledkeznek mindenbe. Ezzel szemben az Odüsszeiában Odüsszeuszt a kíváncsiság, a mindent tudni akarás hajtja. Katonai vitézsége mellett kitűnő mesterember (pl.: tutajt ácsol), az ész embere.

A nőideálok nagyjából megegyeznek. Mindkét műben több nő által megtestesítet ideál létezik. Az Íliászban Andromakhé (Hektór felesége) és Briszéisz (Akhileusz rabszolganője), az Odüsszeiában Kalüpszo és Penelopé. Ők együtt valósítják meg az ókori nők ideálját (férfi szemszögből): szépek, hűségesek, alázatosak, családszeretőek.

Az istenek szerepe az Íliászban rendkívül nagy. Ők döntenek el mindent, az ember kezükben csak játékszer, tőlük függ sorsa (Pl.: A két sereg harcát megelőzően egy párviadalban Menelaosz majdnem legyőzi Pariszt, de Aphrodité megmenti a trójai királyfit). Az Odüsszeiában azonban csak korlátozott szerepük van, az ember már saját maga irányítja a sorsát.

Mindkét műben szerepet kap a hétköznapi élet. Az Íliászból kiderül, hogy a görög nemességet egyáltalán nem érdekli a jövő, a múltjukból élnek, csatákat beszélnek el, az elfogott katonákból lett rabszolgák szolgálják ki őket, miközben azon vitatkoznak, hogy kinek az őse volt nagyobb hős. Itt is fontos szerepet kap a hitvilág, ami a vallás uralkodó szerepére utal.

A mesterségek közül az író a kovácsmesterséget emeli ki a könyv, de ezt is isteni foglalkozásként. A hétköznapi munkákat Akhileusz pajzsáról ismerhetjük meg (Pl.: paraszti munkák, pásztorkodás). Az Odüsszeia jobban koncentrál a hétköznapi életre. Az emberek már nem csak nyers testi erejüket használják, hanem az eszüket is. Előre megterveznek dolgokat, gondolkodásmódjuk fejlettebb, mint az Íliászban.

Az Íliász egy fenséges-tragikus eposz. Legnagyobb részben csata és harcjeleneteket beszél el. Ezért mondhatjuk, hogy az Íliász földhözragadt mű. Mivel a harcokban valamelyik félnek meg kell halnia, tragikus lesz az esemény (Pl.: Hektór halála), fenséges pedig, ha egy embertől emberfeletti teljesítményt láthatunk (Pl.: Akhileusz gyilkos tombolása). Az Odüsszeiára jobban illik az “utazó-kaladregény” jelző. A hős szinte minden pillanatát a tengeren tölti, s a veszélyes utazás többnyire ismeretlen célját csupán a szeszélyes szél Választja meg.

Mindkét eposz megbékéléssel végződik. Az Íliászban Akhileusz (személyes okokból) édesapjára gondol a fia holttestéért könyörgő Priamosz láttán, érzelmei miatt hagy föl a további bosszúval. Az Odüsszeiában Odüsszeusz pedig vak dühe helyett józan eszére hallgat, emberségi okok tartják vissza. Igaz, hogy ő nagyobb vérengzést rendezett a kérők között, mint Akhileusz a trójaiaknál, de Hektor vétke eltörpül Antinoosz és társai vétke mellett.

Az Íliász és az Odüsszeia kétségkívül az ókori görög irodalom két legfényesebben tündöklő gyöngyszeme. Segítségükkel könnyebben megérthetjük a múlt nagy alakjait, tetteik és cselekedeteik miértjét. A két mű közötti sok hasonlóság és ellentét az ókor lassú változását mutatják be nekünk, melyekből megérthetünk bizonyos örök értékű igazságokat, amelyeket nem tud megváltoztatni sem isten, sem ember.


A kisember illúziója és pusztulása Gorkij és Miller drámáiban

Gorkij: Éjjeli menedékhely

Kosztiljov éjjeli menedékhelyén élnek összezsúfolva a társadalom reménytelen számkivetettjei. Akad köztük tolvaj és utcalány, levitézlett mágnás és nyomorgó becsületes ember. Sem otthonuk, sem biztos megélhetésük, némelyiküknek már neve sincs. Múltjuk van csak, valami homályos régi bűnnel, és a kíméletlen társadalmi rend nem enged többé emberi életet számukra. Keserves boldogtalanságban élnek mindannyian.

Nasztya az utcalány ponyvaregények romantikájába menekül. A lezüllött báró durva gúnyolódásával még ezt az örömöt is elvitatja tőle. Klescs, az elszegényedett lakatos büszke arra, hogy ő becsületes munkával keresi kenyerét, de önbecsülése nagyon is indokolatlan, hiszen szívtelen, durva ember, aki feleségét, Annát, halálos tüdőbajba hajszolta, és még most sincs egy jó szava sem a szerencsétlenhez.

Ellenséges érzésekkel figyeli a körülötte kavargó emberi sorsokat Bubnov, a hajdani szűcsmester is. Az ital vitte a lejtőre a valaha népszerű és tehetséges színészt. Szervezetét átjárta a gyilkos méreg. Csak nagyritkán vannak tiszta pillanatai, amikor kétségbeesve eszmél rá, hogy hová süllyedt. Hozzá hasonlóan értelmes és művelt ember volt hajdani életében Szatyin, a távírász is. Ma már csak kiábrándult bölcselkedő, notórius hamiskártyás. Emberülésbe keveredett, és a börtönben társaihoz züllött.

A nyomorúság vámszedői, a házigazdáék sem boldogok. Kosztiljovot, a vén fösvény orgazdát felesége, az életerőtől kicsattanó Vaszilisza pokolba kívánja, de tönkreteszi ártatlan fiatal húga, Natasa életét is, mert érzi hogy szeretője, a tolvaj Vaszka Pepel már ráunt, és testvérére vetett szemet.

A kavargó szenvedélyek, célt tévesztett emberi sorsok e vigasztalatlan gyűjtőhelyére új jövevény érkezett, Luka, a ravasz öreg vándor. Múltjáról keveset beszél. Lehet, hogy szökevény, de talán csak kifogyhatatlan érdeklődése az élet minden titka iránt űzi vénségében is mindig más tájakra. Halk szavu, barátságos ember. Csakhamar ő lesz a középpontja a sok nagyhangú nyomorult életének. Abban különbözik társaitól, hogy nemcsak a maga bajával törődik. Szent hazugságokkal, jóságos mesékkel vigasztalja a többi elesettet.

Anna halálát megkönnyíti. A színészbe reménységet önt: arra bíztatja, hogy keresse fel az alkoholistákat kigyógyító szanatóriumot. Pepelt, a tolvajt rábeszéli, hogy induljon Natasával magaszántából Szibériába, hogy ott becsületes, új életet kezdjenek. Kegyes lódításaival pillanatnyi vigaszt ad a szerencsétleneknek, de arra, hogy sorsukon lendítsenek, hazugságból nem lehet erőt meríteni.

Érezheti ezt Luka maga is, mert a menedékhely életének válságos pillanatában, amikor a házigazdáék között kitör a botrány Natasa és Vaszka egyessége miatt, és a gonosz Vaszilisza végre elteszi láb alól gyűlölt férjét, a vén vigasztaló búcsúszó nélkül elszelel.

A gyilkosság mindannyiuk életét felkavarja. A most már gyűlölködő hajdani szeretők, Vaszka és Vaszilisza egymásra akarják hárítani a bűnt. A szerencsétlen Natasa, akit gonosz nénje leforrázott, nem hiszi többé, hogy Vaszka valóban szereti, és meg akarta ebből a pokolból menteni. Amint lábra tudott állni, nyoma veszett. A megfogyatkozott kvártélylakók új háziasszonya eddigi lakótársnőjük, a lepénysütő Kvasnya lett. A felizgatott kedélyek lecsillapodtak. Eszükbe jutott az öreg vándor. Van aki szeretettel, van aki haraggal emlékszik rá. Szatyin értette meg egyedül az öreg vigasztalót.

Arthur Miller: Az ügynök halála

Arthur Miller ma élő író. Az 1940-es években munkálkodott. Ráfogták, hogy szimpatizál a kommunista pártokkal. Marilyn Monroe volt a felesége. Tökéletesen ismerte a ‘40-es, ‘50-es évek Amerikáját, amit a gazdasági fellendülés jellemzett.

A darab két idősíkot mutat be. Willy Loman a darab elején öreg ember, a másik idősík a fiatalsága. A foglalkozása utazóügynök. Úgy véli, hogy jó a rábeszélőképessége, és mindig abban reménykedik, hogy a következő nap sikeresebb lesz. Ebben az illúzióban él, de a darab végén rájön, hogy elrontotta az életét. Rájön, hogy a kertesház, amit végre kifizetett, és az övé lett, már nem a régi. A hűtő részleteit is fizetnie kell, ráadásul a kocsit is összetöri. Fáradt.

30 éves fia, Biff hazajött, és munkát keresett. Willy boldog, mert azt hiszi, hogy jobb állást kap, és fia is dolgozhat. Willy új körzetet szeretne, hogy ne kelljen neki annyit utaznia. A főnöke fiatal, Charley nevű barátjának fia. A fiú azt tanácsolja neki, hogy pihenjen inkább, mert azt nem meri megmondani neki, hogy elbocsátaná.

Biff fiatalkori barátja főnök lett. Mikor Biff munkát keresett, nem ismerte meg őt régi cimborája. Ezek így konkrétan nem tudódnak ki, hanem összekeverednek a múlt képeivel.

Willy rájön, hogyha nagybátyjával ment volna el, milliomos lehetett volna, de ő azt hitte, hogy az ügynökösdi gyors sikert hoz majd. A könnyebb utat választotta. Csak fecsegő, nem szavahihető ügynök lett. Azt hitte, hogy öregkorára megtarthatja tekintélyét.

Biff életét is ő rontotta el. A fiúnak 17 éves korában azt mondta, hogy ne tanuljon, csak sportoljon, mert így könnyebben bekerülhet az egyetemre. A fiú elhitte. Egy nap hazatért egy labdával, amit ellopott. Az apja nem szólt érte semmit. Mindig csak dédelgette. Biff megbukott matematikából, és nem engedték érettségire. A szomszéd fiú, Bernard felajánlotta segítségét, de Biff ahelyett, hogy elfogadta volna, inkább apja után ment Bostonba. Segítségét akarta kérni, hogy beszéljen a tanárjával, de csalódott. Apját egy nővel találta, ráadásul ki is tuszkolta őt a szobából. Semmilyen iskolai végzettséggel nem rendelkezett. Több apró munkahelye volt. Lopott is azért, hogy megélhessen. Teljesen lezüllött. Most hazajött pénzt kérni.

Vacsorát szerveztek testvérével, Hap-pel. Mindenki hazudik, senki sem említi kudarcát. Biff pénzt kér egy új üzlet megnyitására. Willy úgy gondolja, csak úgy adhatna pénzt fiának, ha meghalna, és a biztosító fizetne. A mű végén autóbalesetben meghal. Halála menekülés az élettől és önfeláldozás egyben.

Rekviemmel zár (utószó). Hatalmas temetést szerveznek, de senki sem jön el. Biff rájön, hogy nem akar úgy járni, mint az apja.


A kiszolgáltatottság és lelki torzulás ábrázolása a XIX. századi orosz kisepikában

Nyikolaj Vasziljevics Gogol

Ukrajnai kozák családból származott. 1828-ban került Pétervárra, volt színész, hivatalnok, egyetemi tanár. 1836-ban elhagyta Oroszországot, kisebb megszakításokkal Itáliában, Rómában tartózkodott, s csak 1848-ban, miután elzarándokol Jeruzsálembe, tért véglegesen haza. Meghasonlott lélekkel, súlyos depresszióban töltötte utolsó éveit.

Az orosz realizmus egyik legelső kiemelkedő írója, az ún. kisemberirodalom megteremtője volt. Az orosz irodalom az ő művészetével fordult erőteljesen a verstől a prózai műfajok, a regény és az elbeszélés felé. Puskin fedezte fel, tőle kapott nemcsak bátorítást, hanem felhasználható irodalmi témákat is. Puskin ötlete alapján született meg két legismertebb alkotása, A revizor s a Holt lelkek.

Anton Pavlovics Csehov

Taganrongban született 1860-ban. Apja vegyeskereskedő volt. 1879 őszén Moszkvába költözött. Beiratkozott az orvosi egyetemre, s 180-ban jelentkezett először a sajtóban. A ‘80-as évek elején írt humoreszkjei mesterien ötvözik a tudálékos ostobaságot, az idült önhittséget, a talpnyaló szolgalelkűséget, a gerinctelen köpönyegforgatást s az efféle emberi hitványságokat. Az évtized második felétől novellái elmélyülnek. Írásai főleg a századvégi orosz ember sajátéletérzését fejezik ki. Egy ideig orvosként dolgozott, de hamarosan csak az írásnak szentelte életét. Melihovóban majd Jaltán élt. Tüdőbetegségben, hosszas szenvedés után halt meg.

Az orosz realizmus

A regény középpontjában a vidék csüggesztő sivársága, a közállapotok vigasztalansága, a feudális jellegű városokban élő kisemberek szánalmas vergődése áll. Az orosz regényírók fedezték fel és ábrázolták először a szegényeket, az alázatosakat és megalázottakat, a cári rendszer lelkileg deformált kiszolgálóit és kiszolgáltatott áldozatait. Az orosz realista írók hősei afféle „fölösleges” emberek, akik valamilyen magasabb elhivatottság nélkül, tétlenül, üresen tengetik napjaikat. Egyedül Tolsztoj műveinek alakjai próbálják keresni az élet értelmét, s hőseiben előbb-utóbb kigyullad a fény, s példát mutatnak arra, hogyan kellene élni.

Gogol Köpönyegében a humort, a komikus hatást az elbeszélés modora váltja ki, nem a téma. Ez önmagában is nevetséges. Gogolnál a téma csak másodlagos, maga a mese, a cselekmény igen egyszerű. Egy senkitől meg nem hallgatott, magányos, megnyomorított kisember észrevétlenül meghal bánatában ellopott köpönyege miatt, amellyel az életet lopták el tőle. Halála után egy ideig kísértetként jár vissza a túlvilágról, s rangra és címre való tekintet nélkül mindenkiről leráncigál mindenféle köpönyeget. A bosszú e komédiája igazságszolgáltatás Akakij Akakievicsnek, de egyben az író ítélete is felette: élete nem több egy köpönyeg értékénél.

Gogol művében rávilágít arra, hogy a „kisemberség” nem függ közvetlenül a társadalmi rangtól és a hivatali beosztástól. A főszereplő halálát többféleképpen is lehet értelmezni. Az egyik, miszerint Akakij Akakievicstől köpönyegével együtt emberi méltóságát is elrabolták, s a szerencsétlen kishivatalnok ebbe halt bele.

Sokkal valószínűbb, hogy életének megszakadása a csinovnyik-létével kapcsolatos. Egész pályafutása alatt megalázkodó, mintaszerű hivatalnok volt. Mindig a magasabb állású személyiségek értékrendjéhez igazodott. Létének legfőbb értelmét abban látta, hogy a felette állók elismerését kivívja.

Akakij Akakievics olyan helyzetbe jutott, amilyenben egy igazi csinovnyik képtelen élni. Kiváltotta egy nála magasabb állású ember rosszallását, haragját. Ezzel megszűnt csinovnyiknak lenni. Addigi élete összeomlott.

Csehov A csinovnyik halálában mutatja be hősén keresztül egy kisember szánalmas megalázkodását. Cservjakov, hagyatéki végrehajtó a novella hőse. Ugyanolyan megnyomorított lelkű kishivatalnok, mint Akakij Akakievics, de sajátosan leszűkített világában ő is megelégedett, jól érzi magát.

A bonyodalom akkor kezdődik, amikor egy színházi előadás alkalmával letüsszentette az előtte ülő Brizzsalov államtanácsost. A szolgalelkű alázatra nevelt kishivatalnok riadt képzeletében azonban ez az ártatlan élettani megnyilvánulás szörnyű bűnné terebélyesedik, hiszen egy magasabb állású személynek, egy főtisztviselőnek okozott kellemetlenséget.

Cservjakov azonnal bocsánatot kér, s a tábornok nem is foglalkozik többet az üggyel. A szerencsétlen csinovnyikot azonban továbbra is gyötri a bűntudat. Ismételt bocsánatkéréseivel zaklatja a tábornokot. Mikor hatodszorra is megalázkodva kér elnézést, Brizzsalov valóban megharagszik, és kidobja.

A befejezés tragikomikusan jelképes értelmű. Cservjakov hazatér, végigfekszik a díványon és meghal. Nem a vétsége miatti lelkifurdalásba, nem a képtelenségig felnövesztett rettegésbe hal bele, hanem abba, hogy valami megszakadt benne. Olyan tettet követett el, amelyet egy magas állású ember nem helyeselt, és ez összeférhetetlen a csinovnyik-élettel. Cservjakov ezzel egyszerűen megszűnt létezni.

Csehov hőse, az öntudatától megfosztott kisember, csak csinovnyik módon tudott élni is, meghalni is.


A klasszicizmus és a szentimentalizmus irodalmából

a) A klasszicista dráma – Moliere egyik vígjátékának értelmezése

b) A klasszicizmus és a szentimentalizmus jellemzői

A felvilágosodás

A felvilágosodás a polgári társadalom megteremtését előkészítő eszmerendszer, mely a 18. században alakult ki. Az új világszemlélet új gondolkodói magatartást is jelentett: a gondolkodás merészségét. Jelszava: “Merj gondolkodni!” (Horatius). Elősegítették a felvilágosodás kialakulását a természettudományos felfedezések, az ipari termelés fejlődése (Kopernikusz, Galilei, Kepler, Newton). A felvilágosítók azt gondolták, hogy minden társadalmi baj fő oka a tudatlanság. Ebből következik a tudományok fejlesztésének a programja.

Empirizmus

A felvilágosodás eszmerendszerének egyik forrása az angol filozófia volt. Az empirizmus (tapasztalat) szerint ismereteink végső forrása a tapasztalat. Módszere az indukció: az egyes adatokból a tudományosig való eljutás. Fő képviselői Locke és Bacon.

Racionalizmus

A felvilágosodás egy másik kiindulópontja a racionalizmus. Azt hirdette, hogy az értelem, a ráció (ész, értelem) ismereteink végső forrása. Módszere a dedukció: az általánostól kell eljutni az egyes megismeréséig. Fő képviselője Descartes (“Gondolkodom, tehát vagyok.”).

Deizmus

A felvilágosodás képviselői kialakították az ún. deista felfogást. A deizmus értelmében Isten megteremtette ugyan a világot, de annak további működését a természetbe rejtett törvényekre bízta, s e törvények megismerése az emberek feladata: nincs tehát szükség egyházra – vallották. Az ateisták nyílt istentagadók voltak.

A felvilágosodás fő eszméi: szabadság, egyenlőség, testvériség elvezettek a nagy francia forradalomig (1789). Franciaországban ekkor egy nagy szellemi vállalkozás, az Enciklopédia került a középpontba. Ez a 18. század legmodernebb ismeretanyagát foglalta magába. Főszerkesztője Diderot volt.

A felvilágosodás stílusirányzatai

A klasszicizmus

A felvilágosodás uralkodó stílusirányzata a klasszicizmus (1630-1830), melynek alapelve, hogy az ókori antik alkotók művészileg tökéleteset hoztak létre. Racionalisták voltak: a “józan ész” az antik remekművek elemzése útján képes volt megismerni a műalkotások szabályait, s a művészeknek csak e szabályok megtartása a feladatuk – vallották. Merev szabályok születtek, mint pl. a drámaírásban a hármas egység (Moliere, Racine). Legfőbb műfajai: eposz, tragédia, óda, epigramma.

A német klasszika kiemelkedő alakjai: Goethe, Schiller, Winckelmann. Winckelmann szerint a görög művészet legfőbb jellemzője “a nemes egyszerűség és a csendes nagyság”.

A szentimentalizmus

A szentimentalizmus az érzékenység kultusza, amely az empirizmusra épült, és az érzelmeket állítja az alkotások középpontjába. Az érzelmek szabadságát hirdeti; tipikus szentimentalista szereplők, akik képtelenek cselekedni, csak gyötrődni tudnak. Kedvelt műfaja az elégia, a napló- és levélregény. A műnemek közül a lírát helyezi előtérbe.

Neves szentimentalista regények: Rousseau: Új Héloise, Goethe: Az ifjú Werther szenvedései, Kármán József: Fanni hagyományai.

Klasszicizmus más művészeti ágakban

A képzőművészetben is az antikvitás lett a példakép. Az építészet ügyelt a harmóniára, a szép oszloprendekre (Magyar Nemzeti Múzeum – Pollack Mihály). A zeneművészet kiemelkedő alakjai: Joseph Haydn, Mozart, Beethoven.

A francia klasszicista dráma

A 17. századi francia irodalom a drámában érte el a csúcspontját, s az új klasszicista elvek is itt kezdtek szabályokká merevedni. A reneszánsz nagy felfedezése: a klasszikus irodalom, a görög tragédia, a római vígjáték évszázadokra eldöntötte a francia irodalom sorsát. A klasszicista dráma gyökeresen szakított a középkori hagyományokkal, így a Shakespeare-korabeli drámákkal is.

“Történjék egy eset, egy helyen, egy napon” – ez az ún. “hármas egység” – a hely, az idő és a cselekmény egységének követelése, amely meghatározó jellemzője a klasszicista drámának. A női szerepeket már nők játszották, a színház zárt épület volt, használt eszköz volt a színházi függöny.

Moliere: Tartuffe

Moliere színpadán a tragédia fejedelmi és antik hôseivel ellentétben már korabeli polgári konfliktusok jelentkeznek.

A komédia

A komédia a dráma műnemébe tartozó műfaj. Uralkodó esztétikai minôsége a komikum, olyan értékszerkezet, melyben értékhiány leplezôdik le, vagy értékvesztés válik nyilvánvalóvá. A komédia hôsei átlagos vagy az átlagosnál kisszerűbb alakok. A jellemzés nem nélkülözi a túlzás, a karikírozás eszközeit. Cselekményében sok a valószínűtlen fordulat, a véletlen, megoldása pedig mindig szerencsés kimenetelű. Komikus konfliktusra épül a darab. A komédia igazsága nem a történet hitelében, hanem a leleplezésben nyilvánul meg: a hamis látszat alól előtűnik a valódi lényeg.

Helyzetkomikum, jellemkomikum

A megtévesztésen vagy félreértésen alapuló helyzetet, melyben a komikus hôs csapdába kerül, helyzetkomikumnak nevezzük. A jellemkomikum a komikumnak az a fajtája, mely a szereplô jellemébôl következik, pl. amikor valaki másnak akar látszani, mint amilyen valójában, s a látszat és a valóság ellentéte gyorsan kiderül.

Moliere támaszkodott az olasz vígjáték, a commedia dell’arte hagyományaira is. Ennek legfôbb műfaji sajátossága a rögtönzés volt. A színészek nem szöveget kaptak, csak a cselekmény vázlatát. A francia vásári komédia, bohózat, a farce elemeinek s témakörének hatása is megfigyelhetô vígjátékaiban.

Tartuffe

Moliere célja nemcsak a nézôk megnevettetése volt, hanem az emberek hibáinak megjavítása, bűnök leleplezése, ostorozása. A Tartuffe meséje és szerkezete könnyen áttekinthetô: egy rokonszenves, jómódú polgári családba befurakodik egy gazember, s ravaszságával csaknem a végsô romlásba dönti ôket.

Klasszicista dráma

A darab felépítése követi a klasszicista szabályokat. Moliere elfogadta és megtartotta a hármas egység követelményét. A színhely végig Orgon párizsi házának szobája, az idôtartam pedig néhány óra. A nézôk elôtt egyetlen eset játszódik le.

Moliere jellemalkotási módszere, hogy kiválaszt egy-egy sajátos típust, társadalmi hibát, mellôzi kifejlôdésének ábrázolását, ugyanakkor következetesen végigviszi következményeit. Hôseit több oldalról, több, egymással ellentétes szemszögbôl vizsgálja meg. A Tartuffe szereplôi páros rímekben (alexandrinusokban) beszélnek, a darab tehát verses mű.

Az ostorozott bűn

Moliere ebben a művében az álszenteskedés, a farizeusság társadalmilag veszélyes bűnét leplezi le. Tartuffe az ôszinte vallásosság, jámborság pozitív erkölcsi értékeit használja fel céljai elérésére, s ezzel egy ideig félrevezeti Orgont és édesanyját, Pernell asszonyt. Ők viszont éppen a vallásosság erényét viszik a józan ész határait meghaladó módon túlzásba, s így naiv hiszékenységükkel, bigottságukkal áldozatul esnek Tartuffe-nak.

Expozíció

A mű I. felvonása az expozíció. Az egyre szenvedélyesebbé váló családi vitában mindenki részt vesz, csak a két fôszereplô nincs jelen, de róluk van szó. A legszélsôségesebb nézetek Tartuffe személye körül csapnak össze. Pernell asszony egy “szentnek” tartja, míg a család más tagjai dühös indulattal beszélnek Tartuffe-ről, megvetik és elítélik.

Bonyodalom

A drámai szituáció bemutatása után a II. felvonásban indul meg a bonyodalom. Az elvakult Orgon lánya, Mariane férjéül Tartuffe-öt választotta. Mariane alig tiltakozik apja döntése ellen. A korabeli vígjátékokra jellemzôen a gyámoltalan szerelmesek helyett a talpraesett komorna (Dorine) perlekedik és taktikázik.

A címszereplô megjelenése

A III. felvonásban maga a címszereplô is színre lép, Moliere új megvilágításba helyezve még inkább kibontja a “hôs” jellemét. Tartuffe megjelenésével mozgásba lendül minden, a klasszicista dramaturgia szabályainak megfelelôen felgyorsulnak az események. Tartuffe mostanra félelmetes és veszélyes alakká nôtt. Mikor Orgon el akarja kergetni házából a gonosztevôt, Tartuffe Orgont és családját utasítja ki otthonából. Hiszen övé már a ház és Orgonnak minden vagyona (ezt Orgon íratta Tartuffe nevére). Orgont mégis egy bizonyos kazetta nyugtalanítja leginkább, nem is annyira vagyona elvesztése. A darab eddigi komikus légköre fenyegetôvé válik.

Tetôpont, megoldás

A kazetta egy politikai menekült, egy felségáruló titkos iratait rejtette – most, hogy ez is Tartuffe birtokába került, Orgon élete is veszélyben forog. A tetôpontot akkor éri el a drámai feszültség, mikor Valér már a letartóztatási parancs hírét hozza, illetve amikor megérkezik a rendôrtiszt Tartuffe társaságában. S ekkor jön a váratlan fordulat, a szerencsés megoldás: nem Orgont, hanem Tartuffe-öt tartóztatják le, akiben egy régóta keresett s álnéven bujkáló szélhámost ismertek fel.

Moliere végsô üzenete az, hogy az emberek lelkében élô rend és harmónia utáni vágynak két fô ellensége van: a fanatizmus és a gonoszság. Ezek ellen küzdeni pedig mindenkori emberi kötelesség.


A középkor és a reneszánsz határán (Dante: Isteni színjáték)

A Pokol

Dante Alighieri (1256-1321) az egész középkori európai irodalom legnagyobb költője, egyben tudós és politikus volt.
Firenzében született régi, nemesi családban, de közvetlen ősei már céh polgárok voltak. A kor szokásainak megfelelően elvégezte az alsóbb egyházi iskolákat. Gyermekkorának legnagyobb élménye, hogy megpillantotta az akkor nyolc éves Beatricét. Hatása alól akkor sem tudott szabadulni, amikor Beatricét szülei érdekházasságba kényszeríttették, majd mikor a fiatal nő 24 évesen meghalt. Dante ezután Bolognában tanult az egyetemen. Családja rábeszélésére megházasodott, és több gyereke is lett.

Beatrice életének talán legmeghatározóbb személye. Gyermekként pillantotta meg, és rögtön beleszeretett. Az lányt alig ismerte, csak véletlen találkozásokkal kellett beérnie. Mivel az igazi Beatricét alig ismerte megalkotta magának szerelmét. Neki írta Az új élet c. verses prózai regényt. Ebben a Dante által megálmodott Beatrice a földöntúli szépségnek, a lelki tisztaságnak, a nemességnek, a középkori vallás által ihletett tökéletességnek lett egy életen át vezérlő szimbóluma. A nő egy kicsit a trubadúrok elérhetetlen hölgyéhez hasonlít.

Az új élet lezárta Dante ifjúságát. A költő a férfikor küszöbét azzal a fogadalommal lépte át, hogy úgy fog írni Beatricéről, ahogy nőről addig még senki. Ez a Beatricéhez méltóbb ének az Isteni színjáték, hisz ebben az ő dicsőségét is ünnepelte. A művet 1307 és 1320 között írta. Eredeti címe Commedia. Csak az utókor csatolta hozzá az „isteni” jelzőt. A művet toszkán nyelvjárásban írta meg, megteremtve ezzel az olasz irodalmi nyelvet. Az Isteni színjátékot joggal nevezik a középkor enciklopédiájának, mert a költő a korszak lexikálisan teljes tudástömegét dolgozta bele. A mű témája a lírai én túlvilági utazása: nagyszabású vízió keretében mutatja be a keresztény vallás túlvilági tartományait, a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot. Dante, a mélyen vallásos ember saját maga és az emberi nem boldogsását keresi. A művet így kezdi: A VERS. Azt az allegorikus utat mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűnöktől, hogyan juthat el a Poklon és a Purgatóriumon keresztül a legfőbb jóhoz és tökéletességhez, az Istenhez az égi paradicsomba. A költemény műfaját nem lehet pontosan meghatározni, ugyanis több műfaj sajátosságait ötvözi. Szerkezetében azonban határozott rend uralkodik. Száz énekből áll, amely három nagy egységre bomlik, így a bevezetésen kívül mindegyik rész 33-33 éneket foglal magában. Minden birodalomban háromszor három rész van 9 kör, 9 gyűrű, és 9 szféra alkotja. A versszakok háromsoros tercinákból épülnek fel. A hármas és kilences számnak misztikus értelme van. A három a Szentháromságra, a kilenc pedig Beatricére utal.

Dante műve ugyan misztikus látomás, a Pokol nagyon is konkrétnak tűnő, pontosan körül határolt, majdhogynem feltérképezhető részei a térnek. Az út Jeruzsálemnél kezdődik, és a föld középpontjában ér véget. A mű tele van korabeli eseményekre való utalással, rejtett célzásokkal, allegorikus jelentéssel. Az Isteni színjáték hősét a középkorban csaknem szentként tisztelt Vergilius kíséri a Pokolban és Purgatóriumban. Vergilius személye maga is egy utalás. Ő a császárság képviselője is, hisz az ókorban Augusztus birodalmi céljait szolgálta. Dante pontosan tudósít az időpontról is.(1300 nagycsütörtökének éjjelétől 1300 húsvét hetének szerdájáig tart az utazás)

A Pokol kapujának zord felirata így szól: A VERS. Isten Hatalmát, az Ős Szeretet és a Fő Okosság örök érvényességét hirdeti. A földi bűnök, a gonoszok itt nyerik el méltó büntetésüket, így ez a földön megbomlott erkölcsi rend igazságos helyreállításának színhelye. Bár tele van fantasztikusnak tűnő szenvedéssel, a büntetés legelképesztőbb formáival, mégis a Szeretet alkotása. A Pokolban örökös alkony vagy fekete éj honol, az iszonyat és a szenvedés ijesztő hangjai hallatszanak. Ezek bűnösök, halottak, így csak a lelkük szenved itt, de hogy elképzelhető legyen Dante látszattesttel ruházza fel őket. A mű hőse elfojthatatlan kíváncsisággal jár köztük. Keresi azokat, akiket ismer. Bár elismeri a büntetés jogosságát, sokakat sajnál közülük, de van olyan is pl. a pápák, és politikai ellenfelei, akiket megvet. Paolo és Franceska történetét megérti, hisz ő sem házastársát szerette.(A történet) Bár megszegték a középkori vallási előírásokat, Dante a történet elmesélése közben egyértelműen rokonszenvet érez irántuk. Annyira meghatja őket a szerelmesek története, hogy elájul.

Egy másik fontos epizód az Odüsszeusszal való találkozás. A költő ismeri a hős történetét, melyet Homérosz megénekelt, így most életének azon része iránt érdeklődik, ami az Ithakára való visszaérkezés után történt vele. Odüsszeusz elmondja, hogy… (a történet)

A Pokol lakói tisztában vannak bűneik súlyosságával. Egy részük szégyenkezik, átkozza és vádolja magát, de vannak olyan lelkek is, akik büszkén, önérzettel viselik sorsukat, a Pokolban sem adják fel gőgjüket. Nem törnek meg, mintha tudomásul sem vennék a szenvedést. A kárhozottak szenvedése -amelyről az Isteni színjátékban olvashatunk- csak átmeneti állapot. Az utolsó ítéletkor a lelkek újra egyesülnek valódi, feltámadt testükkel, s kínjaik akkor válnak örökké és még teljesebbé.


A középkor irodalmából – Dante Alighieri és az Isteni színjáték

Dante Alighieri és kora

A középkor a feudális társadalmi rendszer keletkezésének és bukásának kora volt. Mint minden társadalomnak, ennek is a kulturális fejlődésnek a gazdasági fejlettség az alapfeltétele. Így alakult a helyzet Itáliában is, ahol a X. és XI. században kialakul a feudalizmus, kiéleződnek a társadalmi ellentétek, melyek elsősorban a kialakuló és megerősödő városok és feudális környezetük között húzódnak. A városi fejlődés nagy vonzalmat jelentett a hűbérurak birtokain élő parasztság számára, akik saját eszközeikkel osztályharcot folytattak uraik ellen. Egyik ilyen eszköz volt a tömeges szökés. Különösen a falusi lakosság élt ezzel az eszközzel. Elmenekültek a városba, ahol is kézművesszakmájukat akadálytalanul gyakorolhatták, és a városfalak között még védelemre is találtak. a Város és a falu között egyre nagyobb méreteket ölt az árúcsereforgalom. a hűbérurak eleinte támogatták a birtokaikon kialakult városok fejlődését, mert ez számukra is nagy hasznot hozott, de a XIII. századra ádáz küzdelem kezdődött, a városok és a falusi nagybirtokosok között. A felfegyverkezett városi lakosság fokozatosan megszállja a környező területeket és erős városállammá alakulnak. Ezek a városállamok gazdaságilag teljesen önállóan fejlődtek, de erejükkel egyre jobban kellet számolnia az egymással állandó harcban álló és Itália társadalmára oly jellemző pápaságnak és császárságnak. 962-től I. Ottó német császár ” Szent Római Birodalom” császárrá koránázása óta Itália állandó harcok színterévé válik. A városfalakon belül sem idillikus már az élet, állandó harc van a alakosság különböző rétegei között. A céhek zárt testületeket alkotnak és megindítják a harcot  a felsőbb rétegeket képviselő kereskedők és uzsorások ellen. Ugyanakkor harc folyik a különböző céhekből, kereskedőkből kialakuló pápapártiak és császárpártiak ellen. A pápapártiakat gueljeknek, a császárpártiakat ghibellinek-nek nevezték. A nagy összefogás eredményeként a hűbérurakat végre sikerül megtörni, a városok elfoglalják a környezetükben lévő területeket és kialakulnak Firenzében a manufaktúrák. Egyik legjelentősebb városállama Itáliának amely városköztársasággá fejlődik, és az akkori világ legnagyobb városa Firenze. Fejletségét elsősorban kereskedelmének, virágzásnak induló iparának és bankjainak köszönhette (posztó és selyemszövő ipar). A kereskedők és a bankárok alkották elsősorban a gueljek pártját, a földbirtokos nemesség pedig a gibellinek pártjába tömörült. A céhek inkább a gueljekkel szimpatizáltak. A céhek jelentősége továbbra is fennmarad, azonban az egyes céhek jogai nem egyenlők. A kormányzó testületben az ún. signorában csak a nagyobb céhek képviseltették magukat. Az egység a guelj párton belül sem volt meg, egyre több összeütközés robbant ki, és két részre oszlanak. Az egyik a megalkudni nem akarók, ezek voltak a feketék,  a másik csoport a népi mozgalomhoz akar csatlakozni, ők voltak a fehérek. A feketéknek nagyobb volt az erejük a fehérek nagy részét száműzetésbe küldik, így találjuk meg Dantét a száműzött fehérek között.

1265-1321. Nemesi családból származik, ezért iskoláztatása biztosított volt. Az első szerelem Beatrice iránt egész életét végigkíséri és meghatározza, mert a lány korán meghalt. Életszemlélete alapján nem hitt a túlvilági éltben, nem hitt az egyház túlvilági kategóriáiban, mindig a kor haladó gondolkodású csoportjához tartozott. Ennek bizonyítéka az is, hogy a Bolognai egyetemen végzett tudományai alkalmával azonosul a kor új szellemévvel az “édes új” stílussal. Az orvosok, festők, gyógyszerészek céhébe tartozik, aktívan részt vesz a politikai életben. Népbírói tevékenységet folytat, pártatlan volt és igazságos. Ennek a gondolkodásának lett következménye, hogy az egyház pápai átokkal sújtotta a firenzei polgárokat és követségbe Dantét és két társát küldi el a város Rómába a pápához. A pápa két kísérőtársát szabadonengedi, de Dantét magánál tartja. Ezzel a feketéknek átadja a hatalmat Firenzében és Dantét pedig tűzhalálra ítéli. Dantéban ekkor fogalmazódik meg az Isteni színjáték gondolata. Főbb művei: Új Élet, Szeretetlakoma, A köznyelvi ékes szólásról, Az egyeduralom.

Isteni színjáték

Műfaját tekintve a mű túlvilági látomás. A mű logikája, gondolatmenete tökéletes, szerkezeti felépítése szimmetrikus, száz énekből áll. Az első a bevezető ének, majd három harminchármas egységre bomlik. Ítéletet mond a műben saját koráról, melyben a középkori teológia (vallás) illetve erkölcsrendszerét követi, és e szerint szabja meg a büntetéseket és a jutalmakat. Az egyetemességre törekszik, az egész való világot akarja visszatükrözni. Mivel a középkori gondolkodásmód határozza meg az író világképét is, ezért az lesz a mű meghatározó eszmerendszere. Mindazt gazdag fantáziájával, elképzeléseivel színezi. A középkori elképzelés szerint, a világegyetem középpontja a Föld, amely szabályos gömb alakú és azt egy tengely szeli keresztül. Ennek a tengelynek az északi végén van Jeruzsálem, vagyis a Golgota hegy, ahol Krisztus szenvedett. A Föld középpontján keresztülhalad a tengely, ahol is a pokol királya Lucifer lakik, majd a tengely vonalán továbbhaladva, délen helyezkedik el a purgatórium hegye. A tengely a világegyetemben folytatódva keresztülhalad az Isten székhelyén és elvész a végtelenben. Az északi féltekén vannak szárazföldek, a déli féltekén csupán a tisztítóhegynek a csúcsa látszik ki. Kilenc eget különböztet meg: Hol, Mars, Merkúr, Vénusz, Nap, Jupiter, Szaturnusz, Állócsillagok, Kristályég.

A pokol: az ebben a részben ismerté váló büntetési rendszerét Arisztotelész ókori gondolkodó etikájára alapozza. Ő az erkölcsi eltévelyedéseket három forrásból származtatja. Az első a mértéktelenség, a másodika a vadság, a harmadik a csalás. Kísérőül választja magának Vergiliust, aki eszerint az erkölcsi törvények szerint csak a pokolban és a purgatóriumban lehet kísérője, a mennyek kapuját nem lépheti át. Onnan Beatrice lesz a kísérő társa. A pokol kapujára a következő mondat van írva: “ki itt belépsz, hagyj föl minden reménnyel”.

– A pokol kapuja. Itt azok vannak, akik közönyösen éltek.

– A pokol tornáca. Itt azok vannak, akik a kereszténység előtt születtek.

– A szerelem halottai.

– A tivornyák, a féktelen lakomák áldozatai.

– A fösvények és a pazarlók.

– A haragosok.

– Az eretnekek.

– Óriási szakadék, ami elválasztja az előző köröket az alköröktől.

Alkörök:

– Bűnt követtek el felebarátaik, önmaguk személye vagy birtoka ellen.

– Vérengzők, gyilkosok, rablók, öngyilkosok, zsarnokok.

– Az istenkáromlók, kéjelgők, uzsorások.


A középkori irodalom – Diákköltészet, Francois Villon

A diákköltészet, más néven vágánsköltészet a 12-13. szd-ban élte virágkorát. A világi lírának egy harsányabb hangú ága. A művelt városi vándordiákoknak a költészete volt. Minden hangja az egyéniség és az ösztönök szabad kibontakozásáért száll síkra a feudális kötöttségekkel, és az egyház túlzásaival szemben. Ezt nevezzük lázadó poézisnak. Költeményeikben keserű indulattal ostorozzák a középkori társadalmi rend mindhárom képviselőjét: a papot, a nemest és a parasztot. Legfőbb témájuk az életörömök hirdetése, a tavasz, a bor és a szerelem dicsérete, az ifjúság magasztalása. A szerelmi versek azonban vágyakozásukban, bánatukban és örömükben is kollektív jellegűek. Még hiányzik belőlük a későbbi reneszánsz dalciklusainak nagy lelki regénye, halhatatlan gazdagsága, érzelmi finomsága. A főleg latinul írt versek rendkívül változatos formájú, többször refrénnel is ellátott, rímes alkotások. Gyakran himnuszok ritmusára és dallamára komponálták őket. A leghíresebb gyűjtemény, a 13. szd-ból való Carmina Burana, ami több mint kétszáz latin nyelvű diákéneket tartalmaz.

Francois Villon

A középkor alkonyának legnagyobb francia költője. Villon egész költészetét, zaklatott élete ellenére is, mély vallásossága, halálfélelme, a pokoltól való rettegése, őszinte bűnbánata és az isteni könyörületben való reménykedése a középkorhoz csatolja.

Életét alig ismerjük. A legtöbb adatot a bírósági jegyzőkönyvek és börtönakták őrizték meg róla. Valószínűleg 1431-ben született Párizsban. Ekkor dúlt az ún. „százéves háború” Anglia és Franciaország között, s nyomorba süllyesztette a francia földet.

Az apja korai halála miatt árván maradt fiút anyai nagybátyja, Guillaume de Villon, a Párizsban élő jómódú pap fogadta magához. Gondoskodott neveléséről, beíratta az egyetemre is, s pártfogoltja 1452-ben megszerezte a magiszter tudományos fokozatát. A költő nevelőapja tiszteletéből felvette a Villon nevet.

A hosszú háború alatt a megtépázott és romba dőlt Párizsban a diákélet is teljesen lezüllött. A Sorbonne, Párizs híres egyeteme banditák menedéke és búvóhelye lett. Villon is részt vett csínyeikben, gaztetteikben. Betörés és lopás miatt újra meg újra bebörtönözték, 1455-ben, mikor önvédelemből halálosan megsebesített egy részeg papot, hónapokig bujdosásra kényszerült. Később egy  újabb rablás  miatt el  kellett  hagynia Párizst. Őt évig össze-vissza vándorolt az országban. 1460-ban az orléans-i püspök börtönözte be, s csak XI. Lajos trónra lépése mentette meg az akasztófától. Az új király 1461-ben országos körútján mindenütt kegyelmet osztott az elítélteknek, a Villon is szabadlábra került. Visszatért Párizsba, s ekkor alkotta meg fő művét, A nagy testamentumot (1461).

Egy utcai verekedés juttatta ismét a törvény kezére, s a visszaeső bűnöst most halálra ítélték. Kegyelemből a halálos ítéletet megváltoztatták, s tíz évre száműzték a fővárosból. 1463 januárjában hagyta el Párizst, s ettől kezdve semmi bizonyosat nem tudunk életéről.

A nagy testamentum

A mű 173 nyolc soros strófából, ún. oktávából áll, 15 ballada meg néhány más jellegű költemény ékelődik a versszakok közé. Villon úgy látja, hogy az ember esendő, szükségszerűen minduntalan visszazuhan a bűnbe. Képtelen védekezni ellene, ezért a szánalomban, az isteni könyörületben keresi a feloldozást. A költő a halál fenyegető közelségében tekinti végig életét, készít számvetést. Hatalmas ellentétek feszülnek egymásnak Villon művében: a kicsapongó, züllött élet olykor hetyke megvallásával áll szemben a középkori vallásos áhítat, a bűnbánó vezeklés. Az életöröm, az élet rajongó szeretete minduntalan ellentétbe kerül a gyötrő haláltudattal, a haláltól való rettegéssel.

Egyéni szenvedéseinek elpanaszolásával kezdi költeményét: elpanaszolja életének keserű eseményeit, személyes sérelmeit. Átkot szór a rabtartó orléans-i püspökre, s kifejezi háláját a szabadító király iránt. Hol bánkódva, hol indulatosan, hol lázadozva beszámol azokról az okokról-fiatalos meggondolatlanság, szegénység, a gazdagok szívtelensége-amely végül is rossz útra terelték. A költeményben jelentős szerepet játszik a halál, az élet gyors mulandóságának tudata. A halál bizonyossága nemcsak arra figyelmeztet, hogy a földi dolgok múlandók, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek megszűnését is jelképezi.

Villonra hatott a  késő középkor népszerű képzőművészeti és irodalmi műfaja, a haláltánc. Korábbi hagyományokra támaszkodva a 14. szd. második felétől kezdve templomok, temetők falára festett képek, miniatúrák, fametszetek s lírai alkotások figyelmeztették az élőket az elmúlás közelségére és könyörtelenségére. A nagy testamentumban többször is visszatér a fájdalmas gondolat: minden mulandó a földön. Eltűnne a rési szép asszonyok, a daliás lovagok, s „mindenkit elvisz a halál”.

Diomedes meséje

A nagy testamentumból van. Diomedes meséjével azt igazolja, hogy a szegényeket csak sanyarú helyzetük, a szükség kényszeríti bűnre. Diomedes kalóz volt, s megkötözve a császár elé állították. A kalóz elpanaszolta, hogyha gazdag lenne, nem kellene lopnia. A császártól kegyelmet és jó sorsot kapott. Attól fogva törvénytisztelő és becsületes lett a kalóz.


A középkori irodalom – Halotti beszéd, Ómagyar Mária-siralom

A Nyugatrómai Birodalom bukásától, 476-tól az angol polgári forradalom kirobbanásáig, 1640-ig tartott a középkor. Művelődéstörténeti szempontból a 14. szd-ban kialakuló reneszánsz zárja le.

Új szellemet, új világnézetet hozott a keresztény vallás. A középkori egyház világszemléletének  középpontjában Isten, és az ő világa állt. A vallásos élet fő központjai a kolostorok, az egyetemek, a főúri várkastélyok és a királyi udvarok voltak.

A szerzetesrendek tagjai valamennyien egész életükre szóló tisztasági-szüzességi, szegénységi és engedelmességi fogadalmat tettek. Kultúra teremtő és -terjesztő tevékenységet folytattak. Lelkész feladataik mellett tanítottak, könyveket, kódexeket másoltak, képeket festettek, betegeket gyógyítottak.

Latin nyelvű volt az egyházi irodalom, de később elkezdték lefordítani világi nyelvekre a műveket. A latin nyelven íródott diákköltészet alapja a vágánsdalok voltak. A vallásos irodalom műfajai közül  a himnusz és a legenda volt a legnépszerűbb. A himnusz Isten tiszteletéről szóló közös ima vagy ének. A legenda szentek életéről szóló mű. A kódex a középkori könyv formája volt. A planctus siraloméneket jelent. Az iniciálé nagyobb, díszesebb, sokszor festett kezdőbetűt jelent. A miniatúra a középkori kódexek rajzolt vagy festett díszítéseinek összefoglaló neve.

A két legelső ránk maradt magyar szöveg egy prédikáció, a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom. Mind a kettő egy-egy mintaként szolgáló latin szöveg szabad, lendületes magyar átdolgozása.

Ómagyar Mária-siralom

Az Ómagyar Mária-siralom egy 1300 táján lejegyzett magyar vallásos vers. Szerzője ismeretlen.

A költeményben Mária, a keresztre feszített Jézus anyja egyes szám első személyben szólal meg. A legnagyobb szenvedést átélő, a fia kínhalálát szemlélődő asszony, aki tehetetlen kétségbeesésben vergődik. Hol önmaga nyomorult állapotát zokogja el, hol fiát szólítja meg anyai becézgetéssel, hol halálát kéri úgy, hogy önmagát ajánlja fel fia helyett, majd Jézus kínzóihoz könyörög kegyelemért. A vers befejezésében feltör a tébolyult anyai sikoly: ha már nem mentheti meg egyetlen fiát, legalább osztozni akar vele a halálban.

A versben fejlett rímek, szép és tudatos alliterációk találhatók. Előfordulnak páros rímek (a a b b), félrímes megoldások (x a x a) és bokorrímek is (a a a). A régi irodalmi nyelvben gyakori forma, hogy egy szó önmagával alkot birtokos jelzős szószerkezetet (pl.: „halálnak halála”,  „énekek  éneke”). Ez  vehetjük  túlzófoknak  is  („énekek éneke”  =leggyönyörűbb ének).

Halotti beszéd

A Halotti beszéd 1200 körüli lehet. Ez az első összefüggő magyar nyelvemlék.

Temetési prédikáció. A szertartási rend szerint a koporsó sírba való leeresztése, és a szenteltvízzel való meghintés után hangzott el. A korabeli pap egy felkiáltó mondathoz kapcsolt kérdő mondattal a halál komorságát idézi fel. A kérdésre adott válasszal bizonyítja, hogy mindnyájan „por és hamu vagyunk”. Hogy a végzetes bűnt igazolja, feleleveníti a paradicsombeli tilalmakat, Ádám bűnbeesését és következményeit. Ezt az elmélkedő részt újra egy rövid, felkiáltásszerű kérdés és gyors válasz zárja le, majd egy figyelmeztető gesztussal mutat a sírgödörbe: egy ember sem kerülhet el ezt a „vermet”. Befejezésként imádkozásra szólítja fel a hallgatóságot a szegény halott bűnös lelkéért.

A mű bővelkedik a retorikai elemekben mint: megszólítás, kérdés, felkiáltás, válasz. Különösen erőteljes a hármas figura etymologica: „halálnak halálával halsz”. A figura etymologica a szó tövének ismétlésén alapuló stilisztikai alakzat. Az utolsó öt sor könyörgés, ami már csak egy latin szöveg fordítása.


A magány és a világfájdalom Tóth Árpád lírájában

A Nyugat nagy nemzedékének tagjai közül Tóth Árpád életműve a legegységesebb. A súlyos tüdőbetegség és a szegénység rabságában élt, s ez rányomta bélyegét csaknem egész lírai termésére. “A betegség kiemelte őt világunkból” – ezért tudott megmaradni “tiszta költőnek”.

Költészete

Költészetének alaphangja a bágyadt, tehetetlen lemondás. Az élet minden durva érintésére rezignált mélabúval válaszolt, s versei jórészt személyes érdekű vallomások, elégiák. Ennek a panaszos hangnak felelnek meg a “végtelenbe folyó, jajongó sorok” (Karinthy), amelyek valamiféle dúdolgató jelleget adnak költeményeinek. Művészetére az impresszionizmus nyomta rá a bélyegét. Versei gazdagok képekben, hasonlatokban, jelzőkben. Kedveltek számára az olyan jelzők, mint a bús, setét, furcsa, beteg, bágyadt, lomha, stb. “Ha volt valaha ötvösművésze a magyar versnek, ő az” – írta róla Babits Mihály.

Rímes, furcsa játék

Ilyen míves, a furcsa szavakat ékszerként ötvöző elégikus dala a Rímes, furcsa játék, Tóth Árpád legbravúrosabb formamutatványainak egyike. A rímek szikrázó játéka a szöveg legfeltűnőbb formai jegye, ez teszi “torz kedvvel kevert” zenévé a költeményt. A tiszta rímek (pl. mi kába – hiába; dal duhajjá – vad csuhajjá) mellett előfordulnak szándékoltan tompa összekondulások is (pl. kastély – estély; zajló – pejló). A Rímes, furcsa játék nem csupán “játék”, hanem megrendítő szerelmi vallomás is: a koldus költő “csak ilyen borús zenéket” nyújthat át kedvesének. A költemény nagy távolságokat fog át: a főúri kastélyok fényes világát, az antik görög-római városokat, Svájc hegyeit, egzotikus tájakat, de épp a rímek játékával ki is csúfolja a szegény ember vágyainak képtelenségét. A “Meghalni volna jó ma…” rebegő, mindenbe beletörődő sóhaja zárja a költeményt.

Fájdalmas én-lírái közé soroljuk még a Meddő órán című versét, amely arcképként a költő végtelen magányát, szegénységét és betegségét emeli ki, az élet egy elsuhanó pillanatát örökíti meg. A külvilág durva bántásaira a túlérzékeny költő csak szenvedéssel tudott válaszolni. Az első világháború külső és belső pusztításai között írta meg Elégia egy rekettyebokorhoz című költeményét. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló “hószín szárnyu Béke” reménytelenségével tiltakozik a háborús vérontás ellen.

A 20-as években mellőzöttsége, anyagi létbizonytalansága felerősítette költészetében a fájdalmas én-lírát, de már nemcsak saját egyedüllétét fogalmazta meg, hanem az egymástól elszigetelődött, elidegenedett emberek kozmikus méretű magányát is. Ennek a témának első megszólaltatója a magyar lírában Vajda János volt (Az üstökös).

Lélektől lélekig

Lélektől lélekig című elégiája egyetlen kép kibontása. A színképelemzés tudományos igazságától jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig. A legfontosabb mondanivalót az utolsó két strófa felkiáltásai fejezik ki: az egyes emberek között is “roppant, jeges űr lakik”.

Körúti hajnal

Az impresszionista költészet egyik mintadarabja a Körúti hajnal. A francia impresszionista festőket is vonzották a hajnal és az alkony benyomásai, amikor minden súlytalanabbnak, lebegőbbnek tűnik. A Körúti hajnal a pesti táj ébredésének hangulatát ragadja meg: a még derengő, színeket kioltó szürkeséget (1.), az első fény felragyogását (2-4.), majd a nappali élet kijózanító valóságát.

Az első versszak a közömbös színtelenség, szürkeség képzetét, hangulatát árasztja. Az itt előforduló  képek (pl. az utca “vad kővidék”, lomha vicék) kedvetlen rossz érzést keltenek. Hirtelen változik meg az utca képe: a nagyvárosi környezetben, két tűzfal között megjelenik a “Végtelen Fény”, a hajnali égbolt első sugárcsóvája. A stílust ünnepivé avatja a ritkán használt “zsarát” szó és a régiesnek ható “milliom karát” választékossága. A hajnali fény bűvöletét fokozza az áhítatos csend is. Ragyogni kezdenek a színek: a zöld, a fehér, a lila, s ezek (az impresszionista szinesztéziás érzékelésnek megfelelően) zenei motívumokkal olvadnak össze. Mindez csak egy pillanatig tart: kellemetlen hangok szüntetik meg az áhítatos csendet: gyársziréna “búg”, a villamos “jajdulva” csikorog a síneken. Végképp elmúlt a hajnali percek mámora: újra fájni kezd az élet. A költemény utolsó motívumában (“a Nap még mint dobott \ Arany csókot egy munkáslány kezére…”) a költőnek a városi szegényekkel való együttérző részvéte szólal meg.


A MAGYAR BAROKK

Pázmány Péter

A magyar prózastílus történetében kiemelkedő szerepet töltött be Pázmány Péter (1570-1637). Jezsuita volt, esztergomi érsek, az ellenreformáció harcos irányítója. A nyelv egyik nagy művésze: nála lesz először európai rangú kifejezőeszközzé a magyar prózai nyelv.

Bőven él a barokk stílus díszítőelemeivel, de nagyszabású körmondatai mindig tiszták, áttekinthetőek. Stílusára jellemző az érzékletes, realisztikus képek és az elvont tartalmak összekapcsolása. Kempis Tamás Krisztus követése című munkájának anyanyelvünkre történő átültetése során tisztázza a magyar fordításelmélet alapelveit. Hatalmas irodalmi munkásságot fejtett ki: tekintélyt szerzett a protestánsokat támadó nagyszámú vitairatával. Szónoki beszédeiben a magyar élőbeszédet emelte szónoki művészetté.

Mikes Kelemen

Mikes Kelemen (1690-1761) régi irodalmunknak – Pázmány Péter mellett – egyik legkiválóbb prózaírója. Törökországi levelek című emlékiratát emigrációban, a törökországi Rodostóban írta.

Egy elképzelt, Konstantinápolyban élő hölgyhöz, az “édes néné”-hez írta fiktív leveleit, melyben beszámol törökországi élményeiről, gondolatairól. A levél műfaj igen kedvelt volt a korszak francia irodalmában – nincsenek merev szabályai, korlátozás nélkül szólhat mindenről. Mikes Kelemen nyelvére az ízes, székelyes fordulatokban gazdag erdélyi társalgási nyelv jellemző.


A magyar felvilágosodás

A felvilágosodás Európa országaiban eléggé változatos képet mutat. E sokféleség azzal magyarázható, hogy mindenütt más és más volt a történelmi, társadalmi helyzet.

Kelet-Európában, s így nálunk Magyarországon is, a társadalmi megkésettség és a polgárosodás hiánya miatt az új eszmék viszonylag későn, a XVIII. szd harmadik harmadában  és részben átalakulva, új célkitűzéseket teremtve terjedtek el.

Magyarországon nem volt számottevő polgárság, éppen ezért az új világszemlélet iránt elsősorban néhány nagy műveltségű főúri család és főleg közép- és kisnemesség értelmiségivé váló rétege lett fogékony. Mivel az uralkodó osztály tagjai lettek nálunk „felvilágosodottak”, a nyugati polgárság forradalmi eszméi szükségszerűen át is alakultak: a felvilágosodás magyar hívei az elmaradottság leküzdését, a kulturális haladás igényét, a magyar nyelv művelésének feladatát sürgették.

A magyar felvilágosodás első szakaszában a nemesség által vezetett nemzeti mozgalom célkitűzései nem estek egybe a társadalmi átalakulás, haladás eszméivel.

Mária Terézia (1740-1780) 1760-ban magyar nemzeti testőrséget állított fel Bécsben, így a magyar vidéki nemesifjak művelődhettek, látóhatáruk kitágult. Rádöbbentek a magyar elmaradottságra és megszervezték az első magyar írói társaságot. Vezetője Bessenyei György volt.

II. József (1780-1790) felvilágosodott abszolutizmusa idején még könnyebben terjedhettek a modern gondolatok. Politikája megosztotta a magyar értelmiséget, a magyar írókat. A „jozefinisták” teljes mértékben támogatták a felvilágosodás törekvéseit. Polgárosodást akartak, a társadalmi rend modernizálását, de nem küzdöttek a nemzeti függetlenségért. Azok a köznemesek viszont, akik szembeszálltak II. Józseffel, bár konzervatívok voltak politikai szempontból, akarva-akaratlanul a nemzeti függetlenség harcosai lettek. Ők védték a magyar nyelv ügyét is, divatba hozták a magyaros öltözködést, a magyar ételeket, a régi hagyományokat. Sajátos kelet-európai helyzet alakult ki: szembe került egymással a nemzeti függetlenségért és a polgári átalakulásért folyó küzdelem.

A francia forradalom után (1789) bizonyos politikai radikalizálódás is bekövetkezik. Az értelmiség egy kiscsoportja megpróbálja összekapcsolni a nemzeti és a polgári törekvéseket. A magyar jakobinus mozgalmat, melynek élén Martinovics Ignác állt, a hatóságok gyorsan és könnyen felgöngyölítették. A vezetőket kivégezték és sokan börtönbe kerültek. Az ezt követő terroruralom I. Ferenc alatt a politikai életet 30 évre lehetetlenné tette.

Majd csak a börtönből 1801 nyarán szabaduló Kazinczy Ferenc ismerte fel , hogy egyetlen útja maradt a magyar progressziónak, és az a nyelvművelés. Az ő neve fémjelzi a magyar felvilágosodás második szakaszát.

Az irodalmi élet:

A XVIII. szd 70-es, 80-as éveiben eleven, pezsgő irodalmi-szellemi élet bontakozott ki. 1784-ben Pestre helyezték a Pázmány Péter által alapított egyetemet. 1790-ben Kelemen László irányításával Budán megalakult az első magyar színjátszó társulat. Bevezették a gimnáziumokba a magyar nyelv tanítását.

Az irodalmi élet sokszínűségét elsősorban az jellemezte, hogy egyszerre több tucatnyi író alkotott, vitázott, csoportosult, folyóiratokat alapított. Ebben az időben alakultak meg az első szépirodalmi folyóiratok, mint például a Magyar Museum, a Mindenes Gyűjtemény, az Orpheum és az Uránia.

Gazdag a kor irodalmi élete a stílusirányzatok, írói csoportosulások szempontjából is. A felvilágosodással érkező klasszicizmus kezdett érvényre jutni. Ide sorolhatjuk Bessenyei Györgyöt, Báróczy Sándort, Barosay Ábrahámot, majd Kazinczy Ferencet és követőit. Többen újra felfedezték, hogy a magyar nyelv mennyire alkalmas az antik időmértékes versek írására, például Molnár Lajos, Kalmár György, Révai Miklós, Rájnis József és a legkitűnőbb közöttük Virág Benedek. A klasszicizmus egyik változataként jelentkezett a szentimentalizmus. Irói közül a jelentősebbek: Ányos Pál, Batsányi János, Dayka Gábor, Földi János, Ráday Gedeon, Szentjóbi Szabó László, stb. A népi hagyományokat igyekeztek fenntartani az irodalomban Orczy Lőrinc, Gvadányi József, Fazekas Mihály. Meg kell említeni néhány, csoportba nehezen besorolható költő nevét: Vitkovocs Mihály, Ungvárnémeti Tóth László, Kis János, Dukai Takács Judit. Rengeteg regényátdolgozás, regénymagyarítás látott napvilágot. Az egyik legnépszerűbb műalkotója Mészáros Ignác volt. Eredeti műveket írt Dugovics András és mindenekelőtt Kármán József. A kor egyik nemes költője Kisfaludy Sándor.

Föllendül a tudományos irodalom. A szellemi mozgást különböző irodalmi „perek”, viták is színezték. Ennek első programadója Bessenyei György volt.

A stílusirányzatok tarkasága jellemző a felvilágosodás legnagyobb költőjének, Csokonai Vitéz Mihálynak a művészetére.

Csokonai Vitéz Mihály

(1773-1805)

Csokonai Debrecenben született 1773 november 17-én. Apja korán meghalt és az özvegynek két fiával együtt el kellett hagynia addigi otthonukat. Az édesanyja kosztos diákok tartásával tudta csak biztosítani megélhetésüket.

Csokonait Debrecen nevelte fel. Ez a polgárosodó paraszti közösség nemcsak a maga konzervatizmusával tűnt ki, hanem a korabeli Magyarország egyik legerősebb kisugárzású szellemi központja is volt. A XVI. szd elején alapított református kollégium professzorai és diákjainak jelesebbjei rendszeresen megfordultak Nyugat-Európa műveltebb országaiban.

1780-tól a kollégium tanulója, 1788-ban a főiskolai tanfolyamra iratkozott be, majd papnövendék lett. Gyors felfogása, rendkívüli memóriája, bámulatos nyelvtehetsége révén messze kiemelkedett a többiek közül. 1790-ben társaival olvasótársaságot, „önképzőkört” szervezett, melynek tagjai feolosztották egymás között a nyugati nyelveket és irodalmakat. Ő az olasz nyelvet választotta dallamossága miatt, de tudott latinul, franciául, németül, görögül, ismerkedett az angollal, a héberrel és a perzsával.

Tanárai a jövő professzorát látták benne, s mint főiskolai hallgatót 1794-ben a gimnáziumi poéta-osztály vezetésével bízták meg. Műveltségéről, olvasottságáról legendák keringtek, 1792-től Kazinczyval levelezett, s ezekben az években nőtt nagy költővé. Ekkor születtek legkiválóbb filozófiai költeményei, mint például Az estve, Az álom, Konstancinápoly.

1795-ben derékba tört nagy reményekkel kecsegtető életpályája: kizárták a kollégiumból. Már korábban is voltak panaszok a sajátos pedagógiai módszereire, istentisztelet-kerülése és szabálysértések miatt. De most a húsvéti prédikációval egybekötött adománygyűjtő legáció után nem tért vissza Debrecenbe, hanem Pestre ment. Megismerkedett Dugovics Andrással, Virág Benedekkel és kapcsolatot keresett más írókkal is. Ennek tetejébe szemtanúja volt a Vérmezőn Martinovics és társai kivégzésének. Hazaérve Debrecenbe nem tudott elszámolni a legáción gyűjtött pénzzel.

Debrecenből jogot tanulni ment Sárospatakra, de nem bírta sokáig: 1796-ban abbahagyta tanulmányait, s ezzel letárult deákpályája, főiskolai oklevél nélkül.

1796 őszén Pozsonyba sietett abban a reményben, hogy ott az országgyűlésen talál a nemesi résztvevők között mecénást. Egyszemélyes verses hetilapot indított Diéta Magyar Múzsa címmel. Vállalkozása, az akkori kulturális viszonyokat tekintve, eleve kudarcra volt ítélve. A példányokat nem tudta eladni, és csak Széchényi Ferenc gróf segítségével szabadult meg börtönnel fenyegető kiadójától.

1795 világnézeti fejlődésben is törést jelentett. Inkább a múlt felé fordult (Árpádház), verseiben egyre több a franciaellenes indulat. A főszerepet a nagy kiábrándulás, mely az érzékeny és felvilágosodott humanistát érte a francia forradalom elfajulása láttán.

1797 tavaszán Komáromba ment. Újraébredtek pozsonyi reményei és verses folyóiratot tervezett, de ebből nem lett semmi. Igazi mecénásokra itt sem lelt, de megismerkedett Varga Juliannával, akit verseiben Lillának nevezett. Lilla egy jómódú kereskedő lánya volt, ezért Csokonai a házasság alapjaként megpróbált biztos polgári állást szerezni. Egy terve sem sikerült, és míg ő állás után járt, szülei férjhez adták Lillát egy gazdag kereskedőhöz. Szerelmének elvesztése tudatosította benne a társadalmi száműzöttségét, reményeinek végleges összeomlását.

Néhány évig a Dunántúlon bolyongott, vendégeskedett. Csaknem egy évet töltött Sárközy István Somogy megyei alispán kastélyában. Sárközy juttatta be a csurgói gimnáziumba, mint helyettes tanárt. Csokonai lelkesen vágott bele a pedagógiai munkába (Jövendölés az első oskoláról Somogyban). Csurgón született a legkiválóbb epikai alkotása, a Dorottya.

Mikor a helyettesítés lejárt, 1800 februárjában gyalog nekivágott a nagy útnak, hogy hazatérjen meghalni Debrecenbe. Szűkösen él, és szüksége lett volna egy pénzkereső foglalkozásra. Több helyen próbálkozott, de ismét nem sikerült.

Az 1802 július 11-i hatalmas debreceni tűzvész a nyomor szélére sodorta. Örökölt tüdőbaja is egyre súlyosbodott. Kedélyállapota végleg elkomorult, korábbi rousseau-izmus emberkerülővé fokozódott. Utolsó éveiben verset már alig írt. Művei kiadását már nem élhette meg. Életében összesen két kötete látott napvilágot. Kleist: A tavasz c. költeménye (műfordítás) 1802-ben, és a Dorottya 1804-ben.

1804 április 15-én Rhédey Lajos gróf temetésén a hűvös időben megfázott, tüdőgyulladást kapott és ágynak esett. 1805 január 28-án Debrecenben fejezte fiatal életét.

A felvilágosodás és a klasszicizmus

Sententia: az antik költők bölcs mondásainak, tanításainak, részletező kifejezése a retorika szabályai szerint.

Pictura: természet, tájak, évszakok, emberek leírása.

E két verstípus vegyítéséből, határaik elmosódásából nő ki a ‘90-es évek első felének nagy filozófiai lírája, melyekben egyértelműen, nyílt bátorsággal szólaltatja meg a felvilágosodás legfőbb gondolatait.

Ismerte Rousseau fontosabb műveit. Tanulmányozta Voltaire alkotásait, olvasott részleteket az Enciklopédiából. Lefordította d’Holbach: A természet rendszere c. művének egy fejezetét.

Kiemelkedő alkotásai e témakörben a Konstancinápoly és Az estve. E két vers egyúttal a felvilágosodás két fő irányzatát is képviseli. A Konstancinápoly Voltaire egyházellenességét, csipkelődően szellemes gunyorosságát és optimista racionalizmusát visszhangozza. Az estve pedig Rousseau felfogását, a romlott társadalommal szemben a természet, a természetes állapot idilli harmóniáját hirdeti.

A Konstancinápoly: az elképzelt Kelet színpompás leírása szinte észrevétlenül hajlik át valláskritikába, a végén pedig a felvilágosodás általános győzelmének hite szólal meg.

A „pictura” a vers első harmadában a térbeli rendező elvet követi kívülről. Ezután a belső térbe kalauzol, majd a zárt térből újra a szabadba jutunk.

A leírást követő elmélkedő részekben az időbeli szerkezeti elv érvényesül. A keresztény vallási elvakultság hasonlóképpen száműzi az észt és a virtust, és nem fogadja be az „emberséges embert”.

A költeményt szárnyaló jövendölés, boldogító látomás zárja le az új világról, amely megvalósulhat a minden embert és népet egybekötő testvériség eszménye.

Az estve: vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat. Rousseau nyomán a természet romlatlanságát állítja szembe az emberi társadalom romlottságával.

A nappali világosság és az éjszakai sötétség közti napszak, az alkony, az „estve” tündérien szép leírásával indul a költemény. Ebben az átmeneti időszakban fedúsulnak ugyan a természeti szépségek, de a nappaltól való búcsúzás szomorú-vidám melankóliával is telíti a tájat.

A legelső sorokban a színhatások vizuális élménye az uralkodó: tündöklő fény, halovánnyá fakul, a horizont pirul, a felhők szegélye aranyos lesz, stb…

Aztán a hanghatások zenei elemei jelennek meg, mint pl. kisírja, bömböl. Ebbe az ideálvilágba menekül a költő, a sebzett embervigasztalásért. Közben az olvasó illatérzetek egészítik ki a természetet. Kiszakad a költőből a közvetlen panasz is: „e világban semmi részem nincsen”. A szépséget elpusztította a durvaság, a közönségesség, az erkölcs, a társadalom rút, a harmóniából diszharmónia lett. Ezért az állapotért a „a bódult emberi nem” a felelős.

Egy rousseau-i gondolat jelenik meg: a magántulajdon megjelenése megszűntette az ősi egyenlőséget. A múltba visszaálmodott aranykort az ún. negatív festés módszerével idézi fel: a társadalom bűneinek, visszásságának hiányait sorolja fel. Gyakran utal a magyarországi viszonyokra is.

A befejezés keserű sóhaj: az ősi idill maradványa, melynek tulajdonosa a számkivetett, a társadalomban élni nem tudó ember. Az utolsó sorok ódai pátosza azt hirdeti , hogy a természet szerint minden ember egyenlő.


A mai világirodalomból: Thomas Mann

a) Egy szabadon választott regény, elbeszélés vagy dráma elemzése

a XX. századi világirodalomból

A XX. század

A XX. századi próza megértéséhez tudnunk kell, hogy a XX. század a változás, a modernizáció százada. A világ többcentrumúvá vált, faji-tudományos-gazdasági-kulturális ellentétek jellemzik napjainkban is. Egy kétezer éves világszemlélet rendül meg: a hit; ugyanakkor a polifónia teljes körűen jelen van az emberi világban. A filozófiai irányzatok közvetlenül megjelennek az irodalmi művekben; különösen fontos a  pszichológia, mint új tudományág szinte robbanásszerű felbukkanása. A világirodalom valóban a világ irodalmává kezdett válni. Olyan nevek fémjelzik a XX. századi prózát, mint Proust, James Joyce, Faulkner, Borges vagy Márques.

Thomas Mann: Mario és a varázsló

Thomas Mann

A modern próza német ajkú képviselője Thomas Mann; egy korváltás időszakában született meg életműve, amelyben kiteljesedik a polgárságot mint osztályt és a művészt mint feladatkört bemutató törekvés. Első regénye, A Buddenbrook ház a század egyik legnagyobb könyvsikerévé vált. Tonio Kröger című regényében behatóan foglalkozik a polgár-művész ellentéttel: elítéli a polgárok művészetekkel szemben néha megnyilvánuló ostobaságát, de a művészek szépségimádatát is. Thomas Mann az első világháborút szükségesnek tartotta, világnézeti fordulata később következik be, akkor már kiáll a köztársaság mellett. Párizsi előadóútjáról Svájcba megy, majd az Egyesült Államokba utazik, ahol aktív fasizmusellenes tevékenységet folytat. Szállóigévé vált híres mondata: “Ahol én vagyok, ott van Németország.”

ĺrói világa

Thomas Mann írói világánál kell, hogy szót ejtsünk az idő kérdéséről, amely fontos szerepet játszik a XX. századi szépirodalomban. Az idő kétféleképpen is szerepet játszik az elbeszélő irodalomban; mint elbeszélő idő, azaz az az idő, amire szükségünk van, hogy az elbeszélést meghallgassuk vagy elolvassuk, és mint elbeszélt idő, azaz az az időtartam, ami alatt az események lejátszódnak – a XX. századi irodalom felfedezése. Éppen Thomas Mann volt az, aki ezt a kettősséget tudatosan kihasználta, s mibenlétéről elgondolkodott. Thomas Mann kifejezetten intellektuális író, s ez a művek koncepciójában, a szereplők alkatában is tetten érhető. Erősen önéletrajzi, vallomásos író: a személyest azonban szimbolikussá teszi, s ezzel elszakítja az életrajztól. Az írói szemléletet áthatja az irónia. Ironikus látásmódja már önmagában is azt mutatja, hogy a szerző felülről nézi az embereket és az eseményeket. Az elbeszélő véleménye és a hősök önmagukról alkotott véleménye gyakran átmegy egymásba (pl Tonio Kröger).

Mario és a varázsló

Mario és a varázsló (1930) című regénye életrajzi háttéren nyugszik. A mű egy korábbi olasz tengerparti nyaralás élményéből keletkezett. Csak a halálos befejezés költött – a “varázsló” valóban létezett. Thomas Mann, felfigyelve a politikai változásokra, egy Olaszországba helyezett történet keretében megrajzolja, milyen hatása van a túlfűtött nemzeti érzésnek és az értelemmel meg nem magyarázható tömeghipnózisnak. A helyszínnél maradva, a szerelem istennőjének latin nevére utaló helységnév (Torre di Venere) azokra a törekvésekre is utalhat, amelyekkel az olasz fasizmus az ókori Róma jelképeihez akart kapcsolódni. Az író egyes szám első személyben beszéli el a történetet, maga is részese annak, magyaráz is.

Feszült légkörben kerül sor Cipolla, a varázsló vendégjátékára. Az elbeszélő családostul, két gyermekkel megy el az előadásra. A gyermekmotívumnak nélkülözhetetlen a szerepe: a romlatlanság képzete társul hozzá. Ugyanakkor a gyermekek reakciói az egyik lehetséges változatot jelentik: ők még élettapasztalataik hiányában vélik csak játéknak a varázsló tevékenységét. Cipolla, a varázsló késleltetve lép színre: az író a kellékekkel és a jellemével mutatja be lelki (és testi) torzságát. A varázsló azonban a művészetet is képviseli. Cipolla keményen dolgozik, munkájának lényege a másik ember akaratának megtörése. Tevékenysége közben hazafias eszméket hangoztat, s ezekbe fasisztoid elemeket fűz bele. Mario is megteszi, amit a varázsló parancsol, s akkor válik hőssé, amikor fellázad az emberi voltát megszégyenítő varázsló ellen. “Azt teszed, amit akarsz. Vagy előfordult már, hogy nem tetted azt, amit akartál? Vagy éppen azt tetted, amit nem akartál? Amit nem te akartál?” Míg a római úr “nem akar”, Mario “mást akar”, fellázad.

A mű meglehetős egyértelműséggel konkretizálja a minden időkre érvényes igazságot. A Mario és a varázsló látnoki írás, csak 1933 után nyeri el teljes értelmét, s a valóságban csak 1945-ben hangozhat el a “felszabadító vég” kijelentése, a II. világháború végetérésére vonatkoztatva. A varázsló “művészi” tevékenysége mélyíti el a szimbolikus jelentéskört, s teszi nyilvánvalóvá, hogy embercsoportok megbolondítása mindenkor szörnyű bűn.


A mítosz és mitológia: A görög mitológia jellemzése

A görög történelem előzményei i.e. V. évezredig nyúlnak vissza. Ekkor Hellászt különböző népek lakták. A Krétai civilizáció ekkoriban válik nagyon fejletté. Mínosz király ekkor építi fel a knósszoszi palotát. Kréta kereskedelmi csomópont lesz, a kultúra virágkorát i.e. 1600-1400 között éli. Később különböző törzsek, az achájok, iónok, aiólok és a dórok jönnek Hellász területére. Az őslakosokat vagy elűzik földjükről, vagy beleolvadnak a lakosságba. A II. évezred elején Athén és Mükéné indul rohamos fejlődének. Ekkoriban sok portyázás és rablókaland volt. Egyik leghíresebb i.e. 1250 körül Trója pusztulása volt.

A társadalom, fejlődése kezdetén számtalan kérdésre nem találta a választ. Ezért kitaláltak történeteket, mondákat, mítoszokat. A mítosz szó a görög müthosz, azaz monda, mese, történet szóból ered. A mítosz egyrészt a világról alkotott különös elképzelést jelenti, hogy a földet szellemek, istenek lakják, irányítják, másrészt egy műfajt jelent az irodalomban. Hősök, istenek cselekedeteit meséli el, csodás elemekkel, természetfeletti erőkkel átszőve, de valóságalapja van. A mítoszok szájhagyomány útján terjedtek, s csak évezredekkel később írták le őket, gyűjteményét mitológiának nevezzük.

A görögöknél mindennek más-más volt az istene. Születésükről, csatáikról Hésziodosz munkáiból tudunk. Szerinte a világ az istenek nászából jött létre. Az első isten Khaosz volt, a tátongó üresség istene, Gaia a föld istene, Érosz a szerelem istene (ő volt az első működő erő a földön). Gaia megteremti az égboltot, aminek Uránusz lesz az istene. Sorban szüli a ligeteket, vizeket, hegyeket. Gaia és Uránusz házasságából 7 titán, 8 titanisz, 3 küklopsz és 3 százkarú óriás születik. Apjuk Tartaloszba száműzte őket, mert félt, hogy elveszti hatalmát, de a gyerekek fellázadtak és Kronosz vette át apja helyét, aki feleségül vette Rheiat. Kronosz szintén attól félt, hogy elveszti hatalmát, ezért a gyerekeit sorban lenyelte, de Rheia az utolsó gyereket, Zeuszt nem adta oda neki, hanem Krétára menekítette. Miután felnőtt, mérget adott apjának, aki sorban kiöklendezte gyerekeit. Megkezdődött a trónharc az istenek között. Zeusznak Prométheusz segített hatalomra jutni. Így eljött a szeretet, boldogság és béke. Zeusz feleségül vette Themiszt, a törvényesség istennőjét, majd hókarú Hérát. Zeusz azonban hűtlen volt hozzá, ezért Héra féltékenységből megszülte Héphaisztoszt, a kovácsok istenét, mire Zeusz bosszúból Pallasz Athénét, a tudomány és művészet istennőjét. (a fejéből pattant ki teljes harci díszben)

Árész – hadisten

Aphrodité – szépség, szerelem

Hermész – tolvajok istene

Hádész – az alvilág istene

Poszeidon – a tenger istene

(Phoibosz) Apollón – jóslás, költészet istene

Artemisz – vadászat istene Létó az anyjuk

Születtek még félistenek, akiknek az egyik szülője földi halandó volt és hatalmas erejük volt. Ilyen például Héraklész (Herkules).

Az istenek lakhelye az Olümposz, kivéve két istennek: Poszeidónnak (tenger) és Árésznak (alvilág). Az eledelük az ambrózia, italuk a nektár.

A mítoszok szerepe a későbbiekben is nagyon fontos. Homérosz is egy mondakört (a trójai mondakör: Thétisz és Péleusz, lakodalmukra minden istent és istennőt meghívtak, kivéve Ériszt, a viszályság istennőjét. Ezért ő bosszúból legurított egy aranyalmát, “a legszebbnek” felirattal. Pallasz Athéné, Héra és Aphrodité is magának követelte az almát. Hogy eldöntsék kié legyen, Páriszt, a Trójai királyfit kérték meg, válasszon. Athéné tudást, Héra hatalmat, Aphrodité a legszebb asszony szerelmét ígérte neki. Párisz Aphroditét választotta, aki cserébe Helénét, a spártai király, Meneláosz feleségét adta neki. Párisz elrabolta őt és kincseit is, mire Meneláosz Mükéné királyához, Agamemnónhoz fordult segítségért, akivel Trója ellen vonultak.) dolgozott fel, a dráma is ebből merített ihletet és a középkorban sem tűntek el teljesen, mindmáig előkerülnek. Az európai irodalom is új és új értelmet ad nekik.

Az ember születésére is ilyen mítoszokat találtak ki, hiszen nem tudtak értelmes magyarázatot találni erre a kérdésre. Ezek sokfélék és ellentmondásosak. Hésziodosz MUNKÁK ÉS NAPOK című művében úgy írja, hogy az emberek és az istenek egy törzsből származnak. Több nemzedék volt:

– Első nemzedék: aranykor

– Második nemzedék: ezüstkor

– Harmadik nemzedék: rézkor

– Negyedik nemzedék: vaskor vagy újkor (ekkor éltek a félistenek, akik Thébában vagy Trójában haltak meg és utána a “Boldogok” – szigetére kerültek, ahol Kronosz volt a király.)

Egy másik verzió szerint Gaia megteremti a Gigászokat, vagyis a kígyólábú óriásokat, akik szétfeszítik a természet határait. Zeusz a halhatatlanok segítségével legyőzi apját, majd a Gigászokat. A csata közben elhullt vérből lettek az emberek, s mivel ez erőszakos volt, ezek az emberek durvák lettek. Majd jött egy özönvíz, ami elsodorta ezeket a gonosz embereket.

Prométheusz mítosz: az első embereket Prométheusz gyúrta agyagból Pallasz Athéné segítségével. Ezek még inkább állatokra hasonlítottak, majdnem elpusztultak. Ezért Prométheusz lehozta a tüzet az Olümposzról (ami tulajdonképpen a tudást jelképezte). Ennek a tűznek a segítségével tanulták meg az emberek a mesterségeket. Zeusz azzal büntette meg Prométheusz, hogy kikötözte egy sziklához és egy sas mindig tépkedi újra kinövő máját. Az embereket úgy büntette, hogy leküldte Pandorát egy szelencével, aki kíváncsiságból kinyitotta azt. Így minden gonosz kiszabadult, legvégül a reménységgel.


A német romantika

“Egyetlen irodalmat s művelôdést sem járt át annyira a romantika, mint a németet.” (Németh G. Béla: Az egyensúly elvesztése. Magvetô, Bp. 1978. 8. 1.) A német polgárság s fôleg a polgári értelmiség, mely eleinte lelkesedett a felvilágosodás eszméiért, a francia forradalom radikalizálódása idején elbizonytalanodott. A napóleoni háborúk a németség számára jórészt csak szenvedést, vereséget és megaláztatást jelentettek, s ennek következtében a német polgárság zavara nôttön-nôtt, majd keserű kiábrándulásba torkollott. Bizonytalanságukat fokozta a hagyományos vallásos világszemlélet megingása, az istenhit elvesztése. “Nem elvetették az istenhitet, hanem elvesztették; istenhit nélkül éltek, s nem istenhit ellen. S mást helyette, egyelôre, alig találtak. Az elsô nemzedék voltak ôk a keresztény Európa történetében, amely minden örökölt értékkel, akár transcendens volt az, akár evilági, szkeptisztikusan álltak szemben.” (Németh G. B.: i.m. 20. 1.) A kétség volt lelkük legfôbb tartalma. Éppen azért csodálták a középkort, mert egy olyan világ jelképét látták benne, amelyben még megvolt a világképnek az az egysége, amelynek hiányától annyira szenvedtek.

A fiatal romantikus nemzedék gondolatvilágán a zűrzavar hatalmasodott el, érzelmi állapotát a szorongás hatotta át, s az ellenségessé és kiábrándítóvá lett világ elôl menekülve ismeretlen és titokzatos szépségek keresésére indultak: útjuk a lélek belvilága felé vezetett. Elvágyódásuk elfordulás volt ugyan a valóságtól, de az emberi lélek olyan mélységeit, az érzelemvilág olyan titkait fedezték fel, az irodalomnak olyan új lehetôségeit tárták fel műfaji, formai tekintetben, amelyeket a késôbbi korok irodalma is hasznosíthatott.

Novalis

A “korai” német romantikusok a jénai egyetemen szervezôdtek csoporttá, s ôk adták ki 1798-tól a berlini Athenaeum című folyóiratot. Fôleg a két Schlegel testvér a mozgalom programadója (Friedrich, 1772-1829; August Wilhelm, 1767-1845), legnagyobb költôje pedig a nagyon fiatalon sírba szállt Novalis (1772-1801). Elszegényedett fôúri családból származott. Igazi neve: Friedrich von Hardenberg, a Novalis (noválisz) csupán felvett írói név (latin szó, jelentése: “ugar”), de ezen a néven szerzett hírnevet magának. Életének legnagyobb eseménye, hogy beleszeretett egy különös szépségű, akkor még csak tizenhárom éves gyermeklányba, Sophie von Kühnbe (szofi fon kűn), és eljegyezték egymást. Menyasszonyát két év múlva (1797) elragadta a tüdôvész, s ez a veszteség alapvetô hatással volt egész gondolat- és érzelemvilágára: maga is vágyódott a halálra, így szeretett volna újra egyesülni elhunyt kedvesével. Nem sokkal élte túl Sophie elvesztését, hamarosan ô is a rettegett betegség, a tüdôbaj áldozata lett.

Novalis szerint a költészetnek sok közös pontja van a misztikával, s a sejtelmeset, a titokzatosat egyenesen a poézis lényegének tekintette. “A költészet fogalma szoros rokonságban van a prófétikus, a vallásos szellemmel, általában a révülettel” – írta (az Athenaeumban). Az elvágyódásnak, a titokzatos szépségek keresésének, az élményekben gazdag élet utáni nosztalgiának ô teremtette meg feledhetetlen jelképét: a kék virágot Heinrich von Ofterdingen (hejnrih fon ofterdingen) című befejezetlen regényében (1799-1800). Művének fôhôse, a mondavilágba veszô, 13. századi lovagköltô látja meg egy ízben álmában a csodavirágot. A magas, világoskék virág egy forrás mellett állt, s valósággal elbűvölte elbeszélhetetlen szépségével. “Már éppen odament volna hozzá, amikor a virág megmozdult és alakulni kezdett: még fénylôbbek lettek levelei, hozzásimultak az egyre növekvô szárhoz; a virág Heinrich fölé hajlott; a szirmok széles, kék nyakfodorrá váltak, amely fölött gyöngéd vonású arc lebegett.” A kék virágban megpillantott gyönyörű leányarcot, az álmát keresi ezután Heinrich. A boldogságot, a szerelmet, az élet értelmét szeretné megtalálni, ezért is indul el anyjával együtt Eisenachból Augsburgba nagyapjához. Föllelte-e álmát Heinrich von Ofterdingen Klingsohr (klingzor; maga is költô) leányában, Mathildében, vagy esetleg rátalált volna másutt, más alakban, a mű befejezetlensége miatt nem dönthetô el egyértelműen. A regény mindenesetre arra tanít, hogy az ember megtalálhatja a boldogságot, “ha el van szánva keresve élni az életet: mégpedig szépséget, igazságot és szeretô kölcsönösséget keresve.” (Németh G. B.: i.m. 45. 1.)

A fantasztikus képzeletvilág, az álom szerepe meghatározó jegye lett a német romantikának. Forrására, jelentôségére a regényben Heinrich így világít rá: “Śgy vélem, az álom védszer az élet egyhangúságára és mindennaposságára, megújhodást hozó szabadulása lekötözött képzeletünknek, amikor az élet minden képét egymásra vetíti, s a felnôtt ember szűnni nem akaró komolyságát vidám gyermeki játékkal szakasztja meg.” (Márton László fordítása)

Novalis igazi “évadja” tehát az éjszaka, amikor a külsô fény hiányában megjelenhetnek az álmok, s az ember kiszabadulhat hétköznapi kötöttségeibôl. Költeményei közül a legjelentôsebb a Himnuszok az éjszakához (1800) című ciklus. A Sophie halála miatti megrendültség adja művének hátterét: utána sóvárog, vele szeretne találkozni legyôzve tér és idô korlátait; a szeretett nô teszi lehetôvé számára a két világot (földi és túlvilági lét) elválasztó küszöb átlépését.

A kevert műfajú, ritmikus prózát és hagyományos, rímes verset váltogató költeményt átjárja a keresztény vallás misztikuma. Az éjszaka a halál jelképe, s a halál nem ijesztô rejtély, hanem az igazi lét, az öröklét kezdete:

“A halál az öröklét híre lett.

A Halál vagy, s csak te adsz életet.”

Az emberi lelket türelmetlen honvágy vonzza a túlvilági otthon felé, s a hazatérés sóvárgása nem szűnik meg egy percre sem. Ez az elvágyódás kap hangot a ciklus utolsó, Halálvágy című darabjában:

“Mi tartoztatna vissza itt?

Rég pihen sok szerettünk.

Sorsunk zárják le sírjaik,

s most fáj, szorong a lelkünk.

Nincs mit keresnünk itt tovább –

telt a szív – üres a világ.”

Hoffmann

A német romantika egy késôbbi nemzedékének, az ún. berlini romantikának legmarkánsabb képviselôje Ernst Theodor Amadeus Hoffmann (1776-1822). îró, zeneszerzô, grafikus, karmester, színházi rendezô volt egy személyben, ugyanakkor pedáns államigazgatási hivatalnok is. Ćtélte és meg is szenvedte a kispolgári lét szürkeségének, korlátozottságának, bürokratikus kicsinyességének és a művészlét teljességvágyának kínzó ellentétét.

Irodalmi műveinek nagy részét élete utolsó évtizedében írta; legfôbb műfaja az elbeszélés. – Az elszabadult képzelet szülte fantasztikum legtöbb írásában jelentôs szerepet kap, de úgy, hogy közben a való világról is pontos, szinte aprólékosan részletezô leírást találunk. Novelláinak legsajátosabb vonása a folytonosan egymásba játszó többsíkúság. Éppen ezért lehet Hoffmann kapocs a realisztikus irányzathoz is, hiszen érzékelte és ábrázolta magát a környezeti és társadalmi meghatározottságot is.

A valós és a fantáziaelemek egyensúlyára épül Hoffmann szép kisregénye is, Az arany virágcserép (1814). A fantasztikus mese hétköznapi városi környezetben, Drezda mindenki által jól ismert utcáin és terein történik. A cselekmény kezdetének még a napját és az idôpontját is pontosan megjelöli az író: “Ćldozócsütörtök napján, délután három órakor egy fiatalember futott át Drezdában a Schwarzes Tor (svarcesz tór) alatt, pontosabban egyenesen beleszaladt egy öreg, csúf kofaasszony almás és süteményes kosarába.” A külsô valóság azonban a regény folyamán – többször is – hirtelen vagy észrevétlenül átcsap a belsô történésbe, a reális a fantasztikumba, a sivár prózaiság a varázslatos költôiségbe. A mű eseményvilágának két síkja van: az érzékfeletti csodavilág hitelesen beépül a valóságos, hibákkal teli, kiábrándító világba, melyet finom iróniával ábrázol Hoffmann.

A regény fôhôse, Anselmus diák félszeg, ügyetlen, csetlô-botló lény, akinek a valóságos világban semmi sem sikerül. Minden tette balul üt ki: vajas kenyere mindig vajas felére esik, új ruhájára már elsô alkalommal foltot ejt, vagy valamilyen átkozott szeggel kiszakítja; ha egy elôkelô udvari tanácsosnak vagy egy hölgynek köszönni szeretne, vagy a kalapja repül ki kezébôl, vagy megbotlik a sima földön, és szégyenszemre hasra esik. Most is a kedves áldozócsütörtököt akarta volna igaz derűvel megünnepelni a Linke-féle sörözôben, de pénz nélkül maradt az almás kosárba való végzetes lépése folytán. Pedig szívesen elidôzött volna az ünnepre pompásan kicicomázott lányok körében, találkozhatott volna Paulmann segédtanító idôsebbik leányával, az igen csinos, viruló, tizenhat esztendôs Veronikával. Anselmus szerelmes a hiú Veronikába, s a kislány is arról ábrándozott, hogy a diákból egyszer még udvari tanácsos is lehet, ahogy Heerbrand irattáros megjósolta.

Az ünnepi vidám szórakozásból semmi sem lett; Anselmus keserűen kisomfordál a város szélére, s megpihen az Elba-parti úton egy bodzafa alatt. Itt azonban különös dolog történik vele: három, zöld-aranyban ragyogó kígyócska játszik, tekergôzik a lombok között kristály csengettyűk csilingelésével társalogva. Anselmus az egyik kígyó gyönyörű sötétkék szemébe beleszeret, s a legnagyobb gyönyörűség és a legmélyebb fájdalom sohasem ismert érzése járja át a szívét.

Ettôl kezdve még sivárabbnak érzi a maga szűkös világát, a hétköznapok megszokott, monoton, lélekölô tevékenységét. “Érezte, hogy valami ismeretlen érzés mozdul meg bensejében és gyönyörűségteli fájdalmat okoz neki: és ez a fájdalom tulajdonképpen a vágyakozás, amely az embernek más, magasabb rendű létet ígér.” Anselmus számára a szerelem nyitja meg az utat a magasabb rendű értékek világa felé, s vágyai csak a képzelet teremtette csodás tündérbirodalomban valósulhatnak meg. Megtudja ugyanis, hogy a három aranyos-zöld kígyó munkaadójának, Lindhorst levéltárosnak a három elvarázsolt lánya, s ô valójában a legfiatalabbnak, Serpentinának kék szemébe szeretett bele. “De a magasabb rendű életben a boldogság csak harcból fakadhat” – magyarázza a diáknak a levéltáros. “Ellenséges erôk rohannak majd meg, és a gyalázattól és romlástól csak az a belsô erô menthet meg, amellyel a támadásoknak ellenszegülsz… Hűségesen ôrizd ôt lelkedben, ôt, aki szeret téged, és akkor megláthatod az arany virágcserép valamennyi mesés csodáját, és boldog leszel mindenkoron.”

Serpentina világosítja fel kedvesét, hogy Lindhorst levéltáros valójában nem emberi lény, hanem szalamandra. – És újra csak megcsodálhatjuk az író színes képzeletének korlátlan csapongását a “levéltáros” történetét olvasva. – Az ôsrégi idôben Atlantisz csodaországában a hatalmas szellemfejedelem, Phosphorus (foszforusz) uralma alatt ez a szalamandra forró szerelemre gyúlt a liliom leánya, a szép kígyó iránt. Amint karjaiba zárta szerelmesét, a kígyó hamuvá lett, hamvaiból egy szárnyas lény született, és tovasuhant a levegôbe. A szalamandra az elkeseredés tébolyában feldúlta Phosphorus kertjét, ezért a szellemfejedelem arra ítélte, hogy “a nyomorúságos emberi létbe belemerülve el kell viselnie az emberi élet szorongattatásait”. A szalamandra csak akkor térhet vissza testvéreihez, csak akkor vetheti le emberi terhét, ha mindhárom lánya rátalál egy-egy olyan gyermeki, költôi lelkületű ifjúra, akiben a kígyócska szerelme fel tudja kelteni a távoli csodás ország sejtelmét. Ha ez az ifjú meg tud szabadulni a közönségesség terhétôl, ha a szerelemmel együtt izzón és elevenen kivirágzik benne a hit a természet csodáiban, sôt saját létében e csodák között, akkor az arany virágcserépbôl kivirágzik a szép liliom, egybekelhet kedvesével, s boldogan élhetnek majd Atlantiszban.

Anselmusnak is, Lindhorst levéltárosnak is ôsi ellensége az a démoni gonosz lény, mely “létét a fekete sárkány szárnyából lehullott toll és egy marharépa szerelmének köszönheti”. Ez a boszorkány az emberek között azonos azzal a kofaasszonnyal, akinek kosarait Anselmus áldozócsütörtök napján felborította, azonos Veronika egykori dajkájával, aki most javasasszony és varázslónô. Ez a varázserô képes ideiglenesen eltántorítani Anselmust Serpentinától. Néha úgy érzi, hogy valami hirtelen rászakadó idegen hatalom ellenállhatatlanul vonzza az elfelejtett Veronika felé, s ilyenkor szívbôl nevetnie kell bolond képzelôdésén, hogy egy kis kígyóba szerelmes, és szalamandrának vél egy jómódú titkos levéltárost.

Hűtlenségének, hitvány kételyeinek büntetése, hogy kristálypalackba zárták: azaz visszazuhant a nyárspolgári lét kicsinyes keretei közé, kihullott a magasabb rendű értékeket hordozó szellemvilágból. A tiszta, fogékony lelkű Anselmus szenved ebben az állapotban, míg mások, a többiek, akik szintén palackba vannak zárva, nem is érzik a nyomasztó fogságot balgaságuk, közönséges gondolkodásuk miatt.

A bűnhôdés nem tarthat sokáig, hiszen Anselmus véglegesen már nem lehet a kispolgári lét szürkeségének foglya. “Higgy, szeress, remélj!” – suttogja neki Serpentina, s ez a hang besugárzott Anselmus fogságába, míg végül is a palack széthasad, és a bájos, szeretetre méltó Serpentina karjaiba vetheti magát. Anselmus kitartó állhatatosságával, hűségével, a hit, remény és szeretet hármas erényével véglegesen elnyeri Serpentina szerelmével együtt a költészet és a szépség mesebeli birodalmát, Atlantiszt. Övé lesz az arany virágcserép, s kedvesével felhôtlen boldogságban élhet.

Anselmus példázatos története, megszerzett zavartalan boldogsága azt sugallja az olvasónak, hogy a költészet, a művészet segítségével a kifinomult lélek felülemelkedhet a hétköznapok szürkeségén, sivár kicsinyességén, lehetséges tartalmasabb, értelmesebb emberi életet élni. A kisregény utolsó mondata így hangzik: “Vajon Anselmus boldogsága más-e, mint az élet a költészetben, amely elôtt a természet legmélyebb titkaként föltárul valamennyi lény szent összhangja?” (Horváth Zoltán fordítása)

A regény földhözragadt, filiszter szereplôi is elérik “céljukat”. De mennyi gunyoros irónia nyilvánul meg abban, hogy a hiú Veronika végül álmai megvalósulásaként udvari tanácsosné lesz! Mint az öreg és göthös Heerbrand felesége ülhet szép házának erkélyén, és elégedetten hallgathatja a feltekintô nyárspolgárok elismerô sóhaját: “Igazán isteni asszony Heerbrand udvari tanácsosné.” Neki és nekik ez az örömük!

Hoffmann a kisregény tizenkét fejezetét “vigiliáknak” nevezte. A latin vigilia szó “virrasztást”, “ébrenlétet”, “éjjeli ünnepet” jelent. A keresztények a nagyobb ünnepek elôtti éjszakát virrasztással töltötték, így készültek az ünnepre, s ezt hívták vigiliának. Minden bizonnyal erre utalnak a fejezetcímek: szép emberi tettekkel, hittel, reménnyel, szeretettel kell várni és készülni a boldogság ünnepére.

Heine

Henrich Heine (1797-1856) Goethe után a 19. század egyik legnagyobb német művésze. îrói pályáját igazi romantikusként kezdte, késôbb azonban hátat fordított a romantikának, annak ellenfele s a német korai realizmus egyik vezetô mestere lett. Lírája mellett meg kell említeni kitűnô prózai útirajzait, önéletrajzi írásait, fôleg pedig szépirodalmi értékű publicisztikáját.

Családja kereskedelmi pályára szánta, ô azonban egyetemi tanulmányai idején (jogot hallgatott) az irodalom felé fordult. Szabad szellemű politikai felfogása miatt a német hatóságok nem jó szemmel nézték működését, ezért 1831-ben véglegesen Párizsba költözött. Innen küldte a hazai újságoknak cikkeit, s ezekben a franciaországi állapotokról tájékoztatta német olvasóit. A franciák számára a német filozófia és irodalom értékeirôl írt tanulmányokat. 1845-ben megbetegedett, s 1848-tól egészen haláláig ágyhoz – “matrac-sírhoz” – kötötték hátgerincbántalmai. Párizsban halt meg. Heinét útirajzain kívül a Dalok könyve (1827), ez a különbözô ciklusokból álló lírai versgyűjtemény tette világhírűvé. A költô a kötet korai darabjaiban bôven merít a német népdal motívum- és formakincsébôl: felhasználja strófaszerkezeteit, ritmikáját, nyelvi egyszerűségét, közvetlen természetességét. Ezekben a dalokban felfedezhetô még a romantika egész kelléktára: az elvágyódás valami boldog tündérhazába, a mesés kelet utáni nosztalgia, a természeti idillért való rajongás, de mindezt már bizonyos kiábrándultság színezi át. Heine válójában nem tud hinni abban, hogy az élet kicsinyes gondjai, ellentmondásai feloldhatók a művészet varázslata által, az ember kiszakadhat a hétköznapok szürkeségébôl. Verseiben gyakori az ábrándokat szétromboló ironikus fordulat, a romantikus költészet szokványossá vált stíluseszközeinek kigúnyolása, a színlelt rajongás lehűtése; az ünnepélyes pátosz hirtelen megsemmisítése. A Mesék mesélnek róla… kezdetű vers a képzeletbeli tündérország gyönyörű álmáról szól: a virágkelyhekre hulló arany alkonyatról, a kristályforrások muzsikájáról, az édes kábulatról, de a befejezés kiábrándító józanságra vall:

“E messzi honba vágyom,

örülne ott a szivem,

a kín lehullna lágyan,

nem fájna semmi sem.

Ćlmomban sokszor látom

a gyönyört, de a nap,

a reggel kél, s az álom

szétfoszlik, mint a hab.”

(JUSTUS PĆL FORDîTĆSA)

A Dalok könyve ismertebb darabjainak leggazdagabb forrása a mitizált elsô szerelem. Ez a témája a Lírai közjáték című ciklus egyik szép darabjának, A dal szárnyára veszlek… kezdetű versnek. A szeretett lány a költô unokahúga, Amalie Heine volt. – A költeményben megjelenik a romantika egyik ismert motívuma: az elvágyódás a távoli Kelet csodás világába. Itt, ember és természet szent harmóniájában, a művészet által teremtett zenetisztaságú létben, a megvalósult vágyak mesés otthonában létrejöhetne két egymást szeretô lélek találkozása, elérhetô lenne az igazi boldogság üdvössége. Ide azonban csak a “dal szárnyán” lehet eljutni; a vers utolsó sorai azt sugallják, hogy az elvágyódás, a nosztalgia csupán játék, kedves ötlet: a boldogság romantikus teljességérôl csak álmodozni lehet, a valóságban megélni azonban lehetetlenség. Ćlom és valóság – a nagy romantikusok lírájával ellentétben – már messzi esik egymástól Heine költészetében.

Ismerkedjűnk meg kűlön-külön a röviden bemutatott német romantika

szerzôivel.    Kiemelt   műveiket   olvassuk   el    számitógépes

feldolgozásban!


A nemzet és az emberiség gondja Vörösmarty költészetében

Romantikus világlátás és nyelvhasználat szabadon választott mű alapján

(pl.: Csongor és tünde, Gondolatok a könyvtárban, Az emberek, A vén czigány)

Vörösmarty Mihály (1800-1855)

– elszegényedett középnemesi család
– tanulmányai : Székesfehérvár

I. költõi korszaka:
– 1824 ügyvédi vizsgát tett
– 1826-tól Pesten él és az irodalommal foglalkozik
– nemesi-függetlenségi mozgalom indul – Zalán futása 1825
– ezzel a nemességet serkentette Habsburg-ellenes harcra a honfoglaló õsök, a dicsõ múlt felidézésével
– Perczel Etelka – házitanítósodott, reménytelen szerelem
– az 1825-27 -es országgyűlésen a függetlenségi mozgalom visszaesett, ez kiábrándította a nemesek bíztatásából, a mozgalomból
– ezeket a műveket a romantika jellemzi. A romantika táplálta a múltba fordulását, és ennek hatására fordul késobb a nép, a mesék világába

II. pályaszakasz:
– nemzeti problémák, nép felé fordulás
– a nép felemelkedésének szükségességét vallotta műveiben és politikai nézeteiben
– Csongor és Tünde 1826
– folyóiratokat szerkeszt: Tudományos Gyűjtemény, Koszorú, Athénem (Toldi Ferenccel és Bajza Józseffel)

III. pályaszakasz: bekapcsolódik a reformkori küzdelmekbe
– 1832-36 orsz.gy. hatására figyelme a közéleti problémákra terelõdött
— fordulópont pályáján: Szózat 1836
– a múlt példáit idézve buzdít a reformküzdelmekre
– 1840-es évek: hazafias ódák
– a kultúra és a haladás kérdései
– az emberek céljának az igazságos, békés jövõért való küzdelmet tartotta
– A Guttenberg-albuma, Gondolatok a könyvtárban (haladás)
– a haza érdeke iránt közömbös nemességet keményen ostorozza: Országháza
– 1846 galíciai parasztfelkelés megdöbbentette: reménytelennek látta a fejlõdés útját: Az emberek – jobbágyfelszabadítással elkerülhetõ egy hasonló vérontás: A Guttenberg-album
– 1848-ban a sajtószabadságot üdvözölte: Szabad sajtó
– kései szerelmes versek: Csajághy Laurához : ábránd, Merengöhöz, Laurának 41-ban ismerte meg, 20 év korkülönbség, 43-ban feleségül veszi- kételkedés van a versekben
– ezután költészete a szab. harc irányába fordult Világos után bujdosni kényszerül – ez megrendítette és a nemzet pusztulását látta
– 1854 A vén czigány : a jobb jövo reménye, fél a háborútól
– 1850-ben hazatér a bujdosásból, Haynau megkegyelmez neki, de ö már egy testileg-lelkileg összetört ember
– 1855-ben halt meg

Művészi kifejezõ eszközei gazdagsága:

a) műfajokban:
nemzeti eposz: Zalán futása
verses elbeszélés: Szép Ilonka
ballada: A búvár Kund
hazafias-politikai: Szózat
hazafias óda: Honszeretet
bölcselõóda: Gondolatok a könyvtárban
rapszódia: A vén czigány
epigramma: A Guttenberg-albuma
Laurának
mesedráma: Csongor és Tünde
romantikus dráma: Vérnász
Marót bán

b) hangskálában

c) nyelvben
– a megreformált irodalmi nyelv és a szépnyelv összeötvözése
– romantikus költoi nyelv: ellentétes végleteket összefogó gazdagság láttató erõ: Zalán elõhangja, Elõszó nemes pátosz: Szózat nagyfokú érzelmi hatás zeneiség
– tömörség: az Éj monológja, az Országháza befejezése
– ellentét: Szép Ilonka : “Felrobogtak…”
népi íz: Csongor és Tünde Balga-jelenetek

Vörösmarty jelentõsége

a.) a reformkorszak legnagyobb költoje: a reformkor küzdelmeinek és félbeszakadásának hü kifejezoje, a nagy nemzeti költészet kialakítása
b.) nemcsak politikai, hazafias és bölcselo költo, hanem jelentos szerelmi költõ is, epikájában is vonzó nõ alakok megteremtõje
c.) a legnagyobb romantikus költonk, a romantikus nyelv művésze
d.) mind a három műfajcsoportban alkotott nagy műveket

Csongor és Tünde
– műfaja: mese-dráma
– világirodalmi elozménye: Shakespeare: Szentivánéji álom magyar ” : árgyélus királyfi (Gyergyai Albert)
– ihletõ elemek:
1. általános emberi problémák (a 3 vándor, az Éj monológja)
2. a boldogság titkának keresése
3. a korszellem
– témája: Csongor (a költo), aki sok viszontagság után (Mirígy gátolja) eléri a boldogságot, azaz Tündét
– szereplõk: mese- , paraszti- és szimbolikus alakok
– idõ: egy komikusan felnagyított nap, ezalatt bejárja a világot: a hajnal országától az éjéig, a hármas úttól a hármas útig
1.Kert, Tündér fa 11.Kert elvadultan
Éjfél, 1.felv. Éjfél, 5.felv.3.szin
2.Hármas út 10.Hármas út
2.felv. 5.felv.
3.Hajnal országa 9.Az Éj országa
3.felv. Kietlen táj, 5.felv.1.
4.Mirígy házának udvara 8.Varázskút
Az ördögök cselei,4.felv.1 4.felv.4
5.Szoba, 1.Ledér jelenet 7.Szoba, 2.Ledér jelenet
4.felv.2. 4.felv.4.
6.Kert,Dél,Csongor alva várja Tündét
– népiesség:Balga és Ilma: ok a valóság, a “földi” ellensúlyozó szerep népies elemek: a téma — a boldogság titkának keresése a természetben játszódik nagy szerepet kap a fantázia a műfaj – mese a nyelv — változatos, fordulatos
– mondanivaló: a boldogság keresése megoldás: a szerelem, a világ bajaitól való elfordulás
király: hatalom, hódításvágy
kalmár: a vagyon, a pénz imádata
tudós: öncélú filozofálgatás


A Nyugat

A XX. szd. irodalmi megújulásunk igazi határkövét a Nyugat című folyóirat megindulása jelentette. Legelső száma 1908. január 1-jén látott napvilágot, és 34 éven át – Babits Mihály haláláig (1941) – a magyar irodalom legmeghatározóbb központja volt. Főszerkesztőként Ignotius, a jelentős kritikus, hírlapíró jegyezte, szerkesztői Fenyő Miksa és Osvát Ernő lettek.

A zseniális szerkesztő, Osvát Ernő, kritikus volt és nem író, s így ítéleteiben sokkal tárgyilagosabb lehetett, szóba sem jöhetett nála semmiféle részlehajlás vagy féltékenység. Életében egyetlen kötete sem jelent meg, csak halála után adták ki barátai Az elégedetlenség könyvéből című kisterjedelmű aforizmáját.

A címlapon az első számtól kezdve mindvégig a Nyugat emblémájaként szerepelt Beck Ö. Fülöp Mikes-emlékérme, mely a bujdosó magyar irodalmat jelképezte, de azt is, hogy azért a tol és a mécses megmaradt.

A folyóirat címe egyben programot és kihívást is jelentett. Céljának tekintette a magyar irodalomnak a nyugati nagy irodalmak színvonalának emelését, s ez által határozottan szembe is fordult a félfeudális ország szolgai utánzásba süllyedt irodalmával, egész világképével, a harmincmilliós nemzetállam délibábját kergető optimizmusával. A Nyugat mindvégig az alkotói szabadság elvét érvényesítette, és ez a két szempont a magyar irodalom fejlődésének adott szakaszában egyet jelentett a polgári átalakulás, a haladás, a szociális reformok programjának vállalásával is.

A Nyugat rendkívül széles és változatos szellemi mezőnyt képviselt. A magyar irodalomban ismét a líra került előtérbe, a példakép a francia szimbolizmus, mellette helyet kapnak a szecessziós, impresszionista és naturalista törekvések is. A folyóirat folyamatosan megjelent a világháború éveiben, túlélte a háborút követő zűrzavarokat, az egymásnak ellentmondó politikai rendszereket. Osvát 1929-ben bekövetkezett halála után Babits Mihály határozza meg a Nyugat szellemét, arculatát, irányvonalát. 1929-1933-ig Móricz Zsigmonddal együtt szerkesztette a lapot, 1933-tól pedig Gellért Oszkár volt a segítségére. Babits halála a Nyugat halálát is jelentette, de csak részben, mert az Illyés Gyula által szerkesztett Magyar Csillag  külsőleg változatlan formában, a Mikes-emblémát is megőrizve a nagy előd folytatásának tekinthető.

A Nyugatnak nem volt egysége világnézeti arculata: a nyugatosokat sokkal inkább az fogta össze, amivel szembefordultak, amit megtagadtak.

Az első nemzedékbe olyan kiváló nagyságok tartoztak, mint Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kaffka Margit, Füst Milán, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Nagy Lajos, Szomory Dezső; a kritikusi gárdába tartozott Ignotius, Hatvany Lajos és mások.

A második nemzedék: a XX. szd első felében a Nyugat bocsátotta útjukra, csaknem kivétel nélkül, a fiatal írói tehetségeket. A ‘20-as években jelentkezett ún. második nemzedékbe tartoztak: Sárközi György, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Fodor József, Illés Endre, Márai Sándor, Németh László, Cs. Szabó László. Ez a nemzedék két részre szakadt, köreiben két irány alakult ki: egy népi és egy urbánus.

A népiek a népi hagyományokhoz kapcsolódó formanyelvvel, és a vidéki-paraszti élet motívumaira épülő tematikával fejezték ki mondanivalójukat (újságuk a Válasz).

Az urbánusok témáikat a nagyvárosi élet, a városi ember életérzései, a „modern világ” köréből merítették, és általában szívesen használták a különböző modern irányzatok formakincsét is (újságuk a Szép Szó). A két csoport éles vitát folytatott egymással. Az urbánusok provincializmussal, vidékiességgel, szűklátókörüséggel vádolták a népieket, akik viszont hajlamosak voltak arra, hogy egyedül önmagukat tartsák az igazi magyarság képviselőinek, és azt vetették az urbánusok szemére, hogy kozmopoliták, lebecsülik a hazafiasságot, a nemzeti érzést.

A harmadik nemzedék: a ‘30-as években a Nyugat támogatásával és elismerésével lépett színre a harmadik nemzedék. Nem hittek már abban, hogy a költő személyesen és közvetlenül beleszólhat a világ sorsának alakulásába. Irodalmat akartak, tisztán irodalmi eszközökkel. Csak néhány nevet említve: Jékely Zoltán, Vas István, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Zelk Zoltán, Szerb Antal, Örkény István, stb.


A Nyugat első nemzedéke – Tóth Árpád és Juhász Gyula

1908. január elsején jelent meg a Nyugat első száma. Főszerkesztője Ignotus, aki a tehetség mindenek feletti értékét hirdette; szerkesztői Fenyő Miksa és Osvát Ernő. A Nyugat mindvégig az alkotói szabadság elvét érvényesítette, és ez a két szempont a magyar irodalom fejlődésének adott szakaszában egyet jelentett a polgári átalakulás, a haladás, a szociális reformok programjának vállalásával is. A Nyugat rendkívül széles és változatos mezőnyt képviselt. A magyar kultúra egészének megújulását célozza a Nyugat a nyugati, polgári civilizációk eredményeinek közlésével, bemutatásával.

A magyar irodalomban most ismét a líra kerül előtérbe, a példakép a francia szimbolizmus, mellette helyet kapnak a szecessziós, impresszionista és naturalista törekvések is. Mivel a lap egyedüli szempontja az irodalmi-művészi érték volt, különösen az első években a politikai óvatosság jellemezte. Később azonban, a világháború éveiben a Nyugat egész gárdája védelmébe vette a háború ellenes versei miatt támadott Adyt és Babitsot is. A háború után Ignotus külföldre távozott, Osvát Ernő öngyilkos lett. A húszas évek második felében radikális beállítottságú fiatal írók-költők jelentkeznek a Nyugat lapjain, annak második nemzedékét alkotva. Kibontakozásukat a Nyugat segítette, de később saját lap alapításával is próbálkoztak. 1929 és 1933 között Babits és Móricz szerkeszti a Nyugatot, majd 1933-tól Babits és Gellért Oszkár. 1933-tól a fiatalok újabb csoportját karolja fel a Nyugat. Babits halála után csak a folyóirat címe változott meg, Magyar Csillag néven Illyés Gyula szerkesztette tovább 1944 márciusáig.

A Nyugat hatalmas mértékben járult hozzá esztétikai kultúránk, közgondolkodásunk, ízlésünk és kritikai szemléletünk haladóbbá és európaibbá válásához.

Tóth Árpád (1886-1928) a mély emberi érzések, megragadó hangulatok szelíd szavú poétája. Boldogságvágy, szépségigény fejeződik ki lírájában; jellegzetes műfaja az elégia.

Debrecenben lett újságíró, de versei és kritikai cikkei a Nyugatban is megjelentek. 1931-ben költözött ismét Budapestre, ahol arra kényszerült, hogy “kenyérkereső” állást vállaljon. Házitanító és újságíró lesz, a húszas években már az Est-lapok mindenes szerkesztője. Közben egyre súlyosabban beteg.

Különleges formahűségű műfordító volt. Finom gonddal megmunkált saját költeményeiből négy kötet született. A Hajnali szerenád a szecesszió hatását mutatja. A Lomha gályán 1917-ben jelent meg. Impresszionista jegyek jellemzőek Az öröm illan című kötetre (1922). Ezután már csak 1928-ban lát napvilágot posztumusz kötete: Lélektől lélekig. Összegyűjtött verseit Szabó Lőrinc adta ki.

A magány költője

Költészetének alaphangjai a bágyadt, tehetetlen lemondás; jellemzője a csüggedt szemlélődés, a panasz. A Hajnali szerenád az első kötet címadó verse. A cím finom hangulatával ellentétes a vers indítása. Tárgyilagos meghökkentően merész városkép. Aztán hirtelen magasba röppen a tekintet: a hajnali égbolt színpompáját látjuk. A második strófa három teljes metaforára épít: a sötétség “éji, rút csuha”; az erdő – öltözékéből kivetkező lány; a nap pedig “vén dús kéjenc”. A két versszakot áthatják a színélmények. A harmadikban a színek helyére a szürkeség, a sivárság lép. A város szennyét eltakarta a sötétség. Érdekes, hogy a városkép megörökítéséhez a természetből kölcsönzi a képi a költő: a város gázlángjai virágokként ragyognak, a fénykörök a szirmok lehullását idézik. A vers szerkezeti tengelye a 4. versszak, ahol látókörünkbe kerül a költő alvó menyasszonya, Annuska, és megjelenik a poéta alakja is. Kedvese az elérhetetlen boldogságot szimbolizálja. A két utolsó szakasz érteti meg velünk a költő szomorúságának tartalmát.

Költészete a húszas években

A Lélektől lélekig kötet három ciklusba osztott 59 költeménye az évtized magyar irodalmi életének egyik legnagyobb eseménye volt, és Tóth Árpád költészetének kiteljesedéséről adott számot.

A húszadik századi modern nagyváros líráját a magyar költészetben a Nyugat folyóirat vidékéről származó költők teremtik meg. A Körúti hajnal című versének élményalapja egy valóságosan is megélt budapesti “hajnali varázs”, talán az újságírói-szerkesztőségi munkából hazatérő költő élménye lehetett. A hajnali színváltozások impresszionisztikus villanásaiból életre keltette egy városrész tájképét és ébredő életét. A vers a nagyvárosi hajnal három időmozzanatát mutatja be az impresszionizmus eszközeivel. Az első szakasz a félig éjszakai állapotot idézi, az utolsó strófa már a nappali élet valóságát. A kezdő és a záró egység között elhelyezkedő 3 versszak pedig a bűvöletet: a néhány perces hajnali mámort. Az első sorok minden jelzője a napkelte előtti város sivárságát, élettelen, taszító mivoltát mutatja. Az emberek mozdulata lomha, esetlen. Aztán a felkelő nap hatására a rútság helyére lép a szépség: a szürkeségből fény és tűzpiros ragyogás lesz. A 3. versszak kezdősora: összefoglalja a varázslatot. A csönd zavartalan. Csak a színek tombolnak, harsognak a szinesztézia poétikai erejével. A mély magánhangzók éreztetik a hangélményt. Az utolsó sorok jelzői viszont már arról vallanak, hogy elmúl a hajnali percek mámora. A költemény a nagyvárosi kőrengeteget egyértelműen csúnyának mutatja.

A Lélektől lélekig kötet lenyűgöző szépségű darabja az Esti sugárkoszorú. A magyar szerelmi líra olyan remekei mellé kívánkozik, mint Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Vajda, Ady, József, Radnóti legszebb szerelmes versei. Már az első sor olyan, mint egy miniatűr festmény. Ketten vannak s a nappal éppen estébe vált. Felidéződik az alkonyati séta hangulata. Csupa impresszió és ámulat, ahogy a költő a búcsúzó napfényt a kedves asszony hajába font koszorúnak látja és láttatja. Az ámulatot olyan jelzők érzékeltetik, mint a “finom” és a “halk”. A második strófa elején ismét feldereng az előző élmény. Aztán kép, szín, hangulat, minden eltűnik, s kibuggyan a költőből a vallomás. Az élmény egyre elvontabb lesz, valami léten túli létbe, testetlen semmibe visz a költő. Szelíd, elbeszélő hangon kezdi a 3. versszakot. Az asszony mintha a felhőkből hívná vissza a férfit.

Az alkonyi parkban egy férfi és egy nő mennek az úton, kézenfogva, s a versben minden csak ezért fogalmazódott meg, hogy a költő leírhassa a legtöbbet, amit férfiember asszonyembernek mondhat: jó élni, mert szeretlek.

Juhász Gyula (1883-1937) Szeged költője. Eszmények, felfokozott boldogságvágy és szépségigény vezérelték életén, de sorsának balszerencsés, majd egyre tragikusabb alakulása mind magányosabbá tette. Helyettes tanárként jár városról városra. mígnem 1908-ban Nagyváradra kerül. Itt értő társakra talál. A Holnap című antológiával, vihart kavaró fiatalok egyike. Innen is tovább kell költöznie.

Kötetei: Juhász Gyula versei (1907), Új versek (1914), Késő szüret (1918), Ez az én vérem (1919), Testamentom (1925), Hárfa (1929), Fiatalok, még itt vagyok! (1935).

Tájversei

A Tisza-part volt Juhász Gyula kedves világa. A tiszai csönd című verse A Hétben jelent meg 1910 őszén. A költeményben egyszerre szólal meg csönd, nyugalom, békesség, harmónia és fájdalom, egyedüllét. A kulcsszó a “hajó”, mely a költő számára az otthont, a szülőföldet és benne saját magát jelenti, a költő és szűkebb hazája összetartozását. A Tisza-parti este varázslatos hangulatát finom metaforával érzékelteti: “Hálót font az est, a nagy barna pók.” A metafora az idő lassú múlását és a sötétség fokozatos beálltát egyaránt megjeleníti. A táj nyugalmát a térből kiragadott egyetlen pont – a mozdulatlan tiszai hajók képe is jelzi. Az estében az égi és a földi világ kapcsolatot tart egymással: a csillagok hallgatják a harmonikaszót, a hold fénye beezüstözi a hajókat. A fények, színek, hangok szinte mindenütt átjárják az impresszionista képeket. A vers alaptónusát a mély magánhangzók és a lágy mássalhangzók határozzák meg. A szépséges természeti képeket valami szomorúság is belengi.

1912-ben Szakolcára nevezik ki helyettes tanárnak. Bár a költő számkivetettnek érzi magát, költészete itt is gazdagodik: érlelődik az új táj élménye, az Alföld utáni vágy, az Anna-szerelem sajátos továbbélése. A költészet eszközeivel fest most tájképet a Magyar táj, magyar ecsettel című versében, amelyben a tájrajz új tartalommal telítődik: milyennek látja egy XX. század eleji költő a magyar tájat, a magyar valóságot. A Tisza környéki vidéket örökíti meg: fűzfák, folyóvíz, tehenek. A jelzős szerkezetek a táj sivárságát, az én kiábrándultságát fejezik ki. A tájban minden megviselt, elnyűtt, élettelen. A szépségbe a fájdalom vegyül. A vers zárójeles utolsó sorában a költő önmagát is belerajzolja a képbe.

Az Anna-versekből

A Milyen volt… 1912-ben jelent meg A Hétben. Ekkor Szakolcán él és tanít Juhász Gyula. Itt írta a legtöbb Anna-verset. A Váradon megismert színésznő emlékét az idő nem homályosította el, sőt érzelmi világának egyre mélyebb rétegeit szólaltatta meg. A Milyen volt… három évszakot idéz meg, s ezekből a képekből Anna emléke áll össze. A versnek nincs adatszerűsége, az alföldi táj hangulata uralkodik és ez olyan szép, mint Anna, és Anna olyan szép, mint a táj. A nyári búzamezők emlékképe Anna szőkeségét villantja fel, a szeptemberi ég a szeme kékjét idézi, a tavaszi rét sóhaja a szeretett nő hangjából mosódik. Tulajdonképpen nem is vall szerelmet a költő. Mindössze azt mondja el milyen különös, hogy egy nő emléke idővel elhalványodik. Keresztrímek, szinesztézia, jambikus lüktetés és az az hangok uralma kölcsönöz erős zeneiséget. Az utolsó versszakban jutunk Annához a legközelebb. De a költő boldogsága nem a valóságban, hanem csak a képzeletben él. Az arckép eltűnik az érzelem viszont végtelenné magasztosodik. Ebben a három kis strófában egy régi nyár, egy régi ősz és egy régi tavasz van elrejtve: az ifjúság. Egyszerű, finom és áhitatos ez a vers.

Az 1926-ban keletkezett Anna örök című költemény zárja le végérvényesen az Anna szerelmet. Minél távolabb van térben és időben Anna, annál szebb versek születnek Juhász Gyula tollán. A versben megörökített Anna már nem a Váradon megismert színésznő, hanem egy idealizált lény, szimbólum. Három hatsoros versmondatból áll a mű. A mondatok az állítmánnyal kezdődnek, s ezek az állítmányok mind a sorvégére esnek, s a folyamatos sorátlépések bizonyos feszültséget teremtenek. A férfi tetteti a közömbösséget, uralkodni próbál egykori szenvedélye fölött. A második hat sor a jelenről szól. S amikor ár majdnem elhisszük, hogy lezárta a szép emlékeket, akkor robban ki a “ne hidd” kétszeri tiltakozása. A harmadik mondat elsöpör mindent: a szerelem a költő egész életét átitatta, minden cselekedetében tükröződött. A verset záró imaformula Anna alakját az isteni szféra magasába emeli.


A polgári dráma megjelenése Ibsen, Csehov és Brecht műveiben

A nemzetek életében, amikor megkezdődik a polgárosodás kibontakozása, ennek kísérő jelensége a városépítés, a polgárság közösségteremtése és megjelenik a drámaírás, amely összefogja és gondolatokkal biztosítja a polgári élet kibontakozását. Akár az ókorban, akár az elmúlt századokban vizsgáljuk a drámaírást, azt tapasztaljuk, hogy a dráma megjelenése, a színházak igénye polgári fejlődés eredménye. Ez a folyamat kezdetben az ókori Athénban bontakozott ki, Kr.e. az V. században.

A feudalizmus – amely két alapvető rétegre tagolta a társadalmakat – a polgárság mint réteg fokozatos megszűnéséhez vezetett. A dráma ismételt feltűnése az elsőként polgárosodó országokban figyelhető meg: Angliában, majd Franciaországban. A drámafejlődéshez kapcsolódóan meg kell említeni a középkori vallásos drámákat is, majd az angol reneszánsz drámát, amely nem ismerte a hármas egységet. A Franciaországban kibontakozó klasszicista dráma visszatért a hármas egység követelményéhez, az antik drámákat és drámaírókat tekintve példának.

A hagyományos dráma a XIX. század végén átalakult: ettől fogva korunk drámáiban igazi konfliktust egyre kevésbé találunk, a drámai szituáció nem mindig konkrét, hanem általánosságban példáz valamit, a drámába lírai, epikai elemek keverednek, a hármas egység követelménye pedig végképp eltűnt.

Ibsen

Henrik Ibsen norvég drámaíró a modern dráma nagy megújítója: a görög tragédiák analitikus módszerével és a szimbolizmussal teremtette újjá a polgári drámát (pl. A vadkacsa, Solness építőmester). Jellemző, hogy a darab kezdetekor már minden megtörtént: a cselekmény csak annyi, hogy a dialógusokból feltárul a múlt, a drámai helyzetet tulajdonképpen a múltban megtörtént események hozzák létre. Az előzmények vizsgálata lendíti tovább a művet, ezért nevezik Ibsen színpadi alkotásait analitikus drámáknak. Műveiben nem a megoldás a fontos, hanem a különböző életfelfogások összecsapása. Ibsen csak a közvetlen jellemzést tartja meg (sem az író, sem más hős nem minősíti az alakokat). Az író legtöbb drámáját áthatja a jelképes kifejezésmód.

Csehov

A XX. századi orosz dráma teljesen más kérdéseket fogalmaz meg, mint a nyugati drámaírók: az orosz kérdéskör az, hogy a polgárosodás időszakában az orosz társadalmat még mindig feudális állapotok jellemzik. Csehov reális képet fest Oroszországról, s az írói kötelességet így fogalmazza meg: “Aki igazat akar írni, annak le kell mondania az izgalmas mesékről … írása legyen olyan, mint az élet, és az életben nem történik semmi nevezetes dolog.” Csehov drámáiban nincsenek tehát nagy szenvedélyek, összecsapások, látszólag nem történik semmi, mégsem csillapodik a drámai lüktetés, mert az emberi lélek magával az élettel kerül konfliktusba. Voltaképpen novelláit vitte színpadra, megteremtve így a cselekmény nélküli drámát.


A Prométheusz-mítosz

Az emberek megteremtését, viszontagságos sorsukat, fáradságos küzdelmüket a természettel, öntudatra ébredésüket s fokozatos fejlôdésüket a Prométheusz-mítosz meséli el. A késôbbi évezredek irodalmában a leggyakrabban ezt a mítoszt dolgozták fel a legkülönfélébb értelmezésben.

A tűz eredetérôl szóló ôsrégi hagyomány valószínűleg az indogermán ôskorra vezethetô vissza. A tűz megismerése az emberiség történeti létének az alapja, a földművelés után a kézművesség, az ipar kezdete. A tűz alkalmazása elôfeltétele volt az emberi fejlôdésnek, mely minden ellentmondáson keresztül, súlyos küzdelmek és szenvedések árán egyre elôbbre vezet.

Az elsô embereket – a görög monda egyik változata szerint – maga Prométheusz, a bölcs titán gyúrta sárból Pallasz Athéné segítségével – akárcsak Jahve Elohim az egyik bibliai teremtéstörténet szerint Ćdámot. A legelsô emberek még tudatlanok voltak, nem sokban különböztek az állatoktól, csak gyöngébbek, tehetetlenebbek és védtelenebbek voltak a legtöbbnél. Öntudatlanul élték végig életüket. Már-már a pusztulás fenyegette ôket, amikor Prométheusz lehozta számukra az égbôl a tüzet, mely idáig csak az olümposzi istenek tulajdona volt. Ennek birtokában az emberek megtanulták a mesterségeket, az anyag megmunkálását és a fémek feldolgozását. Végsô soron a tűznek köszönhette az ember, hogy kiemelkedett az állatok sorából.

A parasztköltô Hésziodosznak az iparral szembeni bizalmatlanságára vall, hogy szerinte Prométheusz súlyos bűnt követett el, amikor az istenektôl ellopta a tüzet az emberek számára. Ezért Zeusz méltán büntette meg azzal, hogy a vonakodó Héphaisztosszal egy sziklához láncoltatta, késôbb pedig egy sasmadarat küldött rá, hogy évszázadokig marcangolja újra meg újra kinövô máját. De jogosan büntette meg szerinte Zeusz az embereket is, akik a tüzet elfogadták: Pandórát, az elsô asszonyt küldte le közéjük, akinek a neve “mindenki által megajándékozott”-at jelent. Zeusz ugyanis – bosszúból – megparancsolta Héphaisztosznak, hogy agyagból formáljon egy gyönyörű, az istennôkhöz hasonló leányalakot, az istenek pedig ajándékozzák meg különbözô képességekkel: szépséggel, bájjal, kedvességgel, asszonyi ügyességgel. A ravasz Hermész hazugságot, csábító szavakat és tolvaj hajlamot rejtett a keblébe. Ez az asszony hozott minden bajt és szenvedést a földre. Pandóra asszonyi kíváncsiságból leemelte annak a hombárnak a fedelét, mely a különbözô sorscsapásokat rejtette magában. Ekkor szabadult a sok nyomorúság, fáradság, baj, betegség s a kegyetlen halál a mindaddig munka és gond nélkül élô emberekre. – Prométheusz cselekedete ebben a mondai változatban – a bűnbeesés ószövetségi mítoszához hasonlóan – az emberiség boldog aranykornak elképzelt ôsállapotát szüntette meg. (A mítosznak ezt a felfogását használja fel Janus Pannonius Mikor a táborban megbetegedett című elégiájában is.)

A mondának egészen másfajta értelmezése olvasható Aiszkhülosz (i. e. 525-456) Leláncolt Prométheusz című tragédiájában. Itt Prométheusz az emberi öntudat szabadságáért a hálátlan és kicsinyesen önzô istenekkel szembeszálló következetesség példamutató hôse lesz: azáltal, hogy az ember mellé állt, az új istenekkel került szembe. Zeusz nemcsak a titán emberszeretetét bünteti meg kegyetlenül, hanem egykori szövetségesével szemben is hálátlanságot követ el, hiszen az “elôrelátó Prométheusz tanácsára támaszkodva gyôzte le annak idején Kronoszt és istentársait. De “az új urak mindig kérlelhetetlenek”, és jellemzô a zsarnokokra, hogy “barátaikban sem mernek megbízni ôk” – vallja Prométheusz. Aiszkhülosz nemcsak a tűzlopást tulajdonítja Prométheusznak, hanem az emberi műveltség egészét, az értelmet, a tudatos életet, a tudományokat és a mesterségeket is, mindazt, ami az embert más élôlény fölé emeli. A titán önérzetes kijelentése igazolja ezt:

“Tudd meg tehát, egy röpke szó mindent kimond:

ember minden tudása éntôlem való.”

Az emberért, az emberiség megmentéséért jogtalanul szenvedô, a sziklához szögezett Prométheusz részben a zsidó-keresztény hitvilág Megváltójának az elôképe is. A késôbbi századok nagy költôi, pl. az angol Shelley (seli), a német Goethe (gôte), Petôfi Sándor és Ady Endre verseiben az istenekkel szembeforduló, a vallási korlátozottságból kibontakozó emberi öntudat hôseként jelenik meg.

(Śjabban egyre többen kétségbe vonják, hogy a Leláncolt Prométheusz Aiszkhülosz műve, s egy késôbbi, ismeretlen szerzô alkotásának tulajdonítják.)


A reformkorszak és a magyar romantika

A közép- és kelet-európai romantika

A lényeges művészi jegyek egyezése ellenére a romantika koronként, nemzetenként, sôt nagyobb földrajzi egységenként is más és más. – “A megkésettséget mindig és mindenhol a lemaradás gyors behozása követi. Ennek során eredetileg különbözô, esetleg egymással homlokegyenest szemben álló gondolatokat, törekvéseket Közép- és Kelet-Európában egyszerre fogadnak be. Az eredmény: furcsa stíluskeveredés, néhol oly mérvű, amely egyesek szemében kétségessé teszi azt is, hogy egyáltalán beszélhetünk-e klasszicizmusról, szentimentalizmusról stb., tehát olyan többé-kevésbé egymás után következô és körülhatárolható irodalmi irányzatokról, mint a nyugati irodalmakban.” (Bojtár Endre: “Az ember feljô…”. Magvetô Kiadó, Bp. 1986. 15. 1.)

Közép- és Kelet-Európában az egyes népek nemzeti függetlenségének hiánya, a széttagoltság, az idegen uralmon belül is más, nagyobb nemzetiségek közé ékelôdés oda vezetett, hogy a nemzeti együvé tartozás egyetlen ismérve a közös, beszélt nyelv maradt. Éppen ezért már a felvilágosodás hatására megindult és a romantika koráig ívelô nyelvújítás, az irodalmi nyelv kidolgozása volt a nemzeti eszmélkedés, öntudatra ébredés legelsô mozgalma – csaknem mindenütt Európának ebben a térségében.

A függetlenségi eszme – természetesen – értelmetlen lett volna az önálló nyugati államokban. Nálunk, Közép- és Kelet-Európában – az orosz irodalmat kivéve – a nemzeti függetlenség volt a legfôbb kérdés, s az egyes nemzetek romantikus irodalmát a nemzeti eszme éltette leginkább.

Az idegen elnyomás ellen s a nemzeti nyelvért vívott harc a romantika korában az írókra egy bizonyos társadalmi szerepet erôszakolt rá: a közvélemény megkövetelte tôlük, hogy kizárólag magas erkölcsi törekvésű műveket alkossanak. A költô a társadalmi-politikai fellendülések idején a szabadságküzdelmeket irányító népvezér, apostol, lángoszlop, vagy vállalta a nép, a haza pusztulását elsirató Osszián szerepét. Egybefonódtak a politika és a művészet célkitűzései.

A népet vezérlô lángoszlop szerepével is összefügg a népiesség új történelmi értelmezése. Amellett, hogy fölfedezték és nagyra értékelték a népművészet alkotásait, a “népi hôs” a nemzeti szellem letéteményese lett, a nemzeti géniusz megtestesítôje, múltbeli értékek ôrzôje és birtokosa, s a nép akarata Isten akaratává nemesült.

A romantikus történelemfilozófia a nemzetet kollektív személyiségnek fogta fel, melynek ugyanúgy van gyermek-, férfi- és öregkora s halála is, mint az egyes embernek. Eszerint tartottak népeket, nemzeteket életképeseknek vagy életképteleneknek. Herder jóslata, hogy a magyarság el fog pusztulni a szlávok tengerében, sötét lehetôségként volt jelen – tiltakozást is kiváltva – a magyar reformkor közgondolkodásában.

A romantikus történelemfelfogás Közép- és Kelet-Európában kikristályosodott sajátos válfaja volt a lengyel messianizmus, mely akkor az egész lengyel irodalmat áthatotta: Lengyelország a népek Krisztusa, Messiása, s feláldozása hozza majd meg a világnak az áhított szabadságot. (Közel áll ehhez az orosz Dosztojevszkij messianisztikus hite.)

A romantika a közép- és kelet-európai irodalmak elsô nagy virágkora, “aranykora”, s elsôsorban az akkor született művek esztétikai értéke tekintetében az. (Szokták nevezni a “nemzeti klasszicizmus” korának is a szónak a “magas művészi szint”, a “tökéletesség” értelmében.) Világirodalmi rangú írók működése fémjelzi a romantika korát: az orosz Puskin és Lermontov, a cseh Mácha (1810-1836), a lengyel Mickiewicz (1798-1855), Slowácki (1809-1849), az ukrán Sevcsenko (1814-1861), a szlovén Preseren (1800-1849), a bolgár Botev (1849-1876), Vörösmarty Mihály és Petôfi Sándor.

A magyar reformkor irodalmi élete

1819 májusában a Pesten szereplô székesfehérvári színészek bemutatták Kisfaludy Károlynak (1788-1830) még 1809-ben elkészült darabját, A tatárok Magyarországban című “eredeti vitézi játékát”. A siker rendkívüli volt: a magyar nézôközönség a saját nemzeti nagyságát, dicsôségét, áldozatkész nagylelkűségét hallhatta a színpadról, s ez mindenkinek tetszett. A hallgatóság tombolt az elôadás alatt, “műveletlenül viselkedett” – a rendôri megfigyelô szerint. – Kisfaludy ezután négy nap alatt megírta újabb, Ilka vagy Nándorfehérvár bevétele című darabját, s a zajos siker most sem maradt el.

A Tatárok színműnek rendkívül gyönge, de megfelelt a korszellemnek, az ébredezô önérzetnek, kielégítette a nemzeti hiúságot, s idézte az ôsi dicsôséget. A nagy színpadi sikerek Pestet és Kisfaludyt helyezték az irodalmi élet középpontjába, s hamarosan ô lett az irodalom vezéregyénisége. Irányító szerepét erôsítette, hogy 1821-ben Aurora címmel évenként megjelenô zsebkönyvet indított (1836-ban szűnt meg, Kisfaludy halála után Bajza József irányította). Az Aurora körül egyre növekvô írógárda nôtt fel, s ez az Aurora-kör irányította a szellemi életet Kisfaludy Károly halála után is. – Az Aurora ellen-zsebkönyve volt a Bécsben megjelenô, Igaz Sámuel által szerkesztett Hébe (1823-1826). Kazinczy inkább ezt támogatta.

A nemzeti függetlenség vágya, a bécsi kormány elnyomásával való elégedetlenség és az 1823-as szembenállás a kamarilla rendeleteivel kikényszerítette 1825-ben az elsô “reformországgyűlést”. A nemzeti büszkeséget, önérzetet erôsítette az irodalom is: ekkor jelent meg ugyanis a várva várt “eposz”, a Zalán futása, a honfoglalás “régi dicsôségérôl”.

Sajátos közép-európai helyzetünkbôl adódott, hogy a kor progresszív célkitűzéseinek vezetô osztálya nem az erôtlen és még fejletlen polgárság lett, hanem az uralkodó osztály, a liberális vagy kevésbé liberális köznemesség. Ennek a ténynek egyenes következménye a reformpolitika. A nemesség haladó gondolkodású része forradalom nélkül, azt megelôzve, a fennálló törvényes rend keretei között, reformok útján, tehát az uralkodó által szentesített törvények végrehajtásával igyekezett megvalósítani céljait: sürgette a jobbágykérdés megoldását, és nagy önállóságot követelt az állami irányításban. – Nem valami emberbaráti filantrópia (emberszeretet), hanem saját jól felfogott nemesi érdekeik irányították a kor politikusait: jobbágyfelszabadítással, “örökös megváltással” akartak elébe sietni az eseményeknek, akarták “kifogni a szelet a forradalom vitorlájából”.

A literátornak, stílusművésznek is kiváló Széchenyi István 1825-ös fellépése a pozsonyi országgyűlésen (birtokainak egyévi jövedelmét ajánlotta fel egy magyar tudós társaság megalapítására) s könyvei – mindenekelôtt az 1830-ban megjelent Hitel – a nemzeti haladást és a művelôdést szolgálták.

Az írók jelenléte a közéletben meghatározó volt. Kisfaludy halála után legjobb barátainak, az ún. romantikus triásznak (Vörösmarty Mihály, Bajza József, Toldy Ferenc) a kezébe került szinte minden hatalom az irodalmi életben. – 1830-ban megkezdte működését a Magyar Tudományos Akadémia. Ennek – Döbrentey Gábor lemondása után – 1835-tôl 1861-ig Toldy Ferenc, “a magyar irodalomtörténet-írás atyja” lett a titkára. – 1837-ben nyitotta meg kapuit a Pesti Magyar Színház: elsô igazgatója Bajza József volt. – Az Aurora-kör tagjai alapították meg mesterük emlékének ápolására a késôbb oly fontossá lett Kisfaludy Társaságot. – Vörösmarty asztaltársaságából alakult meg a Nemzeti Kör (1846-tól Ellenzéki Kör).

A jelentôsebb folyóiratokat is fôleg a fiatal romantikusok szerkesztették. A Tudományos Gyűjtemény és szépirodalmi melléklete, a Koszorú 1828-tól 1832-ig Vörösmarty irányítása alatt állt. Az ô kezükben volt a Kritikai Lapok (1830-1836), az Athenaeum és a Figyelmezô (1837-1843) is. – Irodalmi elveiket a romantika francia változata határozta meg, fôleg Victor Hugo nézeteit fogadták el.

Az 1832-36-os diétán (Pozsonyban) már olyan erôs volt a jobbágyfelszabadítást követelô liberális nemesi ellenzék, hogy a bécsi kormány 1836-ban feloszlatta az országgyűlést. Az alsó táblán Deák Ferenc és Kölcsey, a felsô táblán Wesselényi Miklós vezette a szabadelvű ellenzéket. Az országgyűlés vitáiról Kossuth Lajos a kéziratos Országgyűlési Tudósításokban tájékoztatta a megyéket. – Az 1836 után kibontakozó kemény politika börtönbe juttatta Lovassy Lászlót, az országgyűlési ifjúság vezetôjét (börtönében megôrült), felségsértési pert indítottak Wesselényi Miklós ellen (Kölcsey volt haláláig a védôügyvéde), s végül 1837-ben Kossuth Lajost is letartóztatták.

1840-ben a politikai foglyokkal együtt Kossuth is kiszabadult, s 1841 elején megindította az elsô modern értelemben vett politikai napilapot, a Pesti Hírlapot. Hamarosan a Kossuth és Széchenyi között kirobbanó hírlapi vita kötötte le a politika iránt fogékony közönség érdeklôdését. Kettejük vitájának lényege: Széchenyi a polgárosodást, az anyagi jólétet elébe helyezte a politikai függetlenségnek, a közjogi helyzetet, az ország státusát nem feszegette, Kossuth pedig a legfontosabb és legelsô feladatnak az önállóság megteremtését tekintette.

Széchenyi István egy több mint 300 oldalas könyvben, A Kelet Népe (1841) címűben szállt vitába Kossuthtal, s elsôsorban lázító, érzelmekre ható modorát kifogásolta. Azonosította magát valójában Kossuth elveivel, de hozzáfűzte: “…egyedül »azon modor« ellen lehet és van kifogásom, melly szerint mint ô hiszi, »felemeli a hazát«, mint hiszem viszont én, »sírba dönti a magyart«.” – Kossuth erre keményen válaszolt a Pesti Hírlap vezércikkében: “…ha van e nemzetnek rendeltetése, az bizonyára teljesülni fog velök és általok, ha nekik tetszik; nélkülök, sôt ellenök ha kell.”

E vitában közbülsô szerepet foglaltak el a centralisták: a regényíró Eötvös József, a történész Szalay László, az értekezô Trefort Ćgoston és Csengery Antal. A megyei autonómiát – éppen a megyei tisztségviselôk visszaélései miatt – elítélték, s erôs központi irányításért küzdöttek: ezért is nevezték magukat “centralistáknak”. (Eötvös József 1845-ben megjelent A falu jegyzôje című regénye valóságos centralista vitairat.)

Az 1825-tôl kibontakozó reformmozgalmak kézzel fogható tényleges eredményeket nem tudtak elérni (legfeljebb annyit, hogy az 1844-es II. törvénycikk a magyart tette meg hivatalos állami nyelvvé), s a reformpolitika a 40-es évek közepe táján már kezdett kifulladni. A forradalmi gondolat, a forradalmi megoldás került inkább elôtérbe, s pl. Vörösmarty mellett és helyett Petôfi Sándor népszerűsége nôtt. Az irodalmi életben is új folyóirat-típus lett kedveltté, az ún. divatlap.

Az 1848. március 15-ei pesti forradalom hírére és hatására iktatta törvénybe az utolsó rendi országgyűlés (1847-1848) a jobbágyfelszabadítást, a sajtószabadságot, a közteherviselést, a népképviseletet és törvény elôtti egyenlôséget. Ezzel ért véget a reformkor.

A  magyar  reformkor  két kiemelkedô  irodalmi   képviselôje:  Katona József,Kölcsey Ferenc;


Régebbi bejegyzések