József Attila munkássága

József Attila életrajzi adatait nem kell a lexikonokban, irodalomtörténeti munkákban kutatnunk. Születésének helyéről ,idejéről, körülményeiről, szüleinek nevéről, foglalkozásáról, származásáról, édesapja “kivándorlásáról”, édesanyja betegségéről, haláláról mindent elmond verseiben. A versből is megismert tényeket prózában is elmondja élete utolsó éveiben egy álláskérelemhez mellékelt, mégis költői szintű önéletrajzban, amelyet, a latin megfelelőt használva Curriculum vitaenek nevezett.

Első kötete a Szépség koldusa 1922-ben jelent meg Juhász Gyula ajánlásával. A kötet versei biztos formakészséget tükröznek, de egyenlőre még a Nyugat költőinek, leginkább Juhász Gyulának hangján szólal meg. A következő kötet (Nem én kiáltok, 1925) sem mentes még egészen a Nyugat hatásától, de új színként már megjelenik az avantgárd. Amint a kötet címadó verse is mutatja, a költő már bátran él a szabad vers lehetőségeivel, a merész asszociációkra épülő költői képekkel. És megjelenik a kötet verseiben a modern technika a nagyváros világa is. A nem én kiáltok kötet még Szegeden jelent meg. Itt született az a vers is (Tiszta szívvel), amely miatt el kellett hagynia az egyetemet, és amelynek első sorát: Nincs se apám, se anyám választja  1929-ben megjelenő új kötete címéül. A két kötet közötti időben a költő tíz hónapot tölt Bécsben, egy ideig a párizsi Sorbonne hallgatója, eltölt egy nyarat a francia tengerparton: hazaérkezése után pedig találkozik első igazi szerelmével, Vágó Mártával, és elviseli első nagy csalódását is, amikor Mártát szülei, Londonba küldik tanulni, és ezzel megszakadt kapcsolatuk. A négy év lírai termését tartalmazó kötet sokszínű változatos. József Attila költészete sok új vonással gazdagodott. A dalszerűség (Ringató), a groteszk hangvétel (Klárisok) mellett különösen fontos új vonás a szürrealista képalkotás (Medáliák).

Külföldi tartózkodása alatt József Attila megismerkedett a szocialista eszmékkel. Ezek hatására  a húszas évek végére kialakult marxista világszemlélete. Új kötete az 1931-ben megjelent Döntsd a tőkét, ne siránkozz a közeli világforradalomban való hitét tükrözi. Feladatát ekkor az agitációban látja, de politikai versei (Tömeg, Áradat, Szocialisták) az agitációs hang ellenére elvont gondolatiságot tükröznek, és bár a kötet színvonala egyenetlen, olcsó mozgalmi költészet még nyomokban sem jelenik meg benne.

A történelmi, politikai események hamarosan rádöbbentik a költőt, hogy a megszülető új világ közeli eljövetelével kapcsolatos elképzelései tévesek. A felismerés hatására világképe átalakul. Gondolkodásának középpontjába az egyéni lét értelmezése kerül.

Magánélete zaklatott. Nincs biztos állása, nem talál társra. költészete azonban mindinkább kiteljesedik. Az 1932-ben megjelenő Külvárosi éj és a válogatott verseit tartalmazó Medvetánc kötet nagy gondolati versei már teljes világképet jelenítenek meg. Jellemző vonásuk ezeknek a verseknek , hogy bennük a leírás és a gondolati elem szerves egységet alkot.

Egyre többen figyelnek föl tehetségére. Kitűnő kritikusok, köztük Halász Gábor és Bálint György méltatják költészetét.

Magánéleti válsága azonban egyre melyül. Jelentkezik régóta lappangó betegsége, felbomlóban van Szántó Judittal való élettársi kapcsolata, nem találj helyét a politikai életben, támadások érik minden irányból. Így érthető, hogy költészete egyre inkább elkomorul. Verseiben egyre több lesz a sötétséget, hideget, félelmet árasztó kép: megszólal bennük a halálos fenyegetettség érzése.

Utolsó éveiben helyzete, sorsa egyre kilátástalanabbá válik. Van ugyan egy rövid, reményteljes időszaka, amikor hajlamainak megfelelő állást kap: társszerkesztője lesz az 1936-ban alapított Szép Szó című folyóiratnak. A lapnál barátokra talált, publikálási lehetőséget is kap. Igazi megoldást azonban már az sem jelent. Lassan úrrá lesz felette a tudathasadás. Betegségének kórképét megdöbbentő pontossággal rajzolja meg utolsó kötete, az 1936-ban megjelent Nagyon fáj egyes verseiben. Három fő téma foglalkoztatja ebben az időszakban József Attilát: a szerelem, a közélet és a saját tragikus sorsa.

Szerelmes verseit utolsó nagy szerelméhez, Kozmucza Flórához írja, azzal áltatva magát, hogy végre viszontszeretik

Közéleti verseiben megszólal a szabadságvágya (Levegőt!), félelme a közeledő új barbárságtól (Thomas Mann üdvözlése), hazaszeretete (Hazám), a költészetről való felfogása (Ars poetica), a Duna-menti népek összefogásának gondolata (A Dunánál).

Költői szempontból az önmaga tragikus sorsát bemutató versekben nyújtott leginkább újat. Újszerűsége a rendkívüli tömörség, a gazdag jelentéstartalmú szavak használata, az elvontat és a konkrétat egyszerre kifejezésre juttató metaforák, a végérvényességet árasztó megfogalmazások. Legjellemzőbb verstípusa az önmegszólító vers. Utolsó versei még egyszer mintegy összefoglalják, értelmezik léttörténetét, hogy végül elmondhassa belenyugvó búcsúsorait: Íme, hát megleltem hazámat. Életét 1937. december 3-án magaválasztotta, tragikus halállal zárta le.

1905. április 11-én született Budapesten

1910-1912- nevelőszülőknél Öcsödön

1919- édesanyja meghal, gyámja Jolán nővérének férje dr. Makai Ödön ügyvéd

1920-tól – a makói gimnázium diákja

1922- Szépség koldusa

1924- a szegedi egyetem magyar-francia-filozófia szakos hallgatója

1925- Nem én kiáltok. Ősztől a bécsi egyetem hallgatója

1926- ősszel kijut Párizsba a Sorbonne hallgatója

1927-1928- két szemeszter a pesti egyetemen: francia levelező a Külkereskedelmi Intézetnél

1928- először kerül szanatóriumba idegbetegséggel

1929- Nincsen apám, sem anyám

1931- elkészül Irodalom és szocializmus című művészetbölcseleti tanulmánya: megjelenik a Döntsd a tőkét, ne siránkozz

1932- Külvárosi éj

1933- megszakad kapcsolata a munkásmozgalommal

1934- Medvetánc

1935- Baumgarten-jutalmat kap: szanatóriumba kerül

1936- márciustól a Szép Szó egyik szerkesztője: decemberben megjelenik a Nagyon fáj

1937- Skizofréniája súlyosbodik: december 3-án egy tehervonat halálra gázolja.

József Attila bölcseleti versei

József Attila költészetében már kezdettől jelen vannak a gondolati elemek. Korán ébredő filozófiai érdeklődését mutatja, hogy már első köteteiben is találkozunk az élet alapvető kérdéseire választ kereső versekkel. Az Ülni, állni, ölni, halni című versben például a választás, a döntés kényszerét mutatja fel, és azt a felismerést, hogy minden döntésünkkel a lehetőségek végtelen soráról kell lemondanunk. Fiatalon Isten léte is foglalkoztatja. Isten keresésének érzelmi, gondolati tartalmait a sokféle változatban megjelenő istenképben jutatja kifejezésre. A Medáliák szürrealista képsoraiban pedig az én és a világ viszonyát feszegeti. Ezektől a korai megnyilatkozásoktól azonban még hosszú út vezetett a Külvárosi éj és főleg a Medvetánc kötet nagy gondolati verseihez. A Medvetánc kötet mottója szerint annak, aki költő akar lenni, meg kell járnia a poklokat. József Attilánál ezt senki sem tudhatta jobban. Még nincs harminc éves, de már sok bugyrát megismerte. Míg korábbi verseiben világképének csak egy-egy vonása jelenik meg, ez időtől fogva teljes világképet képes felmutatni bennük. Ekkorra kialakította azt a verstípust, amelyik a legjobban megfelelt a gondolkodó, a világ és a lét problémáira választ kereső ember szemlélődő, figyelő magatartásának, a meditáció során egymást váltó gondolatok logikus összefűzésének. Ezeknek a verseknek szerkesztési módja a perspektíva váltás: a költemény részei a nézőpont változása szerint tagolódnak. Lényeges elemük a leírás és a gondolati elem egysége. A vers indítás legtöbbször egy tájnak, egy helyzetnek a leírása. Erre gyakran már a cím is utal, de a táj és a környezet egyszerre külső és ugyanakkor metaforikus belső táj, a leírt, bemutatott tárgyi világ már hordozza a vers gondolati elemeit is. Minthogy a sivárságot érzékeltető képek: a guanóként lerakódó korom, az ólmos ég alatt szálló füst ahhoz a tárgyi világhoz tartoznak, ahol a proletáriátus él, így egyúttal e réteg életérzéseit is közvetítik. Egy következő jelentés szinten pedig kifejeznek egy fogalmi úton megfogalmazhatatlannak tűnő érzelmi állapotot, a költő létérzését. Ugyanígy közvetítenek egyszerre társadalmi, általános emberi és egyéni létérzést a versek gyakorta visszatérő olyan motívumai, mint a tél, a fagy, a nyirkosság, sötétség, a hideg űr. A gondolati versek közös jegyei ellenére rendkívüli változatosságot mutatnak, mind a bennük kifejlett gondolatok, mind felépítésük és verselésük szempontjából. A legkorábbi (1932-ben írt) Külvárosi éj egyre táguló képeivel, a nyomasztó sötétet megtörő fel felvillanó fényeivel, ódai szárnyalású részével még egy eljövendő jobb világ reményét sugallja. Az 1932-után született versek azonban már jelzik, hogy a költő csak egyre nehezebben tud szembenézni a külső és belső világ fokozódó zűrzavarával. Erre utal a Téli éjszaka önmegszólító kezdő sora: “Légy fegyelmezett!” A gondolkodás, a meditáció most az egyén léthelyzetét vizsgálja, a korhoz kötött problémánál hangsúlyosabb szerepet adva a metafizikainak. A világot és benne saját helyzetét felmérni készülő lírai én meditációja során átéli az egyén szorongató magányát, szembenéz az embertelenné vált világgal, az űr közönyével. Megérti, hogy az értelem bármekkora győzelme sem oldhatja fel a szív keserűségét. És mindezek után dönt a világról és a világhoz való viszonyáról. Mindenestül vállalja a külvárost. A téli éjszakát sajátjának vallja úgy “méri”, mint “birtokát tulajdonosa”.  Míg a Téli éjszaka első sorban az egyén léthelyzetét vizsgálja, A város peremén “szereplője” a munkásosztály. A költő sorsközösséget vállalva a munkássággal  tekinti végig osztályának történelmi színrelépését, szerepét. Meghirdeti annak szükségszerűen bekövetkező győzelmét és meghatározza a maga költői szerepét. Kétely nélkül valja magát a külvároshoz tartozónak. Itt nincs helye annak az ambivalenciának, ami az ugyanebben az időben született Elégiának a legjellemzőbb formateremtő elve lesz. Az Elégia alapélménye a lírai én szomorúsága, lehangoltsága. Kétségei a vers önmegszólító részeiben szólalnak meg, azok kiváltó okai pedig az önmegszólításokat váltó leírásokban. A leírásokban megjelenített sivárság üresség, mozdulatlanság, tehetetlen kínlódás szorongást vált ki a lírai énből, és megnehezíti számára a más versekben oly magabiztosan vállalt azonosulást. Amint azt önmegszólító kérdései mutatják ambivalenciája éppen az eddig vállalt szerepébe vetett hitének megingásából adódik. Az elégia felépítésében jól követhetően jelenik meg a gondolati versek egyik szerkezeti sajátossága, az intuíció, gondolkodás, ihlet hármassága. Az alacsonyan szálló füst ébresztette intuíció indítja el a gondolkodást, amely a paradox helyzet miatt csak az ihlet segítségével talál megoldást. 1934-ben, a költő életének egy különösen válságos időszakában született egyik legjelentősebb bölcseleti verse, az addig elért eredményeit összegző és a folytatást előlegező Eszmélet. A vers az emberi lét legfontosabb kérdéseit feszegeti, a lét értelmére kérdez rá. A vizsgálódás eredménye lehangoló. Szín, szépség, szabadság csak az álmok kusza, logikátlan, de kötötségektől mentes világában van. Ezzel az álombeli világgal szemben az ébrenlétben a “vas világ rendje” uralkodik. A szellem hiába vágyik szabadságra, újra és újra rácsokba ütközik. A világ kiszámíthatatlanságát érzékelve bizonytalanság ébred az emberben, a determináltság uralma pedig szorongást ébreszt benne. Ezzel a világgal szemben csak két magatartás lehetséges. Az egyik a felnőtt emberé, aki nem ragaszkodik semmihez, tudomásul veszi a világ törvényeit. Tudja, hogy az élet csupán ráadás a halálra. Nem rab, de nem is akar senkit rabságban tartani. Az így felvázolt, értelemmel megélt élettel állítja szembe és utasítja is el egyszersmind a másiklehetőséget, a pillanatnyi örömöknek élő ember kisszerű, állati szintre süllyedt létét.

Az utolsó évek költészete

1936. decemberében jelent meg József Attila utolsó verseskötete a Nagyon fáj. A Medvetánc megjelenése óta eltelt időszakban a költő személyes élete egyre nehezebbé, egyre kilátástalanabbá vált, miközben költészete tovább mélyült. A változás elsősorban alkotói módszerében figyelhető meg. Míg a Medvetánc nagy gondolati verseiben a környezet és a közélet jelenségeit közvetlenül, tematikusan írja le, új verseit fegyelmezettebb, zártabb forma jellemzi, a jelenségek leírását pedig felváltja a személyesen átélt általános érzület megfogalmazása. Élete utolsó három évében egyre inkább foglalkoztatják a melylélektan és az egzisztenciálfilozófia kérdései: az önmegismerés nehézségei, a valódi és az állétezés, az egyéni önmegvalósítás, a világ megismerhetőségének problémai. Mindig meglévő analizáló hajlama a pszicho analitikus kezelések hatására megerősödik. Felszabadulnak elfojtott gyermekkori vágyai, előtörnek fájdalmas emlékei. Sokszor idézi fel verseiben a korán elvesztett édesanyja képét. Úgy érzi, korai árvasága miatt nem tudott igazán felnőni, ezért szerelmeitől is azt várja, hogy úgy szeressék, mint egy védelemre szoruló gyermeket. Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy ez a vágya is betegségének tünete, és szeretne felnőtté válni végre. A szerelem még egyszer hangot kap az utolsó korszak költészetében. Új szerelme, Kozmucza Flóra szintén pszichológus. A költő azzal áltatja magát, hogy benne végre igazi társra talált. A hozzá írt első, áradó érzelmi versek (Flóra, Flórának) után hamarosan megszólal a szorongás, a kétkedés (Ha nem szorítasz). Bár József Attila ezekben az években már közvetlenül nem vett részt a mozgalmi életben, közéleti-politikai érzékenysége megmaradt, így a közéleti téma továbbra is jelen van költészetében. A politikai közélet egyetemes kérdései, a szabadság, a jogállamiság megsértése, a veszedelmes nézetek terjedése foglalkoztatja. A szabadság korlátozása, a nyomasztó légkör ellen emeli fel szavát a Levegőt! című versében. A téves, veszedelmes eszmék terjedésére figyelmeztet. Beszél a Duna-menti népek összefogásának fontosságáról ( A Dunánál), és megírja a magyarság sorsával való azonosulásának vallomását, a Hazám! című szonett ciklust. Az utolsó korszak tartalmi és formai szempontból is legjelentősebb, legtöbb újathozó verseinek témája a költő tragikus sorsa. E versek gyakori motívumai: A fenyegetettség, az otthontalanság, az árvaság, a feloldozás utáni eleve reménytelennek tűnő vágy már a Nagyon fáj kötetben is megjelentek. Utolsó nagy verseiben ehhez még hozzájárul annak felismerése, hogy a világban nincsenek meg önfenntartásának feltételei, nincsen már számára betöltendő szerep, egyéni léte így véget ért. A Tudod, hogy nincs bocsánat utolsó versszakában, ugyan még felvillant egy lehetőséget: “remélj hű szerelmet”, de amint a feltételes módban álló igék jelzik, már nem hihet, nem bízhat ennek a szerelemnek a létében. De a remény másik feltétele: a “vess el minden elvet” sem valósulhat meg, mert ez egyet jelentene az intellektuális lét teljes feladásával, az ösztönlények szintjére való lesüllyedéssel. Formai szempontból e versek legfőbb újítása a tömörítés. A versek csak a végső konklúziót mondják ki. Az egymást követő, szentenciaszerű kijelentések között gyakran hiányoznak az összefüggést jelző grammatikai összekötő elemek. Gyakori a második személyű önmegszólító forma. A költő közvetlenül halála előtt még egyszer számot vet életéről. Még egyszer felteszi magának a kérdést: mi volt, és volt e egyáltalában értelme életének. Ebből a számvetésből születik utolsó három verse, a bezártságból való szabadulás lehetetlenségét, a lemondást megfogalmazó Karóval jöttél, az egyéni lét végét lázadás nélkül elfogadó Talán eltűnök hirtelen és a legkeserűbb felismerést, a feleslegességet tudomásul vevő Íme hát megleltem, hazámat.


Avantgarde vonások Kassák Lajos és József Attila költészetében

Kassák Lajos élete

1887-ben született Érsekújvárott. Apja patikaszolga, anyja mosónő volt. Tizenegy éves korában kimaradt az iskolából, és beállt inasnak egy lakatosműhelybe. Innen segédként szabadult. 17 évesen Pestre költözött. Mint vasmunkás több gyárban és műhelyben megfordult. Dolgozott, szervezkedett, sztrájkolt, ezért sorra elbocsátották. Az irodalommal az egyletben és a munkáskörökben ismerkedett. 1909-ben útnak indult barátaival, és végigcsavarogta Nyugat-Európát.

1915-ben egy fanatikusan újat kereső kis csoportot szervez maga köré, és megindítja A Tett című folyóiratot, a magyar irodalmi avantgard első fórumát. A lapot 1916-ban betiltják, ám Kassák másik folyóiratot alapított Ma címmel. Kassákot a Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták. Szabadulása után, 1920-ban Bécsbe emigrált. Ott folytatta a Ma szerkesztését, ami a nemzetközi avantgard egyik fontos fóruma lett.

1926-ban visszatért Magyarországra, és ismét folyóirat-alapításhoz látott. Kiadta a Dokumentumot és a Munkát. 1945 után rendkívüli aktivitással vett részt az irodalmi és művészeti élet újjászervezésében. A Magyar Művészeti Tanács alelnöke lett, és három folyóiratot is szerkesztett (Új Idők, Kortárs, Alkotás). 1949-től más írókhoz hasonlóan őt is elhallgattatták, csak 1956-ban szólalhat meg újra.

Mesteremberek

A Mesteremberek (1914) Kassák első klasszikus értékű megszólalása, mintegy magába foglalja az induló költő programját. Nem vállalták a vers közlését sehol sem, végül A Tett 3. számában jelent meg 1915-ben. Hangnemét tekintve a himnikus ódával tart rokonságot.

Már a szöveg első szava (Mi) jelzi , hogy itt a közösség hangját halljuk; ennek alapján közösségi drámai monológnak nevezhetjük a verset. A beszélők negatív jellemzést adnak magukról. A 3-5. sor monumentális képe holtakat láttat az egész földön. A költemény nem a „hősöket” dicséri, hanem az építkező embert. A „mesteremberek” a jövő emberei, szavaikból erő sugárzik, és a technika iránt érzett lelkesedés. Elvetik az ábrándokat. A költő hatalmas szerkezetek, építmények látomását idézi elénk. Egyre emelkedik a pátosz (anyagfelsorolás, túlzás, expresszív kifejezések), majd kozmikus hasonlattal („mint az ég szédületes meteorjai”) teljesedik ki a monumentális program, mely az új ember eljövetelét is meghirdeti. A művészet hivatása, hogy „az idők új arcát” énekelje, kiterjesztve a programot egész Európára. A nagyvárosok felsorolása a vers zárlatában az erő élményét is növeli.

Kassák ebben a költeményében a művész újszerű eszményét is megfogalmazza: a szórakoztató, a „szép” verset előállító költő vagy az egyéni látnok helyére a közösségi alkotás prófétáját állítja.

József Attila

Második kötete, a nem én kiáltok Szegeden jelent meg 1925 januárjában. Ebben már nagyobb számban szerepelnek kassákos expresszionista jellegű és szabad képzettársítású versek. A szabadvers a kötetlenebb formát, merészebb asszociatív képalkotás lehetőségét is jelentette a fiatal költőnek. A versekben megszólalnak a lázongásának, a testvériség hirdetésének hangjai. A kötet címadó verse (1924) költői program is.

Nem én kiáltok

Első és utolsó két mondata nem ellentétet, inkább összetartozást fejez ki. A versben kozmikus világszemlélet jut kifejezésre. A költő valami feltartóztathatatlan, elemi erejű változás közeledtét jelzi, ezt jeleníti meg apokaliptikus képekben. Nem tudja mit hoz ez a változás, borzalmas veszélyeket-e vagy nagyszerű lehetőségeket. Várja is, meg retteg is tőle. Menekül a közelgő vihar elől: el akar tűnni, a dolgokba szeretne belesimulni. A „menekülés-rész” nyolc sorának 2. személye önmegszólítás, de a többi „szegény”-hez is szól.

A versben megszólal az emberek közösségében és a világban való panteisztikus feloldódás vágy. A lírai én valami kozmikus megváltásra vár, a megőrült sátán ellen segítségül hív minden létezőt: „Ó gépek, madarak, lombok, csillagok!”. Ezek a költői fogalmak később egész költői világának jellemző motívumaivá nőnek, mint ahogy a tisztaságot, átlátszóságot, ártatlanságot kifejező forrás, üveg, gyémánt, fürösztés is.


József Attila: Óda és Radnóti Miklós: Tétova óda – összehasonlító elemzése

1., A két költő magánéletének alakulása különböző, életkörülményük, egyéniségük.

József Attila: Az örökké magányos, a mindig társ után kapaszkodó ódájának az ihletője alkalmi társ, ismeretlen személy (1933. Lilafüred, Irókongresszus).

Radnóti Miklós: fiatalon tudatosan választott szerelme, és felesége, Fanni, aki biztosította neki a költői ihletet adó otthont.

2., A két vers műfaji és témabeli azonossága: aki kívánt és keresett társban segítséget kapni az élet problémáihoz, az írói küldetés megvalósításához; a szerelem lendülete sodorja a mondanivalót.

3., A versek gondolatmenetének azonossága:

– A nő alakjának felidézése, amikor a költő már egyedül maradt, s a környezetből a világmindenség egészét fejezi ki.

József Attila: „Ki szóra bírtad egyaránt … a világmindenséget”

Radnóti Miklós: „Szerelmem rejtett csillagrendszerét”

– A természet illetve a tárgyak őt idézik:

József Attila: törékeny lombok, szél, patak

Radnóti Miklós: cukordarab, méz, telítő vizespohár

– Egyé válik a szeretett lénnyel

József Attila: „némán ülsz fülemben”

Radnóti Miklós: „Benned alszom én is”

-beteljesült, viszonzott szerelem

József Attila: „bölcső, erős sír, eleven ágy”

Radnóti Miklós: „nem vagy más világ”

4., A gondolatok különbsége:

József Attila: a lány bizonytalan alakja a változó természetben szétfoszlik.

Radnóti Miklós: a feleség a megbízhatóság szimbóluma

József Attila: az ellentétek egységében érzi a szerelem lényegét (kegyetlenség-jóság, nap-homály)

Radnóti Miklós: az örökké változó biológiai lény, s mégis állandó érzés jelképe a feleség.

5., Az ódák hangulati végkicsengése különböző:

József Attila: vágyakozás az el nem érhető biztonság után (mellékdalban: „talán”, feltételes és felszólító módú igék)

Radnóti Miklós: a megnyugvást adó társ pihenve is erőt ad. („kezed párnámra hull”), optimizmussal zárul.


József Attila, nagy szintézis-versek

Két nagy verse van, amelyek szintézis (összegző) versek. A Dunánál és a Hazám „megrendelésre” készültek, bizonyos értelemben „programversek”. A Szép Szó önálló kötetekben is megjelent különszámaihoz írta őket a költő bevezető versnek, de túlnőttek az alkalom keretein.

A Dunánál

A szép Szó negyedik-ötödik száma Mai magyarok régi magyarokról címmel történelmi tanulmányokat tartalmazott. Az antológiát József Attila A Dunánál című (1936) költeménye vezette be. Az óda három részből épül fel: az elsőben a költő odafordul a tárgyhoz, a másodikban kinyilvánítja felfogását róla, a harmadikban pedig levonja belőle a magatartást meghatározó következtetést.

Az I. rész főmotívumát a Duna képe és ennek asszociációi alkotják. Az egész részt áthatja a víz ősképe, mely az idő örökké egy, mégis újuló áramlását érzékelteti. A közvetlen környezet, a rakodópart lépcsőjéről szemlélt folyó látványával kezdődik a költemény. A messziről áramló víz a múltat idézi fel. A folyó hullámai és történelem, az eső és a múlt a költő belső világában eggyé válnak. A költő szerint az embernek a történelmi idő zaklató kérdéseivel szembe kell néznie.

A  strófák  hat  jambikus  lejtésű  sorból  állnak. A sorok szótagszáma: 11-10-11-10-10-10, a szakasz rímképlete: a-b-a-b-c-c. A keresztrímes első négy sor minden szakaszban ellentétes mégis összetartozó jelenségeket mutat be.

A II. rész összefoglaló válasz az I. részben felmerült kérdésekre: a jelen embere csak „százezer ős” tapasztalatát elsajátítva munkálkodhat, az ősök küzdelmei pedig a jelen emberének erőfeszítéseiben nyerik el értelmüket.

Ez a rész tételeket fogalmaz meg, ezért megváltozik a strófaszerkezet és a hangnem. A versszakok végéről elmarad a két páros rímű zárósor, és minden sorpár egy teljes mondat, egy-egy kijelentés.

A III. részben a költemény hangja ünnepélyes és emelkedett lesz. A költő a múltból és a jelenből vonja le a tanulságot a jövő számára. Először saját közvetlen múltját veszi birtokba, aztán egyéni létét kiterjeszti az őssejtig valamennyi ősre, végül már az egész világot felöleli. Ez a részlet a keleti filozófiák hatását mutatja. A történelembe a múlt minden eseménye egyenrangúan beletartozik. A teljes múltat a költő a történelmi harcok két típusával, a nemzeti és osztályküzdelmekkel érzékelteti. Az utolsó két sorban jelenik meg a „rendezni” ige, ami nemcsak a Duna-völgyi népek megbékélését és összefogását jelenti, a felhívás egy nagy társadalmi rendezésre s az abban való részvételre is vonatkozik.

A strófák meghosszabbodnak, nyolc keresztrímű sorból állnak. A mondatok is nagyobb ívet írnak le, nemegyszer átnyúlnak a következő sorba.

Hazám

A Hazám című vers 1937-ben íródott. Bevezetőnek szánta a költő a Szép Szó önálló Mi a magyar? című különszámához. A mű hét szonettből áll, a szerkezete három részre osztható.

Az I. rész (1. szonett)jelenti a bevezetést. A költő itt az ország helyzetét akarja bemutatni. Megszemélyesítést használ („tapsikolnak a jázminok”). A szép tájjal állítja szembe a „nemzeti nyomor”-t.

A II. rész a tárgyalás, amely a mű leghosszabb része (2-6. szonett).

A 2. szonettben a költő az ország bajairól ír. „Ezernyi fajta népbetegség”-így kezdődik a hosszú felsorolás, ami az olvasóban lázító hatást kelt. A költő szíve mélyéből tör ki a felkiáltás: „Föl kéne szabadulni már!”.

A 3. szonettben a parasztság helyzetét mutatja be. A földművelők élete nehéz, hiszen a földesúr sok esetben elűzi őket otthonról. A választások idején karhatalom kíséretében mennek szavazni („Cicáznak a szép csendőrtollak”).

A 4. szonettben az úri Magyarország egyik nagy problémájával, a tömeges kivándorlással foglalkozik. A költő hangulatfestő kifejezést használ: „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”.

Az 5. szonett a munkások helyzetét ecseteli, akinek körülményeik nyomorúságosak. A költő joggal kérdezi: „miért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart?”. A munkabérről gúnyosan jegyzi meg: „kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért”.

A 6. szonett leírja, hogy az országban a rettegés légköre uralkodik („Fortélyos félelem igazgat”). A hatalmon lévők erőszakkal és megtévesztéssel uralkodnak. A költő joggal bírálja azokat, akik egyénileg akarnak kiemelkedni.

A III. rész (7. szonett) jelenti a befejezést. A költő minden elmaradottsága ellenére szereti szülőföldjét. „Édes hazám, fogadj szívedbe”-ez a kérése igen megható. József Attila félti az országot egy még rosszabb sorstól: a hitleri uralomtól. Ezt fejezik ki sorai:

„Addj magyarságot a magyarnak

hogy mi ne legyünk német gyarmat.”

A vers nagyszabású áttekintést ad az ország állapotáról. Leírása valósághű. A költő nemcsak a jelenről ír, hanem a jövőről is. Előre látja, hogy népünk felszabadul. Akkor majd a „hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezete” fogja intézni az ország ügyeit. Ez eredetileg Széchenyi mondása volt; ebből is látszik, hogy a költő mennyire tisztelte a magyar múlt haladó hagyományait.


József Attila élete, éjszaka-versei

1905 április 11-én született Budapesten. Édesanyja Pőcze Borbála, vidékről származott, és mosónő volt. Édesapja, József Áron szappanfőző munkás volt, majd „Amerikába vándorolt”, de csak Romániába jutott el. József Attilának két testvére volt: Jolán és Etus. Anyja egyedül maradván az Országos Gyermekvédő Liga révén Etussal együtt Öcsödre adja nevelőszülőkhöz, ez az első törés József Attila életében. 1918-ban meghal édesanyja, ez a második törés. Édesanyja halálát nem tudja feldolgozni. Ambivalens érzések jellemzik, egyszer gyűlöli, egyszer imádja.

Édesanyja halála után sógora, Dr. Makai Ödön veszi magához, aki iskoláztatni is hajlandó, így kerül Makóra. Itt figyelmek fel először verseire. Később Juhász Gyula fedezi fel Szegeden, atyai jóbarátja és tanítója lesz. Az ő segítségével jelent meg első verseskötete 1922-ben: Szépség koldusa. A szegedi egyetem bölcsészkarán volt hallgató, s a francia nyelvet vette fel a magyar mellé.

A szegedi egyetemről eltanácsolják a Tiszta szívvel című verse miatt. 1925-ben Bécsbe ment, majd Párizsba. 1930-ban belekapcsolódott az illegális kommunista párt munkájába. A mozgalomban ismerkedett meg Szántó Judittal, aki több évre élettársa lett. 1935-től lappangó idegbetegsége többször is előtört, a pszichoanalitikus kezelések sem segítettek. 1936-ban a Szép szó című folyóiratnak lett a társszerkesztője. 1937-ben betegsége egyre jobban elhatalmasodott, a kórházi ápolás sem használt. Nővérei vették magukhoz penziójukba Balatonszárszón. Maga vetett véget életének 1937-ben, egy tehervonat kerekei alatt halt meg.

Szerelmek:

Vágó Márta: jómódú család lánya, de az apuka feltétele: 1 évig Angliában kell tanulnia lányuknak. Ezalatt az egy év alatt József Attila, aki kívánta a szeretetet, leveleiből a diszharmónia tükröződik, nem tudja megemészteni, hogy nincs vele

Szántó Judit: ő bírta a legtöbb ideig ezt az anyai szeretetet, később könyvet is írt József Attiláról, szerelmükről.

Kozmusza Flóra: később Illyés Gyula felesége. Modern nő. Diplomás, tanult, a Gyógypedagógiai Főiskola igazgatója volt. Flóra szeretett volna segíteni József Attilán. Legutolsó csalódását József Attilának Flóra jelentette.

Kötetei:

1922: Szépség koldusa

1925: Nem én kiáltok

1929: Nincsen apám, se anyám

1932: Tiszta szívvel

Klárisok

Medáliák

Külvárosi éj

1934: Medvetánc

1936: Nagyon fáj

Éjszaka-versek

A versek közös jellemzője a szorongató magány, a konkrét pontból való elindulás, kóborlás az éjszakában, amely a társadalmi pusztulást mutatja metaforákkal, benne a költő helyzete, ars poeticája.

A város peremén

Elégia. 1933-ban keletkezett. 1933-as versei az intellektuális József Attilát tükrözik. A város peremén a munkásosztály történelemalakító hivatásáról szól, ezt a költő az emberiség megvalósult, illetve a jövőben lehetséges fejlődése szempontjából értelmezi.

A költeményt olyan módszerrel indítja a költő, mely más hasonló jellegű verseiben (Óda, A Dunánál) is megfigyelhető. A lírai ént környező világ szemléleti képét kapjuk a hely („a város peremén”) és az idő („alkony”) megjelölésével. A konkrét kép a „Lelkünkre így ül ez a kor” sorral emelkedik általános szintre, és a lerakódás motívuma az emberi élet minőségének a jelzője lesz.

A költemény leghosszabb, középső szerkezeti része azt a történelmi-társadalmi folyamatot mutatja be tárgyiasítva, melynek során a munkásosztály kialakult. Ennek az „új nép”-nek éppen kifosztottsága, megaláztatása teszi lehetővé, hogy az egész emberiségért lépjen fel, minden emberi törekvést beteljesítsen.

A történelmi visszapillantás végül a jelenhez vezet. A gép szerepének megvilágítása már azt a helyzetet mutatja, amely a múlt eredményeként és a jövő előzményeként kialakult. Az ember létrehozta gép alkotója ellen fordul, az ember fölé emelkedett. A gépet csak a munkásság képes újra az ember szolgálatába állítani. A kérdő és felkiáltó mondatok sokasága is érezteti, hogy a költemény a tetőpont felé közeledik.

A forradalom nagyarányú szimbolikus jelképét az Internacionálé kezdő szavai vezetik be. Az üzemek fölé emelkedett „kormos, nagy szív” képével a vers himnikus magasságokba emelkedik.

Az új rend megvalósulásával belső átalakulás megy végbe-erre utal a „megvalósul” és a „tudomásul veszi” kifejezés is: az ember megérti  a külső világot és tudatosítja a belső természetet is. Így teljesedik ki az élete. Az „ösztönök”-nek a „termelési erők” mellé rendelése azt is mutatja, hogy a lírai én nem tud belenyugodni az emberi boldogtalanságba, fontosnak tartja és politikai programmá teszi az ösztönök harmóniájának emberi igényét is.

A zárlatban újra megjelenik „a város pereme”, de most már olyan térként, ahol az emberiség valóra válthatja lehetőségeit. A világban ugyan folytatódik a korom „hullása”, a „lerakódás”, de a költői én most már a világ tudatos szemlélője, akinek szerepe az emberi belső világban ugyanaz, mint a munkásoké a külsőben: a harmónia megszerkesztése.

Téli éjszaka

Tájvers, ami 1933-ban keletkezett. Az ember és a világmindenség kapcsolatát, a lét és a nemlét vidékeit jeleníti meg. A tájrajzban ember nélküli vidéket látunk. Fegyelmezetten és a megőrzött ésszerűség tisztaságával néz szembe a költő mind a külső, mind a belső világ zűrzavarával, és az értelmes rend teremtésének a vágya vezeti.

A költemény felütése szigorú felszólítás: a következőkben elénk táruló látványt csak erős lélekkel lehet elviselni. Ezután a táj felé fordul a költői szemlélet. Leperzselt föld, hang és ember nélküli, kietlen, jeges vidék. Minden holttá dermedt. A levegő tiszta áttetszőségében a dolgok szerkezetéig látni. A jelenségek ebben a költeményben is kettős értelműek: a „szép embertelenség” az ember nélküli tájra is vonatkozik, és az ember kozmikus magányát is jelenti. Az egész verset áthatja a dinamika. Az ember nélküli táj után az élő emberi világba vezet a vers. Először a távoli hegyek között lévő tanyát látjuk. A hazatérő földműves alakja egyszerre reális és mitikus. Az ember elidegenedett munkájától, eszközeitől, környezetétől.

Ezután ismét perspektívaváltás következik, elhagyjuk a kis tanya világát, és a kép az éjszaka fölszállásával a végtelenbe tágul. A csend világába érkezünk. A téli éj kozmikussá tágul. Már csak az éber tudat működik, az elme ráeszmél a bebörtönözöttség, a lelakatoltság állapotára. Az ész sikeres harca nem oldja fel a szív keserűségét. Visszatér az ember nélküli pusztaság képe is. Aztán feltűnik a tehervonat látványa, és ez ismét visszavezet az emberi világba. Az utolsó sorokban megjelenik a lírai én, és kialakítja sajátos magatartását: éberen virraszt a világ éjszakájában. Átélte az egyén szorongatott magányát társadalmi és világméretekben. Szembenézett az űr közönyös félelmetességével, az elembertelenedett, sivár világgal .


A Nyugat

A XX. szd. irodalmi megújulásunk igazi határkövét a Nyugat című folyóirat megindulása jelentette. Legelső száma 1908. január 1-jén látott napvilágot, és 34 éven át – Babits Mihály haláláig (1941) – a magyar irodalom legmeghatározóbb központja volt. Főszerkesztőként Ignotius, a jelentős kritikus, hírlapíró jegyezte, szerkesztői Fenyő Miksa és Osvát Ernő lettek.

A zseniális szerkesztő, Osvát Ernő, kritikus volt és nem író, s így ítéleteiben sokkal tárgyilagosabb lehetett, szóba sem jöhetett nála semmiféle részlehajlás vagy féltékenység. Életében egyetlen kötete sem jelent meg, csak halála után adták ki barátai Az elégedetlenség könyvéből című kisterjedelmű aforizmáját.

A címlapon az első számtól kezdve mindvégig a Nyugat emblémájaként szerepelt Beck Ö. Fülöp Mikes-emlékérme, mely a bujdosó magyar irodalmat jelképezte, de azt is, hogy azért a tol és a mécses megmaradt.

A folyóirat címe egyben programot és kihívást is jelentett. Céljának tekintette a magyar irodalomnak a nyugati nagy irodalmak színvonalának emelését, s ez által határozottan szembe is fordult a félfeudális ország szolgai utánzásba süllyedt irodalmával, egész világképével, a harmincmilliós nemzetállam délibábját kergető optimizmusával. A Nyugat mindvégig az alkotói szabadság elvét érvényesítette, és ez a két szempont a magyar irodalom fejlődésének adott szakaszában egyet jelentett a polgári átalakulás, a haladás, a szociális reformok programjának vállalásával is.

A Nyugat rendkívül széles és változatos szellemi mezőnyt képviselt. A magyar irodalomban ismét a líra került előtérbe, a példakép a francia szimbolizmus, mellette helyet kapnak a szecessziós, impresszionista és naturalista törekvések is. A folyóirat folyamatosan megjelent a világháború éveiben, túlélte a háborút követő zűrzavarokat, az egymásnak ellentmondó politikai rendszereket. Osvát 1929-ben bekövetkezett halála után Babits Mihály határozza meg a Nyugat szellemét, arculatát, irányvonalát. 1929-1933-ig Móricz Zsigmonddal együtt szerkesztette a lapot, 1933-tól pedig Gellért Oszkár volt a segítségére. Babits halála a Nyugat halálát is jelentette, de csak részben, mert az Illyés Gyula által szerkesztett Magyar Csillag  külsőleg változatlan formában, a Mikes-emblémát is megőrizve a nagy előd folytatásának tekinthető.

A Nyugatnak nem volt egysége világnézeti arculata: a nyugatosokat sokkal inkább az fogta össze, amivel szembefordultak, amit megtagadtak.

Az első nemzedékbe olyan kiváló nagyságok tartoztak, mint Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kaffka Margit, Füst Milán, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Nagy Lajos, Szomory Dezső; a kritikusi gárdába tartozott Ignotius, Hatvany Lajos és mások.

A második nemzedék: a XX. szd első felében a Nyugat bocsátotta útjukra, csaknem kivétel nélkül, a fiatal írói tehetségeket. A ‘20-as években jelentkezett ún. második nemzedékbe tartoztak: Sárközi György, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Fodor József, Illés Endre, Márai Sándor, Németh László, Cs. Szabó László. Ez a nemzedék két részre szakadt, köreiben két irány alakult ki: egy népi és egy urbánus.

A népiek a népi hagyományokhoz kapcsolódó formanyelvvel, és a vidéki-paraszti élet motívumaira épülő tematikával fejezték ki mondanivalójukat (újságuk a Válasz).

Az urbánusok témáikat a nagyvárosi élet, a városi ember életérzései, a „modern világ” köréből merítették, és általában szívesen használták a különböző modern irányzatok formakincsét is (újságuk a Szép Szó). A két csoport éles vitát folytatott egymással. Az urbánusok provincializmussal, vidékiességgel, szűklátókörüséggel vádolták a népieket, akik viszont hajlamosak voltak arra, hogy egyedül önmagukat tartsák az igazi magyarság képviselőinek, és azt vetették az urbánusok szemére, hogy kozmopoliták, lebecsülik a hazafiasságot, a nemzeti érzést.

A harmadik nemzedék: a ‘30-as években a Nyugat támogatásával és elismerésével lépett színre a harmadik nemzedék. Nem hittek már abban, hogy a költő személyesen és közvetlenül beleszólhat a világ sorsának alakulásába. Irodalmat akartak, tisztán irodalmi eszközökkel. Csak néhány nevet említve: Jékely Zoltán, Vas István, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Zelk Zoltán, Szerb Antal, Örkény István, stb.