A reneszánsz

Az olasz városállamok polgársága új életformát alakított ki, új eszméket kezdett magáévá tenni. Megnôtt az egyéniség szerepe. Az itáliai polgárság a XIV.sz. elején föltámasztotta az ókori görög és római kultúrát. Tudatosan tárták föl a múlt emlékeit, a régi szobrokat, felkutatták a latin és a görög szerzôk műveit, és olaszra fordították. Az ember újra felfedezte önmagát, minden dolgok mértéke és végsô célja önmaga lett.

A reneszánsz rendkívül összetett korszak, idôbeli, helyi, társadalmi különbséget foglal magába. A reneszánsz művelôdéstörténeti korszak, stílusirány. A humanizmus a reneszánsz szerves része. A reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti. Mindenki születésétôl fogva egyenlô. A humanista polgár elveti az egyház vagyonát. A reneszánsz újjászületés, klasszikus műveltséget, tudós magatartását is jelenti.

Petrarca: A korai itáliai reneszánsz elsô nagy képviselôje. Firenzei családból származott, Arezzóban született. Két család harca a hatalomért életét örökös menekülésbe kényszerítette. Eleinte latinul írt. Az ô ösztönzésére készült el az Iliász elsô latin nyelvű fordítása. Világhírnevét az olasz nyelven irt költeményeivel, szerelmes verseivel szerezte. Két korszak határán élt ô is, mint Dante. Együtt létezik benne a középkor és a reneszánsz életöröme. 1327-ben látta meg azt az asszonyt, kit Laurának nevezett. Petrarca teremtette meg a reménytelen szerelem évszázadokon át érvényes formuláját.

A Daloskönyv 366 versbôl, szonettbôl áll. 14 sorból álló 4 szakaszos vers. Az elsô két versszak 4-4, a harmadik és a negyedik 3-3 sorból áll. Az elsô két versszak egy rímrendszert alkot, a második két strófa egy másik rímrendszert. Eredeti rímképlete a következô volt: abba-abba-cdc-dcd. A szonett egymástól formailag elütô, eredetileg két különbözô szerkezeti egységet alkot. Petrarca azonban feloldja a hagyományos szerkezetet. Csak az utolsó strófa hoz új elemet az elsô hárommal ellentétben.

Ti szerencsés füvek kezdetű szonettjében a természet és a szerelem uralkodik Petrarca világában. A költemény elsô három versszaka (megszólítások sorozata) sorra veszi azokat a természeti jelenségeket, amelyek kapcsolatba vannak a szeretett nôvel. A vers világa Laura elképzelt sétáját követve egyre tágul. A természet nem önmagában és nem önmagáért szép, minden Laura szépségét tükrözi, lényének sugárzása telíti az egész világot. A negyedik versszak keserű felkiáltásban váratlanul az eddigiekkel ellentétes, az ellenszenvet is magába foglaló kínzó féltékenység. Az utolsó két sor fogalmazza meg a fô gondolatot. Erélyes felszólítás, türelmetlen parancs az eddigi megszólítottakhoz. Ember és természet kapcsolata újszerű, többértelmű. A mű nagy részben gyöngéd vonzalom és szeretet, de hirtelen féltékenységgé válik.


Magamban lassan, gondolkodva járom… kezdetű vers is szonett. Az elsô strófában a magány, a csend uralkodik, s ezt egészíti ki a külsô és a belsô csendet nem zavaró lassú, vontatott ritmusú mozgás. A környezet magánya, az elhagyott, ember nélküli pusztaság árulkodik arról, hogy ez nem valami kellemes. A második versszakban zaklató gondolatokat, lelki háborgásokat titkolni vágyó menekülés, az emberek elôl való védekezés az oltalom egyetlen lehetôsége. A szerelem és a szégyen immár rejthetetlen lángja lobog az arcon a kitörni vágyó szenvedély külsô jeleként. A harmadik versszakban robban ki a panasz: a költô csak a természetre bízhatja titkait. Az utolsó versszak a végsô kibontakozás, a legelsô szakasz tagadása. A versindító motívumok önmaguk ellentétébe csapva térnek vissza lezárt szerkezetet adva a szonettnek. A magány nem egyedüllét, az embertelen táj nem elhagyatott, a lassú mozgás és a csend már izgatott vitává vált, s nincs menekülés.

Dante: A polgári Guelfek csoportjában politizált. Választott tisztségviselô volt. Nagyon higgadt típus volt. Itália egységesítéséért harcolt. Élete nagy szerelmét, Beatricét, egy kislányt, 9 éves korában látta elôször. Ez az ideál végigkísérte az életét.

Isteni színjáték: 1307 és 1320 között keletkezett. Eredeti címe Comedia. Viszontagsággal kezdôdik, de szerencsés megoldással ér véget. A címhez az elragadtatott “isteni” jelzôt az utókor csatolta. Dante toszkánai nyelvjárásban írta meg művét, s ezzel megteremtette az olasz irodalmi nyelvet. Joggal nevezik a középkor enciklopédiájának. Az egész korszak szinte lexikálisan teljes tudástömegét foglalja magában. A tudós bedolgozta művébe az akkori kultúra egész birodalmát: a természettudománytól kezdve a filozófián át a középkori teológia nagyszabású összegezéséig.

Témája, szerkezete: a lírai én túlvilági “utazása”. Bejárja a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot. Azt az allegorikus utat mutatja be,  hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűntôl. Epikus keretbe foglalt lírai, filozófiai költemény, fontos szerepük van a drámai elemeknek is. A hatalmas 14233 sorból álló mű szerkezetében rend uralkodik. Száz énekbôl áll. Ez a száz ének 3 nagy egységre bomlik. A bevezetésen kívül mindegyik rész 33-33 éneket foglal magába. Az egyes másvilági birodalmak szintén 3*3 részbôl épülnek fel. 9 körbôl, 9 gyűrűbôl és 9 égbôl. Három rímmel összefogott 9 soros technikából fonódik össze (aba-bcb-cdc-…). A hármas és a kilences számnak misztikus értelme van. A három a Szent háromság, a kilenc pedig Beatricére utal.

Boccaccio: Firenzei. A novella új hír. Ô honosította meg ezt a rövid elbeszélést, a novellát. Nápolyban tanult. Petrarca barátja volt, aki arra kérte, írja meg Dante életrajzát. A Decameron tette híressé.

Decameron: Pestisjárvány idején a várost elhagyja 3 arisztokrata lány és 7 fiú, hogy egy vidéki kastélyba bezárkózva vészeljék át a dögvész elvonulását. 10 napot töltenek együtt. Minden nap választanak egy királyt vagy egy királylányt, aki mond egy témát, és mindegyiküknek kell kitalálnia a témával kapcsolatos történetet. Minden nap 10 történet, 10*10=100 vagyis deka. Vallásos, ironikus hangvételű a mű, ami városi polgárokról szól.


A reneszánsz irodalom kezdetei Itáliában és hazánkban

A reneszánsz

Olasz városállamok

A társadalmi változások a feudalizmus felbomlásához és a kapitalista rend megszületéséhez vezettek. A gazdasági fejlődés lehetővé tette a polgárság kialakulását. Ez legkorábban Észak-Itáliában bontakozott ki, ahol a nagyobb városok a kézművesség és kereskedelem központjaivá váltak. A városi polgárság lerázta a feudalizmus bilincseit, s önálló városokká szerveződtek, pl.: Firenze, Pisa, Genova. Ezek közül az egyik legjelentősebb Firenze volt, melynek virágzó ipara, híres bankjai, fejlett kereskedelme volt. A leghíresebb bankárfamília a Medici-család volt.

Reneszánsz és humanizmus

Az olasz városállamok polgársága új életformát alakított ki, új eszméket kezdett magáévá tenni. Az életet szabadon akarta élvezni, boldogan fedezte fel újra mindazt, ami a földi életet széppé, teljessé teszi. Megnőtt az egyéniség szerepe, eltűnt a középkorra jellemző névtelenség. A meggazdagodott polgárság életfelfogásának igazolására feltámasztotta az ókori  görög és római kultúrát: visszhangra talált benne az antik műveltség emberközpontúságára, az antikvitás, mint követendő minta volt ekkoriban. Az ember újra felfedezte önmagát, s minden dolgok mértéke és végső célja ismét az ember lett. Az antik kultúra újjászületése miatt reneszánsznak nevezzük a nyugat-európai művelődéstörténetnek azt a korszakát, mely kb. 1300-1600-ig tartott. A francia renaissance szó jelentése újjászületés. Az új kultúra, az új világszemlélet nem jelenti a középkor megtagadását, inkább a középkor bizonyos világi törekvései erősödtek fel benne. A középkor és a reneszánsz összefonódása egyes kutatókat arra indított, hogy kétségbe vonják a reneszánsz önálló létezését.

A reneszánsz nemcsak egy művelődéstörténeti korszak, hanem a művészeteknek ebben a korban érvényesülő egyetemes stílusirányzata is. A humanizmus a reneszánsz szerves része, a reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti. A humanizmus klasszikus műveltséget, tudós magatartást is jelent. A humanizmus nem volt filozófiai irányzat, vagy eszmerendszer, hanem egy olyan kulturális és oktatási program, amely a klasszikusok tanulmányozását tűzte ki céljául. Fokozatosan latinra fordították a görög irodalom anyagait, pl.: Homérosz, Szophoklész műveit is. A humanisták tanulmányozták a latin nyelvtant, helyesírást, a retorikát, az antikvitás mitológiáját, mivel erénynek tekintették a felhasznált klasszikus idézeteket, mitológiai utalásokat. A humanisták a klasszikusokhoz való visszatérést kiterjesztették a Biblia vizsgálatára is.

Képzőművészet és zene

A reneszánsz idején rohamos fejlődés jellemezte a különböző művészeti ágakat. Vezérelve a természet utánzása, célkitűzése a harmonikus emberideál megformálása lett. Ekkor születtek az önálló arculatú, összetéveszthetetlen művészegyéniségek, igazi szellemóriások. A bibliai témákat újszerű, evilági szellemben dolgozták fel a festők. Tanulmányozták az anatómiát, s legnagyobb diadaluknak a perspektíva (távlatfestés)
elméletének kidolgozását, a térbeliség kifejezési technikájának felfedezését tekintették. A szobrokról lehullt a lepel.

Petrarca

Francesco Petrarca az itáliai reneszánsz első nagy képviselője. A hagyomány szerint az avignoni templomban látta meg az asszonyt, kit Laurának nevezett el. Nem hozzá, nem róla, hanem lelki szenvedéseiről szólnak a versei, melyet a Daloskönyvben foglalt össze. A vívódó lélek kitárulkozása a Daloskönyv legmodernebb vívmánya: az író önmagába fordul. Petrarca teremtette meg a reménytelen szerelem évszázadokon át érvényes formuláját.

Daloskönyv

A Daloskönyv 162. költeménye a Ti szerencsés füvek… kezdetű szonett. A szonett műfaja II.Frigyes szicíliai udvarában született meg. A szonett 14 sorból álló, 4 szakaszos vers: az első két versszak 4-4, a harmadik és a negyedik 3-3 soros. Eredetileg két különböző szerkezeti egységet alkotott: rendszerint ellentétet, szemben álló motívumokat tartalmazott, de Petrarca feloldta a hagyományos szerkezeti elemeket. Természet és szerelem uralkodik Petrarca világában.

A magyar reneszánsz

A 15. századi Magyarországon még nem volt erős, fejlett polgárság; a reneszánsz kultúra, a humanista világnézetek csak egy maroknyi értelmiségi, főleg tudós főpapi csoporthoz juthatott el – ezek tagjai tudtak ugyanis latinul. A reneszánsz műveltség irodalmi termékei majd csak a következő – 16. – évszázadban terjednek el szélesebb körben magyar nyelven.

Janus Pannonius

Janus Pannonius 1434-ben született. Magyar költő, akit ismert és elismert Európa. Verseit latinul írta.

Búcsú Váradtól

A költő Ferrarából vakációra tért haza, s szabadságát Nagyváradon töltötte. Innen hívta Budára nagybátyja, s ez az alkalom ihlette versírásra. Ez a búcsúvers az első, magyar földön született humanista remekmű. Valódi élmény áll mögötte, s nem terhelik túl mitológiai utalások sem. A búcsúzás mindig összetett élmény; ez az ellentétes hangulat jellemző a költeményre. A vers egészét a különböző motívumok és értékek szembeállítása határozza meg. A jövő, a jelen és a múlt folyamatosan keresztezik egymást a gyors, pattogó ütemű költeményben. Az 1. versszakban félelmét érzékelteti, a 2. és a 3. versszakban feloldódik a költő szorongó hangulata. A további versszakokban megjelennek a város elválást megnehezítő értékei: a gyógyforrások, a könyvtár, a híres királyszobrok, Szent László, a hős lovagkirály emléke. Az utolsó sorokban az indulást tovább már nem halogatható költő könyörgése szólal meg: Szent László pártfogó segítségét kéri az utazás alatt. E búcsúvers a humanista ember értékrendjét is kifejezi, rávilágít arra, mitől fáj a legjobban elszakadni.

Mikor a táborban megbetegedett

Janus Pannonius elégiái megtelnek személyes líraisággal: az egyre súlyosbodó betegség miatt panasszal, halálfélelemmel. A reneszánsz kori elégia csendes szomorúságot, bánatot, fájdalmat fejezett ki. Ekkor már az antik mitológiai kelléktár szerepe is módosul: a legszemélyesebb érzelmek kifejezőeszközévé válik. Janus Pannonius részt vett egy hadjáratban, de a költő gyenge szervezete nem bírta a tábori életet, ezért
súlyosan megbetegedett. A verset egy ellentét indítja: a költő és katona szembeállítása. A láz juttatja eszébe Prométheuszt, de itt nem jótevőként szerepel, hanem minden földi baj okozójaként. Ezután feleleveníti az aranykort, amikor még ismeretlen volt a szenvedés. A boldog kort a negatív és pozitív költői festés váltogatásával ábrázolja. Különböző érzelmek hullámzása lendíti tovább a verset az önvádon, majd önostorozáson át. A késő bánat hangulata következik: barátai hiába intették, nem hallgatott az okos szóra. A tüdőgyulladás, a testi gyötrelem realisztikus, részletesen pontos leírása áll a mű középpontjában. Ifjú életéért könyörög, élni szeretne, mert mint Apolló papjának joga van az élethez. De hiába rimánkodik, érzi, hogy itt a vég; ettől kezdve megható búcsúzássá válik a költemény. A búcsúzás fájdalmát enyhíti, hogy édesanyja nem élte meg halálát. De nemcsak a fiatal költő haláltusája ez, sokkal inkább a költőé, aki nem szeretné, hogy testével együtt neve is feledésbe merüljön. Kijelöli sírjának helyét és megfogalmazza sírfeliratát is. Végül reneszánsz költői öntudat szólal meg versében: legfőbb érdeme, hogy meghonosította a Duna táján a humanista költészetet.

Saját lelkéhez

1466-68 között született a Saját lelkéhez című kétségbeesett elégia. A költő a halált várja, mint végső enyhületet; az öntudatlan állatok boldog léte után vágyódik. A költemény újszerűsége, hogy saját lelkét szólítja meg a költő, így emlékezik vissza saját múltjára: földre tartó útja közben a bolygók, csillagok értékes emberi tulajdonságokkal ruházták fel. A földi lét, a jelen azonban tűrhetetlen állapot: “csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy.” Inkább legyen akármilyen öntudatlan állat, hiszen a földön a legboldogtalanabb sorsa az embernek van.

Az angol reneszánsz

Anglia a 16. század végére Európa nagyhatalma lett. Az angol polgárság gyarmatosításba kezdett, gazdagsága rohamosan nőtt. A gazdasági sikerek, a jólét emelkedése kedvezett a tudományok és az irodalom fejlődésének; új színházak is épültek. A kultúrának ezt a század végi virágzó korszakát nevezzük angol reneszánsznak.

Shakespeare

Az angol s az újabb kori európai irodalom talán legzseniálisabb drámaírója William Shakespeare. Tehetséges drámaíró elődök sorából emelkedett ki; közülük meg kell említeni Thomas Kyd-ot, Ben Jonson-t és Christopher Marlowe-t.

Shakespeare színpada

Színpada a középkori színjátszásból fejlődött ki. Az antik görög drámai követelmények nem voltak ismeretesek. A reneszánsz dráma nem ismerte a hangulati egységet. Jellemzői a helyszínváltoztatás, különböző helyszínek, a tér és idő szabad kezelése. Nem alkalmazkodott semmiféle merev szabályhoz. Középkori drámafajták: misztériumdrámák (mirákulum, moralitás – bibliai történetek), a szimultán színpad (egymás alatt és felett), kocsi-színpad (kocsin).

A Globe színház

1599-ben épült, hármas beosztással. Az előszínpadból (szabadban játszódó), a hátsószínpadból (épületekben történik) és a felsőszínpadból (magasban) állt. Nem voltak díszletek, egyfolytában játszottak, s színekre tagolódtak a drámák

Rómeó és Júlia

Középpontjában a szerelem áll: a fiatalok akaratlanul is szembekerülnek a régi erkölcsökkel, önkéntelenül a reneszánsz szabadságvágy hordozói lesznek. A rendkívüli erejű szenvedély emeli őket tragikus hőssé, s a mű egészén végigvonul a halál és a szerelem összefonódása. Az egyik oldalon a feudális anarchia erkölcsi rendje áll, mely még erős ahhoz, hogy az újat eltörölje. A másik oldalon az új, reneszánsz erkölcsű szabadságvágy áll. A Rómeó és Júlia nyelvét a szójáték, a humor és a rímek gyakorisága jellemzi. Azt teszi mindenki – ahogy a helyzetek parancsát megérti vagy félreérti – amit a legjobbnak hisz.

Legenda és probléma

Az ártatlanság fantasztikus kalandja: tipikus vígjátéktéma. A romantikus szép komédia azonban hamar véget ér, tragikus hirtelenséggel. S ki ebben a bűnös? Senki. Csak azt teszi mindenki – ahogy a helyzetek parancsát megérti vagy félreérti – amit a legjobbnak hisz. S vajon milyen tragédia az, amelyben senkit sem terhel erkölcsi felelősség? A korai tragédiákon túl és a nagy tragédiákon innen a Shakespeare-i tragédia egyedi, átmeneti változata; már nem kezdetleges, de nem is végleges.


A fiatalság drámája

Mi a csoda? A szerelem első látásra: a szerelmesek az első találkozáskor szonettformában társalognak. Ebben a darabban csak a fiatalok számítanak. A vénemberek képviselői a két ádáz családfő: komikus figurák, olykor talán félelmetesnek látszanak, de valójában ártalmatlanok. A süvölvény titánok nem férnek a bőrükbe; még nincs dolguk, csak végzetük. A színpadon a szerelem három változatát tanulmányozhatjuk. Bemutatásuk sorrendjében: először arról értesülünk, hogy Rómeó Rózáért eped, aztán arról, hogy Páris megkéri Júlia kezét. Az előbbi vonzalom túlságosan légies, az utóbbi túlságosan gyakorlatias: a partnerek egyik esetben sem jutnak szóhoz. Rómeó eszményít és sóhajtozik; világfájdalma, bár átérzett, mégsem eredeti, ezért komikus- Páris a Vénusz-mázas bókokat dekorációként használja a kész tények megszépítésére; egyébként a papának udvarol. Megfontolt ember: helyezkedik és kivár. Amikor Júlia véletlenül Rómeóval találkozik, és szükségképp lángot vet a harmadik féle szerelem, az igazi, az újszerű, mely egyszerre valóságos és misztikus.

A felnövés próbája

Rómeó és Júlia (mint klasszikus regényhősök) egyénített típusok. Egy rendes fiú, egy kedves lány. Van azonban bennük, mint minden normális fiatalban, valami “veszélyes” erő, életvágy, életre-készség.

A felnőtté válás katasztrófája

Magunkra találhatunk-e a felnőttek világában? A dráma időzítéssel demonstrál: az esküvő és a nász közé beiktat egy kettős gyilkosságot és egy második eljegyzést. Hiába mesterkedik a vaskosan jószándékú Dajka és a szentéletűen fondorlatos Lőrinc barát; csak az egyházi áldást és a nászéjszakát tudják kimódolni, a happy end-et már nem. A végkifejlet feltartóztathatatlan. Egy-egy pillanaton múlik minden. A szerelmesek boldogan élhetnének, ha Shakespeare csupán a polgári házasság praktikumát vizsgálná. De nem ezt teszi, feláldozza őket. Az eleven mítosz mindenkor vért kíván, újrateremtéséhez elmaradhatatlanul hozzá tartozik a veszteség, az emberáldozat. A csoda ezzel lesz teljes, és csak így lehet örök.

Júlia, a kamaszhősnő

Júlia lételeme a magánélet: a szerelmes lélek története. A gyermeklány az elragadtatások és megpróbáltatások során küzdeni és áldozni képes asszonnyá érik.

Rómeó, a kamaszhős

Mint szerelmese, ő is a polgári házasság hőse és mártírja. Szerepe Júliáénál nagyobb és cselekményesebb, de figurája halványabb, egyénisége árnyalatlanabb. Főhőssé a viszonzott szerelem csodája avatja. Érzelmeit követve cselekszik, nem tragikus alkat. A gyors helyzetváltozások korán érlelik mélázó aranyifjúból felelősséget viselő felnőtté. Mégis fiatalos tehetetlenséggel öleli magához halálát.


Júlia dajkája, a mindentudó szerelmi közbenjáró

Cserfes szerepében Mercutio párja, de vele ellentétben a szerelem belső köréhez tartozik. A komikum határain belül mindent tud a valóságról; a tragikumot azonban nem hajlandó tudomásul venni. Így lesz “praktikus” tanácsával végül a szerelem árulója, akit megvetéssel maga mögött hagy a végzetébe induló Júlia.

Lőrinc barát, a tudós lelkiatya

A Dajkához hasonlóan a titkos nász leleményes szervezője, de őt magasztos erkölcsi elvek és távlati célok vezetik: a törvény révébe akarja segíteni a veszedelemben sodródó fiatalokat, s egyben békét közvetíteni a viszálykodó családok között. Hogy lépést tartson a végzettel, mind kétségbeesettebb eszközökhöz kénytelen folyamodni, végül megfutamodik előle, és ő is magára hagyja Júliát. Aztán már csak mesélő, bűnbánó, kárvallott kommentátor.


A romantika irodalmából: Puskin Anyegin

Puskin (1799-1837): művelt, sokat tapasztalt; az orosz irodalom első világirodalmi szintű írója; nagyon meghatározó, az addigi tendenciákat összesítő és újakat elindító

Jevgenyij Anyegin: Puskin főműve

keletkezés: dél-oroszországi „száműzetése” idején kezdte el ’23-ban, hazatérése után, ’30-ban fejezte be Bolgyinóban, a kolera miatti vesztegzár idején; ezalatt a hét év alatt többször átírta, átformálta, terjedelmi terveit mindig alább adta, így lett 8 fejezet (a megírás alatt két részletben ki is adta)

műfaj: verses regény: jellegzetes, népszerű romantikus műfaj (főleg Byronnál); nem csak formailag verses, hanem a líraiság ugyanolyan fontos, mint az epikusság (személyes érzelmek, reflexiók)

romantikusság: már részben realista mű: szereplői romantikusak, de ezt negatívan szemléli, sorsuk is emiatt alakul rosszul

cselekménymenet: egyszerű, egy szálon fut, nincsenek kitérők

eposzi kellékeket összekeverve, hiányosan alkalmazza (játékos), de pl. in medias res megvan

lírai részek: elvágyódásról, barátokról, szerelmekről, emlékekről szólnak

az író szerepe:: nem csak a címszereplő főhős, hanem az író is az: belép, megjelenik a cselekményben, saját magáról ír, hogy hogyan látja a világot; regénye szereplőihez érzelmileg kötődik; őt ismerhetjük meg a legjobban, folyton közbeékeli a róla szóló részeket

szereplők:

Anyegin: byroni jellem; Puskinhoz hasonló; könnyelmű, felszínes műveltségű ember (csak hogy legyen mit fitogtatnia); nagy csábító, piperkőc divatfi; nem tudja magát lekötni, mindent megun, csak rövid ideig lelkes: élete tartalmatlan; magára erőltette a spleent, ami akkor divat volt (Puskin emiatt kedveli meg)

eldobja a nagy lehetőséget: Tatjána szerelmét, párbajban megöli legjobb barátját, Lenszkijt, ezzel elhibázva életét

Lenszkij: azonos származás, életkor; romantikus költő, lelkes, Anyegin ellentéte; jóhiszeműen rajong az eszmékért (Németországból tért haza, nagy hatással volt rá); Anyeginnel jó barátok lesznek, de a köztük lévő ellentét okozza végzetét (legyőzi a realitás)

Olga: egyszerű, jellemtelen lélek; szép, de üresfejű; felszínes, könnyelmű, csak férjhez akar menni; Lenszkij menyasszonya, majd halála után egy ulánushoz megy (kilép a regányből)

Tatjana: Olga nénje, kulcsfigura; nagyon érzékeny, befelé forduló, érzelmes, kifinomult; nem szokványos nő, rengeteget olvas; őszinte, nyílt, kötődik az orosz tájhoz;

Anyegint határozott, eszményi jellemnek látja, beleszeret és megírja elhíresült levelét (ő kezdeményez); Anyegin visszautasítja, és ezek után már egyikük sem lehet boldog

jellemzők: az író, kiadó Pletnyovnak ajánlja; nem akar széles közönséget, csak pár irodalomhoz értő figurának írja; tele van utalással egyrészt a klasszikusokra, másrészt a kortársakra, harmadrészt az orosz irodalom és egyéb művészetek képviselőire (sokszor nagyon aktuális): több száz célzás; kommentárok: a nyelvhez való hozzáállásáról (nem tisztán orosz, idegen szavakat használ, gyakran direkt ellentmondásos; ironikus, bíráló); az egész mű töredezett, be nem fejezett (direkt)


A romantika: Vörösmarty Mihály

Időtartama: 18. sz. legutolsó éveitől a 19. sz. első kétharmada, de volt, ahol még a 19.-20. sz. fordulóján is létezett.

A klasszicizmusból nőtt ki, de hamarosan szembefordult vele. Elődje a szentimentalizmus volt.

A szó eredete: román szóból, melynek jelentése regény (a latinnal szemben anyanyelven írt elbeszélő művek neve).

A romantika az irodalomban fejlődött ki és innen tevődött át más művészeti ágakba.

Forrása: általános illúzióvesztés a francia forradalom után.

A romantikusok megtagadták az egész polgári ideológiát. Szembefordultak a klasszicizmus dogmáival és a művész szabadságát hirdették. Népművészet, népi kultúra felfedezése.

Orientalizmus (keletkutatás) és egzotizmus.

Jellemzői:

– eredetiség,

– nemzeti múlt,

– a művész szabadsága,

– különleges élethelyzetek,

– egyedi cselekménybonyolítás,

– érdekfeszítő események,

– fantázia, fantasztikum,

– felfokozott pátosz,

– zeneiség, festőiség,

– töredékesség,

– végletek, túlzások,

– líraiság, lírai(vá vált) műfajok,

– kevert műfajok (verses regény, ballada),

– szimmetrikus szerkezet.

A magyar reformkor és irodalmi élete

A romantika eszméi összefonódtak az idegen elnyomás elleni, a nemzeti függetlenségért folytatott harccal. Az írókra bizonyos kötelezettség, felelősség hárult. Nemzeti érzés, lázas tenni akarás, optimizmus jellemezte őket, változtatni akartak.

Céljaik:

– nemzeti függetlenség,

– polgári demokrácia,

– jobbágyfelszabadítás,

– gazdasági felpezsdülés,

– kulturális fejlődés.

1825 első magyar reformországgyűlés.

Pest és Kisfaludy Károly kerültek az irodalmi élet középpontjába. 1821-ben Aurora nevű zsebkönyvet alakított, körülötte irodalmi csoportosulás alakult ki (Aurora-kör). Bécsi ellenzsebkönyve: Hébe.

Pesti/Romantikus Triász:

– Vörösmarty Mihály,

– Bajza József,

– Toldy Ferenc.

Magyar nyelvű színház a német nyelvűvel szemben, MTA(1830), irodalmi társaságok, Pesti Magyar Színház (1837), Kisfaludy Társaság, Nemzeti Kör (később Ellenzéki Kör). Divatlapok.

Magyar nyelvű lapok :

– Tudományos Gyűjtemény,

– szépirodalmi melléklete a Koszorú,

– Kritikai Lapok,

– Athenaeum,

– Figyelmező.

Széchenyi István: Első a polgárosodás, gazdasági fejlődés, reformokkal. Hitel.

Kossuth Lajos: Nemzeti függetlenség akár forradalom útján is.

A reformpolitika a 40-es évekre kezdett kifulladni, egyre inkább a forradalmi megoldás és Petőfi került előtérbe.

Vörösmarty Mihály (1800-1855)

1800-ban született Puszta-Nyéken, szegény családban.

1817: Perczel Sándor fiainak nevelője.

Filozófiai tanfolyamot végzett.

Beleszeretett Perczel Etelkába (Adélba), versek.

1822: Görbői joggyakorlat, Habsburg-ellenesség.

1825: Elkezdte írni a Zalán futását.

Feleségül vette Csajághy Laurát.

A 40-es években már kevesebbet írt, követte a Batthyány-kormány politikáját.

1848: Képviselő, a világosi katasztrófa összetörte.

1855-ben halt meg, temetése a Bach-rendszer elleni tiltakozásba torkollt.

Vörösmarty jelentősége:

– legnagyobb romantikus,

– Kölcsey volt a hazafiság megtestesítője, Vörösmarty már az emberiségért is aggódott,

– nemzeti honfoglalási eposz megteremtője,

– politikai szerepvállalás,

– egyetemes romantikában is megállja a helyét.

VÖRÖSMARTY EPIKUS MŰVEI ÉS DRÁMÁI:

20-as évek, reformkor optimizmusa, buzdítás, nemzeti öntudat növelése.

Zalán futása (1825)

Első siker. Honfoglalási eposznak szánta, de főleg lírai részletek láncolata lett belőle. Műnemek keveredése (romantikus jellegzetesség).

Eposznak nem nagy műremek, de a kor olvasóközönségének akkor egy dicső múltat hirdető hősi eposz kellett. Vörösmarty magyar mitológiát is teremtett. Megjelenik benne a szerelem.

Bizonyította a nyelvújítás diadalát.

Még két terjedelmesebb epikus mű, melyben a nemzeti múlt egy-egy hősi korszakát mutatja be: Cserhalom (1825), Eger (1827).

A két szomszédvár: ítélet a feudalizmus felett.

A Tündérvölgy (1826) és A délsziget (1826) a tündér-romantika világába vezet.

Csongor és Tünde (1830)

Források:

Gyergyai Albert: História egy Árgirus nevű királtfiról és egy tündér szűz leanyról,

Shakespeare: Szentivánéji álom,

Cervantes: Don Quijote,

– népmesei források,

– Goethe: Faust, antik mitológia, Gilgames.

Műfaja: filozófiai mesedráma, romantikára jellemzően kevert a műfaja:

– mese: történet, szereplők, helyszín,

– dráma: szerkezet, dialógusok,

– filozófia: a három vándor, a sötétség, boldogságkeresés, idealizmus és gyakorlatiasság ().

Téma: Mi a boldogság és hol kell ezt keresni?

A hármas út: mindegyik középső, mindeni maga dönt, hogy merre megy.

Kalmár: pénz,

Fejedelem: a hatalom boldogítja,

Tudós: a szellemi értékek révén próbál boldog lenni.

A második találkozás során megbukik mind a három elv, csak pillanatnyi boldogságot érhetnek el vele.

A választ az éj monológjából és a történet végéből tudhatjuk meg. Vörösmarty pesszimista véleménye szerint a világon egyedül a szerelem őrizte meg értékét, egyedül ezért érdemes élni. Az éj pesszimista monológja szerint az egyén élete elveszik a világegyetemben, csak a szerelemnek van értelme, Csongor és Tünde is a FÖLDI szerelemben találja meg a boldogságot.

A boldogság csak az egyén boldogsága lehet, amit a földön kell keresni (magunkban és nem a társadalomban).


Szerkezete:

Időszerkezete: 24 óra, mely az emberi élet egészét szimbolizálja.

Körkörös, jellegzetesen szimmetriára épülő romantikus szerkezet.


A táj szerepe a lírában – Juhász Gyula: Milyen volt…

A táj szerepe a lírában
Juhász Gyula: Milyen volt..

A táj szerepe Petőfi költészetében: Petőfi költészetének kiemelkedő darabjai a tájversek. Ilyen vers például Az alföld és A Tisza. Különös jellemzőjük, hogy Petőfi a térbeli leírás módszerét alkalmazza. Az alföld nagy távolságból indul, az eredeti felülnézettől egyre jobban eltávolodva egyre kisebb tájegységeket jelenít meg, egészen az apró növényekig hatol, majd újra eltávolodik. Így a tájleírás többletjelentést kap a verszárlatban

E versek szerepe a szülőföld szeretetének ábrázolása, és a szabadság jelképének megjelenítése az alföld képében.

A táj szerepe Juhász Gyula költészetében: Juhász Gyula tájverseinek fő témája a Tisza és Szeged. Ilyen vers például a Tiszai Csönd, vagy a Szeged. Ezekben a versekben a költő impresszionista elemekkel érzékelteti a táj szépségét. A Tiszai Csönd című versben a táj elemei ellentétpárokban jelennek meg. Pl. a következő két sor

„Hálót fon az est, a nagy, barna pók
Ezüstösek a tiszai hajók.”

Az ég és a föld ellentétét fejezik ki.  A vers képek helyett apró benyomásokat, fényeket, színeket ábrázol. A táj – ellentétben Petőfi tájverseivel – végig többletjelentést hordoz, s nem csak a verszárlatban. Pl. a Tiszai Csönd minden képe a magányt fejezi ki. A csönd, a sötét este, az álló hajók mind az elhagyatottság kifejező eszközei.

A versek szerepe a költő belső érzéseinek megjelenítése.

A Milyen volt… című vers bemutatása:

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek

A szeptemberi bágyadt búcsúzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

A vers Juhász Gyula Annáról szóló verseinek egyike. Lírai mű, a tájleírás nagy szerepet kap az érzések kifejezésében.

A vers  jambikus lejtésű, három négysoros strófából áll, amelyekben a verssorok keresztrímesek. A három strófa azonos szerkezetű,  ismétlések jellemzőek: A versszakok kezdő kérdése „Milyen volt” ismétlődik, majd az erre válaszoló tagadás „Nem tudom”, és a tagadó kifejtés „De…”, s az ezután következő természeti képet tartalmazó strófazáró rész befejezi a gondolatot. A leírásban első a felidézés, aztán a tagadás, majd újra közelítés következik, végül a költő eltávolít. A finom érzések megjelenítésével úgy érezzük, az, amire a költő vágyódik, valóban nagyon távol van.

A tájelemek szerepe a műben: A természet és a táj képei idézik föl az elveszett kedves alakját. A táj megjelenítésének hatása ringató, bizonytalan, mégis az állandóságot érezteti. A költő érezteti, hogy sosem felejti el Annát.

A vers hátterében a természet körforgását idézi: az első versszak a nyarat, a második az őszt, a harmadik a tavaszt. A kimaradó tél csak sűríti a verset. Nincs szükség arra, hogy a telet beleírja a költő, hiszen mindenki a tavasz is sugallja a tél létét.

A természeti képek az idő múlását is megállítják, helyére a körforgás képzetét állítják, és a nőalakot legintenzívebben megjelenítő harmadik versszakban egy rímhiba is van, éppen abban a sorban, amelyben Anna neve is van.

Így a vers azt is sugallja, hogy lesz még újra nyár, hogy a természet felidézi a múltat


A XIX. század második felének magyar szép prózája – Jókai Mór és Mikszáth Kálmán

A középnemesség a századközéptől már nem képes a függetlenségi és polgárosodási küzdelmek élére állni. A kiegyezés és főként 1875 után átalakul a társadalmi szerepe, élősködő életmódra kényszerül, a kialakuló dzsentri egyik alkotó eleme lesz. Polgárságunk még csak alakulóban van, a polgári kultúra majd csak a Nyugat első nemzedékével lép elő, megőrizve például a nemesi kultúra időtállónak bizonyuló hagyományait is.

A magyar epika a XIX. század közepére már megerősödött. Az első számottevő közönségsikereket még  Kisfaludy Károly novellái és Jósika Miklós regényei aratták a század első felében, de az epika széles olvasótáborát csak Jókai fogja megteremteni.

Irodalmi életünk átütő fejlődése 1867 után még várat magára, egyedül a sajtó a kivétel. A nagyepika virágzásához a polgárság széles látóköre és társadalmi perspektívája – és maga az erős polgárság is hiányzik. Jókai regényeinek hatalmas sikerét a nemesi közelmúlt nosztalgikus megidézése okozza. A novellisztika, a változatos, rövid prózai írások azonban a század végére azonban vezető szerephez jutnak irodalmunkban. Mikszáth az 7880-as évek elején robban be a tót és a palóc témájú novellákkal; regényei is inkább anekdoták, epizódok lazább szerkezetű füzérei. A paraszti élet eszményített, idillikus, nosztalgikus rajza nála már keveredni kezd a helyzetelemző ábrázolásokkal, balladás, tragikus, megjelenítésekkel. Életművének jelentős része a publicisztika. Novellaíróink tehát Jókai és Mikszáth anekdotizmusán, zsánerrajzain növelődtek. Művészetükben az érzelmesség vagy a naturalizmus, olykor a szecessziós dekorativitás is jelentkezik.

Jókai Mór: (1825-1904)

1825-ben született Komáromban

1841-46- Pápán majd Kecskeméten tanul, barátságot köt Petőfivel – jogot végez

1846- Hétköznapok (első regénye)

1847- az Életképek szerkesztője Pesten

1848- a Tízek Társaságának vezéralakja

házasságkötés Laborfalvi Rózával

1853-54- Egy magyar nábob

1454- a Vasárnapi Újság szerkesztője

1861-67- országgyűlési képviselő (határozati párti)

1863-82- A hon szerkesztője

1869- a kőszívű ember fiai

1870- Fekete gyémántok

1872- És mégis mozog a föld

1876- a Petőfi Társaság elnöke lesz

1893- Sárga rózsa

1894- műveinek százkötetes díszkiadása

1904- meghal

Az arany ember:

Jókai műveinek szellemét alapjaiban a liberalizmus és a határtalan optimizmus hatja át. A tevékeny akaratot segíti diadalra csaknem minden írásában. Eszménykereső- és felmutató művészete az önkényuralom éveiben  a nemzeti lelki támaszt nyújtott. Legnépszerűbb regényeit  a történelmi közelmúlt lélekmelegítő eseményeiről hőseiről alkotta. Az arany ember viszont a jelenben játszódik, és annak legérzékenyebb pontját érinti: az egyéni boldogság lehetőségeit vizsgálja a kapitalizálódó társadalom valóságában. Főhőse most nem egy eszme megszállott harcosa, hanem vívódó, meghasonlásra kényszerülő ember. Tímár Mihály a siker minden kellékét megszerzi magának, valódi boldogságát azonban csak a társadalomból kivonva, a természet menedékében meghúzódó családi közösségben találja meg. A főszereplő a Jókainál megszokott, kivételes képességű, abszolút főhős: Timár Mihály kiváló hajós, előrelátó és szerencsés üzletember, sikeres gazdálkodó. Olykor a véletlen is a kezére játszik; Krisztyán Tódor váratlan halála a biztos lelepleződéstől menti meg a feszültségek tetőpontján, sőt a halott ruházata teszi lehetővé Timár számára az elvonulást Senki szigetére. Egyetlen ponton azonban megtörik Timár minden próbálkozása, és ez: Tímea szerelme. Timár büntettlen bűnössége, a boldogság lehetőségeinek eljátszása elzárja előle Tímea szerelmét. Senki szigetére azonban nem kell magával vinnie vétkeit. Amikor teljes énjét majd át tudja adni Noéminek. akkor révbe érhet. Timár és Tímea érzelmi válságát  Jókai finom lélekrajzzal jeleníti meg; a többi szereplő belső alkata egyszerűbb. Noémi a szelíd jóság, természetes nőiesség megtestesítője, Athalie-t szélsőséges szenvedélyek fűtik, féktelen gyűlölködés motiválja. Krisztyán Tódor a főhős elsőszámú ellenfele, maga a megtestesült gonoszság. A cselekmény több pontján tűnik fel, nem csupán gátlástalan önzés vezérli, hanem politikai hatalmaknak is kiszolgálója. Jókai ebben a műben a lélek történéseire koncentrál, Timár boldogságkeresése alkotja a cselekmény fővonalát. A romantikus cselekményvezetésben hatásos jelenetek, kiélezett értékhelyzetek, fordulatok, megkapó költőiségű leírások, váratlan találkozások, tömegjelenetek, ritmusváltások fordulnak elő. Stílusában is a hangulatváltások, kifejező előadásmód, ellentétezés érvényesül. A romantikus ábrázolómód mellett írói eszköztárnak másik részét az anekdotázás elemcsoportja alkotja: életkép, idill, adomák, a komáromi hétköznapok életanyaga.

Regényei között négy alaptípust lehet kimutatni:

1. heroikus regény (A kőszívű ember fiai)

2. vallomásregény (Az arany ember)

3. kalandregény (Fekete gyémántok)

4. anekdotikus életképek (Egy magyar nábob)

Mikszáth Kálmán: (1847-1910)

1847-ben született Szklabonyán (Nógrád megye)

1866-tól- Budapesten 4 évig jogot tanul

1871- Balassagyarmaton szolgabírói esküdt lesz

1873- házasság (felesége Mauks Ilona) – újságíró Pesten

1875- válás (anyagi okokból)

1878- újságíró szegeden, sikeres

1881- Tót atyafiak – az év végén: A jó palócok

1882- a Petőfi Társaság tagja – megismételt házasság – a Pesti Hírlap munkatársa, országgyűlési karcolatok

1887-től kormánypárti (szabadelvű) képviselő

1894-95- Beszterce ostroma

1895- Szent Péter esernyője

1898- Új Zrínyiász

1900- Különös házasság

1906- A Sipsirica

1907- Jókai Mór élete és kora

1908- A Noszty fiú esete Tóth Marival

1910- A fekete város – negyvenéves írói jubileum, két hétre rá meghal

Beszterce ostroma:

A regény világában más szempontból az eszmék és a valóság ellentéte a fő téma. Mikszáth azt kutatja, hogy milyen szerepet tölthetnek be a magasrendű eszmények a századforduló felé közeledő magyar társadalomban. Ezt azért is fel kell vetni, mert a Beszterce ostroma tárgyi alapjául egy képviselőtárs (nevezetesen Pongrácz Károly) anekdotája szolgált Mikszáth számára. Az író regénnyé kerekítette az érdekes történetet.

A regényben Pongrácz István a nedeci vár ura középkori szokások, törvények erkölcsök szerint él, a XIX. századi jelentől érintetlenül. Az ő zárt világában a nemes érzelmek, az egyenesség, az elvszerűség, érvényesül – és a feudális jog is, a brutális erőszak is. A mű döbbenetes végső mondanivalója azonban ebből a szempontból éppen az, hogy a különc úr konzervált világa mindezzel együtt is magasabb rendű, mint a kinti erkölcsű zűrzavar. A külső valóságban a képmutatás, az önzés és törtetés, az eszméknek anyagias és nyers érdekek szerinti felhasználása, megcsúfolása dívik. Pongrácz Istvánnak végül is vereséget kell szenvednie, el kell tűnnie, de túlkapása ellenére is az igazi emberi nagyságutolsó képviselője távozik.

Pongrácz István irodalmi előképe Don Quijote. Nem véletlen, hogy a várúr a cselekmény során ajándékba kapja Cervantes regényét. A magyar környezet elnézi Pongrácz István grófnak az anakronisztikus viselkedést, még statisztálnak is az ismerősök és rokonok, együtt játszanak a várúrral. Még lényegesebb azonban Pongrácz lelki történéseibe Apolka érkezése után betekinteni. Az üde fiatalság, a természetes szépség mélyen megrendíti a nagyon érzékeny grófot. eddigi álomvilága mellé egy elemi erejű vonzalom be sem vallott ábrándjai kerülnek. Mikszáth mesterien érezteti a szeretetvágy és kötelességtudat küzdelmét, melyet a hős heroikus erőfeszítéssel leplez el mindenki elől, csaknem mindvégig. Apolka távozásakor azonban megmutatkozik veszteségének nagysága: nélküle képtelen tovább élni, tovább játszani az életét.

A környező világban viszont merőben másféle erkölcsök működnek. Ilyen körülmények között az igazi emberi kapcsolat és érzelem üdítő színfolt. Annak számít Pongrácz István eszeveszett ragaszkodása Apolkához, és az ő hálás vonzalma István bácsihoz.

Sok melegséggel, mesélő derűvel, humorral, elkomorulásokkal, szatírával és tragikummal írja le Mikszáth a különc várúr kiterebélyesített anekdotáját. Pongrácz István lelki tragédiáját rajzolja meg a legnagyobb részletességgel, a többi figurát és epizódot vázlatos de találó tollvonásokkal írja le. Néhány szóval mesterien jellemez, rengeteg életbölcsességet villant fel.

A szerkezet a Mikszáthra jellemző módon épül fel: lassú hömpölygéssel, ezúttal két teljesen külön szálon indul el, majd az összetalálkozás után drámaian felgyorsul, és nagy hatású, tanulságos végkifejlet zárja.


A XX. század világirodalmából – néhány választott mű alapján

A “világirodalom” kifejezést először Goethe használta, jelezve, hogy van valami egész, ami a nemzeti irodalmakat ha egységessé nem is, de összetartozóvá kovácsolja. Két világháború, forradalmak és haláltáborok adják e század írói számára a feladatot, a megírás kötelezettségét. Egyikük a múlt századi realista próza folytatója és egyben betetőzője, míg másikuk a szürreális világban cselekedteti hőseit; a harmadik író maga is áldozatává a Sztálini diktatúrának, a negyedik pedig részt vesz a háború idején a francia ellenállási mozgalomban. Különféle nemzetiségű, sorsú és stílusú írók művei alapján ismerjük meg tehát az egyetemesen európait és jellegzetesen egyénit.

Thomas Mann: Tonio Kröger

Thomas Mann (1875-1955) valamennyi elbeszélése közül a Tonio Krögert (1903) szerette legjobban, mivel ez a mű bizonyos mértékig önéletrajzának egy része. Tonio származásában, szüleinek zeneszerető otthonában, ifjúkori élményeiben, az apától örökölt cég felbomlásában, a müncheni és olaszországi tartózkodásban nem nehéz felfedezni az egyezéseket Thomass Mann élettörténetével.

A novella Mann életének egyik legnagyobb dilemmáját tárgyalja: szellem és élet, azaz művészet és polgáriasság viszonyáról van benne szó. Tonio küzd a művészlét elszigeteltsége ellen, Harcol Hans Hansen barátságáért, de fájdalmasan kell tapasztalnia, hogy Hansban nem tud megértést kelteni, és éppen olyan fájdalmasan kell tapasztalnia ezt a számkivetettséget a tánciskolában Inge Holm oldalán.

Az orosz festőnővel, Lizaveta Ivanovával folytatott nagy párbeszédében Tonio kifejti nézetét arról, hogyan árulja el a művészet a szeretetre méltó emberiséget. Jelentős megállapítások hangzanak el ebben a rendkívül intellektuális beszélgetésben. Ezek közül is a legfontosabb, hogy ha az író az érzelmeket gátlástalanul átplántálja a művészetbe, annak mindig szentimentalizmus, pátosz, unalom az eredménye.

Az elbeszélés harmadik részében, egy dániai utazás során minden esztétizálásnak búcsút mond, és művészetét arra az egyszerű életre alapozza, melyből a jóság és humor fakad, s a zúgó tender partján egy olyan világról álmodozik, amelyben lehetővé válik az emberszerető művészet. A mű három részből álló zeneműhöz hasonlít, amelyben a vágymotívumok sokféleképpen variálódik. A Tonio Kröger nyelvéről ugyanaz mondható, mint Mann minden művéről: nem igazodik szigorúan az ábrázolt figurához, a szerző általában a saját írói nyelvét használja, mely egyszerre emelkedett és ironikus, olykor patetikus, máskor gunyoros.

Franz Kafka: Az átváltozás

Franz Kafka, aki nemet nyelven írta műveit, Prágában született és élete java részét is itt töltötte (1883-1924). Műveit halála után az író szándéka ellenére adta ki barátja, Max Brod. Az átváltozás című művét 1915-ben írta. Már a novella első mondataiban találkozik az olvasó a fantasztikummal. Az, hogy mi volt az átváltozás oka, hogy miért lett George Samsából ganajtúró bogár, sosem tudjuk meg. Ám ettől a perctől végesvégig úgy látunk mindent, ahogy a “féreg” tudatában megjelenik. George Samsa családját eltartó, maradi kispolgár volt, akinek szellemi érdeklődését betölti az újság és a menetrend tanulmányozása. A megváltozott helyzetben a cselekmények gyorsan peregnek, Samsa hamarosan pusztulni, sorvadni kezd, míg végül a takarítónő lapátra söpri a tetemét, s a család megkönnyebbül a szörnyű tehertől.

A novellát sokan magyarázzák és igen sokféleképpen. Az egyik magyarázat szerint Samsa bűnös volt, ezért bűnhődik: nem tudta átlátni elviselhetetlen életét, s így nem tudott eljutni a változtatás gondolatáig sem, mielőtt még féreg volta megakadályozta volna döntési szabadságában. Egy másik megközelítésben a novella a beteg Samsa lázálma. De folyamodjunk Kafkához, aki ezt mondja saját novellájáról: ” Az álom leleplezi a valóságot, amely mögött elmarad a képzelet.”

Kafka a maga abszurditásában ábrázolta a világot, ami azóta már nem is olyan szokatlan számunkra. A novella végén a tárgyilagos elbeszélői hang tudatja velünk az eseményeket, mely a maga paradox módján egy lezáró idillben ér véget (családi kirándulás).


Ady Endre – Léda-Csinszka versek

A XX. Századhoz közeledve Magyarország látszólag a fejlett Európa szintjéhez közelít, a főváros csodálatos épületektől pompázik, míg vidéken hallatlan az elmaradottság. A parasztok sorsa keserítő és tömegesen vándorolnak Amerikába. A tudomány, a kultúra, a képzőművészet és az irodalom ebben a korban nagyot fejlődött. 1877. november 22-én született, Érmindszenten a magyarok egyik legnagyobb és legtehetségesebb költője, Ady Endre.  Világjárós típus volt és nagyon szeretett volna külföldön élni, de a szíve mindig visszahúzta Magyarországra. Első kötete 1899-ben jelent meg, Versek címmel és még ezt 11 követi. 1899-ben egy nagyváradi barátja szólt neki, hogy ott nagyobb a fizetés, ezért elutazott hozzá, ahol különféle lapoknál (Szabadság, Nagyváradi Napló) vállalt újságírói állást, itt vált kitűnő újságíróvá. Itt ismerkedett meg egy táncosnővel, akitől elkapott egy nemi betegséget, itt még nemigen törődött az egésszel, csak az első párizsi útján jelentkezetek a komolyabb tünetek.

Párizsban élő magyar asszony, Diósy Ödönné Brüll Adél a Nagyváradi Napló hozzá eljutott számaiban figyelt fel Adyra. Léda asszony művelt, gazdag, nagyváradi zsidó családból származott, férje nagykereskedő. 1903-ban megkereste Ady-t, hogy magával vigye Párizsba. Ady otthagyta az újságot és elkezdett franciául tanulni és elutazott Lédával Franciaországba. Lédával való kapcsolata tele volt vitákkal, ellentmondásokkal. Igazi társat lelt benne, de soha nem lett igazán az övé, mert Léda a pénzt és a hírnevet választotta.

A Héja-nász az avaron című verset 1905-ben írta és az Új versek kötetben jelent meg 1906-ban. Nem boldogságot, búfelejtő idillt sugallnak a jelképek, hanem vergődő nyugtalanságot, örökös mozgást és gyötrelmes fájdalmat. A szerelmesek szimbóluma a héjapár. Bántó, kellemetlen hanghatások kísérik a szerelmi vágyat: vijjogás, sírás, csattogás. A második strófa bizonyítja, hogy nem csupán két meghatározott ember sajátos kapcsolatáról van szó, hanem szerelmi érzésről általában, mindenfajta szerelem közös sorsáról. A költő leírja, hogy minden kapcsolat egy harc, egy ütközet:

„Dúlnak a csókos ütközetek”

A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: a boldogságból a boldogtalanságba. S ez az út egyre gyorsul, a mozgást jelentő igék cselekvésének fokozásával: útra kelünk – megyünk – szállunk – űzve szállunk. A gyorsuló rohanás vége a megállás „valahol az Őszben”, a lehullás „az őszi avaron”, vagyis a halál, a pusztulás.

Az Örök harc és nász a Vér és arany című kötetben jelent meg 1907-ben. A versszakok elején álló megszólítás, „Én asszonyom” megható gyöngédséget árul el, ezek ellentmondással vannak a „ be jó, ha bántlak”, „be jó, ha rossz vagy” sorokkal. A harmadik versszakot egy költői kérdéssel kezdi:

„Én asszonyom, ugye hogy így lesz?”

A Valaki útrávált belőlünk című verse A magunk szerelme című kötetben jelent meg 1913-ban. Ady unn már mindent (kapcsolatot, világot):

„Unatkozók és halálra-untak”

Ebben az időben már kiégett a szerelmük Lédával és már csak füst van tűz felett, azt mondja, hogy már nem jó ez a kapcsolat már senkinek, mindketten másra vágynak, egy új kapcsolatra:

„Sustorgó ázott-fák a tűzben,

Panasszal égünk, lángtalan.”

Hasonlattal kezdi a második és a harmadik versszakot:

„Mint elárvult pipere-asztal,

Mint falnak fordított tükör,

Olyan a lelkünk,”

„Ingunk s mint rossz tornyuk”

A szíve üres lett („Nagy termeink üresen kongnak”) és úgy sír, mint a gyerek, ártatlanul, igazán. Ezek után már Lédának sem tud már olyan verset írni, mint régen. Az utolsó versszakban leírja, hogy mindig valami emlékezteti Lédára és nélküle üres az élete.

Az Elbocsátó szépüzenet a Magunk szerelme című kötetben jelent meg 1913-ban. Ebben az időben már megromlott a kapcsolata Lédával, ez a műve a vele való szakítás verse. Ady már korábban is akart szakítani első nagy szerelmével, de a lány nem engedte. A költő leírja, hogy amikor Lédát csókolta, ölelgette valójában másra gondolt:

„Csókoknak, kik mással csattantanak

S szerelmeket, kiket mással szerettem:”

A harmadik versszakban leírja, hogy Léda inkább a pénzt, a hírnevet, vagyis a férjét választotta az igazi szerelem helyett. Az utolsó előtti versszakban már leírja, hogy soha nem is szerette Lédát, csak egy futó kaland volt, pedig a szíve mást gondolt:

„Ki előttem kis kérdőjel vala

S csak a jötömmel lett beteljesedve.”

Kéri a sorsot az utolsó versszakban, hogy ne találkozzon többet Lédával, mert csak addig létezett számára.

A kapcsolatuk elején írta a Lédával a bálban című szerelmes művét, ami a Vér és arany című kötetben jelent meg 1907-ben. Kétféle szerelmi ellentétre épülő költemény, az egyik oldalon ott áll a „víg terem” a maga hangulatával, a másik oldalon megjelenik a boldogtalanság és úrrá lesz a rettenet. Majd a „sikoltó” zene elhalkul és csönd lesz. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen győz a feketeség, a szomorúság. A fiatalok sírva, dideregve rebbenek szét, a fenyegető elmúlás állt eléjük a táncoló halott szerelmesekben. Nincs igazi szerelem, mert a boldogság mögött ott van a boldogtalanság.

Lédával való szakítás első hírére valósággal ostrom alá vették levelekkel, a bele szerelmes nők. Az átlagos levélírók között feltűnt egy fiatal kislány, aki egészen más hangon szólt a költőhöz. Ő voltaképpen Ady távoli rokona volt, a neve Boncza Berta. Erdély nyugati részében él, a festői környezetű Csucsán. A költő 1914-ben látogatta meg először akkorra már fiatal úrnőt. Aggályai is támadtak, hogy okos dolog-e egy majdnem 20 évvel fiatalabb lányba beleszeretni. 1915-ben mégis megtartották az esküvőt és utána a csucsai kastélyban éltek.

A Csinszka versekben már nyoma sincs a Léda versekre jellemző vívódásnak. Ezeket a verseket már hétköznapibb stílusban írta. A leghíresebb Csinszka vers az Őrizem a szemed, ami a Halottak élén című kötetben jelent meg 1918-ban. Ez a vers az öregedő férfi szerelmi vallomása. A versből kitűnik, hogy elsősorban egy társban szeretné megtalálni a vigaszt, Csinszka háttérben marad. Az első szakaszban a nyugalomról beszélnek. Az egymást fogó kéz és az egymásba néző szem képe biztonságérzetett áraszt. A megismételt „vénülő” melléknévben az öregség és a szerelem ellentétének feszültsége húzódik meg. A második szakaszban a kozmikussá váló kép („világok pusztulása”), a sor elején lévő metafora („ősi vad”), a rímek eltűnése a háborús rettenet, a riadalmat közvetíti. A harmadik versszakban megismétli az első strófát, amiért az érzelmi hangulati háttér megváltozott. Ezek a sorok már nemcsak a biztonságérzetet sugall, hanem a kozmikus pusztulás hatására a riadt egymásba kapaszkodást is. Az utolsó szakaszban lévő kérdésekre (miért, meddig) nincs és nem is lehetséges a válasz, a világ és az egyén sorsa egyaránt kiszámíthatatlan. De a boldogság, a szeretett igénye itt is megjelenik:

„Maradok meg még neked

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.”

A Nézz, drágám, kincseimre című versét 1917-ben írta és az 1918-ban megjelent A halottak élén című kötetben jelent meg. A címben Csinszkát szólítja meg. A második versszakban leírja, hogy büszke marad a magyarságra. Azt akarja, hogy szeresse őt akkor is, ha bajban van. A negyedik versszakban mondja, hogy, ha Csinszka nem jött volna életében, talán már meghalt volna és azoknak kellett volna eltemetnie őt akik gúnyolták. Csinszka volt a menedéke neki, szeresse őt míg élni fog. Az utolsó strófában megismétli az első szakasz két sorát, azt akarta, hogy Csinszka fiatalnak lássa őt.

Az utolsó Csinszka vers a De, ha mégis?, ami szintén A halottak élén kötetben jelent meg. A vers műfaja elégia, lírai műfaj, az elmúlás, a boldogság elvesztése, elérhetetlensége jelenik meg benne. Ezekben az években már nagyon beteg volt és érezte életének elmúlását. Csinszkát kéri, hogy ilyen betegen is tartsa meg őt szívében és lelkében. E utolsó szerelmes verséből is kitűnik, hogy szerintem Csinszkában találta meg az igazi szerelmet, nem Lédában.

Adynak nagyon szépek a szerelmes versei, szerintem főleg a Csinszka versek. Úgy gondolom, hogy őt jobban szerette, mint egykor Lédát.


Ady Endre (1877-1919)

Ady messiásként robbant be a magyar szellemi életbe. Költői világát a maga személyisége köré építette fel. Ady kölotészete a századvég lírájából nőtt ki. E korszakban sorra jellentek meg a költészetet megújítani szándékozó törekvések, és első köteteiben még Ady is az ő követőjükként indul. A döntő lépést Ady a harmadik kötetével (az Új versekkel) tette meg, ekkor került a versvilág középpontjába saját személyisége. Versei gazdag összefüggő jelképrendszert alkotnak. Lehet külön látomásszerű tájversekről, szerelmes költeményekről, magyarság-versekről, háborúellenes költészetről, létharc-versekről stb. beszélni Ady költészetét illetően, hiszen e nagy témák egy-egy nagy szimbólumcsoport kapcsán jelennek meg. Költői nyelve egészen egyéni. Visszanyúlt a kuruc költészetig, az erdélyi írók hagyományaihoz, sőt a Biblia ősi fogalomvilágához is. A versritmust is megújította, az ősi magyar tagoló vers és a jambikus időmérték különös ötvözetét hozta létre. Költeményeit a köteteken belül összefüggő ciklusokba rendezte. A Nyugat című folyóirat vezéralakjaként stílusszintézist teremtett. Költészetében mindvégig meghatározó tényező a mítoszteremtő szimbolizmus.

Ars poetica és lírai önszemlélet

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akrata ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olan gőgös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani. Hangja csupa dacos ingerültség. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar, Góg és Magóg fia, ős Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság, de azt is tudta magáról, hogy mint költő sem hasonlítható össze senki mással. Ennek a hitnek az alapja éppen az volt, hogy átélte és művészi erővel fejezte ki a lét és a magyra lét minden fájdalmas korlátját, bűnét problémáját.

Az új versek előhangja a cím nélküli Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű költemény (1905)lírai ars poetica és programadás is egyben. Az első két versszak hasonló felépítésű: a kezdő sorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdésai követik, s már a költeméyn első felében megteremtik a mű egészének egyre fokozódótragikus-elszánt kettősségét, feszítő ellentétét. A kijelentő mondetok szimbólomai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást, az ősi múlt vállalását s egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdőmondatok tétova, engedélyt kérő félelmében egyenlőre csak a hazatalálás, a hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság feltörésének bizonytalan reménysége is. Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettől elrekesztett “keleti” magyarsággal azonos, s a versben megszólaló hangsúlyozza népével való sorosközösségét, különösen az első sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: “vagyok én”, “jöttem én”. Kívülről döngeti a kaput, falat, hogy bebocsássák, hogy elsírhasa népe sorsát. Ezért kíván betörni nyugatról új időknek új dalaival. Szembekerül az első két versszakban a “hiába” és a “mégis”: a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró szembeszegülés daca. Az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólumok révén még inkább elmélyül és kibontakozik. Góg és Magóg lázadó pogány fiát, “az új, az énekes Vazult” eltiporni akaró durva erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladását gátló hatalmával azonosul. Ezzel a hatalommal száll szembe a lírai én elszántsága. A negyedik versszakban megszólala lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. A hallmozott állapothatározókban kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan, jövendölészsreűen csendül meg az utolsó sorban a remény: az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz. A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő “új” szó. A vers egéyz jelképrendszeréből kiderül, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcslja a múlttal. Kulcsszóként négyszer fordul elő a “mégis” szó is. Az elhivatottság tudata és a reénytelenségnek kettőssége alapvető élménye lett a költőnek: a hangsúly a későbbiekben hol az egyikre, hol a másikra esik.

A hiábavalóság élménye és ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások (1907) című költeményében. A ynolcsoros versből árada afájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt a tragikus elbukást fokozza akétszer előforduló ezerszer számhatározó erős túlzása, a szóismétlésekból fakadó rímek fáradt egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; nemcsak megokolja, hanem el is mélyíti a reméyntelenségetés a céltalanságot: a megváltófdás vágyát hangsúlyozó üdv szót rögtön a nincs követi, a tevéssel pedig a semmi kapcsolódik egybe. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat, a magyar sivatag halálra ítél minden megváltási szándékot. A szomórúság méllyén azonban fölfedezhető a konok mégis-morál: a bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják megválltást ígérő küldetésüket. A stófák végi ráütő rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot.

Az Új versek legelső költeményének önérzetes, profetikus hangjára rímel a kötet záródrabjának, az Új vizeken járok (1905) címűnek művészi öntudata. Önmagával szemben a legmagasabb igényt állítja fel. Élete nagyszerűségének és sosrsszerűségének érzése szólal meg itt is, mint oly sok költeményben. A művészlét együtt jár a meg enm értettség árvságával, az otthontalansággal, a tragikus elhagyatotsággal. Átokvertnek érezte magát, mert érzékenységével, lelkének finom rezdüléseivel messze kiemelkedett kicsinyes, szürke, hérköznapi környezetéből.

A művész-magány, a próféta-magány nagy verse az Illés szekerén (1908) című kötet előhangja. Az ótestamentumi történetet használta fel aköltő a vers jelképrendszerében: Illés prófétát élete végén tüzes szekér ragadta az égbe. A művészek, a próféták érzékeny, kivételes, kiválasztott lelkek: sorsuk felemelően szép, de egsban tragikus is. Sorsuk szép, hizsen a tüzes szekerek kiragadják őket a hétköznapi lét földhözkötötségéből. A Illés-nép Ég felé rohan, izgató, különös szépségek felé, de útjuk mégsem vezet fel az Égbe, nem lesz osztályrészük a boldog megérkezés.

Ebből a léthelyzetből sírt fel a Szeretném, ha szeretnének (1909) bevezető verse. A megírás alkalmát a művész kitárulkozni vágyó meg nem értettsége szolgáltatta ugyan, de a költeméyn nem csupán egyetlen ember magányáról beszél, az általános emberi elhagyatottság, az elidegenedés is hangot kap benne. Az első versszak tagadásaiban még érezhetjük az elkülönülés arisztokratikus gőgjét, a második szakaszban is ott van a megközelíthatettlenség büszke kevélysége, noha nem egyedül a lírai alanyra vonatkoznak csupán a halmozott állítmányok: minden ember “fenség, észak-fok, totok, idegenség, lidésrces messze fény” mások elszigetelt megánya azonban nem tudja elhinteni az egyén tragikus árvaságát, s a költeméyn második felében, a “de” kötőszó után felzokog a panasz jajjszava, s halk sóhajként hangzanak el a mohó szeretetvágy óhajtó mondatai.

A vers jellegzetes alakzataként a strófákat záró sorismétlések tűnnek fel legelőször. Ezek az első két szakaszban még kemény határozottságot fejeznek ki a duplázással az utolsó kettőben inkább merengő tűnődéssel, halk ellágyulással telnek meg. Az indító versszak (senki) szavára sz utolsó egység (valakije) felel: a másoktól való rideg elzárkózottságot a valakihez való tartozás örök emberi vágyakozása váltja fel. Külön is figyelemre méltó a szöveg dísztelen puritánsága, mely az őszinteség, a keresetlenség illúzióját kelti fel. A rímek felét az azonos toldalékolás monotóniája csendíti össze, a másik felének alapja a szóismétlés. Alkalmi versként született meg a költőnek ez az alkotása: 1909. június 20-án Nagyváradon az újmagyrfestők kiállításán olvasta fel. A felolvasást döbbenetes csend fogadta.

A magyar Ugar víziói

Korszaknyitó kötetének versei mind arról vallanak, hogy Ady művészi törkvésekben és életformában messze szakadt már a feudális maradványokkal terhelt falusi Mo.-tól. Egy újfajta, kritikai jellegű nemzetszemléletet, hazaszeretetet tudatosított, amelyben egyszerre adott volt a szeretet gyöngéd és a bírálat indulatos érzése ugyan úgy, mint Berzsenyi, Kölcsei, Vörösmarty vagy Petőfi verseiven. Harca a szellem harca volt a szellem ellenes, tompa korlátoltsággal szemben.

Ez a keserű, támadó, nemeztostorozó indulat fejezősött kia az Új versek legfontosabb, a többit maga köré szervező ciklusában, A magyar Ugaron-ban. A költő szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mndenki pusztulásra ítéltetett. A ciklus címadó verse (1905) nem “tájleírás”, a szimbólumba átváltó metafórák sora nem egy vizuálisan elképzelhető konkrét tájat abrázol, sokkal inkább belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítő, cselekvésre izgató ellentétek található a költeményben: az elvadult táj, a vad mező szemben áll az ős, buja, szűzi földel, a szent humusszal: a szépséget jellképező illatával szerelmesen bódító virággal prdig a dudva, a muhar, a z égig nyúló giz-gazok, a vad indák kerülnek szembe. A képek és a jelzők egyrészt a negy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrászt az elkeserítően kopár valóság, az eldurvult, műveletlen világ leverő élményét fejezik ki. A versnek lefelémenő, aláhulló kompozíciója van. Az 1-2. versszakban még az egyes szám első személy, a lírai alany, az ébresztő, felfedező szándék az aktív, a cselekvő (gázolok, ismerem, lehajlok). Ezt jelzi a szépséget, a kultúrát, a világot számonkérő hetyke, még megabiztos felkiáltó kérdés is. A 3-4. versszakban már az Ugar válik cselevővé: az indarengeteg megmozdul, gyűrűzni kezd. A föld alvó lelkét ébresztgető virágot kereső s a régmúlt szépségeket idéző hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A hallmozott alany indít (a dudva, a muhar, a gaz), s a fokozásos igesor (lehúz, altat, befed) a vad mező végső győzelmét fejezi ki: az ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én sorsa az aláhullás, az züllés, a közösnségességben való elveszés. A süket csöndben akacagó szél irónikusan kíséri a nagyratörő szándékok, merész álmok elbukását. A (művész), a szellemi-leki életet élő érzékeny ember helyzete, az albatrosz-sors a ciklus többi versének is a közös témája. A szó megszokott értelmében nem politikai költemények ezek. Mindegyikben hangot kapa tiltakozó keserűség s a tehetettlenségből fakadó fogcsikorgató düh.

A művész tragédiájáról szól A Hortobágy poétája (1905) című költemény is. Az ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik itt is: a szimbolikus jelentésű művész-portré s a durva környetet kontrasztja. A Kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza, egyre inkább kiteljesedik. A művész rejtett belső életének rajzát felerősítik a vissza-vissza térő számneves túlzások (sok-sok, százszor, ezerszer) s a halmozások. Az első versszakban már ott rejlik az elkerülhetettlen bukás. A taszító érzelmi töltésű “csorda” szó puszta hangalakjában is és az ironikusan emlegetett (híres) magyar Hortobágy sejteti a vállalkozás lehetetlenségét: itt nincs szükség ilyen emberre. A csorda és a csorda-népek csak állati vegetációra képesek, a szívből nőtt szépség virág-voltát észre sem veszik: nem elpusztítják hanem (lelegelik). Tragikussá színezi az ellentétet az önálósult két rímszó lelkét – lelegelték: a lélek szavára rímként az állati durvaság válaszol. A művészet itt megsemmisül, senki sem tart rá igényt: a szent dalnok választékos szókapcsolata utal az elvetélt elsikkadt lehetőségekre. A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik, ez a scelekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás: eltemeti a nótát, káromkodik vagy fütyörészik. Beteljesedett a művész-tragédia: a szépség, adal elveszetta káromkodó, durva műveletlenségben. A Hortobágynak nem lehet poétája, illetve a poétasors itt az elnémulás.

A magyar Ugaron ciklust a kötetben közvetlenül A daloló Párizs versei követik: kiélezett kontraszt teremtődött így a szellemtelen, művészetellenes sivatag és a tűnékeny, messzi szépségek álmát megvalósító, daloló Párizs között. Az 1906-os második párizsi utazás már nem (tanulmányút) volt, hanem egyértelműen emigráció. A megérkezés üzenetét hozzta haza Párizs, az én Bakonyom (1906) című verse. A nyomasztó fenyegetettségtől szabadulva megpihent Párizs szívén, az ember-sűrűs gigászi vadonban, de a költemény még őrzi azt a belső riadalmat, hogy “bűnét”: a “lelkét”, “messze látását”, “hittszegését” megtorolhatja “pandúr-hada a szájas Dunának”.

Léda versek

Ady életformájában, szerelmi ügyeiben is más értékrendhez igazodott, mint az emberek töbsége. A polgárokat riasztó feltűnésvágy, az ún. perdita kultusz, Dosztojevszkij halhatatlan szánalmának félremagyarázása vola a forrása Az én menyasszonyom (1900) című versének. Ezt jóval Lédával való megismerkedése előtt írta Nagyváradon. Kesztyűt dobott azoknak az arcába, akiket megbotránkoztatott a táncosnővel veló viszonya, s provokáló daccal csttant fel a vers indításában a legfőbb gondolat:

Mit bánom én, ha utcasarkokrongya,

De elkísérjen egésza síromba

Szokatlan hang volt ez a magyar lírában a múltban a magyar szerelmi költészetből hiányzott az érzékiség, az érszéki forróság. A nagy szenvedély s az áhitaos életvágy szólalt meg a Léda-zsoltárokban. Valódi szerelem fűzte az asszonyhoz. Léda fétjes asszony volt, ráadásul zsidó nő, idősebb is a költönél. Léda is, Ady is túl sokat, mindent várt ettől a felfokozott érzéstől. Ilyen lobogással csak álmodni lehet, való életet élni nem. A csalódás rövidesen diszharmónikussá változtatta a kezdetben lázadó, ünnepi érzést, s napirenden voltak közöttük a súrlódások, féltékenykedések, perpetvarok. Elválások és egymásratalálások sorozata volt ez a szerelem. Így lett ez a viszony mindketőjük számára egyszerre üdvösség és kín, öröm és gyötrelem; olyan érzés, mely nem boldogságot ad, hanem izgalmat, olyan szüntelen feszültséget, melyből költeméynei táplálkoztak. Szerelmükbe a hiányérzet fészkelte be magát, állandó kísérője lett a hiábavalóság tudata s a halál hangulat. Nincs az örömnek egyetlen tiszta hangja ebben az érzelemben, s így a szerelem minden mozzanata bús, tragikus színt kap, mintha a szerelmesek mögött mindig ott állana a halál. Bonyolult, sok szálból összeszőtt, ellentmondásos és vígasztalan érzelem volt az övéké, de egyben megrendítő.

A diszharmonikus szerelem fő motívomai jelennek meg a Héja-nász az avaron (1905) című költeményben. Nem boldogságot, búfelejtő idilt sugallnak a jelképek, hanem vergődő nyugtalanságot, örökös mozgást, gyötrelmes fájdalmat és céltalanságot. A szerelmesek szimbóluma a ragadozó héjapár; a nász: dúló csókos ütközet, egymás húsába tépés. Bántó, kellemetlen hanghatások kísérik aszerelmi vágyat: víjjogás, sírás, csattogás. A második strófa bizonyítja, hogy nem csupán két meghatározott ember sajátos kapcsolatásról van szó, hanem a szerelmi érzésről általában, mindenfajta szerelem közös sorsáról. Ezt a diszhamónikus érzést tükrözi a külső forma is: a strofák páros rímű sorait  egy-egy visszhangtalan, elárvult, rímtelen sor követi. A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: a boldogságból a boldogtalanságba, az ifjúságból az öregségbe. S ez az út egyre gyorsul; ezt fejezi ki a mozgást jelentő igék cselekvésének fokozása: útra kelünk – megyünk – szállunk – űzve szállunk. A gyorsuó rohanás vége a megállás “valahol az Őszben”, a lehullás “az őszi avaron”, vagyis a halál, a pusztulás. Céltalanná, hiábavalóvá lett tehát a korábbi mozgás: a héjanász az őszi, élettelen avaron ér véget.

Baljós, szomorú hangulat uralkodik a két évvel később keletkezett Lédával a bálban (1907) című versében is. Sejtelems vízió fejezi ki a boldogtalanságot, az ifjúság és a szerelem elmúlásának tragikumát. Két féle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon ott áll a “víg terem” a maga harmóniájával, tavaszi-nyári színeivel és hangulatával, a szerelemnek még örülni tudó gyanútlan mátkapárjaival. A fiatalok boldogságával szemben megjelenik a testet öltött boldogtalanság. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen és a vígságon győz a feketeség, a szomorúság. A fiatalok sírva, dideregve rebbenek szét: a fenyegető elmúlás állt eléjük a táncoló halott szerlmesekben. A vers azt érzékelteti, sejteti: nincsigazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött ott lappang könyörtelenül a boldogtalanság. Minden szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágy és a teljes eggyé válás lehetetlensége, a vonzás és a taszítás kettőssége jelenik meg a léda versek csaknem mindegyikében. Az Örök harc és nász (1906) is a “várlak, kívánlak” s az “űzlek, gyűlöllek” paradoxonát méllyíti el. De minden meghasonlottság, diszharmónia ellenére a Léda-szoltárok hírdetik a társ utáni vágyat a menekülést valaki máshoz.

A Léda regénynek többszöri szakítási próbálkozás után végül is az Elbocsátó szép üzenet kegytlensége vetett véget 1912-ben. A szerelmes évek során Ady fölébe nőtt a lassan öregedni kezdő nőneks most hallhatatlanságának gőgős magasából küldte szavainak halálos ütéseit Lédának. Leszed róla minden díszt, mint egykor rárakott, s kíméletlenül kimondja, hogy szerelme már rég nem volt igaz, már régóta csak neki címezte az ékes Léda-zsoltárokat, a versek csupán kegyes csalásként szóltak hozzá. Ez az igaztalan költemény nemcsak egy asszony megtagadása, hanem az egész szerelemé is. Több korábbi versben is szó van arról, hogy minden nőben csak önmagát szerette, de most nyíltan odaveti: az ő szerelme “magam imádó önmagam imája”.

A hiányérzet versei

Ady nemcsak a megbotránkoztató szerelem merészségét vállalta, hanem azt is, amit mások nem mertek kimondani: a vér mellet az élet másik nagy mozgató ereja az arany, a pénz. Ady küzdve s elszántan kereste az emberhez méltó, tartalmas életet, de szembe kellet néznie azzal a lehetősséggel is, hogy a huszadikszázadi ember számára már nincsenek meg a megnyugvást és biztonságot adó, kikezdhetetlen értékek. Erről vall rövidségében díyztelen tömörségében is egyik legnagyobb bölcseleti költeménye, a Kocsi-út az ájszakában, 1909.augusztus 10. táján íródott. Az életrajz ismeretében lelhetünk mögötte akár valóságos élményt is: Nagykárolyból akéső éjszakai órákban indult haza Mindszentre zörgő rossz parasztszekéren. A fogyó hold ekkor valóban csonka volt, a táj elhagyatottan hallgatott, de a vers világában mindez jelképes értelmet kap, egy képzeletbeli, lelki tájat jelenít meg a költő.

Szándékoltan visszafogott, puritán a költemény szövege. A legfeltűnőbb poétikai kellék itt is a sorismétlés: mindegyik strófában két rövidebb (7 szótagos), sor fog közre két hosszabb (9 szótagos) verssort. Az ölelkező rímrendzsreben a két szélső a megismételt szó miatt tiszta rím, a két középső viszont művészi már-már virtuóz asszonánc. A vers a lírai én monológja. Az egyes szám első szemlyben megszólaló alany az első és a harmadik versszakban jelenik meg, a másodikban csupán a tények leltározása található. Csodálkozást, borrzongást kiváltó felismerések szólalnak meg az első strófa lehelkított falkiáltó mondataiban. A különösség elsősorban nem az állítmányokban kifejezett megállapításokban, hanem ezek mértékében rejlik, a Hold csonkább, mint máskor, az éjszakai táj jóval elhagyatottabb, a szomorúság is lehangolóbb. Az első szakaszban még szorongó levertség uralkodik: az egyén hangulata a lélekből árad. A sötétséghez a pusztaság, a kietlenség fázó érzése, illetve a teljes csend riadalma kapcsolódik. Az első versszak kísérteties, félelmet keltő idegensége a továbbiakban általánossá válik: a Hold csonkasága az egész világmindenségra rányomja bélyegét. Összetörten, szétesette, darabokban hever már minden. A harmadik stófában már a lélek jajjkiáltásaként hallatszik az eléőző sorokban kifejezett megrendűltség. A félig mély csöndből és félig lármábó összetevődő panaszos “jaj” szó kíséri az életből kifelé futó “rossz szekeret”, mely a halál felé viszi kétségbeesett utasát. A költemény a huszadik szászadi embernek azt az alapvető élményét sugallja, hogy minden érték és igazság bizonytalan, lehetetlen a beteljesülés, a boldogság elérhetetlen.

Halál versek

A halál, a halálvágy, az elmúlás nosztalgiája, a francia szimbolizmus a századvégi magyar líra e jellegzetes témája korán megjelent Ady költészetében is, a Vér és arany kötetben már önálló ciklust is kapott (A Halál rokona). A Léda-versek álandó kísérője lett a halál.

A végzetes testi betegség riadalma gyakran úrrá lett a költőn, s ilyenkor előtérbe nyomult a halál gondolta. Elgondolni sem lehet egészségtelenebb, a test és lélek energiáját jobban pusztító életmódot, mint amit Ady folytatott. Ahogy ő élt az nem volt más mint lassú öngyilkosság. Ezt maga is tudta, s állandóan lehangolt, rosszkedvű volt.

A Halál rokona (1907) című vers strófáiban makacsulismétlődik a “szeretem” szó, mintha valami szerelmi vallomás lenne. Visszájára fordul az élet megszokott értékrendje: a szent Halál szemszögéből az tűnt,fel szépnek, vonzónak, szeretetre méltónak, ami a közfelfogásban szánandó, ijesztő és szomorú.


Ady Endre háborús költészete

A XX. Századhoz közeledve Magyarország látszólag a fejlett Európa szintjéhez közelít, a főváros csodálatos épületektől pompázik, míg vidéken hallatlan az elmaradottság. A parasztok sorsa keserítő és tömegesen vándorolnak Amerikába. A tudomány, a kultúra, a képzőművészet és az irodalom ebben a korban nagyot fejlődött. 1877. november 22-én született, Érmindszenten a magyarok egyik legnagyobb és legtehetségesebb költője, Ady Endre. Kiskorában is jól fogott az esze, keveset tanult, gyakran elegendő volt a napi tíz perc és mindig jeles eredményeket ért el, csak matekból és németből kapott gyengébb jegyet. Sokat olvasott, Petőfi kötet mindig volt nála. 1915-ban összeházasodott Csinszkával és elköltözött Pestről a csucsai várba. Egészsége rohamosan romlott, de lelkileg valósággal összezúzta a háború, a hegyen lévő várból látta a frontra induló katonavonatokat. Nagyon aggódott Erdélyért, siratta a magyarságot és az eltévedt emberiséget.

Tiltakozott a háborúért, ezt a verseiben is leírja, ezért nem engedik kiadni a legújabb kötetét. Gyűlölte a vérrontást, az emberi javak pusztítását, különösen fájt neki, hogy a félrevezetett magyarokat idegen érdekekért, a bajban levő városért küzd a halállal. Eddigi költészetében a tegnapot ostorozta, de a háború miatt megváltozott, most már a jövő egy háborús, érzéketlen világ és már csak a múlt számít.

1914-ben írta a Mag hó alatt című költeménye, ami A halottak élén című kötetben jelent meg. Nagyon gyötört, egyrészt, mert beteg, másrészt pedig, hogy nem akarja a háborút. Az első versszakban a múlt háborúira emlékezik. A második versszakban leírja, hogy az embereknek egy új világ kell. Mindenki azt mondja, hogy az a jó magyar aki harcol, ezért lefénylet Ady magyarsága. Az ötödik versszakban leírja, hogy a háború nem élet és Ady is várja a tél utáni tavaszt, mint a mag a hó alatt.

Az Ember az embertelenségben című versét 1916 szeptemberében írja, A halottak élén című kötetben jelent meg 1918-ban. Ez a vers a költői és emberi helytállás bizonyítéka. A versben metonímia egész sora megtalálható, ami egy szókép, mely két fogalom vagy jelenség közti térbeli, időbeli vagy anyagbeli érintkezésen, vagy okozati kapcsolatokon alapul. pl:

„Szivemet a puskatus húzta”

A második versszakban az idő is összezavarodik, ami a bizonytalanságot fejezi ki:

„Hajnal van-e, vagy pokol éjfél:”

Ebben a kétségbeejtő helyzetben a vers lírai főhőse elvesztette életlehetőségeit. Önmagáról halottként beszél, de ezzel a halotti cselekvéstelenséggel szegül szembe. A negyedik versszakban leírja, hogy végignézte a bejövő romákat a „tetőn”, vagyis a magas dombon lévő csucsai kastélyból. Meg kell őrizni a múltat a jövőnek, ezért ezek a sorok egy hivatást is ad a költőnek, hogy élnie kell. A költemény záró soraiban újra felidéződik a háború iszonyata és igenis embernek kell maradni az embertelenségben.

A Krónikás ének 1918-ból című verse A halottak élén című kötetben jelent meg 1918-ban. Műfaja krónikás ének, amely történeti témájú mű, mely az eseményeket időrendben követi. Az első versszakban a világháborúról ír, az emberek egymás ellen háborúznak és a bűnösök mellett a jók is szenvednek. Ezen időszak alatt az emberek elveszítik hitüket mindenben és ekkor nincs igazság, hogy meghalnak a szeretteink. A sok harc csak a romboláshoz vezet, megsérül a szív, a családi összetartás („tűzhely”) és az emberi agyak megörülnek. Az emberek már nem lelkesülnek, mert idegen országban kell harcolni idegen városért és javakért. Az ötödik versszakban zűrzavar van a jelenben, a tolvajoknak, gyilkosoknak a jó a többi ember csak menekül. Az emberek nem tudnak gondolkodni, háború idején azt is megteszik, amit békében tilos. Azok akik nem akarnak ölni, félnek, hogy végül nekik is kell. A hetedik versszakban elmondja, hogy az anyáknak nincs kedve gyereket szülni, mert már a fiataloknak is harcba kell menniük és a család összetartása megromlik. („Bús kedvű anyák keservesen szülnek,

Labdázó fiúk halálba merülnek,”)

Ilyenkor mindent kitörölnek az emberek emlékezetükből, csak ölnek és nem gondolkodnak. A kilencedik versszakban viszont fordul a kocka most már Ady attól fél, hogy béke lesz, mert úgyis az állatok szintjére süllyednek, hiszen majd úgy is lesz még harc. Emberi hullák vannak mindenüt, „De az emberek meg nem csömörülnek.”


Ady Endre tájversei

A XX. Századhoz közeledve Magyarország látszólag a fejlett Európa szintjéhez közelít, a főváros csodálatos épületektől pompázik, míg vidéken hallatlan az elmaradottság. A parasztok sorsa keserítő és tömegesen vándorolnak Amerikába. A tudomány, a kultúra, a képzőművészet és az irodalom ebben a korban nagyot fejlődött. 1877. november 22-én született, Érmindszenten a magyarok egyik legnagyobb és legtehetségesebb költője, Ady Endre. Kiskorában is jól fogott az esze, keveset tanult, gyakran elegendő volt a napi tíz perc és mindig jeles eredményeket ért el, csak matekból és németből kapott gyengébb jegyet. Sokat olvasott, Petőfi kötet mindig volt nála. Szülei büszkék voltak fiukra, azt várták el tőle, hogy visszaszerzi a család régi hírnevét, s már látták benne a leendő szolgabírót. A család ezekután úgy döntött, hogy az elsőszülött fiuk jogász lesz és beíratták a debreceni jogakadémiára. Itt az egész magatartásán látszott, hogy nem nagyon szereti, inkább foglalaskodott különböző debreceni lapoknál. Sokszor járta a világot és nagyon szeretett volna külföldön élni, de a szíve mindig visszahúzta Magyarországra. Első kötete 1899-ben jelent meg, Versek címmel és még ezt 11 követi.

Ady az ún. tájverseiben elszakad a feudális, falusi Magyarországtól. Szereti a hazáját, de viszont kritizálja is, bemutatja az ország negatív oldalát is (szegénység, elmaradottság, a kultúra hiánya stb.). A tájverseiben nem a táj szépségét írja le, hanem kifejezi azokkal kapcsolatos érzéseit, és a költészet temetőjének látja Magyarországot.

Az egyik legfontosabb tájverse a A Gare de l’Esten, aminek magyar fordítása A Keleti Pályaudvaron, 1906-ban jelent meg az Új versek című kötetben. Innen indul haza szomorúan, mert el kell hagynia a fejlett Párizst. A mű Párizst állítja szembe Magyarországgal, ahol Párizs egyértelműen pozitívabb, Magyarország daltalan, fagyos lehelet, hullaszag, elátkozott hely, ezzel szemben Párizs: dalol, mámor, csipkés, forró, illatos. Magyarországot a „temető” szóval illeti, otthon már írni sem tud, olyan jól, mint Franciaországban. Ebben megjelenik az Ady verseire jellemző epikus keret, hogy jön valahonnan és megy valahová, meghatározatlan térből és időből meghatározatlan térbe és időbe.

A Hortobágy poétája című vers a művész tragédiájáról szól. A vers szerkezete ellentétekre épül, a kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza. Ady egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról. „Kúnfajta”, tehát magyar, de elüt a többiektől. A vágyai elé akadályok gördülnek, szépet akar („virág nőtt a szívében”), ebben benne van: a halál, bor és a nő. A „piszkos, gatyás, bamba” jelzők fokozásos halmozása erősödő ellenérzést, indulatot érzékeltett. A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik, de ez a cselekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás, a szépség, a dal elveszett a káromkodó, durva műveletlenségben:

„Társakra s a csodára nézett,

Eltemette rögtön a nótát:

Káromkodott vagy fütyörészett.”

A magyar ugaron, az Új versek legfontosabb műve. Ez a vers nem tájleírás, a belső látásunkat ragadja meg. A címben szereplő ugar szó, azt a területet fejezi ki, amely nincs megművelve. Feszítő ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj szemben áll a szűzi földdel; a bódító virággal a dudva, a muhar kerül szembe. A képek és jelzők az egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítő kopár valóság, a műveletlen világ leverő élményét fejezi ki. Az 1. és 2. versszakban még az 1. személy, a lírai alany a cselekvő, a 3-4. versszakban az ugar válik cselekvővé:

„Vad indák gyűrűznek körül”

A költő buzdítja az embereket, hogy tegyünk valamit az országé. A költő a virágot keresi, ami már csak a múlt és csak az illata maradt meg. Az utolsó versszakban lévő halmozott alany („A dudva ,a muhar, a gaz”), és a halmozott igék („lehuz, altat, befed”) a vad mező végső győzelmét fejezi ki. A csöndben a szél is kacag ezen a tájon, amivel kifejezi a nagyra törő szándékok, merész álmok bukását.

A Tisza-parton című verse is az Új versek kötetben jelent meg. A műben két létező tájat ellentétben mutatja, az első versszakban a Gangesz partjait hozza ellentétben a Tisza-parttal. Az első szakaszban egy olyan álomvilágot ír le, ahol szeretne élni, a második szakasz a kiábrándító valóságos magyar földet mutatja. Ahol nincs szerelem („vad csók”), ahol az álmokat megölik („álom-bakók”). A művet egy költői kérdéssel fejezi be, „A Tisza-parton mit keresek?”, azért van itt, mert a szíve Magyarországhoz köti, mivel ő is magyar.

A lelkek temetője című verse a magyar földről ír. Temető a föld, a lelkek temetője, ahol a sok, kemény harcok miatt, vér ömlött valaha és ezért méreggé vált. A sok harc, nem élet, az anyák százszor boldogok, hogy vetélnek és nem születnek gyerekek ilyen életre:

„Itt a meddő a nagy gerjedés

S százszor boldogok a vetéltek.”

A harmadik versszakban kimondja, hogy hány ezren haltak meg itt, ez a föld nem hoz boldogságot senkinek többé, ez a föld átkozott. És hiába jön valaki aki meg akarja változtatni ezt a földet, Magyarország mindig ilyen fog maradni.


Ady Endre társadalombírálata és hazaszeretete

A Tisza-parton (1906)

Az orosz polgári forradalom felhívja a költõ figyelmét, hogy Magyarországon is változások kellenének. Politikai, gazdasági változások, mert országunk elmaradt. A vershelyzetbõl kiderül, hogy Ady Magyarországról ír. A Tisza-part Magyarország jelképe. A Tisza = jelen, Kelet, Mo. Gangesz = múlt, Nyugat, India kultusza, művelõdés. (Szembeállítás.) A sivatag szó a jelenlegi Magyarország helyzetét jelképezi. A sivatag terméketlen, kopár terület, de valaha termõ lehetett vagy azzá változtatható. A “durva kezek”-kel utal a politikai, hatalmi viszonyokra, amelyek gátolják a fejlõdést, a jelen ezért kilátástalan.

A magyar ugaron

Az ugar a magyar elmaradottságot jelentõ jelkép. A versben a kacagó szél a változásokat hirdetõ forradalom, vagy a költõ dühe, hogy a magyar ember hagyja magát ilyen körülmények közé süllyeszteni, és képes így élni. A mozgalmasságot jelképezi a “gázolok” szó: a költõ megpróbál változtatni a helyzeten. “Lehajolok”: nem érzi magát kívülállónak, felülrõl LEhajol, kívülállóként segít. “Lesem”: azt nézi, hogyan tudna segíteni szeretett Magyarországának.
Adyt hazafiatlannak titulálták, de költészetét végigkísérve látható, hogy milyen féltõ aggodalom élt benne szeretett hazája sorsa iránt. Ez megfigyelhetõ a FÖLSZÁLLOTT A PÁVA-ban is, amelyben a vármegyeház az úri Mo-t, a páva a forradalmi megújulást fejezi ki. Ebben a versben a forradalom eljövetelérõl ír, de nem derül ki, hogy ki vezesse azt. Az 1905-ös forradalomra való tekintettel demokratikus népforradalomra gondol. Ennek vezetõ erejét a parasztságban látja, errõl tanúskodik A GRóFI SZÉRÜN és a DÓZSA GYÖRGY UNOKÁJA című verse is. Korán felfedezi azonban, hogy a parasztság nem alkalmas erõ egy forradalom vezetésére, mert a valaha egységes osztály rétegekre bomlott. Ady kiutat keres a feudális magyar válságból. Változásra, forradalomra vágyik, felfedi a társadalom gondjait, de a jövõrõl nincsenek elképzelései. A parasztságban csalódnia kell. A költõ elõtt megoldatlan problémák halmaza áll, amelyek megjelenítésére a szimbólumot alkalmazza. Ady korszerűen értelmezi a hazafiságot, õ is szakít a korábban általános nemzeti dicsekvéssel, önelégültséggel. Ady hazafisága kínlódó, öngyötrõ érzés, ostorozó nemzetféltés. A költõ arra törekszik, hogy felmérje helyzetünket, lehetõségeinket Európában, s megfelelõ nemzeti tudatot alakítson ki. Így magyarság-verseiben is állandó kettõsséget érzünk. Magyarság-versei önismeretre, nemzeti válságérzék kifejlesztésére ösztökélnek (és a valóságos gondok megoldására).

Föl-földobott kõ (1909)

A költõ külföldi tartózkodásai, Párizs-járásai adják a vers alapmotívumát. Egyfelõl az elvágyódást, a menekülést, másfelõl a honvágyat, a szüntelen hazatérést rajzolja le a költõ. A “föl-földobott kõ”-metaforában a kérlelhetetlen természeti törvény, a nehézkedési erõ egyértelműségével fogalmazza meg idetartozását. A “Te orcádra ütök” kifejezésben egyszerre érzékelteti a kõ visszacsapódását a földre (s így képletesen a hazatérést), de Ady ostorozó szándékát is. A szeretet és a gyűlölet kettõssége ez, de gyűlölete is a felfokozott aggodalomból fakadó haragos indulat.

Nekünk Mohács kell

Ebben a versében annak ad hangot, hogy “nekünk Mohács kell”, mert csak a fenyegetettség emeli ki tunya mozdulatlanságából és vezeti a haladás útjára Magyarországot.

A magyar jakobinusok dala

Ebben a versben az önismeretre nevelõ hazafiság szólal meg. A címben máris jelzi, hogy a költõ számára a haza szeretete nem választható el a haladás képviseletétõl. Adynak azt a meggyõzõdését sugallja, hogy a megoldatlan társadalmi kérdések elõbb-utóbb nemzeti katasztrófához vezetnek. A változás igénye üvölt a versbõl, s ennek a változtatásnak a feltételét a duna-menti népek egymásra találásában jelöli meg a költõ. Az elnyomott népek erõinek összefogására hívja fel a figyelmet. A reménykedést érzékeltetik a nyelvi eszközök is. Hazaszeretete és társadalombírálata a háborúellenes verseiben is megtalálható.


Ady Endre, a magyar szimbolizmus megteremtője

A XIX. szd. végének új hangot kereső magyar lírája Ady számára készítette elő a talajt. Az új törekvések az ő költészetében teljesedtek ki véglegesen, művészete mégis annyira más és eredeti, hogy neve irodalmunk történetében új korszak kezdetét jelöli.

1877 november 22-én született a Szilágy megyei Érmindszenten. Apja 70 hold körüli földön gazdálkodó „hétszilvafás” nemes, maga is paraszti sorban élt, és néhánycseléddel művelte földjét. Anyja, Pásztor Mária.

Iskoláit Nagykárolyban (piarista gimnázium), Zilahon végezte. Jó tanuló, rendszerető, pedáns diák volt, az önképzőkörben már kitűnt verseivel. Szülei jogásznak, közgazdászi pályára szánták, de újságíró lett, s ez maradt élete végéig „polgári” foglalkozása.

Első verseskötete 1899-ben Versek, a második 1903-ban Még egyszer címmel jelent meg. Diósy Ödönné Brüll Adél, egy párizsi kereskedő felesége volt. Nemcsak szenvedélyes szerelemmel ajándékozta meg Adyt, hanem utat nyitott neki Párizsban is. Ő ismertette meg Adyt az új francia irodalommal, művészettel. Ady Lédának nevezte szerelmét.

A Léda szerelem végetérte után 1915-ben feleségül vette Boncza Bertát, akit Csinszkának nevezett.

1906-ban jelent meg az első igai Ady kötet Új versek címmel. 1914-ig évente jelentek meg verseskötetei.

Ady bohém éjszakai művészéletet élt, és ennek köszönhette élete végéig kísérő vérbaját. Otthona nem volt, különféle szállodákban lakott. Életében az utolsó versesgyűjtemény 1918-ban jelent meg A halottak élén címmel. Az utolsó kötete csak 1923-ban jelent meg Az utolsó hajók címmel. 1919 január 27-én halt meg Budapesten.

További kötetei:

Szeretném, ha szeretnének (1909)

A Minden-Titkok versei (1910)

A menekülő Élet (1912)

A Magunk szerelme (1913)

Ki látott engem? (1914)

Góg és Magóg fia vagyok én…

Az Új versek című kötetben az első vers. A népdalokhoz hasonló, mert nincs külön címe, hanem az első sorral egyező.

Az 1. versszakban először a múltba tekint: Góg és Magóg pogány fejedelmek voltak. A költő hozzájuk hasonlítja magát. Visszatérve a jelenbe úgy érzi, nem kap elég elismerést és teret. Látja a nemzet hibáit, de nem tudja, van e joga szóvá tenni.

A 2. versszakban először a múltba tekint: a honfoglaló magyaroktól, a pogányoktól származtatja magát, akik visszasírták az ősközösséget és az egyenlőséget. Visszatér a jelenbe: Párizsból hozza az új nézeteket, de nem fogadják el.

A 3. versszakban a múltba tekint: A szenvedéseket is vállalná azért, hogy újra ősközösség legyen.  A jelenben: más nézetek is vannak, de a párizsi példa a követendő.

A 4. versszakban erőteljes kötőszóval kezd (de). Vállalja a negatív kritikát; eszméit győzelemre akarja vinni. Nemcsak a feudális nagyuraké az ország. Magyar lesz, ha a polgárság győzelemre kerül.

Magyaros, hangsúlyos verselésű. Keresztrímes (x a x a), időmértékes, jambikus szimultán vers.

A szimultán vers: egy időben egymástól távol eső eseményeket, tárgyakat, gondolatokat egyszerre, egy időben egy helyen említ meg.

A magyar Ugaron

A legtöbb versének címe három szavas. Ebben a versben a szimbólum az elmaradt Magyarország.

Az 1. versszakban a költő megpróbálja megismerni az országot. A valamikori gazdag tájon most csak dudva és muhar nő. Ő a jelenlegi negatív helyzetet ismeri. Szóismétléssel erősíti meg: „Ezt a vad mezőt ismerem/Ez a magyar Ugar”.

A 2. versszakban megkeresi az okokat. Úgy véli, hogy a föld érintetlen az új eszméktől, de benne lakozik a tehetség. Indulatszó, ellentét a kérdésben: „Hát nincsen itt virág?”. Amit szeretne, elérhetetlen.

A 3. versszak: a költő szerepe az, hogy eltapossák. Visszaemlékezik a középkorra, ami gazdag kultúrájú volt. Szép lenne visszahozni.

A 4. versszakban lelassul, lehalkul a vers. 3 főnév (dudva, muha, gaz) és 3 ige (lehúz, altat, befed) fokozódik. A költőt kinevetik, és élnek tovább az elmaradt kultúrában.

Rohanunk a forradalomba

A „véres csütörtök” eltiprása, a pesti nép májusi tüntetésének brutális vérbefojtása még inkább kiélezte a forradalmi helyzetet. Adyn most nem lett úrrá a csüggedés, sőt elszántsága, a népbe vetett hite csak megerősödött.

Ennek a költeményének a legfőbb mondanivalója az új, győztes forradalom bizonyossága, az a meggyőződés, hogy a véres megtorlás ellenére minden készen áll az újrakezdésre. „S ha most támadunk, le nem vernek”- kiáltotta a néppel azonosuló költő többes szám első személyben az első versszak utolsó mondatában. Mindenütt „isteni robbantó kedv” érezhető, „Budapestnek futós utcáin/S falvak csöndjében dühök remegnek”. A Sors rendelése az elkerülhetetlen társadalmi változás. Az ötödik versszak hétszeres halmozása nemcsak a visszahúzódó erők sokaságát, hanem egyben tehetetlenségét is érzékelteti: feltartóztathatatlan a közeli robbanás. Ady lelkes víziójában a forradalom idealizált elképzelése egybemosódik a bűntől való megtisztulással. A hosszú vers végén összegződik a részletekből levonható tanulság:

„Csönd van, mintha nem is rezzennénk,

S rohanunk a forradalomba.”


Ady Endre: Az ős Kaján

Mikor a vers elemzésébe fogtam, eleinte élveztem, hogy sok mindent értek a versből, de egyszer csak egy komoly problémával találtam szembe magam, mégpedig, hogy ki is ez az ős Kaján, az Úr, akihez oly furcsa és kettős viszony köti a lírai ént. Bár valahol azt olvastam, Ady szimbolizmusa abban különbözik a kortársakétól, hogy jelbeszédét minduntalan ő maga fejti meg, be kell valljam, én nem találtam a kulcsot. Gondoltam életre, halálra, Istenre és költészetre, de egyértelmű választ még most sem tudnék adni. Legközelebb mégis a kísértés válaszlehetősége áll hozzám.
Ez a vers Ady Vér és arany (1907) című kötetében jelent meg, sok vonásában nagyon hasonló a Harc a Nagyúrral című vershez. Ugyanúgy párbeszédszerű, a 15-ből 9 a lírai én drámai monológja, és ugyanúgy vészjósló, tragédiát sejtető hangulatú, így közelítve a ballada műfajához. A zaklatottságot és a sodró lendületet itt is az igék és ismétlések sokasága kölcsönzi. A cselekménynek se konkrét ideje, se valós helyszíne nincs, a történés inkább a lélek terén megy végbe, így általánosítva a mondanivalót. A vers témáját egy fel nem oldható mitikus szimbólum adja. Ki lehetett volna fejezni egy egyszerű mondatban is, de úgy csupán egy szubjektív véleményt jelentett volna, így viszont elrejtve a szimbólumok kibogozhatatlan és megfejthetetlen sűrűjében már általános érvényűvé vált.

“Ady világa szörnyekkel népesül be, a valóság látomásokból áll. És mitologikus fogalomalkotásának lényege éppen ez a kísértetiesség. Az Én és a világ viszonyának ellentmondásai testet öltenek. Ady egyéni magányossága, vergődése, keresése, kétségbeesése, életvágya megszemélyesülnek és mint mitologikus lények lépnek szembe vele. Az ős Kajántól a Disznófejű Nagyúrig e mitologikus figurák egész légióját teremtette meg Ady képzelete. Versei tele vannak megbabonázott tájakkal és varázslatokkal.” Révai József

Ady mitologizálása hasonlít a népköltészetéhez, ami a társadalom erőit személyesíti meg, de nála a külső világ mintha csak a belső, a lélek kivetülése volna.

“És a belső kísértetiesség abból származik, hogy Ady úgy érzi, hogy a vak világban ő lát egyedül.” Révai

A harmadik versszakban szembeállítja a “múlt vesztett boldogságát” a “gyalázatos jelennel” illetve a “kicifrált köd-jövendővel”. Azt sugallja, hogy a Kelettől elszakadva sokat vesztett a magyarság, pogányként hatalmas keleti hatalmat építhettünk volna a Nyugattal szemben, de így keresztényként már semmit sem tehetünk. Ady is, mint annyi magyar költő, tétlenül mereng a múlton és túl nagy különbséget lát múlt-jelen-jövő között. Nem voltunk annyira erősek, hogy a nyugati nyomással szemben pogányokként fennmaradjunk. Végigvezet a versen egy színmisztikumot, a vörös különböző árnyalatai jelennek meg borként, piros hajnalokként, ős Kaján vállán bíborként, vérként. A bor vérré való bibliai változása itt is megjelenik, az asztalon először csak “ömlik a bor”, majd később “bujdosik a véres asztalon a pohár”. “Véres és boros szent-korcsma ablakot emleget, hiábavaló “bor- és véráldomást”.
Végigvezeti a képet, ahol az összefolyó vérben-borban, tört pohárral, hűlt testtel fekszik a lírai én halottan az asztal alatt. A hetedik versszaktól kezdődik a lírai én megalázkodó könyörgése, de mindez hiábavalónak bizonyul. A versszak elején még nagyságos úrnak, majd pajtásomnak, végül apámnak szólítja a titokzatos ős Kajánt. Bevallja, megunta már az önpusztító életet, az éjszakai tivornyákat és a semmirevaló szerelmet. Ekkoriban vált súlyosabbá Ady betegsége, s ezen csak rontott a költő kicsapongó életmódja, ami fölemésztette egészségét. Előtérbe kerültek a halál gondolatok, életének állandó társa, “rokona” lett a Halál. Rendszerint nem mint ijesztő rémet, hanem mint jó barátot ábrázolja, ami a menekülni vágyó lélek menedéke, otthona lett.
Ezzel a témával foglalkozó versei alapjában véve mitikus versek, aminek a Vér és arany kötetben egy önálló ciklust áldozott. Ady, akárcsak Vörösmarty, a halál költője, de a halálkultusza az életkultusszal iker, s minél közelebb érezte magához a halált, annál jobban ragaszkodott az élethez. De ez csak későbbi költészetében nyer teret, fiatalon a franciás-dekadens attitüdöt öltötte fel: a Halál rokona ő, fáradt ember, aki lassan és készséggel süllyed a sírja felé.

“Ady első stílusának korszakát a későbbitől az különbözteti meg, hogy itt-ott rejtve-lopva, olyankor, mikor az ember legkevésbé sincs felkészülve ellene, szentimentális formák vannak elhelyezve a verseibe, gondosan eltakart vermek, melyekbe a gyanútlan olvasó belehull és meghatódik.” Szerb Antal

A nyolcadik versszakban mit sem érő költészetét – törött lantját – is felajánlja törött szívével egyetemben, de mindez hatástalannak bizonyul, mert ős Kaján nem ereszti, nem hagyja nyugodni, pihenni, az Élet pedig tovasuhan, csak “robogva jár, kel, fut” a korcsmaablak alatt. Tehát hiába próbál kiszakadni a jelenlegi életviteléből, már nem engedik a körülmények, a hírnév is csak fárasztja, akárcsak a szerelem. Az “Uram, kelj mással viadalra” sor jelentheti a kor vezető értelmiségét, akik sokáig támadták a költőt, nem fogadva el költészete újszerűségét. A tizedik versszakban megszólal Ady magyarság verseinek fő motívuma és kérdése: “Mit ér az ember, ha magyar?”, de itt már nem csak az egyénről, hanem az egyész magyarságról van szó: mit ér a nép, ha magyar? A tizenegyedik versszakban felszínre kerül a pénztelenség gyötrő tudata, az egyik meghatározó motívum a Vér és aranyban. A tizenkettedik-tizenharmadik versszakban hangot ad legnagyobb keserűségének, hogy a nagy publikum nem akarta őt olyan simán elfogadni, mintha csak egyszerűbb cikkeket írt volna valamelyik napilapba. Verseit egy pár álom-villanásnak, egy-két buja, új dalnak titulálja, melyek lehetnek nagyok, mégis elesik a költőjük “az asztal alatt, mámor alatt ezen az őszi viadalon.”
Tudva, hogy Adyban milyen erősen élt saját nagyságának tudata, megrázó hatású ezeket a keserűséggel teli sorokat olvasni. A tizenötödik versszak döntő eltérést jelent a Harc a Nagyúrral-tól, aminek üzenete: a harcot nem szabad feladni soha. Ady pedig világosan kijelenti: “Uram, én megadom magam.” A lírai én lassan süpped bele a megadásba, a harctól elcsigázottan, megfáradtan, a betegsége miatt energiáját vesztetten örökre megpihen az örök harcszíntér, az “asztal” alatt.

Forrás:
Szerb Antal: A magyar irodalom története
Révai József: Válogatott irodalmi tanulmányok


Ady szerelmi lírája és háborúellenessége

A futó és felszínes szerelmi kalandok után Nagyváradon lépett be életébe „az asszony”, az igazi szerelem, s ez fordulópontot jelentett költői pályafutásában is. Egy kivételes intelligenciájú, széles érdeklődési körű, az irodalom iránt fogékony, Párizsban élő magyar asszony, Diósy Ödönné Brüll Adél a Nagyváradi Napló hozzá eljutott számaiban felfigyelt Ady gyakori cikkeire és ritkán megjelenő verseire. Léda asszony, ahogy a költő elnevezte keresztnevét visszafelé olvasva, művelt és gazdag nagyváradi zsidó családból származott; férje nagykereskedő volt előbb Szófiában, később Párizsban. Diósy Ödönné 1903 júliusában már azzal a tervvel jött haza Nagyváradra, hogy kiemelje a fiatal költőt a vidéki város szűk lehetőségei közül, s magával vigye Párizsba.

Ady otthagyta az újságot, hazament Mindszentre franciát tanulni. Összegyűjtögette az utazás költségét, kapcsolatokat teremtett pesti lapokkal a majdani párizsi tárcák, cikkek, tudósítások számára. 1904 február elején érkezett meg Párizsba. A nyüzsgő nagyvárosban idegenül mozgott, franciául sem igen tudott még, de mellette volt egy izgatóan szép, szabadon gondolkodó, érzékeny és okos asszony, aki mindenben segítségére volt, betegségében is odaadóan ápolta.

Párizs, mely a szépség, a fényűző gazdagság, a modern kultúra szimbólumává lett a szemében, felszabadította költői tehetségét. Amit az új francia irodalomból megismert ekkor, az csupán néhány Verlaine- és Baudelaire-vers lehetett. Ezeket is Léda fordítgatta le neki, a nyelvi nehézségek szakadékain az ő gyengéd tapintata segítette át.

Egy évig élt Párizsban, 1905 januárjában jött haza. Feszült politikai légkör fogadta itthon. Ellenfelei érthetetlenséggel, erkölcstelenséggel és hazafiatlansággal, árulással vádolták. Az igazságtalan vádaskodások meggyűlöltették vele Magyarországot, és feldúlta menekült vissza Párizsba 1906 júniusában. Ott már nemcsak Léda szerelme várta, hanem az a Bakony is, ahol régi betyárok módjára megbújhatott üldözői elől. Most több mint egy évig maradt távol hazájától.

1904 és 1911 között hétszer járt Párizsban, de Lédával másutt, itthon is találkozott. Ezek a párizsi tartózkodások egyre rövidültek: a Léda szerelem lassan kezdett kihűlni. A Lédával való áldatlan viszony formálisan 1912 áprilisában szakadt meg.

Lédával a bálban

Az 1. versszakban ijesztő, majd idillivé váló társadalmi képpel nyit. A költő és szerelme ebbe az idilli helyzetbe tör bele törvénytelen kapcsolatával. Található benne egy tiszta rím ( pára-párra).

A 2. versszak költői kérdéssel kezd a társadalom által: „Kik ezek?”. Ők úgy vélik, csakazértis megmutatják kapcsolatukat, szerelmüket.

A 3. versszakban a társadalom megváltozik, elfordul tőlük. Ketten maradnak. Kiutálják őket, mégis tartják kapcsolatukat.

Héja-nász az avaron

Lédával való 11 éves kapcsolata kettős érzetű.

Az 1. versszakban rövidek a mondatok, mert szaggatott a kapcsolatuk. A vijjogva, sírva, kergetőzve szavak kettejük kapcsolatát jellemzi. Ősszel a kapcsolat kihűl, elmúlik.

A 2. versszakban a nyár eljöttével újra kezdődik a szerelem, az esetleges kibékülés.

A 3. versszakban ismét eljön az ősz. A kapcsolat ismét hideg lesz, bizonytalanná válnak.

A 4. versszakban egymást utálva, szidva, marva belepusztulnak ebbe a szerelembe.

Ambivalencia: két ellentétes érzelem megnyilvánulása ugyanazon személlyel vagy tárggyal kapcsolatban.

Sípja régi babonának

(Bujdosó magyar énekli)

A vers helyzetdal: a költő egy elbujdosni készülő , hazáját örökre elhagyó kuruc szegénylegény sorsába képzeli magát. A vesztett ügy katonája zokogja el a maga bánatát, a népe iránt érzett átkozódó szeretetét.

Az 1. versszakban a vásár kavargó, zajos forgatagában a már útrakész, menő félben lévő kuruc magányosan, halkan siratja bort iszogatva önmagát és a népet. A megcsalt remény, a kilátástalanság lesz úrrá rajta: fáradtan indul útnak, még célja sincsen.

A 2. versszak fokozza a hazától, a néptől való elszakadás fájdalmát. A bor mámora nem adott enyhülést. Veszendő lelkek kavarognak a menekülni kényszerülő szegénylegény körül. A fülébe sípoló nóta egyszerre fejezi ki a nép és a lírai hős kétségbeesését.

A 3. versszakban a tehetetlen kétségbeesés keserű átkozódásba csap át. A népet szabadságra méltatlannak tartja. Az igazságtalan vádaskodás valamivel megkönnyíti a hazátlanná válás kínjának átélését.

A 4. versszak igazolja a veszett néptől, veszett földtől való menekülés szándékának véglegességét. Ezért hat olyan végérvényesnek az utolsó sor: „Sohse nézek többet vissza”.

Emlékezés egy nyár-éjszakára

A világháború kitörésének éjszakáját eleveníti fel. Többször ismétlődik megállapítása, hogy „különös, különös nyár-éjszaka volt”. Hangja elkeseredett, a költőt nemcsak a háború kegyetlensége, hanem az emberek vérontásáért való lelkesedése is bántja. Elkeseredését jelzőkkel fejezi ki: „véres szörnyű lakodalom”. A háború kitörésekor az értéktelen emberek kerültek előtérbe, a becsületesek pedig a háttérbe szorultak. Ezt a tényt ellentéttel fejezi ki: „csörtettek bátran a senkik, / és meglapult az igazi ember”. Az elkeseredés tetőpontját a vers végén éri el, amelyet jelzői felsorolással érzékeltet a költő: „Egy világot elsüllyesztő rettenetes éjszaka”.


Ady szimbolizmusa, szerelmi lírája

a) A magyar Ugar élménye Ady lírájában versértelmezések alapján

b) Ady szerelmi lírájának két korszaka

c) Ady szimbolizmusa

A korszak irodalmi élete; a Nyugat jelentősége

Az 1867-es kiegyezést követően a gyors ütemű nagyipari fejlődés jelentősen átalakította hazánk képét. A gazdasági és civilizációs eredményekkel a honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő ország fővárosa, Budapest (1873) világvárossá lett. Szinte mindenkit építkezési láz fogott el: a Belváros mai képe ekkor alakult ki, felépült az Országház, a Halászbástya, a Műcsarnok. Rohanó tempójúvá vált az élet. A felszín nyugalmát azonban társadalmi feszültségek aknázták alá; a gyors fejlődés nem hozott demokratikus átalakulást. A századforduló felgyorsuló gazdasági-társadalmi átalakulásai az irodalmi-művészeti életben is éreztették hatásukat. A felemás polgárosodás új életérzéseket, új témákat hozott magával. A 20. század elején kezdődött Bartók Béla és Kodály Zoltán révén zenei megújulásunk; megnyitotta kapuit a Thalia-társulat, sőt Gauguin-kiállítást is lehetett látni. Ezeknek az éveknek a levegője tele volt valami különös fesztültséggel. A művészek jelszava a “modernség” lett, amely egyszerre jelentett feudalizmusellenességet is. Művészi modernség és társadalmi progresszió kölcsönösen kiegészítették egymást. Létrejött a Társadalomtudományi Társaság, s megindította a Huszadik Századot; elindult a Figyelő is. Négyesy László stílusgyakorlatain találkozott először egymással Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád.

Az igazi határkövet a megújulásban a Nyugat című folyóirat jelentette, melynek legelső száma 1908. január 1-jén látott napvilágot. Főszerkesztője Ignotus volt, (Veigelsberg Hugó), szerkesztői pedig Fenyő Miksa és Osvát Ernő. A Nyugat emblémája Beck. Ö. Fülöp Mikes-emlékérme volt, amely a bujdosó magyar irodalmat jelképezte. Osvát, a szerkesztő nem író volt, hanem kritikus, s így mindig csak a tehetséget nézte, nem a politikai pártállást. A szellemi szabadság és a függetlenség fellegvára lett a folyóirat. A Nyugat cím egyszerre jelentett programadást és kihívást. Céljának tekintette a magyar irodalom nyugati színvonalra emelését, ezáltal szembefordult az ország akkori irodalmával. A Nyugat író fedezték fel Arany öregkori modernségét, Vajda, Reviczky és mások munkásságának értékeit. Ady körül, aki az új folyóirat vezéregyénisége lett, már javában dúlt az irodalmi háború, a “nyugatosok” elleni általános támadás. A támadók a Nyugatban nemzeti veszedelmet láttak, a hazafiatlanság melegágyát.

Mindezek ellenére a folyóirat tekintélye egyre erősödött; olyan kiváló nagyságok tartoztak az “első nemzedékbe”, mint Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kaffka Margit, Füst Milán, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Tersánszky Józsi Jenő. Osvát halála után (1929) Babits határozta meg a Nyugat szellemét, arculatát. 1933-tól pedig az Illyés Gyula által szerkesztett Magyar Csillag tekinthető a Nyugat folytatásának. A 20-as években jelentkezett az ún. “második nemzedék”: Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Márai Sándor. A 30-as években pedig kialakult a “harmadik nemzedék” Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Zelk Zoltán, Szerb Antal közreműködésével.

Ady Endre

Az új irodalmi-művészi törekvések az ő költészetében teljesedtek ki első ízben: neve egy új korszak kezdetét jelöli irodalmunkban. Az első olyan a magyar irodalomban, akinek foglalkozása volt az írás, hiszen művészi törekvése először publicisztikájában teljesedett ki. Vállalta a meg nem értettséget, bár mindig a figyelem középpontjában állt: eredeti költészete és újszerű, a lírát megváltoztató tevékenysége miatt.

Ars poetica és lírai önszemlélet

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gőgös önérzettel, mint akinek joga és kötelessége ítéletet mondani. Ezt a betörést egyértelműen első igazi, jelentős verseskötete képviselte, az Új versek 1906-ban. Az Új verseket beharangozó “Iró a könyvéről” című cikkében azt panaszolja el, hogy a tovább élő feudalizmus az irodalmat is a saját képére formálja, s hogy a falusi Magyarország irodalma már régen nem terem igazi értéket. Nem csoda, ha megfogamzott benne az újat teremtés vágya. A cikkben már saját korát fordulónak látja. Ady hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne – véleménye szerint – a “magyar faj” és a “művész” legnemesebb vonásai egyesülnek. Ady azonban indulása pillanatában tisztában volt vele, hogy milyen terhet vállal magyarságának lírába való bekapcsolásával. Világosan tudta: a magyar költészet áramkörébe csak úgy tudja bekapcsolni líráját, ha vállalja annak a nemzet sorsával gyötrődő tradícióit. A nagyváradi Ady tendenciájában polgári világnézete egyszerre volt hagyományosan magyar s nemesen kozmopolita. Polgári radikalizmusa a felvilágosodáshoz nyúlt vissza. S ezért derengett föl előtte már nagyváradon az európai magyarság eszménye. A város nagymértékben kitágította a fiatal Ady látókörét. Tisztán látta már ekkor a félfeudális Magyarország kórképét.

Góg és Magóg fia vagyok én…

A Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű, cím nélküli költemény az Új versek előhangja lírai ars poetica és programadás is egyben. Ady az Új versekben talált magára, ezzel a kötettel kezdődik annak a sajátos világképnek a kibontakozása, mely első ízben fejezi ki a 20. századi ember problémáit. Ady költészetéről megállapíthatjuk, hogy igen ellentmondásos; ez az ellentmondás az értelmes életet kereső, gondolkodó ember belső vívódásaiból fakad. A vers írói szándékainak összegzése, a hazához való ragaszkodásának összetett értelmű kifejezése.

Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: szimbólumai ugyanazt az érzést szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást. Góg és Magóg szimbóluma a pogányság jelképe; Anonymus a magyarok őseivel azonosította Góg és Magóg népét. “Verecke híres útja” egyértelműen a honfoglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyarország nyugati kapuja volt. Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, “keleti” magyarsággal azonos. A költő hangsúlyozza népével a sorsközösséget: “vagyok én”, “jöttem én”. Be kíván azonban törni nyugatról, új időknek új dalaival. Szembekerül a “hiába” és a “mégis”, s ellentétben áll a cselekedni vágyó “én” s a cselekvést megakadályozható “ti” is. Megjelenik azonban a “mégis”, mely nem engedni elhallgattatni magát: az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz. A költemény fő kulcsszava az “új”, ez a szó viszont nem a nemzeti hagyományokat tagadja, hanem a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal.

A magyar Ugaron ciklus – A Tisza-parton, A Hortobágy poétája, A magyar             Ugaron

Az Új versek korszakos jelentősége az új tartalomnak, új mondanivalónak új, korszerű formában való megjelenése. De mi volt ebben az új mondanivalóban, ami a kortársakat annyira mellbe vágta? Ha megvizsgáljuk a kötet kritikáit, azonnal látjuk, hogy A magyar Ugaron ciklus robbant ekkorát. A nemzeti önismeret, amely minden nép haladásának fontos feltétele, a legnagyobb európai magyaroknak Apáczai Csere Jánostól Kazinczyig mindig emésztő gondja volt. Adyban Nagyvárad óta élt, Párizsban tág nemzetközi perspektívát kapott, s a hazai politikai élet kérdései nyomán is világossá vált a gyötrő kérdés: mit ér az ember, ha magyar? Erre a cseppet sem könnyű kérdésre próbált meg válaszolni Ady A magyar Ugaron ciklusban olyan költeményekben kifejezni ezt – hogy csak a legjelentősebbeket említsük -, mint A Hortobágy poétája, az Ének a porban, A Tisza-parton, a Lelkek a pányván, A Krisztusok mártírja, Találkozás Gina költőjével, s persze A magyar Ugaron. A kérdést hosszú idő után először úgy teszi fel valaki, hogy nem a dicső magyar múltat kérődzi vissza és nem a magyar nép eleve tragikusnak rendelt sorsából indul ki, hanem jó történelmi érzékkel a kis népek reális lehetőségeit veszi számba.

A Tisza-parton

A Tisza-parton című költemény címe már megteremti azt a belső feszültséget, melynek további működése hozza létre magát a költeményt. A Tisza-part és a Gangesz partja két pólust képvisel a rendkívül tömör költeményben. A Gangesz partja többjelentésű jelkép: nemcsak a keleti származást (a magyarságét és a költőét), hanem egy titokzatos, sejtelmes szép mesevilágot is szuggerál, amelyben a “finom remegések” megteremhetnek; az ellentétét mindannak, amit Ady Magyarországa jelent. A távoli és a múltbeli álomvilággal szemben a második szakasz a jelenlegi és az itteni kiábrándító valót “mutatja be”. Itt egyetlen tömör szimbólum helyett egyszerűen felsorolja azokat a fogalmakat, melyek együttesen jelentik a félfeudális Magyarországot Ady számára: “Gémes kút, malom alja, fokos, / Sivatag, lárma, durva kezek, / Vad csókok, bambák, álom-bakók”. A vers ritmikája is megváltozik a második strófában, s a két versszak szembenállása különböző értékrendszerek közötti ütközést is jelent. Milyen derűs-vidám kép Aranynál az “ösztövér kútágas hórihorgas gémmel”, Ady gémeskútja pedig a csatornázás korában valami őskori lelet ócskaságával hat, ami az egész táj hangulatát kietlenné teszi. A malomalja, ahol a régi faluközösségekben a tekintélyes gazdák hányták-vetették meg a falu közügyeit, Adynál a felelőtlen politizálgatás jelképe lett, a fokos pedig a betyárromantikából sötétült a brutalitás szimbólumává.

A Hortobágy poétája

Az ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik A Hortobágy poétája című költeményben is. Az ellentét a szimbolikus jelentésű művészportré s a durva környezet kontrasztja. A “kúnfajta, nagyszemű legény” befelé élő, érzékeny lélek; finom lelki rezdülések kínozzák, az élet mámorító érzései foglalkoztatják. Már az első strófában is érezzük: “a híres magyar Hortobágyon” nincs szükség ilyen emberre. A csorda-népek a szívből nőtt szépség virágvoltát észre sem veszik: egyszerűen “lelegelik”. A nóta “eltemetésével” az utolsó strófában beteljesedett a művész-tragédia: a szépség, a dal elveszett a durva műveletlenségben. A poétasors itt az elnémulás.

Az Új versek kritikái a legérzékenyebben a kötet verseinek újszerű zenéjére reagáltak. Bíró Lajos, a Párizst is megjárt jóbarát szerint “belső muzsikájuk van ezeknek a verseknek…, amelyeket nem lehet mértékkel és verslábakkal kihozni. A szó nála…új színt kap, új erőt, új érccsengést”. Ady nem jó vagy rossz jambusokat írt, hanem helyreállította a magyar beszéd és a magyar vers ritmikájának összhangját. A legjellegzetesebb Ady-dallam már az Új versekben jól hallható, például A Hortobágy poétájában: a verszene lényegét dallamegységekkel közelíthetjük meg. (“Csordát őrzött és nekivágott”, illetve az utolsó versszak utolsó sora.)

A magyar Ugaron

Ady művészi törekvésekben és életformában messze szakadt már a feudális, falusi Magyarországtól: egy újfajta, kritikai jellegű önszemléletet tudatosított. A magyar Ugar Ady legszerencsésebb, mert legmélyebbről megfogott és legtöbbet magába sűrítő szimbólumai közé tartozik. A vers belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítő ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj, a vad mező szemben áll az ős, buja, szűzi földdel, a szent humusszal; a virággal pedig a dudva, a muhar, az égig nyúló gizgazok, a vad indák kerülnek szembe. A versnek lefelé menő kompozíciója van. Az 1-2. versszakban az ébresztő, felfedező, cselekvő szándék az aktív, de a 3-4. strófában már az Ugar válik cselekvővé: a dudva, a muhar, a gaz húz le, fed be, altat. Az ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én (a költő, a művész) sorsa az aláhullás, a közönségességben való elveszés. A csöndben a kacagó szél ironikusan kíséri a nagyra törő szándékok elbukását.

A hiányérzet versei

Ady nemcsak a megbotránkoztató szerelem merészségét vállalta, hanem azt is, amit mások nem mertek kimondani: a vér mellett az élet másik nagy mozgatóereje az arany, a pénz. Nagy szerepet kapott korai költészetében a pénz és a szerelem motívuma s a halál gondolata. Örökösen apró pénzgondokkal küszködött. Párizs luxusában döbbent rá igazán a maga szegénységére. Szemében mindenható hatalommá vált a pénz, az arany. Az élet a modern világban a pénzért folytatott harc csataterévé változott. Ilyen jellegű költeményei először a Vér és arany ciklusban kapnak helyet (Mi urunk: a pénz).

Harc a Nagyúrral

A pénz-motívum reprezentatív nagy verse a Harc a Nagyúrral. A gyors cselekvés, az igék nagy száma, a szaggatott előadás és a tragédiát sejtető befejezés a ballada műfajához közelít. Feltűnő a versben a felzaklató ismétlések nagy száma. Az 1. versszak a félelem, a fenyegetettség érzését sugallja. Szembetűnő a megöl szó háromszori előfordulása s a kapkodó, lihegő mondatok rövidsége. A költő látomásában az embert elpusztítani akaró hatalom disznófejű Nagyúrrá vált. Mindezek ellenére ott munkál a küzdeni vágyás is: “ha hagyom”. A későbbiekben az ember és a nem-emberi szörny harca kiélezettebben folyik: a lírai hős először hízeleg a szörnynek, majd könyörgésbe vált át – erre a rém gúnyos nevetéssel válaszol. A 4-7. strófákban a lírai én drámai monológja következik. A 9-10. versszak a költemény drámai csúcspontja. A könyörgés vad küzdelembe csap át: a megalázott emberség harcba száll a süket közönnyel. De a mitikussá növesztett összecsapás (“ezer estre múlt ezer este”) is hiábavaló. A küzdelem a reménytelen helyzet ellenére is tovább folyik. A költeményben ott van a mégis-morál szépsége – a Harc a Nagyúrral nem csupán dekadens életérzést, belenyugvó lemondást szólaltat meg, hanem a vele való szemeszállást is. A mindenféle embertelenséget megtestesítő szörnnyel szemben a harcot még a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni.

Halál-versek

A halál, a halálvágy korán megjelent Ady költészetében, s a Vér és arany kötetben már önálló ciklust is kapott (A Halál rokona). A halál már a francia szimbolistáknál is nagy szerepet töltött be: nemcsak az élet lezárását jelentette, hanem egy új, ismeretlen világ nyitányát is. Különösen szembetűnő ez Baudelaire A Halál című ciklusában. A dekadencia a művészetben azon tendenciák összefoglaló elnevezése, amelyek a társadalmi rendszer elavulására reagálnak. Jellemzői a pesszimizmus, a beteges emberi vonások előtérbe állítása, a mitikus őskultusz, egészében véve a passzív elutasítás. A kor felfogása szerint az érzékeny lelkű “Művész” megkülönböztető jegye lett a betegség. A csúf élettel szemben megszépült a halál, s a fáradt, beteg lélek menedéke lett. Ady – életmódja miatt is – állandóan lehangolt, rosszkedvű volt. Életének állandó társa, “rokona” volt a Halál, de mint jó barát.

Párisban járt az Ősz

Ady halál-motívumot tartalmazó versei közül az egyik legismertebb és legszebb a Párisban járt az Ősz, melyet 1906 nyarán írt Párizsban. A vers a Vér és arany kötetben A Halál rokona ciklusban kapott helyet.

A költemény címe már egy megszemélyesítés, a az Ősz nagybetűvel kezdett szó nem hagy kétséget affelől, hogy egy szimbólummal állunk szembe. A vers első sora szinte a cím ismétlése, azzal a különbséggel, hogy egy pontos időhatározóval (“tegnap”) és a járt helyett “beszökött” szóval egészíti ki, illetve cseréli fel a költő. Az 1. strófában egyik sorról a másikra mind pontosabb leírást kapunk a vers tulajdonképpeni alapállásáról: Szent Mihály útján, kánikulában, halk lombok alatt suhan az Ősz. Az 1. versszak sejtelmességét, titokzatosságát fokozzák a módhatározók is: “beszökött”, mintha valami nemkívánatos jelenség lenne, “suhant nesztelen”, nehogy zajt keltsen. A halk lombok rezdületlensége is erre a titokban való érkezésre utal. A harmadik sor halk lombjai külön figyelmet érdemelnek hangszimbolikai szempontból. Az “l” és az “m” hangok kellemességet, lágyságot sugallnak, s kiegészülnek a szintén megnyugtató hatású mély magánhangzókkal, az “o” és az “a” betűkkel. A tér fokozatos szűkítése a negyedik sorban teljesedik be, ahol belép a versbe a lírai én, egyes szám első személyben; ez a lírai én fog elkísérni bennünket a költemény végéig.

A következő versszak (2.) a “ballagtam” igével való kezdése kitűnő folytatása az előző versszak hangulatának: az eltűnődő nyugalmat, merengést asszociálja. Ebből az elégikus borzongásból fakadnak a könnyen születő és hamar ellobbanó impresszionisztikus “kis rőzse-dalok”. Ezek a “kis rőzse-dalok” égtek a költő lelkében, kifejezve annak hangulatát (a strófát nevezhetjük hangulat-lírának is). A második strófa harmadik sorának alliterációi, szinesztéziája és igényes szóhasználata (“Füstösek, furcsák, búsak, bíborak”) hangsúlyozza a költő pillanatnyi lelkiállapotát. Az Ősz, a rőzse-dalok és a “meghalok” egybekapcsolása, az Ősszel, vagyis az elmúlással való találkozás még nem tragikus: az a halállal kacérkodás teszi csak bússá a dalokat, amely Ady oly sok költeményében megtalálható (A Halál rokona, Halál a sineken). Ellensúlyozza ezt az érzést az élet örömeit jelképező kánikulai forróság, a sugárút nyüzsgése és a Szajna-part.

Miután az Ősz beszökött Párizsba, nesztelen suhant a rezzenéstelen lombú fák között, s találkozott a lírai énnel, most, a 3. versszakban el is éri őt és súg neki valamit. Valamit, amitől “Szent Mihály útja beleremegett”. Az Ősz-lírai én találkozása csak itt válik tragikus élménnyé. A költemény második fele ettől kezdve izgatott, remegésekkel teli, titokzatos. Az első két strófára jellemző nyugodt csöndbe a “züm-züm” hangutánzó szavak viszik be a nyugtalanságot. Míg a költemény első felében a költő ballag, az Ősz beszökik, suhan, addig most a főút beleremeg, a levelek röpködnek, az Ősz kacagva szalad. A harmadik versszak utolsó sorában az Ősz a maga faleveleivel gúnyosan kacag vissza a költőre.

Az utolsó strófában (4.) már a belső rettenet vetítődött ki a külvilágra: itt már a pusztulás baljós hangulata lesz úrrá. A teljes élet szépségeire vágyó, az élet értelmét kereső ember eljutott a megsemmisülés tragikus felismeréséig, a tehetetlenség bénító érzéséig.

Világháborús költészete

1914-ben kitört az első világháború, s ettől kezdve Ady költészetének középpontjába a magyarság féltése került. Felrémlett az általános elembertelenedés szörnyű lehetősége is. Költeményeiben a háború metaforái a “nagy Tivornya”, “elszabadult pokol”, “Téboly”, “gyilkos, vad dúlás”. Ady háborús verseiben új küldetéstudat fogalmazódott meg, átértékelődött a közelmúlt. A költő az első pillanattól érezte, hogy itt a katasztrófa, az első pillanattól szembefordult a nacionalista ujjongással. Szava az emberi természet tiltakozása volt a háború ellen, s különösen fájt neki, hogy a magyarság félrevezetetten vérzik a harctereken. A nemzetostorozó hangot a szánalom, a sajnálkozó részvét váltotta fel verseinek többségében.

Emlékezés egy nyár-éjszakára

A halottak élén című kötet legelső nagy verse az Emlékezés egy nyár-éjszakára. 1917-ben íródott ez, amikor kezdetét vette a háború totális jellege. Emlékként idézte meg a vers fiktív énje a háború kitörésének rémületes júliusi éjszakáját: ezt jelzi a verszárásban szereplő “emlékezem” ige is. Ama különös éjszaka lidércnyomásos látomásának felelevenítése egyre több nyugtalanságot, izgatottságot hoz, zaklatottabbá válik a lélek állapota. Ezt a sorok következetlen váltakozása fejezi ki. A refrénszerűen vissza-visszatérő “Különös, / Különös nyár-éjszaka volt” a rácsodálkozást sugallja, s kulcsszóvá lép elő a “különös” szó. Pánikot, katasztrófaélményt közvetít a vers: minden a visszájára fordult, s az emberiség jövőjét kétségessé tette a reménytelen kilátástalanság. Fontos szerepe van a “volt” létigének, mely jelzi, hogy valami végzetesen és megmásíthatatlanul múlttá vált. Kettéhasadt a világ: amaz éjszaka előtti és utáni részre hullott szét.

A költemény az Apokalipszis angyalának látomásával indul. A Jelenések könyvében az angyalok harsonaszava idézte a földre a szörnyű katasztrófákat. Szétbomlott és összeomlott minden, mint ahogyan azt már a vers elején található baljós jelek is sugallták. A “méhesünk”, a “csikónk” jelezte a volt családi békét, a meghitt hangulatot. Ellentétükbe csapnak át az erkölcsi értékek: az ember erkölcsileg kicsinnyé törpült. Feltört a tudatalatti mélységből az ösztönvilág vadsága. A Gondolat, az embert emberré tevő gondolkodás részegen tántorgott. Úrrá lett az értelmetlenség, megőrült a világ. A költő bénán, a halál közelébe sodródva, reménytelenül, mégis az utolsó ítélet Istenére várva csak emlékezni tud. Ignotus szerint Ady “megírta a háború legnagyobb versét”.

Ady szerelmi lírája

Ady életformájában, szerelmi ügyeiben is más értékrendhez igazodott, mint az emberek többsége. Az én menyasszonyom című verse még Lédával való megismerkedése előtt keletkezett, mellyel kesztyűt dobott azoknak az arcába, akiket megbotránkoztatott a táncosnővel való viszonya. Szokatlan hang volt ez a magyar lírában. A nagy szenvedély s az áhítatos életvágy szólalt meg a Léda-zsoltárokban. Léda igazi társ volt, nem csupán szexuális partner. Lázadás is volt ez a szerelem: Ady nyíltan vállalta a megbotránkoztatást kiváltó kapcsolatot. A csalódás rövidesen diszharmonikussá változtatta a kezdetben lázadó, ünnepi érzést, s napirenden voltak közöttük a súrlódások, féltékenykedések. Elválások és egymásra találások sorozata volt ez a szerelem. A “megszépítő messzeség” tette igazán Lédát az álmok sejtelmes, izgató asszonyává. Ez a viszony mindkettőjük számára egyszerre üdvösség és kín, öröm és gyötrelem volt.

Héja-nász az avaron

A diszharmonikus szerelem fő motívumai jelennek meg a Héja-nász az avaron című költeményben. A jelképek vergődő nyugtalanságot, örökös mozgást és céltalanságot sugallnak. A szerelmesek szimbóluma a ragadozó héjapár; a nász: egymás húsába tépés. A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: útra kelünk – megyünk – szállunk – űzve szállunk. A rohanás vége a megállás, a lehullás az “őszi avaron”, vagyis a halál – a héjanász az őszi avaron ér véget.

Lédával a bálban

Baljós, szomorú hangulat uralkodik a költeményben. Sejtelmes vízió fejezi ki az ifjúság és a szerelem elmúlásának tragikumát. Kétféle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon ott áll a “víg terem”, tavaszi-nyári színeivel, a gyanútlan mátkapárokkal. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen győz a feketeség, a szomorúság. A fiatalok dideregve rebbennek szét a “fekete pár” érkezésekor. A vers azt érzékelteti, sejteti, hogy nincs igazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött könyörtelenül ott lappang a boldogtalanság.

Örök harc és nász

Minden szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágya és a teljes eggyé válás lehetetlensége jelenik meg a Léda-versek csaknem mindegyikében. Az Örök harc és nász is a “várlak, kívánlak” s az “űzlek, gyűlöllek” paradoxonát mélyíti el.

Elbocsátó, szép üzenet

A Léda-regénynek többszöri szakítási próbálkozás után végül is az Elbocsátó, szép üzenet kegyetlensége vetett véget 1912-ben. A szerelmes évek során Ady fölébe nőtt a lassan öregedni kezdő nőnek, s most halhatatlanságának gőgös magasából küldi szavainak halálos ütését Lédának.

Az ún. Csinszka-verseknek a szépség és az idill őrzése adja meg különös varázsát. A “gyilkos, vad dúlásban” ez a letisztult szerelem is védte a humánumot.

Őrizem a szemed

A vers az öregedő férfi féltő szerelmi vallomása. Elsősorban a társra találás vigasza, a háború közepette a védő, óvó otthon békéje jelenik meg benne, s nem a szerelmi szenvedély.


Antigoné olvasónapló (Szophoklész, Kr.e. 442)

Théba királya, Laiosz feleségével sokáig nem akart gyereket, mert azt a jóslatot kapták, hogy a születendő gyermek meg fogja ölni az apját, és anyját fogja feleségül venni. Azonban mégis gyermekük születik, akit halálra ítélnek és megbíznak egy szolgát, hogy tegye ki a csecsemőt egy hegyre. A szolga ellenben Korinthoszba viszi a gyereket Polübosz királyhoz, aki saját gyermekeként neveli fel Oidipuszt. Oidipusz fiatal korában ugyanazt a jóslatot kapja, ezért elhagyja Korinthoszt és a szüleinek vélt királyi trónt. Thébába indul, de az úton egy félreértés miatt megöli valódi apját (a thébai királyt). Amikor a városba ér, megtudja, hogy a várost Szphinx tartja rettegésben. Oidipusz megfejti a Szphinx találós kérdését, és így feleségül kapja az özvegy királynét, vagyis saját anyját. A házasságból két fia és két lánya születik (Polüneikész és Eteoklész, valamint Iphigénia és Antigoné) Egyszer, mikor járvány pusztít a városban, Oidipusz azt a jóslatot kapja, hogy a járvány addig fog tartani, amíg Laiosz gyilkosát meg nem találják. Miután kiderül az igazság, Iokaszbé öngyilkos lesz, Oisipusz pedig megvakítja önmagát, fiait pedig megátkozza, testvérháborút jósolva. Oidipusz hűséges leánya, Antigoné kíséretében bujdokolni fog. Oidipusz fiai, miután ők örökölték a királyságot, felváltva uralkodnak, de amikor Eteoklész megszegi az egyezséget, háború tör ki köztük. Polüneikész hazaáruló módon apósa, az argoszi király segítségével támad a saját hazájára. A háborúban a két testvér megöli egymást és nagybátyjuk, Kreon lesz a király. Az Antigoné című dráma a történetnek ezen a pontján kezdődik.

A dráma alapkonfliktusát Antigoné és Iszméné párbeszédéből ismerjük meg. Kiderül, hogy Kreon, a király parancsot adott, hogy Polüneikész, a hazaáruló fiú holttestét temetetlenül kell hagyni. A holttest eltemetése a görögök származása szent dolog, hisz csak az kerülhet a mennyországba, akit eltemettek. Antigoné elmondja Iszménének, hogy arra készül, hogy szembefordul a király parancsával és eltemeti fivérét. Iszméné figyelmezteti, hogy a királlyal senki sem szállhat szembe, Antigoné viszont azt válaszolja, hogy az istenek akarata fontosabb a király akaratánál.

A megjelent magatartásformák:

Antigoné: eltökélt, szándékában megingathatatlan, az istenek akaratában feltétel nélkül hisz, bátor, ellentmondást nem tűrő, képtelen a kompromisszumra, a megalkuvásra.

Iszméné: viselkedése leginkább áll közel az átlagember magatartásához, ő képtelen a cselekvésre, nem tud és nem is akar változtatni a világ, a férfiak által diktált szabályok rendjén, számára az élet fontosabb, mint a jó ügy érdekében vállalt halál.

Kreon: feltétel nélkül hisz a parancs, a fegyelem erejében, érzéketlen az emberi kapcsolatok iránt, mindenütt hátsó szándékot sejt, állandóan attól fél, hogy valaki a rend ellen lázad, gőgös, nem hisz abban, hogy fölötte is áll egy hatalom, melynek saját hatalmát is köszönheti, amikor pedig erre –késve- rájön, már túl késő, bukása elkerülhetetlen.

Haimón: vívódik apja és szerelme között két egyaránt erős emberhez fűzi érzelmi kötelék őt. Rájön azonban, hogy Antigoné cselekszik helyesen, ezért megpróbálja meggyőzni apját, de nem jár sikerrel. A lelkében dúló hatalmas szenvedély akkor válik nyilvánvalóvá, mikor karddal támad apjára.

A vének kara: nem vesznek részt aktívan a cselekményben. Végig Kreon szemszögéből vizsgálják az eseményeket, őt támogatják, erkölcsi elvek alapján.

Antigoné végig a darab folyamán hősként viselkedik. Amit teszt, olyan elveknek engedelmeskedve teszi, melyek a görög társadalomban megkérdőjelezhetetlenek voltak; az istenek feltétlen tisztelete mindennél előbbre való volt. Antigoné feltétlen hite annál is inkább tisztelni való, hogy mint az a mondakörből kiderül, családját már régóta sújtják isteni átkok  Antigoné elfogadta ezt, soha nem kérdőjelezte meg az istenek parancsainak helyességét, vagy jogosságát. Ez az egyetlen erő, hatalom, amiben hisz, ez tölti el egész lényét, képtelen feladni ezt, vagy akár engedni ebből. Különbözik mindenkitől, aki a környezetében él, eltökéltségével, kérlelhetetlenségével megijeszti az embereket, így magányossá válik.

A kar nem vesz részt aktívan a cselekményben. Szerepük, hogy tanácsaikkal támogassák a királyt. Végig Kreon oldalán állnak, nyíltan nem byrálják a király tetteit. A kar számára elképzelhetetlennek tűnik, hogy az istenek Antigonét támogassák, még akkor sem ismerik ezt el, amik már nem kell félniük Kreon haragjától.


Arany János balladái

Az irodalmi közvélemény Petőfi mellett az egyik legnagyobb magyar költőnek tartja Arany Jánost. “Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja” – írta róla Szerb Antal. Tehát összefoglalója mindannak, amit a magyar irodalom az ő koráig produkált. Németh G. Béla szerint a “magyar vers és nyelv legnagyobb mestere”, aki a magyarságot és a műveltséget elválaszthatatlannak tartotta. Mint tudjuk, a Toldi elolvasásakor Petőfi a legnagyobb elismerés hangján köszöntötte az akkor még ismeretlen nagyszalontai jegyzőt. Petőfinek arra a kérdésére: “Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt | Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki” öntudatosan felelte válasz-episztolájában: “S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék, | Ki törzsömnek élek, érette, általa; | Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék, | Otthon leli magát ajakimon dala.”.

Arany közönség- és feladathiánytól válságkorszakba került az 1840-es évek vége felé. Nem nyugodt ebbe bele, kiutat akart keresni: kezdetben Byron modorában romantikus, epikus műveket alkotott, melyekben világutálatát fejezi ki (Bolond Istók 1850). Később népies jellegű idilleket vagy tanító költeményeket alkotott (Családi kör, Fülemüle, A bajusz).

Végleges megoldást jelentett a balladák írása. A műballada Európában a romantika korában lett népszerű, mikor megnőtt az érdeklődés a népi költészet iránt. A ballada ugyanis eredetileg ősi népköltészeti műfaj. A romantikus ballada epikus műfaj, de három műnem határán helyezkedik el. Greguss Ágost meghatározása szerint: “a ballada tragédia dalban elbeszélve”. Cselekménye sűrített, a történet elbeszélésmódja szaggatott, bizonyos részeit a balladai homály borítja. Drámai jellegét a párbeszédes forma és rendszerint a tragikus téma adja, lírai jellegét a dalforma és az érzelmekről szóló tartalom szolgáltatja, s az elbeszélés kölcsönzi az epikai jelleget. De az események nagy része drámai párbeszédekből vagy lírai monológokból áll össze. A magyar műballadát Arany János emelte világirodalmi szintre. A skót, a kelta és a székely balladákat tekintette mintának. Ez a műfaj végleges megoldást jelentett neki válságkorszaka után, hiszen remekül el tudott rejtőzködni szereplői mögött.

1853-tól kezdte írni őket Nagykőrösön. Erre az időre kibontakozott a passzív ellenállás a császári hatalommal szemben. Az ellenállást irányító csoport magához vonta s nézeteiket az ellenállást illetően részben magáévá tette. Ennek szolgálatában alkotta sorra balladáit. Rendszerint a történelem nehéz korszakaiból merítette témáját, s ezzel is a nemzet ügyét kívánta szolgálni: a nemzeti öntudatot, a jövőbe vetett hitet szerette volna ébren tartani és fokozni, a nemzeti egységet erősíteni. Történelmi balladái ugyanis nagyrészt allegorikus jelentésűek. Balladáit különböző szempontok szerint lehet csoportosítani:

1, Keletkezési hely szerint: – Nagykőrösi balladák (1850-es évek)

– öregkori, pesti balladák (1870-es évek)

2, Szerkezete szerint: – lineáris (Ágnes asszony)

– párhuzamos (Szondi két apródja)

3, Témája szerint:

– Történelmi balladák, tárgyukat főleg a XIV.-XV. századból, az Anjouk, a Hunyadiak korából s a török korból merítette (Mátyás anyja, Szondi két apródja)

– Népéleti (Ágnes asszony, Szőke Panni, Tengeri – hántás)

– Lélektani: lélekállapot – változásokat tükröz, gyakran tragikus végkicsengésűek (Tetemre hívás, Ágnes asszony)

Arany balladái az emberi lélek mélységeit járják be. Balladáinak szerkezete újszerű: találkozunk párhuzamos szerkesztéssel, idősíkok váltogatásával, filmszerű vágással, a képzettársítások összekapcsolásával.

Arany lélektani balladáiban nagy gondot fordít a lélektani hitelességre, a bűn és bűnhődés problémáját állítja középpontba. Ilyen lélektani ballada az Ágens asszony (1853). Megírásának közvetlen élménye az volt, hogy Arany gyakran látott egy szótlan parasztasszonyt, aki estig mosott a patakban. Kulcsmotívuma a már említett bűn és bűnhődés, mely az első négy strófában – a balladai homálynak megfelelően – még csak sejthető (véres lepedő, hajdú megjelenése enged erre következtetni). A mű elején és végén helyet foglaló patak-jelenet mintegy keretbe foglalja. Ebből következően nemcsak lineárisnak, hanem körkörös szerkezetűnek is tekinthető. A mű három szerkezeti egységre osztható a helyszínek szerint: 1-4. szakasz: patak partja; 5-19. szakasz: börtön, tárgyalóterem; 20-26. szakasz: patak partja. A ballada az asszony megőrüléséről szól. Barta János szerint Ágnes elmezavara megrázkódtatásszerűen következik be a vér láttára.

Már az 1. szerkezeti egységben lélektani ábrázolás figyelhető meg. Ágnes félre akarja vezetni a falubelieket férjét illetően. Az asszony bűne itt még csak sejthető. A refrén: “Oh, irgalom atyja ne hagyj el” többrétegű: mondhatja Ágnes belső zűrzavarában, mondhatja a költő csodálkozva a bűn fölött, s majd a 2. szerkezeti egységben mondhatják a bírák, szintén csodálkozásukban.

A következő szerkezeti egységben a színhely a börtön és a bíróság helyisége, az események azonban a lélekben peregnek. Arany finoman festi meg a megőrülés folyamatát, a kezdeti kényszerképzetektől a teljes tébolyig. A részletező elbeszélést hosszabb párbeszédek szakítják meg. Ágnes asszony bűne – szeretőjével együtt megölte férjét – csak ezekben a dialógusokban világosodik meg. Az asszonyt a bírák is szánalommal nézik. Ágnes a vádat fel sem fogja, csak annyi jut el a tudatáig, hogy nem mehet haza, nem moshatja ki a vérfoltot a lepedőből. Balladai homály fedi a bírák viselkedésének okát, hiszen nem tudni miért engedték haza, s miért ejtették el az életfogytiglani börtönbüntetést. Arany is mély részvétet érez iránta, de bűne alól feloldozni mégsem tudja: “eredj haza szegény asszony! | Mosd fehérre mocskos lepled”.

A 3. szerkezeti egység visszatér a vers indításához, a patak-parti jelenthez. Ez a pár strófa hosszú évek történetét sűríti magába. Az idő megmásíthatatlan múlását néhány motívum jelzi: a ronggyá foszlott lepedő, a szöghaj, a finom arcon szanaszét megjelenő ráncok. Az itt felhangzó refrén a már megtébolyult asszony gépies, üres motyogása. A lélektani folyamat mellett a másik értelmezési lehetőség az erkölcsi: a földi bírák Ágnest hazaengedik, mert létezik-e az őrületnél nagy büntetés; A harmadik értelmezési lehetőség szerint Ágnes a bűnbe esett ember jelképe. Isten megmenti azzal, hogy őrületet bocsát rá, mert ezáltal még életében lehetősége nyílik a vezeklésre, elkerülve az örök kárhozatot. A mitikus olvasat még ennél is tragikusabb: a mű az örök, értelmetlen, hiábavaló munkát jeleníti meg. Ágnes szánandó és félelmetes alakja sikálja “régi rongyát”, mintha évezredek óta mosná a véresnek látott lepedőt.


Arany János balladái, lélekábrázolása egy balladában

A ballada szó valószínűleg az olasz ballare (táncolni) illetve a ballata (táncolt mű) szóból származik. A ballada a XIII-XIV. szd-ban terjedte el a mai Olaszországban. Eleinte erősen lírizált mű zenélve, énekelve. A ballada az epika, a líra és a dráma határán van, mindhárom műnem jegyeit magában hordozza. A sűrített cselekmény háttere általában valamilyen erkölcsi konfliktus, mely rendszerint tragédiába torkollik.

Arany balladái az emberi lélek mélységeit járják be. Váltogatja az idősíkokat, képzettársításokat kapcsol össze.

Arany balladái 3 korszakra bonthatók:

1849 előtt: inkább csak kísérletek

1853-tól: Nagykőrösi balladák: A walesi bárdok, V.László, Ágnes asszony, Szondi két apródja

1877-től: Vörös Rébék, Tengeri-hántás, Tetemre hívás

Típus szerinti megoszlás:

Népies műballadák: Szőke Panni, Ágnes asszony, Tengeri-hántás, Vörös Rébék

Történelmi balladák: V.László, A walesi bárdok

Históriásénekszerű ballada: Szondi két apródja

Ágnes asszony

Az Ágnes asszony 1853-ban íródott. Alapjául az szolgált, hogy Arany gyakran látott egy szótlan parasztasszonyt, aki egész nap a patakban mosott.

A mű három szerkezeti részre bontható:

1., A patak partja (1-4. szakasz)

2., A börtön és a tárgyalóterem (5-19. szakasz)

3., Újra a patakpart (20-26. szakasz)

A téma rövid összegzése: a lappangó lelkiismereti konfliktusnak, a bűntudatnak bomlasztó hatása egy naiv, szép, érzéki asszony tudatában, s ez egyben az asszony megőrülésének magyarázata. Arany felfedezi a tudatalatti fogalmát (megelőzi ezzel az orvostudományt). Felismeri az éber tudat bizonyos cenzúrázó, elfojtó szerepét: egyes élményeket nem akar tudomásul venni, visszaszorítja őket a tudat alá, főleg a negatívokat. Ágnes asszony patakparti szavai arról árulkodnak, hogy valami titkos, talán bűnös dolog történt, amit senkinek sem szabad megtudnia.

A ballada az asszony megőrülésének fokozatairól szól. Barta János szerint Ágnes elmezavara a vér láttára következik be megrázkódtatásszerűen. A börtönben Ágnesnek a megőrülésen jár az esze. A ballada szembeállítja az őrület éjszakáját és az ész világosságát. A tárgyaláson a bírák szánalommal nézik Ágnest, aki a kihirdetett ítéletet fel sem fogja igazán, csupán az jár a fejében, hogy most nem fogja tudni kimosni a véres lepedőt. Kitör belőle a zokogás, a liliom a harmat, a vízgyöngy, a hattyú szerepel Ágens asszony metaforájaként, ezek a szavak a fehér tisztaságot jelképezik. A bírák elfogadják Ágnes asszony elmezavarát, hazaküldik, hogy mossa ki azt a lepedőt.

A harmadik szerkezei egységben Ágnes asszony a patakparton van, haja megőszült, a patak kis hullámaiból szilaj habok keletkeznek. Ekkor az asszony már megőrült.

A lélektani folyamat mellett a másik olvasási lehetőség az erkölcsi. A bírák az isteni igazságszolgáltatás képviselői lesznek, Ágnest hazaengedik, hiszen a megőrülésnél nincsen nagyobb büntetés. Egy harmadik olvasási lehetőség  szerint Ágnes a bűnbeesett ember jelképe. Isten megmenti azzal, hogy őrületet „bocsát rá”, így még életében lehetősége nyílik vezeklésre, elkerülvén az örök kárhozatot.


Arany János élete a szabadságharc alatt és után

Arany János 1817 március 2-án született Szalontán. 1823-1833-ig a szalontai iskolában tanult. 14 évesen anyagi okok miatt segédtanulói állást vállalt, beköltözött az iskolába, és arra gyűjtött, hogy Debrecenben diák lehessen. 1836-ban egy váratlan elhatározással színésznek állt Debrecenben. Később néhány évig ismét tanító lett, majd másodjegyző. 1840-ben megnősül, felesége Ecsey Julianna. 1841-ben lánya született, őt követte egy kisfiú 1844-ben.

1842-ben egy bizonyos Szilágyi István Nagyszalontára kerül, mint rektor, aki megváltoztatja Arany életét, ugyanis Szilágyi unszolására 1845-ben elkezd írni. Első fő műve az Elveszett alkotmány, amit egy pályázaton indít, és meg is nyeri. 1846-ban jelentkezik a Kisfaludy Társaság pályázatára, méghozzá a Toldival. Elsöprő sikerrel, különdíjjal nyer. Ekkor figyel fel rá Petőfi Sándor, és Arany elnyer rokonszenvét. Még ebben az évben elkészül a Toldi estéje nagy része, amit 1848-ra fejez be. Az időközben kitörő forradalomnak csak távoli szemlélője. Június elsején beindul a nép barátja című lap, amelynek az egyik szerkesztője lesz. Ősszel nemzetőrnek áll Aradon, 1849 tavaszán pedig állami állást vállal, belügyminisztériumi fogalmazó lesz Debrecenben és Pesten. Az orosz beözönlés hatására rövid ideig bujdosnia kell és elveszíti állását is. Érdekes, hogy a Toldi trilógia befejező része csak 1879-re készül el (Toldi szerelme). Hasonló sorsra jut a Bolond Istók című mű is. Ezt 1850-ben kezdi el, és csak 1873-ra készül el. 1851-ben egy a forradalmat ironikusan értékelő szatíra készül el, Nagyidai cigányok címmel. Még ebben az évben Nagykőrösre megy tanítani, ahol csaknem 10 évig él. Ezalatt kedélyvilága elborul, egyre többet panaszkodik testi és lelki betegségeiről. 1860-ban felköltözik Pestre, a Kisfaludy Társaság titkára lesz. Belefog a Csaba trilógiába, az első rész (Buda halála) 1863-ra készül el. 1865-ben a Magyar Tudományos Akadémia titkára, majd főtitkára lesz.

Decemberben lánya meghal, ennek hatására összeomlik, csaknem 10 évig egyáltalán nem ír. 1876-ban lemond posztjáról. 1877-ben írja meg az Őszikék című művet a Margitszigeten. Ebben az évben rendkívül sok művet ír. Halála hosszú betegség után 1882 október 22-én következik be.

Letészem a lantot

A mű 1850 március 19-re készül el. Lírikus hangvételű. A mű abból az elhatározásból született, hogy mint címe is mutatja, abbahagyja a versírást. A mű alapélménye a kiábrándulás, a múlt visszahozhatatlansága, a kialakult nemzeti és személyi válság. A jelent és a múltat állítja szembe egymással, a múltat részesíti előnyben. A kétségbeesés ódai magasztalásba csap át, de ez mindig visszatér a jelenbe. A versben szereplő ellentmondások a költő belső küzdelmét jelzik. A mű kompozíciója zárt. Az 1. 6. 7. vsz a jelenről szól, míg a 2.-5. a múltról. A dicső múlt állandóan szembesül a szomorú jelennel. Az első és utolsó versszak a keret, ami a jelenbeli állapotokat tükrözi. Az egyes versszakok múltbeli dicsérését a versszak végén lévő refrén „veri le”. A mű nyolcsoros versszakokból áll, rímképletük: x a x a – b c b c, ez azt mutatja, hogy az egyes versszakok két részre oszthatók.

A tölgyek alatt

1877 augusztus 5-én írta Arany a Margitszigeten. A vers 8 versszakból áll. Minden versszak 8 sorból áll, keresztrímes. A vers három részre bontható.

Az első részben a tölgyek alatt pihenve bemutatja a helyet. Elkezd visszaemlékezni a gyermekkorára, mikor a társaival fára mászott, és madarakat fogott.

A második részben ifjúkorára emlékezik. Bármerre járt a világban, akkor is szülővárosa maradt a legszebb és a legkedvesebb számára.

A harmadik részben visszatér a jelenbe. Ábrándozik egy kicsit. A hajókerekek zúgása gyerekkorából a malomkerekek zúgására emlékezteti. Lassan beesteledik, és a levegő is hidegebb lesz. Hazasiet, mert úgy érzi, hogy a vénnek és betegnek jobb otthon a melegben. A tölgy alatt szeretne végső nyugalomra lelni.

Eufeminizmus: kellemetlen, durva vagy illetlen fogalmakat kifejező szó helyett valamilyen szépítő, enyhébb árnyalatú szó.


Arany János munkássága

A reformkor:

A reformkor 1823-1848-ig tartott, tehát a szabadságharccal szakadt vége. Azért hívjuk reformkornak, mert reformtörekvések jellemzik, melyek az 1848-as szabadságharcot készítik elő. A feudalizmus válságának korszakában kialakul a kapitalista átalakulás igénye. Lehetségessé, majd elkerülhetetlenné válik egy polgári forradalom, mely ezt az átalakulást segíti elő. A reformmozgalmakat elsősorban a liberális főnemesség és középnemesség támogatta, akik reformernek számítanak, de forradalmároknak nem. Akik a népet fel akarják szabadítani, de annak megmozdulásától rettegnek. Akik kívánják a polgári átalakulást, de attól félnek, hogy egy gyökeres változás megfosztja őket előjogaiktól. A reformmozgalomnak 3 fő követelése volt: – örökváltság

– közteherviselés

– népképviselet

A reformkor alapvető törekvése az volt, hogy a feudalizmus-maradványokkal küzdő társadalmat átalakítsa és a polgári fejlődést elindítsa. Ebben a korban a nép előtt két nagy feladat állt. Először kivívni a nemzeti függetlenséget az osztrákokkal szemben , és megvívni a maguk harcát a feudalizmus erőivel a polgári átalakulásért. Ezért ennek érdekében az irodalom politizálódik. A felvilágosodás eszméinek hatása erősen érződik és megpróbálják a felvilágosodás filozófiáját saját gondolkodásuknak megfelelően átalakítani. Az irodalom alapvető követelménye az eredetiség, vagyis , hogy eredeti, nemzeti irodalmat akarnak a népességre alapozva.

Arany János: (1817- 1882)

1817. március 2-án született Nagyszalontán

1833-35- a debreceni kollégium diákja

1834- Kisújszálláson tanító

1836- beáll színésznek, de Máramarosszigetről hazatér

1840- aljegyző Szalontán – feleségül veszi Ercsey Juliannát (gyermekeik Julianna és László)

1845- Az elveszett alkotmány

1846- Toldi – a Kisfaludy Társaság pályadíja

1847- barátság Petőfivel

1848- A Nép Barátja szerkesztője – Toldi estéje – önkéntes nemzetőri szolgálat

1849- elveszti lakását és állását

1850- a Bolond Istók első éneke

1851- Geszten a Tisza családnál nevelő – Nagykőrösön gimnáziumi tanár – A nagyidai cigányok

1860- a Kisfaludy Társaság igazgatója; Pestre költözik

1861- Szépirodalmi figyelő, majd 1862-től Koszorú címmel lapot indít

1863- Buda halála

1865- az MTA titkára – leánya halála

1867- a Hamlet fordítása

1870-79- az MTA főtitkára

1877- Margitsziget, Őszikék ciklus

1879- Toldi szerelme

1882. október 22-én Pesten meghal

A epikus Arany

Arany János erősen lírai alkatú költő volt, mégis epikusként indult, epikusnak hitte, tudta magát. Kezdetben csak az asztalfióknak írt, majd baráti bíztatásra benyújtotta pályázatát Az elveszett alkotmányt (1845) és nyert. Ebben az eposz formájú szatírában Arany a konzervatívok és a liberálisok hazug, demagóg választási küzdelmét gúnyolta ki, groteszk-barokkos szcénákban, epés, hexameteres kommentárokban.

1846-ban a Kisfaludy Társaság pályázatára jelentkezik. “Téma és nyelv népies legyen!” – így szólt a feltétel. Toldit választja, a szalontai mondavilágból ismerős alakot. és Ilosvai Selymes Péter széphistóriáját veszi alapul. Fölényesen különdíjjal nyer. A Toldi valamilyen módon ugyan azt fejezi ki mint a János vitéz: a nép fia tehetséges, erős, erkölcsös – győzni tudó. Miklós ugyan nemesi származású, de mégis pórsuhancnak mondható, életmódja miatt. Természetes, egyszerű, tiszta lélek, mentes a civilizáció rontásától. Önzetlen, de önérzetes és öntudatos.

A költő 1848-ra elkészült a Toldi estéjével. A mű hangulata, életszemlélete eltér a Toldiétól. Miklós Lajos király udvarában nem a vágyott világot találja, s őt sem érti meg ez a világ. arany iróniával ábrázolja az öreg vitézt, de iróniáját túlbúgja elégiája. Eposz formájú elégia a Toldi estéje. Toldi Miklós a régi erkölcs, spártai férfikar megjelenítője. A hős férfikorát, kalandjait , csalódásait az 1850-es évek elején a Daliás időkben szerette volna Arany megírni. A kidolgozás töredékben maradt. és csak 1879-re készül el a Toldi szerelme.

Az epikus Arany régi álma volt egy hun eposztrilógia megírása, melynek Attila és Csaba lett volna a hőse. Erős lélektaniság jellemzi az elkészült első részt, a Buda halála(1863)című eposzt, mely a nagy hun király, Attila és Bátyja, Buda testvéri és trónviszályát adja elő. Szerep és személyiség tragédiája a Buda halála. Buda király egy pillanat nemes fölhevülésében megosztja hatalmát öccsével, Attilával. Ezzel Buda is, Attila is oly szerepet vesz magára, mely lényükhöz nem vág: az egyik túl gyenge, a másik túl erős az osztott hatalomhoz. S elpusztulnak mind a ketten, övéikkel együtt. Előbb Buda Attila kezétől, majd Attila a Bűn következtében.

Arany balladái:

A romantikus ballada epikus műfaj, de drámai párbeszédeket és lírai monológokat is tartalmaz. általában lelkiállapotok egymás után vetített tablóiból áll össze az igen sűrített cselekmény, melynek hátteréül valamilyen erkölcsi konfliktus szolgál. az egyén erkölcsi felfogása egy szűkebb vagy szélesebb közösség normarendszerével ütközik össze, ezért a konfliktus rendszerint tragikusan ér véget. Az erkölcs és lélektan Arany legfontosabb témái. balladái az emberi lélek mélységeit járják be. Képeinek tömörsége mellet a balladák szerkezete is újszerű, a huszadik századi prózában találkozunk ilyenféle párhuzamos szerkesztése. idősíkok váltogatásával, filmszerű vágással, a képzettársítások összekapcsolódásával.

Ágnes asszony:

Az Ágnes asszony (1853) megírásának közvetlen élménye az volt, hogy Arany gyakran látott egy szótlan asszonyt, aki estig mosott a patakban.

A mű három szerkezeti egységre bontható a helyszínek szerint: 1. a patak partja

2. a börtön és a tárgyalóterem

3. újra a patakpart

A témát röviden összegezhetjük: a lappangó lelkiismereti konfliktusnak, a bűntudatnak bomlasztó hatása egy naiv, szép, érzéki asszony tudatában. Arany zsenialitását és egyúttal emberszemléletének modernségét mutatja, hogy felfedezi a tudatalatti fogalmát. Ágnes patakparti szavai arról árulkodnak, hogy valami titkos, talán bűnös dolog történt, aminek nem szabad napfényre kerülnie. A ballada az asszony megőrülésének mélyüléséről szól. A második szerkezeti egységben Ágnesnek a megőrülésen jár az esze. A ballada a fény-árnyék ellentéttel az őrület éjszakáját és az ész világosságát állítja szembe. A népi tárgyú ballada ősi nyolcas ritmusa a 8. versszak 3. sorában csak 7 szótagos. A harmadik szerkezeti egység Ágnest a patakparton találja. Az idő a végtelenbe tágul. Ágnes megöregszik a holló haj megőszül, a fehér lepedőből csak foszlányok maradnak, a könnyed, játékos, futó habból hideg, nagyobb hullámokat vető szilaj hab keletkezik. a refrén korábban hol a meg-megújuló könyörgés, hol a rettegő lélek sikolya, hol a megdöbbenés önkéntelen kitörése, hol a szánalomérzet visszhangja; a 3. részben viszont a már megtébolyult asszony gépies üres motyogása. A lélektani folyamat mellet a másik olvasási lehetőség az erkölcsi. a földi bírák a jogszabályok fölötti isteni igazságszolgáltatás képviselői lesznek. A harmadik olvasási mód szerint Ágnes a bűnbe esett ember jelképe. isten megmenti azzal, hogy őrületet bocsát rá, mert ezáltal még életében lehetősége nyílik a vezeklésre, elkerülvén az örök kárhozatot.

Arany lírája: Arany 1849 után lírikus lett, pedig nem akart az lenni. A tisztábban személyes költemények a sivár nagykőrösi környezetben születnek. Jellegzetes témái: a menekülés vagy elzárkózás a valóság elől kedélyének fokozatos elfásulása, és már-már felbukkan az élettel való leszámolás gondolata.

Visszatérés: az élettel gyakran számvetést készítő költő létösszegzése. A ver arról szól, hogyan bánt a költő a különböző életszakaszaiban az élet értékével, tudott-e élni a felkínált lehetőségekkel. A kezdő versszak gyermekkort idéző képében felsejlenek az életrajzi mozzanatok. Arany döntésektől való visszariadásáért önmagát hibáztatja, Így lett az örömből örömtelenség, az ifjúságból korai vénség, a boldogságból annak kerülése, a függetlenségből önkéntes lánchordás, a jövőt elképzelő álmokból, ábrándokból széthulló légvár, füstgomoly. Az ötödik versszak minden szava a megfoghatatlanságról, múlandóságról vall elégikus nosztalgiával. A hatodik szakasz ellentmondásos magatartását sem tudja feloldani: sem halált, sem a sivár életet nem választhatja, erőszakolt vigasza. az élet lehetőségei beszűkültek: a költő megelégszik a család zártabb világával, s úgy látja, ez elégséges lehet még az élet elviseléséhez, a sírig. Az első nagy lírai korszakot lezáró mű egy balladás hangú drámai monológ, a lírai elégia és epikus ballada ötvözete: Az örök zsidó (1860). A vers a megnyugvás, pihenni vágyás, és az űzöttség , a művészi útkeresésé és az életszomj konfliktusává fokozódik. A létbizonytalanságról, a lélek zaklatottságáról szól.

Arany a kiegyezés után évekre elhallgat, sem politikailag, sem erkölcsileg nem képes azonosulni a társadalmi körülményekkel. egyéni tragédiája: lánya halála. Erről írna verset, de csak töredék sikerül. Betegségétől való félelmei is zavarják, de a belső okok legalább ilyen fontosak: hiányoznak az új élmények, az ihletforrások elapadnak. Évek múltával megszabadul a kötelező fárasztó hivatali munkától. Írni kezd, önmagának. A bénító hatások megszűnnek, megszületik az Őszikék.

Az augusztustól októberig virágzó őszike mintha az emberi élet őszének halk, bánatos, mégis kedves pillanatait szimbolizálná. A hervadó természetbe belesimuló őszike a mi végső elmúlásunk előtti apró örömök, szépségek törékenységével azonos. Arany 1877-79 közötti műveire ezért találó a ciklus név. E megható őszinteségű versek  a költő belső világának szorongásit, aggodalmait, emlékeit idézik meg. a korszak legismertebb remeke az Epilógus (1877). Idő- és értékszembesítő, valamint létösszegző versnek mondhatjuk, szövegszervező elvül az élettel való számvetés erkölcsi parancsát jelölhetjük meg. Arany végszónak szánta egy költészet és egy élet zárásaként, s érdemes figyelni arra is, hogy mennyire hasonlít a 25 évvel korábbi vershez, a Visszatéréshez.

A három szerkezeti egység a múlt, jelen, jövő szerint tagolható. Az emlékidéző, leltárkészítő elégia első része tréfálkozik és ironizál, társadalmi és státusviszonyokat tár fel. A második az írói létet vizsgálja , válságokat, kételyeket. A harmadik szembesíti a múltban megálmodott, de meg nem valósult jövővel, az illúziók elvesztésével, a vég szorításával.


Ars poetica és lírai önszemlélet Ady Endre verseiben

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gőgös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani. Hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne – véleménye szerint – a “magyar faj” és a “művész” legjellemzőbb és legnemesebb vonásai egyesülnek. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar, Góg és Magóg fia, ős Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság, de azt is tudta magáról, hogy mint költő sem hasonlítható össze senki mással. Ennek a hitnek az alapja éppen az volt, hogy átélte és művészi erővel fejezte ki a lét és a magyar lét minden fájdalmas korlátját, bűnét, problémáját.

Az új versek előhangja, a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én … kezdetű költemény lírai ars poetica és programadás is egyben. A “nagyvilágot” megjárt, Párizsból hazatérő s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költő lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése ez a vers, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése.

Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: A kezdősorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, s már a költemény első felében megteremti a mű egészének egyre fokozódó tragikus-elszánt kettősségét, feszítő ellentétét. A kijelentő mondatok szimbólumai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást, az ősi múlt vállalását és egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdő mondatok tétova, engedélyt kérő félelmében egyelőre csak a hazatalálás, hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság eltűnésének bizonytalan reménysége is.

Szimbólumok tartalmának megközelítése a mai magyar olvasó számára már magyarázatot igényel – Góg és Magóg neve több helyen is előfordul a Bibliában: mindkettő az istenellenes, Izraelt próbára tevő pogányság jelképe, de hatalmukat Isten el fogja pusztítani. Anonymus a magyarok őseivel azonosította őket. “Verecke híres útja” egyértelműen a honfoglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyaro. ny.-i kapuja, határállomása volt: itt ért a Duna magyar területre.

Ezeknek az ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettől elrekesztett keleti magyarsággal azonos, s a versben megszólaló hangsúlyozza népével való sorsközösségét, különösen az első sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: “vagyok én”; “jöttem én”. kívülről döngeti a kaput, falat, hogy bebocsássák, hogy elsírhassa népe sorsát. Ezért kíván nyugatról betörni az új idők új dalaival. A jelképek mélyén ott lappang népe megszabadításának, kiszabadításának vágya, új élettel, éj kultúrával való megváltásának óhaja, reménye is.

Szembekerül az első két versszakban a hiába és a mégis: a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró, szembeszegülés daca. S ellentétben áll a cselekedni vágyó “én” s a cselekvést megakadályozható “ti” is.

Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólum ok révén inkább elmélyül és kibontakozik. A “ti” tartalma a jelképrendszerben körvonalazódik: az énekes Vazult eltiporni akaró durva erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladást gátló hatalmával azonosul.

Ezzel a hatalommal száll szembe – még ha reménytelenül is – a lírai én elszántsága. – A 4. vsz.-ban a “de” ellentétes kötőszó után háromszor hangzik fel a “mégis”, megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. Halmozott állapothatározókban kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan, jövendölésszerűen szólal meg a remény: Az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz.

A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő “új”, ez a szó azonban nem a nemzeti hagyományokat tagadja. A vers egész jelképrendszeréből kiderül ugyanis, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal.

A hiábavalóság élménye s ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások c. költeményben. A nyolcsoros versből árad a fájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt a tragikus elbukást fokozza a kétszer előforduló “ezerszer” számhatározó erős túlzása, a szóismétlésekből fakadó rímek fáradt egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; nem csak megokolja, hanem el is mélyíti a reménytelenséget s a céltalanságot: a megváltódás vágyát hangsúlyozó üdv szót rögtön a nincs követi, a tevéssel pedig a semmi kapcsolódik össze. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat, a magyar sivatag halálra ítél minden megváltási szándékot. A szomorúság mélyén azonban fölfedezhető a konok mégis – morál: a bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják a megváltást ígérő küldetésüket. A strófák végi ráütő rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot.

Az új versek legelső költeményének önérzetes, profetikus hangjára rímel a kötet záródarabjának, az Új vizeken járok c. művészi öntudata. Önmagával szemben a legmagasabb igényt állítja fel. Élete nagyszerűségének és sorsszerűségének érzése szólal meg itt is, mint oly sok költeményben.


Avantgárd – Bertold Brecht

A francia eredetű avantgárd (elő őrs) gyűjtő fogalom. A különböző izmusok a művészet általános reformjának jegyében alakultak ki, az átalakulás oka a művészet szerepének megváltozása. Az alkotók radikálisan újat akarnak, elvetik a bomló régit nemcsak a művészetben a társadalomban is.

Jellemzők: – a nyelv mintegy önálló erővé válik: a jelentés földúsul, a jel néha önálló életre kél a szó mágia esetenkén öncéllá válik

– önállósodnak a költői képek, elszakadnak az érzékelhető valóság hordozásától.

– az idő és a tér fogalmát szubjektívan kezelik.

Az avantgárd művészet újféle kapcsolatot keres a közönséggel, a közvetlenséget akarja érvényre juttatni. Esztétikai elveiben a művészeti ágak közelítése az interart jelleg közös vonás. Szintén közös vonás az előző század poeticai jellege elleni lázadás, a konvenciók elvetése (abszurd, groteszk). Programjaikat kiáltványokban monifesztumokban hozták nyilvánossá.

Irányzatok:

– kubizmus

– futurizmus

– dadaizmus

– konstruktivizmus

– szürrealizmus

– expresszionizmus

Bertold Brecht: Kurázsi mama és gyermekei

Bertold Brecht (1898-1956) nagypolgári család gyermeke volt, ám fiatal éveitől kezdve a baloldalhoz húzott, s csakhamar a marxizmus híve lett. Az 1919-es forradalmi mozgalmakat követően (melynek aktív részese volt) színi kritikus, majd színházi dramaturg lett, előbb Münchenben, aztán Berlinben. 1928-ban írt koldusoperájával vált világhírűvé, amelyben hatásos módon alkalmazz az expresszionista színház eszközeit. Az expresszionista dráma, “epikus színház” legnagyobb alkotójaként vált igazán ismerté. Ennek az új dramaturgiának a lényege, hogy megakarja fosztani a nézőt a színházi illúziótól, mert a régi színház “a nézőt a cselekményrészesévé teszi” és ezzel “feléli a néző aktivitását”, az új viszont elidegeníti a színpadi világtól, s ezzel kielégítetlenül hagyja a tett vágyát. Az illúzió, a beleélés szétfoszlatását szolgálják az ún. “elidegenítő effektusok”, amelyek minduntalan kizökkentik a nézőt a színpadon megjelenített világ átéléséből, és azzal szembesítik, hogy kívül áll a darabon. Ilyenek Brechtnél a rideg, üres színpadképek, az újra meg újra megjelenő didaktikus feliratok, transzparensek, az eseményeket kommentáló dalbetétek. Hiányoznak darabjaiból a konfliktusok, igazi cselekmény, sőt az egyénített jellemek is.

Bercht szerint a darab világa nem az életből épül fel vagy indul ki, s jut el különböző írói eszközök révén az általános igazsághoz, hanem az általános igazságból épül fel, indul ki, s jut el az élethez. A Kurázsi mamában ez az általános igazság így hangzik: a háború minden értéket elpusztít, mindenkit tönkre tesz, azt is aki látszólag belőle él, vagy haszonélvezője. A darab a harmincéves háború (1618-1648) idején játszódik, s Brecht itt is egy régi történetet elevenít föl. Vakmerősége miatt nevezik Kurázsi mamának; azért, mert az üzlet virágzása érdekében akár a tűzvonalon is át mer kelni. Markotányosnőként kereskedik a frontokon, s igyekszik meggazdagodni, úgy azonban, hogy eközben három gyermekét távoltartsa a harctól, s mindenáron megkímélje őket. Végül lányát is fiait is elveszíti. A háború, s a figyelem középpontjában Kurázsi mama alakja áll. Kurázsi mama három gyermekének pusztulása a dráma három ún. stációja. Eilif bátor, Stüsszi tisztességes, Kattrin pedig hőssé válik. Stüsszi és Kattrin halálának kettős jelentőségét ismerhetjük fel: egyrészt azt jelzi, hogy az erény nem számíthat jutalomra, a háború halállal fizet a tisztességét; másfelől mintha Kurázsi mamából szakadna ki egy egy rész pusztulásukkal – gyermekei egy egy hajdani jó tulajdonságát képviselik, s halálukkal Kurázsi mama is végkép elveszíti ezeket az erényeket. Kattrin halálával az anyai érzések is kivesznek belőle: érzelmek és gondolatok nélküli szinte állati szintre süllyedő lénnyé válik. Kurázsi mama  az 5. jelenetben viselkedik legellenszenvesebben, amikor sebesülteket hoznak a kocsijához, s ő megtagadja a segítségnyújtást. Az asszony közömbösségét Kattrin ösztönös részvétérzése teszi még feltűnőbbé: a szerencsétlen lány kétségbeesetten vergődik anyja tilalma és lelke parancsa közt, majd drámai módon rátámad szívtelen anyjára. A darab világát a mérhetettlen pusztulás és az emberi kapzsiság ábrázolásán túl még komorabbá teszi a befejezése. Kurázsi mama nem tanul a tragédiából: bár immár magának kell húznia a szekerét, újra nekivág az útnak, hogy folytassa a kereskedést az egymást-mészárlás földjén. Ez a befejezés is tudatos dramaturgiai megoldás: nem a hősnek kell tanulnia a történtekből, hanem a nézőnek. S minél inkább vak marad a hős, annál nagyobb az esély arra, hogy a néző fölháborodik, s ráébred tévedésére.


Avantgarde vonások Kassák Lajos és József Attila költészetében

Kassák Lajos élete

1887-ben született Érsekújvárott. Apja patikaszolga, anyja mosónő volt. Tizenegy éves korában kimaradt az iskolából, és beállt inasnak egy lakatosműhelybe. Innen segédként szabadult. 17 évesen Pestre költözött. Mint vasmunkás több gyárban és műhelyben megfordult. Dolgozott, szervezkedett, sztrájkolt, ezért sorra elbocsátották. Az irodalommal az egyletben és a munkáskörökben ismerkedett. 1909-ben útnak indult barátaival, és végigcsavarogta Nyugat-Európát.

1915-ben egy fanatikusan újat kereső kis csoportot szervez maga köré, és megindítja A Tett című folyóiratot, a magyar irodalmi avantgard első fórumát. A lapot 1916-ban betiltják, ám Kassák másik folyóiratot alapított Ma címmel. Kassákot a Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták. Szabadulása után, 1920-ban Bécsbe emigrált. Ott folytatta a Ma szerkesztését, ami a nemzetközi avantgard egyik fontos fóruma lett.

1926-ban visszatért Magyarországra, és ismét folyóirat-alapításhoz látott. Kiadta a Dokumentumot és a Munkát. 1945 után rendkívüli aktivitással vett részt az irodalmi és művészeti élet újjászervezésében. A Magyar Művészeti Tanács alelnöke lett, és három folyóiratot is szerkesztett (Új Idők, Kortárs, Alkotás). 1949-től más írókhoz hasonlóan őt is elhallgattatták, csak 1956-ban szólalhat meg újra.

Mesteremberek

A Mesteremberek (1914) Kassák első klasszikus értékű megszólalása, mintegy magába foglalja az induló költő programját. Nem vállalták a vers közlését sehol sem, végül A Tett 3. számában jelent meg 1915-ben. Hangnemét tekintve a himnikus ódával tart rokonságot.

Már a szöveg első szava (Mi) jelzi , hogy itt a közösség hangját halljuk; ennek alapján közösségi drámai monológnak nevezhetjük a verset. A beszélők negatív jellemzést adnak magukról. A 3-5. sor monumentális képe holtakat láttat az egész földön. A költemény nem a „hősöket” dicséri, hanem az építkező embert. A „mesteremberek” a jövő emberei, szavaikból erő sugárzik, és a technika iránt érzett lelkesedés. Elvetik az ábrándokat. A költő hatalmas szerkezetek, építmények látomását idézi elénk. Egyre emelkedik a pátosz (anyagfelsorolás, túlzás, expresszív kifejezések), majd kozmikus hasonlattal („mint az ég szédületes meteorjai”) teljesedik ki a monumentális program, mely az új ember eljövetelét is meghirdeti. A művészet hivatása, hogy „az idők új arcát” énekelje, kiterjesztve a programot egész Európára. A nagyvárosok felsorolása a vers zárlatában az erő élményét is növeli.

Kassák ebben a költeményében a művész újszerű eszményét is megfogalmazza: a szórakoztató, a „szép” verset előállító költő vagy az egyéni látnok helyére a közösségi alkotás prófétáját állítja.

József Attila

Második kötete, a nem én kiáltok Szegeden jelent meg 1925 januárjában. Ebben már nagyobb számban szerepelnek kassákos expresszionista jellegű és szabad képzettársítású versek. A szabadvers a kötetlenebb formát, merészebb asszociatív képalkotás lehetőségét is jelentette a fiatal költőnek. A versekben megszólalnak a lázongásának, a testvériség hirdetésének hangjai. A kötet címadó verse (1924) költői program is.

Nem én kiáltok

Első és utolsó két mondata nem ellentétet, inkább összetartozást fejez ki. A versben kozmikus világszemlélet jut kifejezésre. A költő valami feltartóztathatatlan, elemi erejű változás közeledtét jelzi, ezt jeleníti meg apokaliptikus képekben. Nem tudja mit hoz ez a változás, borzalmas veszélyeket-e vagy nagyszerű lehetőségeket. Várja is, meg retteg is tőle. Menekül a közelgő vihar elől: el akar tűnni, a dolgokba szeretne belesimulni. A „menekülés-rész” nyolc sorának 2. személye önmegszólítás, de a többi „szegény”-hez is szól.

A versben megszólal az emberek közösségében és a világban való panteisztikus feloldódás vágy. A lírai én valami kozmikus megváltásra vár, a megőrült sátán ellen segítségül hív minden létezőt: „Ó gépek, madarak, lombok, csillagok!”. Ezek a költői fogalmak később egész költői világának jellemző motívumaivá nőnek, mint ahogy a tisztaságot, átlátszóságot, ártatlanságot kifejező forrás, üveg, gyémánt, fürösztés is.


Az 1945 utáni magyar irodalom

1945 áprilisában megalakult az Írószövetség. Korábban ilyen országos szervezet nem volt. Az 1948. évi fordulat után az egzisztenciálisan is az irodalmi élethez kötődő írók teljes állami függőségbe kerültek, irányított művészet jött létre, melynek során az író nem az olvasóra, hanem a megrendelő és ellenőrző-felügyelő jogait gyakorló államra volt utalva. Az irodalompolitika az évek során egyre többet kényszerült föladni eredeti céljai közül.

Irányzatok, tendenciák a korszak magyar irodalmában

Ha a korszak irodalmát műnemekre és irányzatokra tagoljuk , a folytonosság jobban látható. 1945 után is a líra dominál, melyben a Nyugat második és harmadik nemzedéke játszik vezető szerepet. Költészetükre sajátos újklasszicista tárgyiasság jellemző.

A korszak kiemelkedő költője Weöres Sándor. Az újnépies mitologikus költészet legjelentősebb képviselői, Nagy László és Juhász Ferenc a kortárs irányzatok és a népköltészet mély rétegeinek sajátos szintéziseit hozták létre. A történelmi drámák. Németh László és Illyés Gyula művei, melyek rejtjelezett üzeneteit gyakran politikai eseményekre vonatkoztatták a nézők. A hatvanas évek közép-európai irodalmában a groteszk az uralkodó irányzat. A magyar drámairodalomban ez Örkény István Tóték című darabjával kezdődött. A nyugatos próza főként stíluseszményével, az írói autonómia következetes megvalósításával és Kosztolányi példájával hatott. Kiemelkedő képviselői Márai Sándor és Otlik Géza. A mitologikus létmegértés képviselője Hamvas Béla. A groteszk próza legjellegzetesebb darabjai Örkény István egypercesei. A neoavantgárd líra és próza több központhoz is köthető, melyek közül a legfontosabb Párizs, Újvidék és Budapest. A hetvenes-nyolcvanas években feltűnt prózaírók nem helyezhetők el a korábbi irányzatokban.

Otlik Géza: Iskola a határon

Otlik Géza (1912-1990) Kőszegen, majd Budapesten tanult. Érettségi után leszerelt. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozik, 1931 óta jelennek meg írásai, 1939-től a Nyugatban is rendszeresen publikált. 1945-től 1957-ig a PEN Club magyarországi szervezetének titkára volt. Sokáig fordításból élt. Életműveiből kiemelkedik az Iskola a határon (1959). A regény irodalmi legendává vált. Első változatát már 1948-ban befejezte Otlik, de ezt Schöpflin Aladár, a Franklin kiadó szerkesztője tízévnyi átdolgozásra ítélte. Az elbeszélés nehézségei című bevezető rész fordulatot hozott a magyar regény történetében: a későbbi írónemzedékek tanúságtétele szerint e mű helyezte át a hangsúlyt a történet elbeszéléséről magára az elbeszélés problematikájára. Évtizedekkel megelőzve a magyar olvasók elvárásait, Otlik itt gondolta először azt, hogy elmondható-e a történet. A kézirat korrigálásával foglalkozó elbeszélő a hiteles megszólalás lehetőségeit keresi, eközben negatív tapasztalatokat szerez a nyelvről. A címbeli “határ” szó nemcsak országhatárt jelent, hanem a hallgatás és a megszólalás közti határterületet is kijelöli. A regényben gyakori a néma kommunikáció, a deformált beszéd, a kifacsart szó. A szereplők hang nélkül, szótlanul is értik egymást. A történetet évtizedekre eltávolítja a keret, Szeredy és Both Benedek beszélgetése az uszodában, 1957-ben és egy évvel később, valamint egy 1944-es epizód. Medve Gábor a hátrahagyott kézirat szerzője 1957-ben már nem él. Halála idejét és körülményeit a mű nem adja meg. Mindannyiuk legfontosabb közös élménye a katonai alreáliskolában, egy megnevezetlenül hagyott kisvárosban, a nyugati határszélen együtt töltött három év (1923-1926). A monarchia hagyományait őrző iskola hétköznapi élete klasszikus fejlődésregény témája is lehetne, de ez a közeg nem az értékek hagyományozásának színtere, felismerések a hivatalos és informális hatalmi központokkal való konfliktusok során születnek.

Medve kézirata Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből vett latin nyelvű mottóval kezdődik. Az idézet kést részlete az első és harmadik rész címe. A regény hármas tagolódása az Isteni Színjátékra utal. A megvilágosodással véget ér a pokoljárás. A határszéli kisváros múltja Kőszegével azonosítható. Végvár volt, ahol hat évvel a mohácsi vesz után megállították a törököket. Az ostrom fontos helyet foglal el a közös emlékekben. Ez az esemény indítja el a szereplők küldetéstudatát felépítő történelmi hitvallást. A harmadik év vége felé az iskola a mohácsi csata négyszázadik évfordulója ünneplésére készül. A győztesek eltűnnek, a vesztett csaták emlékét csak a túlélők őrzik. A vereség-etikát e mű, nem sokkal a befejezés előtt, minden pátosz nélkül a magyar történelem legfontosabb tapasztalataként foglalja össze.


Régebbi bejegyzések Újabb bejegyzések