Ady Endre (1877-1919)

Ady messiásként robbant be a magyar szellemi életbe. Költői világát a maga személyisége köré építette fel. Ady kölotészete a századvég lírájából nőtt ki. E korszakban sorra jellentek meg a költészetet megújítani szándékozó törekvések, és első köteteiben még Ady is az ő követőjükként indul. A döntő lépést Ady a harmadik kötetével (az Új versekkel) tette meg, ekkor került a versvilág középpontjába saját személyisége. Versei gazdag összefüggő jelképrendszert alkotnak. Lehet külön látomásszerű tájversekről, szerelmes költeményekről, magyarság-versekről, háborúellenes költészetről, létharc-versekről stb. beszélni Ady költészetét illetően, hiszen e nagy témák egy-egy nagy szimbólumcsoport kapcsán jelennek meg. Költői nyelve egészen egyéni. Visszanyúlt a kuruc költészetig, az erdélyi írók hagyományaihoz, sőt a Biblia ősi fogalomvilágához is. A versritmust is megújította, az ősi magyar tagoló vers és a jambikus időmérték különös ötvözetét hozta létre. Költeményeit a köteteken belül összefüggő ciklusokba rendezte. A Nyugat című folyóirat vezéralakjaként stílusszintézist teremtett. Költészetében mindvégig meghatározó tényező a mítoszteremtő szimbolizmus.

Ars poetica és lírai önszemlélet

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akrata ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olan gőgös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani. Hangja csupa dacos ingerültség. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar, Góg és Magóg fia, ős Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság, de azt is tudta magáról, hogy mint költő sem hasonlítható össze senki mással. Ennek a hitnek az alapja éppen az volt, hogy átélte és művészi erővel fejezte ki a lét és a magyra lét minden fájdalmas korlátját, bűnét problémáját.

Az új versek előhangja a cím nélküli Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű költemény (1905)lírai ars poetica és programadás is egyben. Az első két versszak hasonló felépítésű: a kezdő sorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdésai követik, s már a költeméyn első felében megteremtik a mű egészének egyre fokozódótragikus-elszánt kettősségét, feszítő ellentétét. A kijelentő mondetok szimbólomai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást, az ősi múlt vállalását s egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdőmondatok tétova, engedélyt kérő félelmében egyenlőre csak a hazatalálás, a hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság feltörésének bizonytalan reménysége is. Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettől elrekesztett “keleti” magyarsággal azonos, s a versben megszólaló hangsúlyozza népével való sorosközösségét, különösen az első sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: “vagyok én”, “jöttem én”. Kívülről döngeti a kaput, falat, hogy bebocsássák, hogy elsírhasa népe sorsát. Ezért kíván betörni nyugatról új időknek új dalaival. Szembekerül az első két versszakban a “hiába” és a “mégis”: a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró szembeszegülés daca. Az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólumok révén még inkább elmélyül és kibontakozik. Góg és Magóg lázadó pogány fiát, “az új, az énekes Vazult” eltiporni akaró durva erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladását gátló hatalmával azonosul. Ezzel a hatalommal száll szembe a lírai én elszántsága. A negyedik versszakban megszólala lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. A hallmozott állapothatározókban kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan, jövendölészsreűen csendül meg az utolsó sorban a remény: az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz. A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő “új” szó. A vers egéyz jelképrendszeréből kiderül, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcslja a múlttal. Kulcsszóként négyszer fordul elő a “mégis” szó is. Az elhivatottság tudata és a reénytelenségnek kettőssége alapvető élménye lett a költőnek: a hangsúly a későbbiekben hol az egyikre, hol a másikra esik.

A hiábavalóság élménye és ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások (1907) című költeményében. A ynolcsoros versből árada afájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt a tragikus elbukást fokozza akétszer előforduló ezerszer számhatározó erős túlzása, a szóismétlésekból fakadó rímek fáradt egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; nemcsak megokolja, hanem el is mélyíti a reméyntelenségetés a céltalanságot: a megváltófdás vágyát hangsúlyozó üdv szót rögtön a nincs követi, a tevéssel pedig a semmi kapcsolódik egybe. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat, a magyar sivatag halálra ítél minden megváltási szándékot. A szomórúság méllyén azonban fölfedezhető a konok mégis-morál: a bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják megválltást ígérő küldetésüket. A stófák végi ráütő rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot.

Az Új versek legelső költeményének önérzetes, profetikus hangjára rímel a kötet záródrabjának, az Új vizeken járok (1905) címűnek művészi öntudata. Önmagával szemben a legmagasabb igényt állítja fel. Élete nagyszerűségének és sosrsszerűségének érzése szólal meg itt is, mint oly sok költeményben. A művészlét együtt jár a meg enm értettség árvságával, az otthontalansággal, a tragikus elhagyatotsággal. Átokvertnek érezte magát, mert érzékenységével, lelkének finom rezdüléseivel messze kiemelkedett kicsinyes, szürke, hérköznapi környezetéből.

A művész-magány, a próféta-magány nagy verse az Illés szekerén (1908) című kötet előhangja. Az ótestamentumi történetet használta fel aköltő a vers jelképrendszerében: Illés prófétát élete végén tüzes szekér ragadta az égbe. A művészek, a próféták érzékeny, kivételes, kiválasztott lelkek: sorsuk felemelően szép, de egsban tragikus is. Sorsuk szép, hizsen a tüzes szekerek kiragadják őket a hétköznapi lét földhözkötötségéből. A Illés-nép Ég felé rohan, izgató, különös szépségek felé, de útjuk mégsem vezet fel az Égbe, nem lesz osztályrészük a boldog megérkezés.

Ebből a léthelyzetből sírt fel a Szeretném, ha szeretnének (1909) bevezető verse. A megírás alkalmát a művész kitárulkozni vágyó meg nem értettsége szolgáltatta ugyan, de a költeméyn nem csupán egyetlen ember magányáról beszél, az általános emberi elhagyatottság, az elidegenedés is hangot kap benne. Az első versszak tagadásaiban még érezhetjük az elkülönülés arisztokratikus gőgjét, a második szakaszban is ott van a megközelíthatettlenség büszke kevélysége, noha nem egyedül a lírai alanyra vonatkoznak csupán a halmozott állítmányok: minden ember “fenség, észak-fok, totok, idegenség, lidésrces messze fény” mások elszigetelt megánya azonban nem tudja elhinteni az egyén tragikus árvaságát, s a költeméyn második felében, a “de” kötőszó után felzokog a panasz jajjszava, s halk sóhajként hangzanak el a mohó szeretetvágy óhajtó mondatai.

A vers jellegzetes alakzataként a strófákat záró sorismétlések tűnnek fel legelőször. Ezek az első két szakaszban még kemény határozottságot fejeznek ki a duplázással az utolsó kettőben inkább merengő tűnődéssel, halk ellágyulással telnek meg. Az indító versszak (senki) szavára sz utolsó egység (valakije) felel: a másoktól való rideg elzárkózottságot a valakihez való tartozás örök emberi vágyakozása váltja fel. Külön is figyelemre méltó a szöveg dísztelen puritánsága, mely az őszinteség, a keresetlenség illúzióját kelti fel. A rímek felét az azonos toldalékolás monotóniája csendíti össze, a másik felének alapja a szóismétlés. Alkalmi versként született meg a költőnek ez az alkotása: 1909. június 20-án Nagyváradon az újmagyrfestők kiállításán olvasta fel. A felolvasást döbbenetes csend fogadta.

A magyar Ugar víziói

Korszaknyitó kötetének versei mind arról vallanak, hogy Ady művészi törkvésekben és életformában messze szakadt már a feudális maradványokkal terhelt falusi Mo.-tól. Egy újfajta, kritikai jellegű nemzetszemléletet, hazaszeretetet tudatosított, amelyben egyszerre adott volt a szeretet gyöngéd és a bírálat indulatos érzése ugyan úgy, mint Berzsenyi, Kölcsei, Vörösmarty vagy Petőfi verseiven. Harca a szellem harca volt a szellem ellenes, tompa korlátoltsággal szemben.

Ez a keserű, támadó, nemeztostorozó indulat fejezősött kia az Új versek legfontosabb, a többit maga köré szervező ciklusában, A magyar Ugaron-ban. A költő szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mndenki pusztulásra ítéltetett. A ciklus címadó verse (1905) nem “tájleírás”, a szimbólumba átváltó metafórák sora nem egy vizuálisan elképzelhető konkrét tájat abrázol, sokkal inkább belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítő, cselekvésre izgató ellentétek található a költeményben: az elvadult táj, a vad mező szemben áll az ős, buja, szűzi földel, a szent humusszal: a szépséget jellképező illatával szerelmesen bódító virággal prdig a dudva, a muhar, a z égig nyúló giz-gazok, a vad indák kerülnek szembe. A képek és a jelzők egyrészt a negy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrászt az elkeserítően kopár valóság, az eldurvult, műveletlen világ leverő élményét fejezik ki. A versnek lefelémenő, aláhulló kompozíciója van. Az 1-2. versszakban még az egyes szám első személy, a lírai alany, az ébresztő, felfedező szándék az aktív, a cselekvő (gázolok, ismerem, lehajlok). Ezt jelzi a szépséget, a kultúrát, a világot számonkérő hetyke, még megabiztos felkiáltó kérdés is. A 3-4. versszakban már az Ugar válik cselevővé: az indarengeteg megmozdul, gyűrűzni kezd. A föld alvó lelkét ébresztgető virágot kereső s a régmúlt szépségeket idéző hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A hallmozott alany indít (a dudva, a muhar, a gaz), s a fokozásos igesor (lehúz, altat, befed) a vad mező végső győzelmét fejezi ki: az ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én sorsa az aláhullás, az züllés, a közösnségességben való elveszés. A süket csöndben akacagó szél irónikusan kíséri a nagyratörő szándékok, merész álmok elbukását. A (művész), a szellemi-leki életet élő érzékeny ember helyzete, az albatrosz-sors a ciklus többi versének is a közös témája. A szó megszokott értelmében nem politikai költemények ezek. Mindegyikben hangot kapa tiltakozó keserűség s a tehetettlenségből fakadó fogcsikorgató düh.

A művész tragédiájáról szól A Hortobágy poétája (1905) című költemény is. Az ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik itt is: a szimbolikus jelentésű művész-portré s a durva környetet kontrasztja. A Kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza, egyre inkább kiteljesedik. A művész rejtett belső életének rajzát felerősítik a vissza-vissza térő számneves túlzások (sok-sok, százszor, ezerszer) s a halmozások. Az első versszakban már ott rejlik az elkerülhetettlen bukás. A taszító érzelmi töltésű “csorda” szó puszta hangalakjában is és az ironikusan emlegetett (híres) magyar Hortobágy sejteti a vállalkozás lehetetlenségét: itt nincs szükség ilyen emberre. A csorda és a csorda-népek csak állati vegetációra képesek, a szívből nőtt szépség virág-voltát észre sem veszik: nem elpusztítják hanem (lelegelik). Tragikussá színezi az ellentétet az önálósult két rímszó lelkét – lelegelték: a lélek szavára rímként az állati durvaság válaszol. A művészet itt megsemmisül, senki sem tart rá igényt: a szent dalnok választékos szókapcsolata utal az elvetélt elsikkadt lehetőségekre. A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik, ez a scelekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás: eltemeti a nótát, káromkodik vagy fütyörészik. Beteljesedett a művész-tragédia: a szépség, adal elveszetta káromkodó, durva műveletlenségben. A Hortobágynak nem lehet poétája, illetve a poétasors itt az elnémulás.

A magyar Ugaron ciklust a kötetben közvetlenül A daloló Párizs versei követik: kiélezett kontraszt teremtődött így a szellemtelen, művészetellenes sivatag és a tűnékeny, messzi szépségek álmát megvalósító, daloló Párizs között. Az 1906-os második párizsi utazás már nem (tanulmányút) volt, hanem egyértelműen emigráció. A megérkezés üzenetét hozzta haza Párizs, az én Bakonyom (1906) című verse. A nyomasztó fenyegetettségtől szabadulva megpihent Párizs szívén, az ember-sűrűs gigászi vadonban, de a költemény még őrzi azt a belső riadalmat, hogy “bűnét”: a “lelkét”, “messze látását”, “hittszegését” megtorolhatja “pandúr-hada a szájas Dunának”.

Léda versek

Ady életformájában, szerelmi ügyeiben is más értékrendhez igazodott, mint az emberek töbsége. A polgárokat riasztó feltűnésvágy, az ún. perdita kultusz, Dosztojevszkij halhatatlan szánalmának félremagyarázása vola a forrása Az én menyasszonyom (1900) című versének. Ezt jóval Lédával való megismerkedése előtt írta Nagyváradon. Kesztyűt dobott azoknak az arcába, akiket megbotránkoztatott a táncosnővel veló viszonya, s provokáló daccal csttant fel a vers indításában a legfőbb gondolat:

Mit bánom én, ha utcasarkokrongya,

De elkísérjen egésza síromba

Szokatlan hang volt ez a magyar lírában a múltban a magyar szerelmi költészetből hiányzott az érzékiség, az érszéki forróság. A nagy szenvedély s az áhitaos életvágy szólalt meg a Léda-zsoltárokban. Valódi szerelem fűzte az asszonyhoz. Léda fétjes asszony volt, ráadásul zsidó nő, idősebb is a költönél. Léda is, Ady is túl sokat, mindent várt ettől a felfokozott érzéstől. Ilyen lobogással csak álmodni lehet, való életet élni nem. A csalódás rövidesen diszharmónikussá változtatta a kezdetben lázadó, ünnepi érzést, s napirenden voltak közöttük a súrlódások, féltékenykedések, perpetvarok. Elválások és egymásratalálások sorozata volt ez a szerelem. Így lett ez a viszony mindketőjük számára egyszerre üdvösség és kín, öröm és gyötrelem; olyan érzés, mely nem boldogságot ad, hanem izgalmat, olyan szüntelen feszültséget, melyből költeméynei táplálkoztak. Szerelmükbe a hiányérzet fészkelte be magát, állandó kísérője lett a hiábavalóság tudata s a halál hangulat. Nincs az örömnek egyetlen tiszta hangja ebben az érzelemben, s így a szerelem minden mozzanata bús, tragikus színt kap, mintha a szerelmesek mögött mindig ott állana a halál. Bonyolult, sok szálból összeszőtt, ellentmondásos és vígasztalan érzelem volt az övéké, de egyben megrendítő.

A diszharmonikus szerelem fő motívomai jelennek meg a Héja-nász az avaron (1905) című költeményben. Nem boldogságot, búfelejtő idilt sugallnak a jelképek, hanem vergődő nyugtalanságot, örökös mozgást, gyötrelmes fájdalmat és céltalanságot. A szerelmesek szimbóluma a ragadozó héjapár; a nász: dúló csókos ütközet, egymás húsába tépés. Bántó, kellemetlen hanghatások kísérik aszerelmi vágyat: víjjogás, sírás, csattogás. A második strófa bizonyítja, hogy nem csupán két meghatározott ember sajátos kapcsolatásról van szó, hanem a szerelmi érzésről általában, mindenfajta szerelem közös sorsáról. Ezt a diszhamónikus érzést tükrözi a külső forma is: a strofák páros rímű sorait  egy-egy visszhangtalan, elárvult, rímtelen sor követi. A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: a boldogságból a boldogtalanságba, az ifjúságból az öregségbe. S ez az út egyre gyorsul; ezt fejezi ki a mozgást jelentő igék cselekvésének fokozása: útra kelünk – megyünk – szállunk – űzve szállunk. A gyorsuó rohanás vége a megállás “valahol az Őszben”, a lehullás “az őszi avaron”, vagyis a halál, a pusztulás. Céltalanná, hiábavalóvá lett tehát a korábbi mozgás: a héjanász az őszi, élettelen avaron ér véget.

Baljós, szomorú hangulat uralkodik a két évvel később keletkezett Lédával a bálban (1907) című versében is. Sejtelems vízió fejezi ki a boldogtalanságot, az ifjúság és a szerelem elmúlásának tragikumát. Két féle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon ott áll a “víg terem” a maga harmóniájával, tavaszi-nyári színeivel és hangulatával, a szerelemnek még örülni tudó gyanútlan mátkapárjaival. A fiatalok boldogságával szemben megjelenik a testet öltött boldogtalanság. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen és a vígságon győz a feketeség, a szomorúság. A fiatalok sírva, dideregve rebbenek szét: a fenyegető elmúlás állt eléjük a táncoló halott szerlmesekben. A vers azt érzékelteti, sejteti: nincsigazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött ott lappang könyörtelenül a boldogtalanság. Minden szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágy és a teljes eggyé válás lehetetlensége, a vonzás és a taszítás kettőssége jelenik meg a léda versek csaknem mindegyikében. Az Örök harc és nász (1906) is a “várlak, kívánlak” s az “űzlek, gyűlöllek” paradoxonát méllyíti el. De minden meghasonlottság, diszharmónia ellenére a Léda-szoltárok hírdetik a társ utáni vágyat a menekülést valaki máshoz.

A Léda regénynek többszöri szakítási próbálkozás után végül is az Elbocsátó szép üzenet kegytlensége vetett véget 1912-ben. A szerelmes évek során Ady fölébe nőtt a lassan öregedni kezdő nőneks most hallhatatlanságának gőgős magasából küldte szavainak halálos ütéseit Lédának. Leszed róla minden díszt, mint egykor rárakott, s kíméletlenül kimondja, hogy szerelme már rég nem volt igaz, már régóta csak neki címezte az ékes Léda-zsoltárokat, a versek csupán kegyes csalásként szóltak hozzá. Ez az igaztalan költemény nemcsak egy asszony megtagadása, hanem az egész szerelemé is. Több korábbi versben is szó van arról, hogy minden nőben csak önmagát szerette, de most nyíltan odaveti: az ő szerelme “magam imádó önmagam imája”.

A hiányérzet versei

Ady nemcsak a megbotránkoztató szerelem merészségét vállalta, hanem azt is, amit mások nem mertek kimondani: a vér mellet az élet másik nagy mozgató ereja az arany, a pénz. Ady küzdve s elszántan kereste az emberhez méltó, tartalmas életet, de szembe kellet néznie azzal a lehetősséggel is, hogy a huszadikszázadi ember számára már nincsenek meg a megnyugvást és biztonságot adó, kikezdhetetlen értékek. Erről vall rövidségében díyztelen tömörségében is egyik legnagyobb bölcseleti költeménye, a Kocsi-út az ájszakában, 1909.augusztus 10. táján íródott. Az életrajz ismeretében lelhetünk mögötte akár valóságos élményt is: Nagykárolyból akéső éjszakai órákban indult haza Mindszentre zörgő rossz parasztszekéren. A fogyó hold ekkor valóban csonka volt, a táj elhagyatottan hallgatott, de a vers világában mindez jelképes értelmet kap, egy képzeletbeli, lelki tájat jelenít meg a költő.

Szándékoltan visszafogott, puritán a költemény szövege. A legfeltűnőbb poétikai kellék itt is a sorismétlés: mindegyik strófában két rövidebb (7 szótagos), sor fog közre két hosszabb (9 szótagos) verssort. Az ölelkező rímrendzsreben a két szélső a megismételt szó miatt tiszta rím, a két középső viszont művészi már-már virtuóz asszonánc. A vers a lírai én monológja. Az egyes szám első szemlyben megszólaló alany az első és a harmadik versszakban jelenik meg, a másodikban csupán a tények leltározása található. Csodálkozást, borrzongást kiváltó felismerések szólalnak meg az első strófa lehelkított falkiáltó mondataiban. A különösség elsősorban nem az állítmányokban kifejezett megállapításokban, hanem ezek mértékében rejlik, a Hold csonkább, mint máskor, az éjszakai táj jóval elhagyatottabb, a szomorúság is lehangolóbb. Az első szakaszban még szorongó levertség uralkodik: az egyén hangulata a lélekből árad. A sötétséghez a pusztaság, a kietlenség fázó érzése, illetve a teljes csend riadalma kapcsolódik. Az első versszak kísérteties, félelmet keltő idegensége a továbbiakban általánossá válik: a Hold csonkasága az egész világmindenségra rányomja bélyegét. Összetörten, szétesette, darabokban hever már minden. A harmadik stófában már a lélek jajjkiáltásaként hallatszik az eléőző sorokban kifejezett megrendűltség. A félig mély csöndből és félig lármábó összetevődő panaszos “jaj” szó kíséri az életből kifelé futó “rossz szekeret”, mely a halál felé viszi kétségbeesett utasát. A költemény a huszadik szászadi embernek azt az alapvető élményét sugallja, hogy minden érték és igazság bizonytalan, lehetetlen a beteljesülés, a boldogság elérhetetlen.

Halál versek

A halál, a halálvágy, az elmúlás nosztalgiája, a francia szimbolizmus a századvégi magyar líra e jellegzetes témája korán megjelent Ady költészetében is, a Vér és arany kötetben már önálló ciklust is kapott (A Halál rokona). A Léda-versek álandó kísérője lett a halál.

A végzetes testi betegség riadalma gyakran úrrá lett a költőn, s ilyenkor előtérbe nyomult a halál gondolta. Elgondolni sem lehet egészségtelenebb, a test és lélek energiáját jobban pusztító életmódot, mint amit Ady folytatott. Ahogy ő élt az nem volt más mint lassú öngyilkosság. Ezt maga is tudta, s állandóan lehangolt, rosszkedvű volt.

A Halál rokona (1907) című vers strófáiban makacsulismétlődik a “szeretem” szó, mintha valami szerelmi vallomás lenne. Visszájára fordul az élet megszokott értékrendje: a szent Halál szemszögéből az tűnt,fel szépnek, vonzónak, szeretetre méltónak, ami a közfelfogásban szánandó, ijesztő és szomorú.


Ars poetica és lírai önszemlélet Ady Endre verseiben

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gőgös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani. Hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne – véleménye szerint – a “magyar faj” és a “művész” legjellemzőbb és legnemesebb vonásai egyesülnek. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar, Góg és Magóg fia, ős Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság, de azt is tudta magáról, hogy mint költő sem hasonlítható össze senki mással. Ennek a hitnek az alapja éppen az volt, hogy átélte és művészi erővel fejezte ki a lét és a magyar lét minden fájdalmas korlátját, bűnét, problémáját.

Az új versek előhangja, a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én … kezdetű költemény lírai ars poetica és programadás is egyben. A “nagyvilágot” megjárt, Párizsból hazatérő s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költő lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése ez a vers, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése.

Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: A kezdősorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, s már a költemény első felében megteremti a mű egészének egyre fokozódó tragikus-elszánt kettősségét, feszítő ellentétét. A kijelentő mondatok szimbólumai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást, az ősi múlt vállalását és egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdő mondatok tétova, engedélyt kérő félelmében egyelőre csak a hazatalálás, hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság eltűnésének bizonytalan reménysége is.

Szimbólumok tartalmának megközelítése a mai magyar olvasó számára már magyarázatot igényel – Góg és Magóg neve több helyen is előfordul a Bibliában: mindkettő az istenellenes, Izraelt próbára tevő pogányság jelképe, de hatalmukat Isten el fogja pusztítani. Anonymus a magyarok őseivel azonosította őket. “Verecke híres útja” egyértelműen a honfoglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyaro. ny.-i kapuja, határállomása volt: itt ért a Duna magyar területre.

Ezeknek az ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettől elrekesztett keleti magyarsággal azonos, s a versben megszólaló hangsúlyozza népével való sorsközösségét, különösen az első sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: “vagyok én”; “jöttem én”. kívülről döngeti a kaput, falat, hogy bebocsássák, hogy elsírhassa népe sorsát. Ezért kíván nyugatról betörni az új idők új dalaival. A jelképek mélyén ott lappang népe megszabadításának, kiszabadításának vágya, új élettel, éj kultúrával való megváltásának óhaja, reménye is.

Szembekerül az első két versszakban a hiába és a mégis: a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró, szembeszegülés daca. S ellentétben áll a cselekedni vágyó “én” s a cselekvést megakadályozható “ti” is.

Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólum ok révén inkább elmélyül és kibontakozik. A “ti” tartalma a jelképrendszerben körvonalazódik: az énekes Vazult eltiporni akaró durva erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladást gátló hatalmával azonosul.

Ezzel a hatalommal száll szembe – még ha reménytelenül is – a lírai én elszántsága. – A 4. vsz.-ban a “de” ellentétes kötőszó után háromszor hangzik fel a “mégis”, megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. Halmozott állapothatározókban kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan, jövendölésszerűen szólal meg a remény: Az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz.

A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő “új”, ez a szó azonban nem a nemzeti hagyományokat tagadja. A vers egész jelképrendszeréből kiderül ugyanis, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal.

A hiábavalóság élménye s ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások c. költeményben. A nyolcsoros versből árad a fájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt a tragikus elbukást fokozza a kétszer előforduló “ezerszer” számhatározó erős túlzása, a szóismétlésekből fakadó rímek fáradt egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; nem csak megokolja, hanem el is mélyíti a reménytelenséget s a céltalanságot: a megváltódás vágyát hangsúlyozó üdv szót rögtön a nincs követi, a tevéssel pedig a semmi kapcsolódik össze. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat, a magyar sivatag halálra ítél minden megváltási szándékot. A szomorúság mélyén azonban fölfedezhető a konok mégis – morál: a bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják a megváltást ígérő küldetésüket. A strófák végi ráütő rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot.

Az új versek legelső költeményének önérzetes, profetikus hangjára rímel a kötet záródarabjának, az Új vizeken járok c. művészi öntudata. Önmagával szemben a legmagasabb igényt állítja fel. Élete nagyszerűségének és sorsszerűségének érzése szólal meg itt is, mint oly sok költeményben.


Ady Endre társadalombírálata és hazaszeretete

A Tisza-parton (1906)

Az orosz polgári forradalom felhívja a költõ figyelmét, hogy Magyarországon is változások kellenének. Politikai, gazdasági változások, mert országunk elmaradt. A vershelyzetbõl kiderül, hogy Ady Magyarországról ír. A Tisza-part Magyarország jelképe. A Tisza = jelen, Kelet, Mo. Gangesz = múlt, Nyugat, India kultusza, művelõdés. (Szembeállítás.) A sivatag szó a jelenlegi Magyarország helyzetét jelképezi. A sivatag terméketlen, kopár terület, de valaha termõ lehetett vagy azzá változtatható. A “durva kezek”-kel utal a politikai, hatalmi viszonyokra, amelyek gátolják a fejlõdést, a jelen ezért kilátástalan.

A magyar ugaron

Az ugar a magyar elmaradottságot jelentõ jelkép. A versben a kacagó szél a változásokat hirdetõ forradalom, vagy a költõ dühe, hogy a magyar ember hagyja magát ilyen körülmények közé süllyeszteni, és képes így élni. A mozgalmasságot jelképezi a “gázolok” szó: a költõ megpróbál változtatni a helyzeten. “Lehajolok”: nem érzi magát kívülállónak, felülrõl LEhajol, kívülállóként segít. “Lesem”: azt nézi, hogyan tudna segíteni szeretett Magyarországának.
Adyt hazafiatlannak titulálták, de költészetét végigkísérve látható, hogy milyen féltõ aggodalom élt benne szeretett hazája sorsa iránt. Ez megfigyelhetõ a FÖLSZÁLLOTT A PÁVA-ban is, amelyben a vármegyeház az úri Mo-t, a páva a forradalmi megújulást fejezi ki. Ebben a versben a forradalom eljövetelérõl ír, de nem derül ki, hogy ki vezesse azt. Az 1905-ös forradalomra való tekintettel demokratikus népforradalomra gondol. Ennek vezetõ erejét a parasztságban látja, errõl tanúskodik A GRóFI SZÉRÜN és a DÓZSA GYÖRGY UNOKÁJA című verse is. Korán felfedezi azonban, hogy a parasztság nem alkalmas erõ egy forradalom vezetésére, mert a valaha egységes osztály rétegekre bomlott. Ady kiutat keres a feudális magyar válságból. Változásra, forradalomra vágyik, felfedi a társadalom gondjait, de a jövõrõl nincsenek elképzelései. A parasztságban csalódnia kell. A költõ elõtt megoldatlan problémák halmaza áll, amelyek megjelenítésére a szimbólumot alkalmazza. Ady korszerűen értelmezi a hazafiságot, õ is szakít a korábban általános nemzeti dicsekvéssel, önelégültséggel. Ady hazafisága kínlódó, öngyötrõ érzés, ostorozó nemzetféltés. A költõ arra törekszik, hogy felmérje helyzetünket, lehetõségeinket Európában, s megfelelõ nemzeti tudatot alakítson ki. Így magyarság-verseiben is állandó kettõsséget érzünk. Magyarság-versei önismeretre, nemzeti válságérzék kifejlesztésére ösztökélnek (és a valóságos gondok megoldására).

Föl-földobott kõ (1909)

A költõ külföldi tartózkodásai, Párizs-járásai adják a vers alapmotívumát. Egyfelõl az elvágyódást, a menekülést, másfelõl a honvágyat, a szüntelen hazatérést rajzolja le a költõ. A “föl-földobott kõ”-metaforában a kérlelhetetlen természeti törvény, a nehézkedési erõ egyértelműségével fogalmazza meg idetartozását. A “Te orcádra ütök” kifejezésben egyszerre érzékelteti a kõ visszacsapódását a földre (s így képletesen a hazatérést), de Ady ostorozó szándékát is. A szeretet és a gyűlölet kettõssége ez, de gyűlölete is a felfokozott aggodalomból fakadó haragos indulat.

Nekünk Mohács kell

Ebben a versében annak ad hangot, hogy “nekünk Mohács kell”, mert csak a fenyegetettség emeli ki tunya mozdulatlanságából és vezeti a haladás útjára Magyarországot.

A magyar jakobinusok dala

Ebben a versben az önismeretre nevelõ hazafiság szólal meg. A címben máris jelzi, hogy a költõ számára a haza szeretete nem választható el a haladás képviseletétõl. Adynak azt a meggyõzõdését sugallja, hogy a megoldatlan társadalmi kérdések elõbb-utóbb nemzeti katasztrófához vezetnek. A változás igénye üvölt a versbõl, s ennek a változtatásnak a feltételét a duna-menti népek egymásra találásában jelöli meg a költõ. Az elnyomott népek erõinek összefogására hívja fel a figyelmet. A reménykedést érzékeltetik a nyelvi eszközök is. Hazaszeretete és társadalombírálata a háborúellenes verseiben is megtalálható.


Ady Endre tájversei

A XX. Századhoz közeledve Magyarország látszólag a fejlett Európa szintjéhez közelít, a főváros csodálatos épületektől pompázik, míg vidéken hallatlan az elmaradottság. A parasztok sorsa keserítő és tömegesen vándorolnak Amerikába. A tudomány, a kultúra, a képzőművészet és az irodalom ebben a korban nagyot fejlődött. 1877. november 22-én született, Érmindszenten a magyarok egyik legnagyobb és legtehetségesebb költője, Ady Endre. Kiskorában is jól fogott az esze, keveset tanult, gyakran elegendő volt a napi tíz perc és mindig jeles eredményeket ért el, csak matekból és németből kapott gyengébb jegyet. Sokat olvasott, Petőfi kötet mindig volt nála. Szülei büszkék voltak fiukra, azt várták el tőle, hogy visszaszerzi a család régi hírnevét, s már látták benne a leendő szolgabírót. A család ezekután úgy döntött, hogy az elsőszülött fiuk jogász lesz és beíratták a debreceni jogakadémiára. Itt az egész magatartásán látszott, hogy nem nagyon szereti, inkább foglalaskodott különböző debreceni lapoknál. Sokszor járta a világot és nagyon szeretett volna külföldön élni, de a szíve mindig visszahúzta Magyarországra. Első kötete 1899-ben jelent meg, Versek címmel és még ezt 11 követi.

Ady az ún. tájverseiben elszakad a feudális, falusi Magyarországtól. Szereti a hazáját, de viszont kritizálja is, bemutatja az ország negatív oldalát is (szegénység, elmaradottság, a kultúra hiánya stb.). A tájverseiben nem a táj szépségét írja le, hanem kifejezi azokkal kapcsolatos érzéseit, és a költészet temetőjének látja Magyarországot.

Az egyik legfontosabb tájverse a A Gare de l’Esten, aminek magyar fordítása A Keleti Pályaudvaron, 1906-ban jelent meg az Új versek című kötetben. Innen indul haza szomorúan, mert el kell hagynia a fejlett Párizst. A mű Párizst állítja szembe Magyarországgal, ahol Párizs egyértelműen pozitívabb, Magyarország daltalan, fagyos lehelet, hullaszag, elátkozott hely, ezzel szemben Párizs: dalol, mámor, csipkés, forró, illatos. Magyarországot a „temető” szóval illeti, otthon már írni sem tud, olyan jól, mint Franciaországban. Ebben megjelenik az Ady verseire jellemző epikus keret, hogy jön valahonnan és megy valahová, meghatározatlan térből és időből meghatározatlan térbe és időbe.

A Hortobágy poétája című vers a művész tragédiájáról szól. A vers szerkezete ellentétekre épül, a kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza. Ady egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról. „Kúnfajta”, tehát magyar, de elüt a többiektől. A vágyai elé akadályok gördülnek, szépet akar („virág nőtt a szívében”), ebben benne van: a halál, bor és a nő. A „piszkos, gatyás, bamba” jelzők fokozásos halmozása erősödő ellenérzést, indulatot érzékeltett. A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik, de ez a cselekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás, a szépség, a dal elveszett a káromkodó, durva műveletlenségben:

„Társakra s a csodára nézett,

Eltemette rögtön a nótát:

Káromkodott vagy fütyörészett.”

A magyar ugaron, az Új versek legfontosabb műve. Ez a vers nem tájleírás, a belső látásunkat ragadja meg. A címben szereplő ugar szó, azt a területet fejezi ki, amely nincs megművelve. Feszítő ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj szemben áll a szűzi földdel; a bódító virággal a dudva, a muhar kerül szembe. A képek és jelzők az egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítő kopár valóság, a műveletlen világ leverő élményét fejezi ki. Az 1. és 2. versszakban még az 1. személy, a lírai alany a cselekvő, a 3-4. versszakban az ugar válik cselekvővé:

„Vad indák gyűrűznek körül”

A költő buzdítja az embereket, hogy tegyünk valamit az országé. A költő a virágot keresi, ami már csak a múlt és csak az illata maradt meg. Az utolsó versszakban lévő halmozott alany („A dudva ,a muhar, a gaz”), és a halmozott igék („lehuz, altat, befed”) a vad mező végső győzelmét fejezi ki. A csöndben a szél is kacag ezen a tájon, amivel kifejezi a nagyra törő szándékok, merész álmok bukását.

A Tisza-parton című verse is az Új versek kötetben jelent meg. A műben két létező tájat ellentétben mutatja, az első versszakban a Gangesz partjait hozza ellentétben a Tisza-parttal. Az első szakaszban egy olyan álomvilágot ír le, ahol szeretne élni, a második szakasz a kiábrándító valóságos magyar földet mutatja. Ahol nincs szerelem („vad csók”), ahol az álmokat megölik („álom-bakók”). A művet egy költői kérdéssel fejezi be, „A Tisza-parton mit keresek?”, azért van itt, mert a szíve Magyarországhoz köti, mivel ő is magyar.

A lelkek temetője című verse a magyar földről ír. Temető a föld, a lelkek temetője, ahol a sok, kemény harcok miatt, vér ömlött valaha és ezért méreggé vált. A sok harc, nem élet, az anyák százszor boldogok, hogy vetélnek és nem születnek gyerekek ilyen életre:

„Itt a meddő a nagy gerjedés

S százszor boldogok a vetéltek.”

A harmadik versszakban kimondja, hogy hány ezren haltak meg itt, ez a föld nem hoz boldogságot senkinek többé, ez a föld átkozott. És hiába jön valaki aki meg akarja változtatni ezt a földet, Magyarország mindig ilyen fog maradni.


Ady szerelmi lírája és háborúellenessége

A futó és felszínes szerelmi kalandok után Nagyváradon lépett be életébe „az asszony”, az igazi szerelem, s ez fordulópontot jelentett költői pályafutásában is. Egy kivételes intelligenciájú, széles érdeklődési körű, az irodalom iránt fogékony, Párizsban élő magyar asszony, Diósy Ödönné Brüll Adél a Nagyváradi Napló hozzá eljutott számaiban felfigyelt Ady gyakori cikkeire és ritkán megjelenő verseire. Léda asszony, ahogy a költő elnevezte keresztnevét visszafelé olvasva, művelt és gazdag nagyváradi zsidó családból származott; férje nagykereskedő volt előbb Szófiában, később Párizsban. Diósy Ödönné 1903 júliusában már azzal a tervvel jött haza Nagyváradra, hogy kiemelje a fiatal költőt a vidéki város szűk lehetőségei közül, s magával vigye Párizsba.

Ady otthagyta az újságot, hazament Mindszentre franciát tanulni. Összegyűjtögette az utazás költségét, kapcsolatokat teremtett pesti lapokkal a majdani párizsi tárcák, cikkek, tudósítások számára. 1904 február elején érkezett meg Párizsba. A nyüzsgő nagyvárosban idegenül mozgott, franciául sem igen tudott még, de mellette volt egy izgatóan szép, szabadon gondolkodó, érzékeny és okos asszony, aki mindenben segítségére volt, betegségében is odaadóan ápolta.

Párizs, mely a szépség, a fényűző gazdagság, a modern kultúra szimbólumává lett a szemében, felszabadította költői tehetségét. Amit az új francia irodalomból megismert ekkor, az csupán néhány Verlaine- és Baudelaire-vers lehetett. Ezeket is Léda fordítgatta le neki, a nyelvi nehézségek szakadékain az ő gyengéd tapintata segítette át.

Egy évig élt Párizsban, 1905 januárjában jött haza. Feszült politikai légkör fogadta itthon. Ellenfelei érthetetlenséggel, erkölcstelenséggel és hazafiatlansággal, árulással vádolták. Az igazságtalan vádaskodások meggyűlöltették vele Magyarországot, és feldúlta menekült vissza Párizsba 1906 júniusában. Ott már nemcsak Léda szerelme várta, hanem az a Bakony is, ahol régi betyárok módjára megbújhatott üldözői elől. Most több mint egy évig maradt távol hazájától.

1904 és 1911 között hétszer járt Párizsban, de Lédával másutt, itthon is találkozott. Ezek a párizsi tartózkodások egyre rövidültek: a Léda szerelem lassan kezdett kihűlni. A Lédával való áldatlan viszony formálisan 1912 áprilisában szakadt meg.

Lédával a bálban

Az 1. versszakban ijesztő, majd idillivé váló társadalmi képpel nyit. A költő és szerelme ebbe az idilli helyzetbe tör bele törvénytelen kapcsolatával. Található benne egy tiszta rím ( pára-párra).

A 2. versszak költői kérdéssel kezd a társadalom által: „Kik ezek?”. Ők úgy vélik, csakazértis megmutatják kapcsolatukat, szerelmüket.

A 3. versszakban a társadalom megváltozik, elfordul tőlük. Ketten maradnak. Kiutálják őket, mégis tartják kapcsolatukat.

Héja-nász az avaron

Lédával való 11 éves kapcsolata kettős érzetű.

Az 1. versszakban rövidek a mondatok, mert szaggatott a kapcsolatuk. A vijjogva, sírva, kergetőzve szavak kettejük kapcsolatát jellemzi. Ősszel a kapcsolat kihűl, elmúlik.

A 2. versszakban a nyár eljöttével újra kezdődik a szerelem, az esetleges kibékülés.

A 3. versszakban ismét eljön az ősz. A kapcsolat ismét hideg lesz, bizonytalanná válnak.

A 4. versszakban egymást utálva, szidva, marva belepusztulnak ebbe a szerelembe.

Ambivalencia: két ellentétes érzelem megnyilvánulása ugyanazon személlyel vagy tárggyal kapcsolatban.

Sípja régi babonának

(Bujdosó magyar énekli)

A vers helyzetdal: a költő egy elbujdosni készülő , hazáját örökre elhagyó kuruc szegénylegény sorsába képzeli magát. A vesztett ügy katonája zokogja el a maga bánatát, a népe iránt érzett átkozódó szeretetét.

Az 1. versszakban a vásár kavargó, zajos forgatagában a már útrakész, menő félben lévő kuruc magányosan, halkan siratja bort iszogatva önmagát és a népet. A megcsalt remény, a kilátástalanság lesz úrrá rajta: fáradtan indul útnak, még célja sincsen.

A 2. versszak fokozza a hazától, a néptől való elszakadás fájdalmát. A bor mámora nem adott enyhülést. Veszendő lelkek kavarognak a menekülni kényszerülő szegénylegény körül. A fülébe sípoló nóta egyszerre fejezi ki a nép és a lírai hős kétségbeesését.

A 3. versszakban a tehetetlen kétségbeesés keserű átkozódásba csap át. A népet szabadságra méltatlannak tartja. Az igazságtalan vádaskodás valamivel megkönnyíti a hazátlanná válás kínjának átélését.

A 4. versszak igazolja a veszett néptől, veszett földtől való menekülés szándékának véglegességét. Ezért hat olyan végérvényesnek az utolsó sor: „Sohse nézek többet vissza”.

Emlékezés egy nyár-éjszakára

A világháború kitörésének éjszakáját eleveníti fel. Többször ismétlődik megállapítása, hogy „különös, különös nyár-éjszaka volt”. Hangja elkeseredett, a költőt nemcsak a háború kegyetlensége, hanem az emberek vérontásáért való lelkesedése is bántja. Elkeseredését jelzőkkel fejezi ki: „véres szörnyű lakodalom”. A háború kitörésekor az értéktelen emberek kerültek előtérbe, a becsületesek pedig a háttérbe szorultak. Ezt a tényt ellentéttel fejezi ki: „csörtettek bátran a senkik, / és meglapult az igazi ember”. Az elkeseredés tetőpontját a vers végén éri el, amelyet jelzői felsorolással érzékeltet a költő: „Egy világot elsüllyesztő rettenetes éjszaka”.


Ady Endre, a magyar szimbolizmus megteremtője

A XIX. szd. végének új hangot kereső magyar lírája Ady számára készítette elő a talajt. Az új törekvések az ő költészetében teljesedtek ki véglegesen, művészete mégis annyira más és eredeti, hogy neve irodalmunk történetében új korszak kezdetét jelöli.

1877 november 22-én született a Szilágy megyei Érmindszenten. Apja 70 hold körüli földön gazdálkodó „hétszilvafás” nemes, maga is paraszti sorban élt, és néhánycseléddel művelte földjét. Anyja, Pásztor Mária.

Iskoláit Nagykárolyban (piarista gimnázium), Zilahon végezte. Jó tanuló, rendszerető, pedáns diák volt, az önképzőkörben már kitűnt verseivel. Szülei jogásznak, közgazdászi pályára szánták, de újságíró lett, s ez maradt élete végéig „polgári” foglalkozása.

Első verseskötete 1899-ben Versek, a második 1903-ban Még egyszer címmel jelent meg. Diósy Ödönné Brüll Adél, egy párizsi kereskedő felesége volt. Nemcsak szenvedélyes szerelemmel ajándékozta meg Adyt, hanem utat nyitott neki Párizsban is. Ő ismertette meg Adyt az új francia irodalommal, művészettel. Ady Lédának nevezte szerelmét.

A Léda szerelem végetérte után 1915-ben feleségül vette Boncza Bertát, akit Csinszkának nevezett.

1906-ban jelent meg az első igai Ady kötet Új versek címmel. 1914-ig évente jelentek meg verseskötetei.

Ady bohém éjszakai művészéletet élt, és ennek köszönhette élete végéig kísérő vérbaját. Otthona nem volt, különféle szállodákban lakott. Életében az utolsó versesgyűjtemény 1918-ban jelent meg A halottak élén címmel. Az utolsó kötete csak 1923-ban jelent meg Az utolsó hajók címmel. 1919 január 27-én halt meg Budapesten.

További kötetei:

Szeretném, ha szeretnének (1909)

A Minden-Titkok versei (1910)

A menekülő Élet (1912)

A Magunk szerelme (1913)

Ki látott engem? (1914)

Góg és Magóg fia vagyok én…

Az Új versek című kötetben az első vers. A népdalokhoz hasonló, mert nincs külön címe, hanem az első sorral egyező.

Az 1. versszakban először a múltba tekint: Góg és Magóg pogány fejedelmek voltak. A költő hozzájuk hasonlítja magát. Visszatérve a jelenbe úgy érzi, nem kap elég elismerést és teret. Látja a nemzet hibáit, de nem tudja, van e joga szóvá tenni.

A 2. versszakban először a múltba tekint: a honfoglaló magyaroktól, a pogányoktól származtatja magát, akik visszasírták az ősközösséget és az egyenlőséget. Visszatér a jelenbe: Párizsból hozza az új nézeteket, de nem fogadják el.

A 3. versszakban a múltba tekint: A szenvedéseket is vállalná azért, hogy újra ősközösség legyen.  A jelenben: más nézetek is vannak, de a párizsi példa a követendő.

A 4. versszakban erőteljes kötőszóval kezd (de). Vállalja a negatív kritikát; eszméit győzelemre akarja vinni. Nemcsak a feudális nagyuraké az ország. Magyar lesz, ha a polgárság győzelemre kerül.

Magyaros, hangsúlyos verselésű. Keresztrímes (x a x a), időmértékes, jambikus szimultán vers.

A szimultán vers: egy időben egymástól távol eső eseményeket, tárgyakat, gondolatokat egyszerre, egy időben egy helyen említ meg.

A magyar Ugaron

A legtöbb versének címe három szavas. Ebben a versben a szimbólum az elmaradt Magyarország.

Az 1. versszakban a költő megpróbálja megismerni az országot. A valamikori gazdag tájon most csak dudva és muhar nő. Ő a jelenlegi negatív helyzetet ismeri. Szóismétléssel erősíti meg: „Ezt a vad mezőt ismerem/Ez a magyar Ugar”.

A 2. versszakban megkeresi az okokat. Úgy véli, hogy a föld érintetlen az új eszméktől, de benne lakozik a tehetség. Indulatszó, ellentét a kérdésben: „Hát nincsen itt virág?”. Amit szeretne, elérhetetlen.

A 3. versszak: a költő szerepe az, hogy eltapossák. Visszaemlékezik a középkorra, ami gazdag kultúrájú volt. Szép lenne visszahozni.

A 4. versszakban lelassul, lehalkul a vers. 3 főnév (dudva, muha, gaz) és 3 ige (lehúz, altat, befed) fokozódik. A költőt kinevetik, és élnek tovább az elmaradt kultúrában.

Rohanunk a forradalomba

A „véres csütörtök” eltiprása, a pesti nép májusi tüntetésének brutális vérbefojtása még inkább kiélezte a forradalmi helyzetet. Adyn most nem lett úrrá a csüggedés, sőt elszántsága, a népbe vetett hite csak megerősödött.

Ennek a költeményének a legfőbb mondanivalója az új, győztes forradalom bizonyossága, az a meggyőződés, hogy a véres megtorlás ellenére minden készen áll az újrakezdésre. „S ha most támadunk, le nem vernek”- kiáltotta a néppel azonosuló költő többes szám első személyben az első versszak utolsó mondatában. Mindenütt „isteni robbantó kedv” érezhető, „Budapestnek futós utcáin/S falvak csöndjében dühök remegnek”. A Sors rendelése az elkerülhetetlen társadalmi változás. Az ötödik versszak hétszeres halmozása nemcsak a visszahúzódó erők sokaságát, hanem egyben tehetetlenségét is érzékelteti: feltartóztathatatlan a közeli robbanás. Ady lelkes víziójában a forradalom idealizált elképzelése egybemosódik a bűntől való megtisztulással. A hosszú vers végén összegződik a részletekből levonható tanulság:

„Csönd van, mintha nem is rezzennénk,

S rohanunk a forradalomba.”