William Shakespeare (1564-1616)

William Shakespeare a világirodalom egyik legnagyobb klasszikusa, az angol reneszánsz kivételes tehetségű drámaírója. Darabjait mindmáig sikerrel játsszák a világ színpadain, emlékezetes történetei és hősei mitologikus örökségként élnek velünk.

Shakespeare színháza

Shakespeare drámái iránt a társadalom minden rétege érdeklődött, a csetepatékra kíváncsi kocsmatöltelékektől a filozófiai problémákra fogékony jogászértelmiségen keresztül a látványosságokat kedvelő és művelni vágyó udvarig. Ez a széles közönség hatalmas feladat elé állította a drámaírót, és mire Shakespeare felbukkant Londonban, az angol reneszánsz színháznak már komoly hagyományai voltak. 1576-ban épült az első állandó deszkaszínház, a Theatre, amelyet később számos további követett.

Shakespeare színháza a Globe nevet viselte. Kör- vagy nyolcszög alakú deszkaépület, amely gyökeresen különbözött egy mai színháztól. A közönség ült vagy állt a nézőtéren. Az előadás feszített tempóba, szünetek nélkül, délután kb. 2 és 5 óra között zajlott, kezdetét harsonaszó jelezte. A színpad nagyjából embermagasságú deszkaemelvény volt, hátsó részében ún öltözőfülke húzódott meg, ami a szobajelenetek helyéül is szolgált. Az öltözőfülke tetejét balkonszerűen képezték ki, ahol általában zenészek muzsikáltak, az előadás előtt, de ez volt a színhelye a Romeo és Júlia híres erkélyjelenetének is, és itt sétálta az őrök a Hamlet 1. felvonásának kezdetén. Az erkélyt magas tető fedte, amely mélyen benyúlt a színpad fölé, hogy védje az esőtől a színészek jelmezeit. A tetőt mennyországnak nevezték, annak a rejtett süllyesztőnek az ellentéteképpen, amely a színpad közepén helyezkedett el, s amelynek pokol volt a neve. Nem volt függöny és díszlet, ezért volt fontos a dráma szövegében a színhely pontos megjelölését és a színtér leírását beépíteni, ami persze a közönség képzelőerejére is a mainál nagyobb terhet rótt. A színészeknek alaposan meg kellet küzdeniük a közönség figyelméért, ráadásul a mindig újra vágyó publikumnak még a legsikeresebb darabokat is csak háromszor-négyszer játszhatták egy szezonban. A próbákra nem volt sok idő, ezért gyakran rögtönözniük kellet a színészeknek, és nagy szükség volt a súgó segítségére is. A színészek kizárólag férfiak voltak, a női szerepeket fiatal fiúk játszották.

Shakespeare élete és művei

Pályafutását Shakespeare is színészként kezdte. Feltehetőleg 1564. április 23-án született Stratford upon Avonben. Apja iskolába járatta, de az egyetemre már időközben fellépő súlyos anyagi gondjai miatt nem tudta beíratni. William 18 évesen megnősült. Csak sejthetjük, hogy 1587-ben egy Stratfordba látogató színtársulathoz csatlakozott, és így került Londonba. Mivel vérbeli színész, a színházból csinál irodalmat, s nem fordítva. Ösztönösen megérzi, hogy mi kell a népszerűséghez, és szakszerűen kiaknázza az intuíciót. Már Londonban való felbukkanásakor népszerű volt a királydráma. Az első négy darabban a “rózsák háborúját” dolgozza fel, a York és a Lancaster uralkodóház véres küzdelemit, melyből egy harmadik család, a Tudor-dinasztia kerül ki győztesen: a második sorozatban pedig ugyanennek a háborúnak az előzményeivel foglalkozik. Shakespeare nemcsak a történelmi tárgyú drámákhoz használt forrásműveket: szinte alig van olyan darabja, melyben magát az alaptörténetet ő találta volna ki. Gátlástalanul merített az antik irodalomból és saját kortársainak műveiből. Vígjátékaiban több a romantikus mint a szatirikus elem: szereplőit nem “kineveti”, hanem velük együtt nevet és nevettet. A komédia zárt világában kötelező a “happy end”, a szerelmesek egymásra találnak és összeházasodnak. Az ún. “probléma-színművekben” (pl.: Troilus és Cressida, Szeget szeggel) már megbomlik az egyensúly; a darabot záró házasság a szereplők többségé számára inkább büntetés, mint jutalom, s csak kompromisszumok, és áldozatok árán menthető meg valamiféle erkölcsi világrend. Shakespeare első színházi sikereit az 1590-es évek elején érte el: befogadták a népszínházak, darabjaira tódult a közönség. Felfigyelt rá és pártfogásába vette a lányos szépségű aranyifjú, az előkelő Southampton gróf, akihez elbeszélő költeményeit és szonettjei nagy részét írta. A szonett rövidsége nyelvi tömörítésre tanította Shakespeare-t. Szonettjeiben mindig egy kibontakozó lelkiállapotot fejezett ki, és a sajátosan angol szonettforma rímképlete (abab cdcd efef gg) inkább lehetővé tette a fokozást, amelyre Shakespeare törekedett. Maga Shakespeare a költeményeit jóval többre becsülte, mint a drámákat, számára a színház elsősorban üzleti vállalkozás volt. 1594-től Shakespeare-nek állandó színtársulata volt, s a társulat 1599-ben megépítette a Globe színházat. A józanság és a végletek közötti ellentét jellemzi életének ezt a korszakát is, hiszen mialatt a jól jövedelmező üzlet hasznából gondos családapaként földbirtokot vásárol, egymás után írja meg nagy tragédiáit. A nagy tragédia világa nem “egyszer volt, hol nem volt” birodalma. A tragédiában bőven van tragikum és politika, de világa minden irányban kitágul. A tragikus hős legfeljebb csak rövid ideig él boldogan és a történet végén bizonyosan meghal, de pusztulása egyszerre vereség és győzelem. A tragikus hős azért hős, mert őt a mindennapi ember hétköznapjainak ellentmondásai a lehető legtöményebb koncentrációban és a lehető legmagasabb hőfokon feszítik. Az erkölcsi világrend tehát, amelyet a tragédia főszereplője önnön feláldozása árán helyreállít, a lét és a tudás világrendje is egyben: Hamlett, Othello, Lear és Macbeth mindent meg akarnak tenni, a lét teljességét kívánják birtokolni, azaz halandóságukat is átélik. Shakespeare utolsó alkotói korszakában rájött, hogy a rend, ami a történelemben kiszámíthatatlan és kifürkészhetetlen, ami a komédiában túlságosan is kiszámítható és szűkre szabott, ami a tragédiában túlon túl tág és önpusztító, az eleve adva van abban a dramaturgiai felfogásban, amelyben esetleges történeteit reprezentatív cselekménnyé szerkesztette, gondolatait képekbe vetítette és színpadi látszatvilágát a való élet eseményeihez hasonlította. Megalkotta hát a metafora metaforáját: a színpadi rend lett regényes színműveinek témája. Maga Shakespeare fokozatosan visszavonult a színházi élettől. 1610 táján végleg letelepedett Stratfordban s csak ritkán utazott Londonba. Élete utolsó szakaszáról éppoly keveset tudunk, mint a pályakezdés előtti öt évről. Feltehetően tüdőgyulladásban halt meg 1616. április 23-án.

Romeo és Júlia

Baljós csillagzatok alatt született szerelmesek történetét dolgozza fel a mű. műfajilag a lírai hangvételű drámai költeményekhez hasonlítható. Shakespeare gondolatait az emberi kapcsolatok komikus oldala foglalkoztatta. Erre példa műből Mercutio alakja. Mercutioból a túláradó fiatalság a bohémség, a csapondó életerő sugárzik, aki a hálál közelettét is tréfával, szójátékokkal fogadja. Ki kell emelnünk a realista vonásokkal megrajzolt dajka alakját, kit Shakespeare megfigyelései alapján alkotott meg. A dráma cselekménye, szerkezeti felépítése Mercutio haláláig korai vígjátékok felépítésére emlékeztet. Ezután sűrűsödik a komor hangulat, a drámai intenzitás, amely Romeo halálával éri el tetőpontját. Az egység benyomását Shakespeare azzal kelti, hogy mindent Romeo és Júlia szerelméhez viszonyít. A külső világ értetlenül, ellenségesen áll szembe ezzel a szerelemmel. Pl.: Capulették véleménye szerint a házas fél kiválasztása csak a szülők feladata lehet. A házasság mindenképpen társadalmi felemelkedést jelentsen. A fiatalok tiszta szerelme haláluk után a családok kibékülését eredményezi.

Júlia:

Júlia jelleme egyszerű, természetes, gyermeki, csak a szívére hallgat. A félénk, ijedt, gyöngéd lányból a szemünk láttára válik tragikus hősnő. Romeo száműzetése után Júlia kerül a dráma középpontjába, amikor is Shakespeare megragadóan ábrázolja szerelméért folytatott küzdelme reménytelenségét.

Romeo:

Romeo alakjának jellemfejlődését követhetjük nyomon. Először Rozáliába szerelmes, mely szerelem viszonzatlan és ez az ifjút egy magányos mélabúba kergeti. Júlia szerelme kiváltja az ifjúból a szenvedélyeket, a felhőtlen boldogságot. A drámai cselekmény ezt követő sorozatos csapásai Romeot a szemünk láttára érleli férfivá. Halála előtti pillanatában szavait tragikus elszántság és nyugalom lengi körül.

Belső konfliktus a műben alig található. A szereplők között érdekes jelleme és feladata van Lőrinc barátnak, aki furfangos bölcsességgel próbálja a szerelmesek útját egyengetni. Ez a tevékenysége azonban hiábavaló, a szerelmesek sorsa akkor sem alakult volna másképpen, ha netán keresztbe tett volna nekik.

Shakespeare hőseinek pusztulását nem a jellemük okozza, hanem a külső körülmények, amit végzetszerűségnek nevezhetünk. Ennek a célnak a szolgálatába állítja a cselekmény felgyorsítását. Vasárnap este kezdődik a cselekmény és csütörtökre meg is hallnak hőseink. Ugyanennek a megvilágítására rendeli alá a műnek a képi világát. A fiatalok szerelme olyan tiszta, mint a Napnak és a Csillagoknak ragyogása, amely ezt a sötét társadalmat megvilágítja. A mű tragikus katasztrófájának végső oka tehát a két család már-már kibékíthetetlennek tűnő viszálya. A háttérben kibontakozik előttünk egy hűbéres társadalom reális rajza. Ennek az erőszakos társadalomnak megtestesítője a Tybalt család. A konfliktus, tehát a családok közti viszály a mű elején, az estélyen jelenik meg igazi arcával, a későbbiek folyamán ezt halványítja az író.


Shakespeare: Rómeó és Júlia

William Shakespeare 1564-ben született Stratford-upon-Avon-ban, egy falusias kisvárosban. Anyja földbirtokos lány volt, édesapja gazdag polgár. Shakespeare 18 évesen vette feleségül a nála 8 esztendővel idősebb Anne Hathawayt, akitől három gyermeke született. 1585-86 táján hagyta el családját, és Londonba költözött. Itt került kapcsolatba a színházzal. Az 1599-ben épült Globe színháznak a főrészvényese volt, s mint drámaíró meg is gazdagodott. Megvette Stratford egyik legnagyobb házát. 1607 után felhagyott a színészi mesterséggel, s egyre több időt töltött Stratfordban. Utolsó éveiben elzárkózott a világtól, s szülővárosában halt meg.

Nagyjából két évtizedes drámaírói pályájának első felére 22 darab esik. 1593 táján írhatta szonettjeinek nagyobb részét. Pályájának második felében Shakespeare világszemlélete komorabbá vált, művészete ekkor ért be igazán. Legjobb alkotásai ekkor születtek (Julius Caesar, Hamlet, Othello, Lear király, Macbeth, Antonio és Kleopátra).

Shakespeare színpada

Shakespeare színpada a középkori színjátszásból fejlődött ki. Ez a dráma nem ismerte a hangulati egységet, a drámai sűrítést, a kiélezett konfliktusokat sem. Jellemző volt rá az örökös helyszínváltozás, illetve a különböző helyszíneken egyidejűleg bemutatott eseménysorozat.

A misztériumdrámák dramatizált formában adták elő az egész bibliai történetet. A mirákulum a szentek életét, csodáit, szenvedéseit, válogatott kínzásait, vértanúhalálát vitte színre. A moralitás történeteiben a megszemélyesített jellemvonások, az erények és a bűnök viaskodtak az emberi lélekért.

1599-ben épült meg a Globe színház. A színpad jellegzetes hármas beosztása lehetővé tette a különböző színterek gyors váltását, a térbeli és időbeli távolságok merész áthidalását. A shakespeare-i színpadon nem voltak díszletek. A drámák nem felvonásokra tagolódtak, hanem színekre. A női szerepeket férfiak alakították.

Rómeó és Júlia

I. Bevezetés: A mű cselekménye Veronában játszódik. Két nagyúri család: a Capulet és a Montague állnak egymással szemben, de az ellenségeskedés okára már senki sem emlékszik. A bonyodalmat az okozza, hogy Montague fia, Rómeó beleszeret Júliába, aki Capulet lánya. A két fiatal szerelme legyőzi az előítéleteket.

II. Tárgy: Lőrinc szerzetes segíti a fiatalokat. Titokban megesketi őket. Az esküvő után Rómeó és Tybalt, a lány bátyja párbajoztak. Tybalt meghal, ennek következtében Rómeónak menekülnie kell. Júliát bántották a történtek, de férje mellett mégis kitartott. Házasságuk továbbra is titokban maradt. Váratlanul érte Júliát Páris gróf lánykérése. Nem árulhatta el titkát, szülei pedig rövid határidőt adtak. A lány Lőrinc baráthoz fordult segítségért. A barát egy szert adott a lánynak, amelytől tetszhalottá válik. Ébredése után Rómeó magával viszi. Júlia vállalja a kockázatot, és másnap mindenki halottnak hiszi.

III. Befejezés: Lőrinc barát megírja Rómeónak tervüket. Az üzenet azonban nem érkezik meg. Így Rómeó valóban halottnak hiszi kedvesét. Éjszaka visszatér Veronába. Júlia sírjánál találkozik Páris gróffal, akit párviadalban megöl, majd saját magát megmérgezi. Mikor Júlia magához tér, döbbenten veszi észre halott férjét. Bánatában Rómeó tőrjével megöli magát. Másnap a két fiatal holttesténél találkozott a két család. A tragédia döbbentette rá őket arra, hogy jobb békességben élni egymás mellett.

A műben két felfogás ütközik:

1., a szülőké, akik maguk akartak társat találni gyermeküknek

2., a fiataloké, akik szabadon, maguk akartak választani

A mű fő alakjai

Rómeó: áldozatkész, hűséges és kitartó jellemű. Szerelméért mindent vállalt. Ragaszkodása a halálba is követte kedvesét.

Júlia: rokonszenves teremtés. Jószívű, becsületes és jellemes. Szerelmében állhatatos. Szüleit ugyan tisztelte, de saját akarata volt. Fiatal kora ellenére felnőtt módon tudott dönteni sorsáról.

Páris gróf: rokonszenves, hiszen Júliát őszintén szerette. Halálát sajnálja az olvasó.

Capulet: kezdetben nem ellenszenves. Akkor válik azzá, amikor lányát a grófhoz akarja hozzáadni. A végére ezt őszintén megbánta.

Montague: egyénisége Capuletéhez hasonló.

Tybalt: a mű legellenszenvesebb alakja. Viselkedésével tovább élezi a helyzetet. Rómeóval szembeni magatartása kihívó. Halálát megérdemelte.

Lőrinc barát: rokonszenves, hiszen a fiatalokat segítette. A terv sikertelensége nem az ő hibája.

Dajka: ingatag jellem. Kezdetben a fiatalokat támogatta, később a Rómeóval való szakításra bíztatta a lányt.