A reneszánsz irodalom kezdetei Itáliában és hazánkban

A reneszánsz

Olasz városállamok

A társadalmi változások a feudalizmus felbomlásához és a kapitalista rend megszületéséhez vezettek. A gazdasági fejlődés lehetővé tette a polgárság kialakulását. Ez legkorábban Észak-Itáliában bontakozott ki, ahol a nagyobb városok a kézművesség és kereskedelem központjaivá váltak. A városi polgárság lerázta a feudalizmus bilincseit, s önálló városokká szerveződtek, pl.: Firenze, Pisa, Genova. Ezek közül az egyik legjelentősebb Firenze volt, melynek virágzó ipara, híres bankjai, fejlett kereskedelme volt. A leghíresebb bankárfamília a Medici-család volt.

Reneszánsz és humanizmus

Az olasz városállamok polgársága új életformát alakított ki, új eszméket kezdett magáévá tenni. Az életet szabadon akarta élvezni, boldogan fedezte fel újra mindazt, ami a földi életet széppé, teljessé teszi. Megnőtt az egyéniség szerepe, eltűnt a középkorra jellemző névtelenség. A meggazdagodott polgárság életfelfogásának igazolására feltámasztotta az ókori  görög és római kultúrát: visszhangra talált benne az antik műveltség emberközpontúságára, az antikvitás, mint követendő minta volt ekkoriban. Az ember újra felfedezte önmagát, s minden dolgok mértéke és végső célja ismét az ember lett. Az antik kultúra újjászületése miatt reneszánsznak nevezzük a nyugat-európai művelődéstörténetnek azt a korszakát, mely kb. 1300-1600-ig tartott. A francia renaissance szó jelentése újjászületés. Az új kultúra, az új világszemlélet nem jelenti a középkor megtagadását, inkább a középkor bizonyos világi törekvései erősödtek fel benne. A középkor és a reneszánsz összefonódása egyes kutatókat arra indított, hogy kétségbe vonják a reneszánsz önálló létezését.

A reneszánsz nemcsak egy művelődéstörténeti korszak, hanem a művészeteknek ebben a korban érvényesülő egyetemes stílusirányzata is. A humanizmus a reneszánsz szerves része, a reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti. A humanizmus klasszikus műveltséget, tudós magatartást is jelent. A humanizmus nem volt filozófiai irányzat, vagy eszmerendszer, hanem egy olyan kulturális és oktatási program, amely a klasszikusok tanulmányozását tűzte ki céljául. Fokozatosan latinra fordították a görög irodalom anyagait, pl.: Homérosz, Szophoklész műveit is. A humanisták tanulmányozták a latin nyelvtant, helyesírást, a retorikát, az antikvitás mitológiáját, mivel erénynek tekintették a felhasznált klasszikus idézeteket, mitológiai utalásokat. A humanisták a klasszikusokhoz való visszatérést kiterjesztették a Biblia vizsgálatára is.

Képzőművészet és zene

A reneszánsz idején rohamos fejlődés jellemezte a különböző művészeti ágakat. Vezérelve a természet utánzása, célkitűzése a harmonikus emberideál megformálása lett. Ekkor születtek az önálló arculatú, összetéveszthetetlen művészegyéniségek, igazi szellemóriások. A bibliai témákat újszerű, evilági szellemben dolgozták fel a festők. Tanulmányozták az anatómiát, s legnagyobb diadaluknak a perspektíva (távlatfestés)
elméletének kidolgozását, a térbeliség kifejezési technikájának felfedezését tekintették. A szobrokról lehullt a lepel.

Petrarca

Francesco Petrarca az itáliai reneszánsz első nagy képviselője. A hagyomány szerint az avignoni templomban látta meg az asszonyt, kit Laurának nevezett el. Nem hozzá, nem róla, hanem lelki szenvedéseiről szólnak a versei, melyet a Daloskönyvben foglalt össze. A vívódó lélek kitárulkozása a Daloskönyv legmodernebb vívmánya: az író önmagába fordul. Petrarca teremtette meg a reménytelen szerelem évszázadokon át érvényes formuláját.

Daloskönyv

A Daloskönyv 162. költeménye a Ti szerencsés füvek… kezdetű szonett. A szonett műfaja II.Frigyes szicíliai udvarában született meg. A szonett 14 sorból álló, 4 szakaszos vers: az első két versszak 4-4, a harmadik és a negyedik 3-3 soros. Eredetileg két különböző szerkezeti egységet alkotott: rendszerint ellentétet, szemben álló motívumokat tartalmazott, de Petrarca feloldta a hagyományos szerkezeti elemeket. Természet és szerelem uralkodik Petrarca világában.

A magyar reneszánsz

A 15. századi Magyarországon még nem volt erős, fejlett polgárság; a reneszánsz kultúra, a humanista világnézetek csak egy maroknyi értelmiségi, főleg tudós főpapi csoporthoz juthatott el – ezek tagjai tudtak ugyanis latinul. A reneszánsz műveltség irodalmi termékei majd csak a következő – 16. – évszázadban terjednek el szélesebb körben magyar nyelven.

Janus Pannonius

Janus Pannonius 1434-ben született. Magyar költő, akit ismert és elismert Európa. Verseit latinul írta.

Búcsú Váradtól

A költő Ferrarából vakációra tért haza, s szabadságát Nagyváradon töltötte. Innen hívta Budára nagybátyja, s ez az alkalom ihlette versírásra. Ez a búcsúvers az első, magyar földön született humanista remekmű. Valódi élmény áll mögötte, s nem terhelik túl mitológiai utalások sem. A búcsúzás mindig összetett élmény; ez az ellentétes hangulat jellemző a költeményre. A vers egészét a különböző motívumok és értékek szembeállítása határozza meg. A jövő, a jelen és a múlt folyamatosan keresztezik egymást a gyors, pattogó ütemű költeményben. Az 1. versszakban félelmét érzékelteti, a 2. és a 3. versszakban feloldódik a költő szorongó hangulata. A további versszakokban megjelennek a város elválást megnehezítő értékei: a gyógyforrások, a könyvtár, a híres királyszobrok, Szent László, a hős lovagkirály emléke. Az utolsó sorokban az indulást tovább már nem halogatható költő könyörgése szólal meg: Szent László pártfogó segítségét kéri az utazás alatt. E búcsúvers a humanista ember értékrendjét is kifejezi, rávilágít arra, mitől fáj a legjobban elszakadni.

Mikor a táborban megbetegedett

Janus Pannonius elégiái megtelnek személyes líraisággal: az egyre súlyosbodó betegség miatt panasszal, halálfélelemmel. A reneszánsz kori elégia csendes szomorúságot, bánatot, fájdalmat fejezett ki. Ekkor már az antik mitológiai kelléktár szerepe is módosul: a legszemélyesebb érzelmek kifejezőeszközévé válik. Janus Pannonius részt vett egy hadjáratban, de a költő gyenge szervezete nem bírta a tábori életet, ezért
súlyosan megbetegedett. A verset egy ellentét indítja: a költő és katona szembeállítása. A láz juttatja eszébe Prométheuszt, de itt nem jótevőként szerepel, hanem minden földi baj okozójaként. Ezután feleleveníti az aranykort, amikor még ismeretlen volt a szenvedés. A boldog kort a negatív és pozitív költői festés váltogatásával ábrázolja. Különböző érzelmek hullámzása lendíti tovább a verset az önvádon, majd önostorozáson át. A késő bánat hangulata következik: barátai hiába intették, nem hallgatott az okos szóra. A tüdőgyulladás, a testi gyötrelem realisztikus, részletesen pontos leírása áll a mű középpontjában. Ifjú életéért könyörög, élni szeretne, mert mint Apolló papjának joga van az élethez. De hiába rimánkodik, érzi, hogy itt a vég; ettől kezdve megható búcsúzássá válik a költemény. A búcsúzás fájdalmát enyhíti, hogy édesanyja nem élte meg halálát. De nemcsak a fiatal költő haláltusája ez, sokkal inkább a költőé, aki nem szeretné, hogy testével együtt neve is feledésbe merüljön. Kijelöli sírjának helyét és megfogalmazza sírfeliratát is. Végül reneszánsz költői öntudat szólal meg versében: legfőbb érdeme, hogy meghonosította a Duna táján a humanista költészetet.

Saját lelkéhez

1466-68 között született a Saját lelkéhez című kétségbeesett elégia. A költő a halált várja, mint végső enyhületet; az öntudatlan állatok boldog léte után vágyódik. A költemény újszerűsége, hogy saját lelkét szólítja meg a költő, így emlékezik vissza saját múltjára: földre tartó útja közben a bolygók, csillagok értékes emberi tulajdonságokkal ruházták fel. A földi lét, a jelen azonban tűrhetetlen állapot: “csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy.” Inkább legyen akármilyen öntudatlan állat, hiszen a földön a legboldogtalanabb sorsa az embernek van.

Az angol reneszánsz

Anglia a 16. század végére Európa nagyhatalma lett. Az angol polgárság gyarmatosításba kezdett, gazdagsága rohamosan nőtt. A gazdasági sikerek, a jólét emelkedése kedvezett a tudományok és az irodalom fejlődésének; új színházak is épültek. A kultúrának ezt a század végi virágzó korszakát nevezzük angol reneszánsznak.

Shakespeare

Az angol s az újabb kori európai irodalom talán legzseniálisabb drámaírója William Shakespeare. Tehetséges drámaíró elődök sorából emelkedett ki; közülük meg kell említeni Thomas Kyd-ot, Ben Jonson-t és Christopher Marlowe-t.

Shakespeare színpada

Színpada a középkori színjátszásból fejlődött ki. Az antik görög drámai követelmények nem voltak ismeretesek. A reneszánsz dráma nem ismerte a hangulati egységet. Jellemzői a helyszínváltoztatás, különböző helyszínek, a tér és idő szabad kezelése. Nem alkalmazkodott semmiféle merev szabályhoz. Középkori drámafajták: misztériumdrámák (mirákulum, moralitás – bibliai történetek), a szimultán színpad (egymás alatt és felett), kocsi-színpad (kocsin).

A Globe színház

1599-ben épült, hármas beosztással. Az előszínpadból (szabadban játszódó), a hátsószínpadból (épületekben történik) és a felsőszínpadból (magasban) állt. Nem voltak díszletek, egyfolytában játszottak, s színekre tagolódtak a drámák

Rómeó és Júlia

Középpontjában a szerelem áll: a fiatalok akaratlanul is szembekerülnek a régi erkölcsökkel, önkéntelenül a reneszánsz szabadságvágy hordozói lesznek. A rendkívüli erejű szenvedély emeli őket tragikus hőssé, s a mű egészén végigvonul a halál és a szerelem összefonódása. Az egyik oldalon a feudális anarchia erkölcsi rendje áll, mely még erős ahhoz, hogy az újat eltörölje. A másik oldalon az új, reneszánsz erkölcsű szabadságvágy áll. A Rómeó és Júlia nyelvét a szójáték, a humor és a rímek gyakorisága jellemzi. Azt teszi mindenki – ahogy a helyzetek parancsát megérti vagy félreérti – amit a legjobbnak hisz.

Legenda és probléma

Az ártatlanság fantasztikus kalandja: tipikus vígjátéktéma. A romantikus szép komédia azonban hamar véget ér, tragikus hirtelenséggel. S ki ebben a bűnös? Senki. Csak azt teszi mindenki – ahogy a helyzetek parancsát megérti vagy félreérti – amit a legjobbnak hisz. S vajon milyen tragédia az, amelyben senkit sem terhel erkölcsi felelősség? A korai tragédiákon túl és a nagy tragédiákon innen a Shakespeare-i tragédia egyedi, átmeneti változata; már nem kezdetleges, de nem is végleges.


A fiatalság drámája

Mi a csoda? A szerelem első látásra: a szerelmesek az első találkozáskor szonettformában társalognak. Ebben a darabban csak a fiatalok számítanak. A vénemberek képviselői a két ádáz családfő: komikus figurák, olykor talán félelmetesnek látszanak, de valójában ártalmatlanok. A süvölvény titánok nem férnek a bőrükbe; még nincs dolguk, csak végzetük. A színpadon a szerelem három változatát tanulmányozhatjuk. Bemutatásuk sorrendjében: először arról értesülünk, hogy Rómeó Rózáért eped, aztán arról, hogy Páris megkéri Júlia kezét. Az előbbi vonzalom túlságosan légies, az utóbbi túlságosan gyakorlatias: a partnerek egyik esetben sem jutnak szóhoz. Rómeó eszményít és sóhajtozik; világfájdalma, bár átérzett, mégsem eredeti, ezért komikus- Páris a Vénusz-mázas bókokat dekorációként használja a kész tények megszépítésére; egyébként a papának udvarol. Megfontolt ember: helyezkedik és kivár. Amikor Júlia véletlenül Rómeóval találkozik, és szükségképp lángot vet a harmadik féle szerelem, az igazi, az újszerű, mely egyszerre valóságos és misztikus.

A felnövés próbája

Rómeó és Júlia (mint klasszikus regényhősök) egyénített típusok. Egy rendes fiú, egy kedves lány. Van azonban bennük, mint minden normális fiatalban, valami “veszélyes” erő, életvágy, életre-készség.

A felnőtté válás katasztrófája

Magunkra találhatunk-e a felnőttek világában? A dráma időzítéssel demonstrál: az esküvő és a nász közé beiktat egy kettős gyilkosságot és egy második eljegyzést. Hiába mesterkedik a vaskosan jószándékú Dajka és a szentéletűen fondorlatos Lőrinc barát; csak az egyházi áldást és a nászéjszakát tudják kimódolni, a happy end-et már nem. A végkifejlet feltartóztathatatlan. Egy-egy pillanaton múlik minden. A szerelmesek boldogan élhetnének, ha Shakespeare csupán a polgári házasság praktikumát vizsgálná. De nem ezt teszi, feláldozza őket. Az eleven mítosz mindenkor vért kíván, újrateremtéséhez elmaradhatatlanul hozzá tartozik a veszteség, az emberáldozat. A csoda ezzel lesz teljes, és csak így lehet örök.

Júlia, a kamaszhősnő

Júlia lételeme a magánélet: a szerelmes lélek története. A gyermeklány az elragadtatások és megpróbáltatások során küzdeni és áldozni képes asszonnyá érik.

Rómeó, a kamaszhős

Mint szerelmese, ő is a polgári házasság hőse és mártírja. Szerepe Júliáénál nagyobb és cselekményesebb, de figurája halványabb, egyénisége árnyalatlanabb. Főhőssé a viszonzott szerelem csodája avatja. Érzelmeit követve cselekszik, nem tragikus alkat. A gyors helyzetváltozások korán érlelik mélázó aranyifjúból felelősséget viselő felnőtté. Mégis fiatalos tehetetlenséggel öleli magához halálát.


Júlia dajkája, a mindentudó szerelmi közbenjáró

Cserfes szerepében Mercutio párja, de vele ellentétben a szerelem belső köréhez tartozik. A komikum határain belül mindent tud a valóságról; a tragikumot azonban nem hajlandó tudomásul venni. Így lesz “praktikus” tanácsával végül a szerelem árulója, akit megvetéssel maga mögött hagy a végzetébe induló Júlia.

Lőrinc barát, a tudós lelkiatya

A Dajkához hasonlóan a titkos nász leleményes szervezője, de őt magasztos erkölcsi elvek és távlati célok vezetik: a törvény révébe akarja segíteni a veszedelemben sodródó fiatalokat, s egyben békét közvetíteni a viszálykodó családok között. Hogy lépést tartson a végzettel, mind kétségbeesettebb eszközökhöz kénytelen folyamodni, végül megfutamodik előle, és ő is magára hagyja Júliát. Aztán már csak mesélő, bűnbánó, kárvallott kommentátor.


Reneszánsz képzőművészet és zene

A reneszánsz idején Itáliában és Itálián kívül is rohamos fejlôdés jellemezte a különbözô művészeti ágakat. A Mediciek Firenzéjében – a 15. században – elsôsorban a képzôművészet vált az új gondolati és érzelmi tartalmak legfôbb hordozójává. Vezérelve a természet utánzása, célkitűzése a harmonikus emberideál megformálása lett. A középkori művészet személytelensége után megjelentek az önálló arculatú, összetéveszthetetlen művészegyéniségek. Igazi szellemóriások, rendkívül sokoldalú tehetségek alkottak egymás után és egymással egy idôben.

A középkorból örökölt hagyományos bibliai témákat újszerű, evilági szellemben dolgozták fel a festôk, s emellett mind nagyobb szerepet kaptak az antik mitológia témái is. – Az élethűbb ábrázolás érdekében elmélyülten tanulmányozták az anatómiát, s legnagyobb diadaluknak a perspektíva (távlatfestés) elméletének kidolgozását, a térbeliség kifejezési technikájának felfedezését tekintették. A szobrokról lehullt a lepel: szabadon gyönyörködtek az emberi test szépségében. Az építészetben a gótikus függôleges tagoltságot felváltotta a vízszintes tagoltság erôs hangsúlyozása.

Az új kor elsô nagy festôjének Giottót (dzsottó – ?1266-1377), Dante barátját tekintik. Freskóin az alakok szabadon mozognak, tér van köztük, az elosztás levegôs, a kompozíció harmonikus (Krisztus siratása; 1306). A firenzeiek 1334-ben a negyedik évtizede épülô katedrális harangtornyának építésével a festô Giottót bízták meg, aki nem volt tanult építész. Festôi módon oldotta meg feladatát: a tervezésnél számításba vette a perspektivikus torzulást is, s ez egészen új jelenség volt ekkor.

Giottót – csak a legjelentôsebbeket említjük – Masaccio (maszaccsó – 1401-?1428), Fra Angelico (fra andzselikó – 1387-1455), Filippo Lippi (1406-1469) követte. Botticelli (botticselli – 1466-1510) a Medici-kor ünnepelt művésze volt. Egyik leghíresebb festménye, a Venus születése az emberi test szépségét és az élet élvezésének újjászületését hirdeti. A tengerbôl kiemelkedô istennô a szépség megjelenését jelképezi a földön.

A 16. század eleje nemcsak az itáliai, de minden idôk művészetének egyik legdicsôségesebb korszaka. Ekkor alkották remekműveiket Leonardo, Michelangelo, Raffaello, Giorgione, Tiziano, a német Dürer, Holbein és más nagyok. Az olasz mestereket már kevesebb szál kötötte Firenzéhez; a művészetek központja a reneszánsz pápák tékozló becsvágya következtében részben Rómába, részben a gazdag kereskedôvárosba, Velencébe helyezôdött át. Leonardo da Vinci (vincsi – 1452-1512) fôműve, az Utolsó vacsora, Milánóban látható, a titokzatos mosolyú Mona Lisa még Firenzében készült. – Raffaello Santi (szanti – 1483-1520) a Vatikánban a pápák lakosztályait díszítette freskóival, s Michelangelo Buonarroti (mikelandzseló – 1475-1564) a római Sixtus-kápolnát (szixtusz) festette éveken keresztül: az oltárképül szolgáló Utolsó ítéleten Krisztus – akit addig kiálló bordájú, elgyötört, légies alaknak ábrázoltak – egy antik atléta izmaival rendelkezik. Michelangelo tervezte az új Szent Péter-templom kupoláját is. Mégis szobraira volt a legbüszkébb. 26-28 éves korában faragta ki egy márványtömbbôl azt a szobrát, amely Firenze és a reneszánsz ember jelképévé vált, a Dávidot. A szobor a küzdelem elôtti feszült pillanatban ábrázolja az erejében és eszében bízó ifjút, aki magabiztosan készül szembeszállni a barbár óriással, Góliáttal. Öregkori szobrai, befejezetlen alkotásai (rabszolgaszobrok) már a reneszánsz végét, a társadalmi fejlôdés elakadásával bekövetkezô, tragikus konfliktusokkal terhes új idôszakot jelzik. A firenzei Medici-síremlékek jelképes szoboralakjai (Éj, Nappal, Est, Hajnal) Michelangelo legérettebb alkotásai.

Velence két nagy festôegyénisége Giorgione (dzsordzsóne – ?1478-1510) és Tiziano (ticiánó – 1485-1576) volt. Közép-Itália reneszánsz festôi a tökéletes kompozícióval, a gondosan kiegyensúlyozott elrendezéssel teremtették meg képeiken az új, magas szintű harmóniát, a velenceiek viszont a fények és színek szerencsés alkalmazásával értek el egységes képhatást. – Egy égiháború kísérteties fényei járják át Giorgione A vihar című képét, melyen a táj, elôtérben a szereplôkkel – talán legelôször a művészet történetében – több immár egyszerű háttérnél: önnön jogából, önmagáért van a képen mint a festmény tulajdonképpeni témája. – Tiziano kevésbé törôdött a kompozíció merev szabályaival, és pusztán a fény, a levegô, a színek segítségével teremtette meg képei egységét. Kortársai portréi (arcképei) miatt becsülték a legtöbbre. Egyházi és a világi hatalmasságok versengtek egymással, hogy megfesse arcképüket (III. Pál pápa Alessandro – alesszandró – és Ottavio Farnese – farnéze – társaságában; 1546). – Correggio (korreddzsó – ?1489-1534), a pármai festô még Tizianónál is jobban kihasználta azt a felfedezést, mely szerint a színek és a fények igen hatásosan ellensúlyozhatnak tömegeket is: fölényes biztonsággal bánt a fényhatásokkal (Jézus születése; 1530).

Az építészek is új utakat kerestek. A 15. század elsô évtizedeiben néhány fiatal művész összefogott azzal a feltett szándékkal, hogy félredobják a hagyományokat, és megteremtik az új művészetet. Vezetôjük Filippo Brunelleschi volt (brunelleszki – 1377-1446). A firenzeiek kívánságára még nyolcszögletű gót kupolával fedte be a dómot, de aztán Rómába utazott, és ott tanulmányozta az antik épületek romjait. Nem lemásolni akarta az ókori épületeket, hanem olyan új stílust kívánt kialakítani, amelyben szabadon felhasználhatja az antik formákat, és új szépségeket, új harmóniát teremthet. Brunelleschi elérte, amit akart: új korszakot nyitott az építészetben. ž tervezte a firenzei Pazzi család (pacci) híres kápolnáját (1430 körül). – Természetesen lakóházakat is terveztek Brunelleschi stílusában. Jellegzetes reneszánsz épületek Firenzében a Rucellai- (rucselláj – tervezte Alberti, 1460 körül), a Medici-Riccardi- (medicsi-rikkardi – Michelozzo – mikeloccó – tervei szerint, 1460), a Strozzi- (sztrocci – Maiano tervei alapján, 1507) és a Pitti palota (Brunelleschi tervezte; a fôépületet a 16. században fejezték be).

Nyugat- és Közép-Európában más utat járt be a reneszánsz. A művészetek itáliai típusú kivirágzásához hiányzott a társadalmi háttér, hiányoztak a reneszánsz önbizalmával rendelkezô férfiak. Az Alpoktól északra sokkal erôsebb volt a gótikus hagyomány, mint délen – Itáliában nem is volt igazán fejlett gótikus építészet a milánói dómtól és Velence sajátos, bizáncias gótikájától eltekintve. A reneszánsz Itálián kívül a gótikával egy idôben, a gótikával összefonódva létezett. Franciaországban, Angliában, Németországban olyan templomok, épületek láthatók, amelyekben a boltíveket támasztó pilléreket úgy alakították át oszlopokká, hogy oszlopfôkkel egészítették ki azokat; a gótikus ablakok kôcsipkézetét is érintetlenül hagyták, csak csúcsíveiket kerekítették le.

A tudományosan megszerkesztett perspektívát és az anatómián alapuló emberábrázolást az olasz művészek dolgozták ki a 15. század folyamán. Az “északi” festôk, mint Dürer vagy az idôsebb Pieter Bruegel (piter brôhel) kénytelenek voltak Itáliába menni, hogy több-kevesebb sikerrel ellessék az olaszok titkait.

A kor legnagyobb német művészének, Albrecht Dürernek (1471-1528) rézkarcai sikeres summázatát adják a reneszánsz vonzásába kerülô gótikus művészetnek (Ćdám és Éva, 1504).

A 16. század folyamán az északi országokban megkérdôjelezték a festészet létjogosultságát. E nagy válságot a reformáció hozta magával. A protestánsok ellenezték képek és szobrok elhelyezését a templomokban, “pápista bálványimádásnak” tekintették az ilyesmit. Gyakorlatilag az arcképfestés és az életképfestészet virágzott. A portréfestészet egyik legnagyobb alakja volt ekkor a német Hans Holbein (hans holbejn – 1497-1543): hűen, minden aggály és hízelgés nélkül ábrázolta azt, amit látott (Georg Gisze, német kereskedô Londonban, 1532).

A németalföldi flamand festôk már a 15. században is elismert mesterei voltak a mindennapi élet jeleneteit ábrázoló alkotásoknak, az ún. zsánerképeknek. A 16. századi flamand zsánerfestészet legnagyobb művésze az idôsebb Pieter Bruegel (?1525-1569) volt. Egyik legtökéletesebb munkája a parasztlakodalmat ábrázoló híres festmény (1565 körül). A sok szellemes megfigyelésnél, a bôven áradó anekdotázó kedvnél is bámulatosabb Bruegel páratlan komponáló készsége, mellyel elejét veszi, hogy a kép túlzsúfoltnak, zavarosnak tessék.

A 14-15. században Európa szellemi arculatával együtt a zenei ízlés és gondolkodásmód is erôsen megváltozott. A világi műfajok közül az egyik legnépszerűbb ekkor a villanella (eredetileg falusi nóta, parasztdal). Ez kórusdal: négy szólama kitűnôen csendül össze, hangszer nem kíséri, hangulata derűs. Hangzása itt-ott arra emlékeztet, hogy szerzôit egykor a tanulatlan emberek népies többszólamúsága is megihlette.

A 16. században virágzik igazán a zenei reneszánsz. Leghíresebb műfaja a madrigál: anyanyelven írt értékes költôi szövegre szerzett, hangszerkíséret nélküli, négyszólamú társasének; mindegyik szólamát egy-egy ember énekli. Fôleg az olasz udvarok műértô nemességének ízlését tükrözi a népiesebb villanellával szemben. – A kor stílusjegyei fôleg Palestrina (palesztrina – 1525-1594) zenéjében figyelhetôk meg. Zene és szöveg egysége, harmónia és dallam kiegyensúlyozottsága jellemzi művészetét.

A 16. század divatos hangszere a lant. Egyik legnagyobb művésze a magyar származású Bakfark Bálint (1507-1576).

Hazánkban a Mátyás király korában beáramló reneszánsz művészet kivirágzását a török uralom megakadályozta. Néhány épület maradt csak meg, mint pl. az esztergomi, vörös márványból épített Bakócz-kápolna (1506-1507) vagy a sárospataki vár Perényi-szárnyának árkádos loggiája (loddzsa) és lépcsôfeljárója. Mátyás budai és visegrádi palotájából csak töredékek kerültek elô.


Reneszánsz és humanizmus

Az olasz városállamok meggazdagodott, saját sorsát, államát irányítani tudó, tehetségének tudatára ébredt polgársága vagyona birtokában új életformát alakított ki, új eszméket kezdett magáévá tenni. Az életet szabadon akarta élvezni, boldogan fedezte fel újra mindazt, ami a földi életet széppé, teljesebbé teszi: a jólétet, a szerelmet, a szellem szabadságát, a természet, az emberi test és a művészet szépségeit. Megnôtt az egyéniség szerepe, eltűnt a középkorra jellemzô névtelenség. Az újonnan készített festmények, szobrok, irodalmi művek alkotói már fontosnak tartották az egyén érzéseinek, nézeteinek, élményeinek kifejezését. Tudatos programmá vált az emberi képességek sokoldalú kifejlesztése, az ember harmonikus kiművelése. Terjedni kezdett annak tudata, hogy Itália egykor a hatalmas Római Birodalom központja volt, s az antik Róma feltámasztásának óhaja összekapcsolódott Itália új felvirágoztatásának törekvéseivel.

A meggazdagodott itáliai polgárság – kb. a 14. század elején – új stílusú életfelfogásának igazolására feltámasztotta az ókori görög és római kultúrát: visszhangra talált benne az antik műveltség emberközpontúsága. Az antikvitás mint követendô minta, eszménykép elôször olasz földön hódított. Az antik múlt s ennek néhány latin irodalmi terméke a középkor századai alatt sem merült feledésbe – különösen Itáliában nem -, most azonban tudatosan tárták fel a múlt emlékeit, mohó kíváncsisággal ásták ki a földbôl a régi szobrokat, felkutatták a latin és a görög szerzôk műveit. Tudományos alapossággal kezdték tanulmányozni a régi romok építészetét, görög tanítómestereket, tudósokat hívtak Bizáncból, s nekiláttak a másik ókori nyelv tanulásának is. Mindezekkel együtt az ember újra fölfedezte önmagát, tehetségét és képességeit, s minden dolgok mértéke és végsô célja ismét az ember lett.

Az antik kultúra “újjászületése” miatt reneszánsznak nevezzük a nyugat-európai művelôdéstörténetnek azt a szakaszát, mely hozzávetôleg 1300-tól 1600-ig tart. (A francia “renaissance” szó jelentése: újjászületés.)

Természetesen a reneszánsz kor kezdetén, illetve végén nincs éles törésvonal, sôt a középkor és a reneszánsz között igen nagy mértékű a folyamatosság, az átmenet. Az új kultúra, az új világszemlélet nem jelenti a középkor látványos megtagadását, inkább azt mondhatnánk, hogy a középkor bizonyos világi törekvései erôsödtek fel benne, bontakoztak ki teljesebben, s közeledtek egyre jobban az antik eszmények felé. Bár a középkor és a reneszánsz összefonódása egyes kutatókat arra indított, hogy egyenesen kétségbe vonják a reneszánsz önálló létezését, e kornak mégis megvan a maga sajátos arculata. A reneszánsz rendkívül összetett korszak, és a középkorhoz vagy bármely más korszakhoz hasonlóan rengeteg idôbeli, helyi és társadalmi különbséget foglal magában.

A reneszánsz – mai felfogásunk szerint – nemcsak egy meghatározott művelôdéstörténeti korszak elnevezése, hanem ugyanezzel a szóval jelöljük a művészeteknek ebben a korban érvényesülô egyetemes stílusirányát is.

A humanizmus a reneszánsz szerves része, de ennél szűkebb fogalom: számunkra elsôsorban a reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti. Mivel ez szorosan összefüggött az ókori irodalom értékeinek kultuszával, ezért a humanizmus bizonyos klasszikus műveltséget, tudós magatartást is jelent.

A reneszánsz kori humanizmus kezdetben (14. század, 15. század elsô fele) nem volt filozófiai irányzat vagy eszmerendszer, hanem egy olyan kulturális és oktatási program, mely a görög és fôleg a latin klasszikusok tanulmányozását tűzte ki céljául. A reneszánsz irodalomtudósok, a humanisták folytatták, illetve újrakezdték a latin szerzôk tanulmányozását, alapos vizsgálatát, de nagymértékben kitágították és továbbfejlesztették ezt a tevékenységet.

Nem voltak vallástalanok, de az antik írók műveivel való foglalkozást önálló tudományággá emelték, s már nem törekedtek a teológiai elméletekkel való egybeötvözésre, mint korábban. A legtöbb figyelmet a középkor során ismeretlen vagy elhanyagolt klasszikus latin szerzôk felfedezésének szentelték, de fokozatosan latinra fordították az akkoriban ismert görög irodalom szinte teljes anyagát is, s így bekapcsolták azt a nyugati gondolkodás fô áramába (pl. Homérosz, Szophoklész, Hérodotosz, Plutarkhosz, Epikurosz).

A humanisták alakították ki a tudományos szövegkritika módszereit, tanulmányozták a latin helyesírást és nyelvtant, a retorikát, az antikvitás történetét és mitológiáját, a régészetet stb. Szilárd meggyôzôdésük szerint jól írni és beszélni csakis az antik minták utánzása révén lehet megtanulni. îrásaikban különös gondot fordítottak a stílus és a műforma eleganciájára, tisztaságára és világosságára, s erénynek tekintették a minél nagyobb számban felhasznált klasszikus idézeteket, mitológiai utalásokat.

A reneszánsz irodalmában gyakran esik szó pogány istenekrôl, mitológiai hôsökrôl, s bizonyos mértékű vallási közömbösség és csupán névleges ragaszkodás az egyház tanaihoz jellemzett nem egy humanistát, de egyáltalán nem kívántak felidézni valamiféle antik pogány kultuszt. Tarthatatlan az a felfogás, hogy a humanista mozgalom lényegét tekintve keresztényellenes lett volna. A humanisták a klasszikusokhoz való visszatérést kiterjesztették a keresztény klasszikusok, a Biblia és az egyházatyák (ókori keresztény írók, tudósok) tudós vizsgálatára is.

A 15. század közepétôl a humanista műveltség kilép az irodalmi tanulmányok kereteibôl, és átterjed a reneszánsz kultúra más területeire, a filozófiát és a különbözô természettudományokat is beleértve. Śj gondolatok és eszmék hatalmas tárháza állt tehát a korszak rendelkezésére, és éppen ez az intellektuális erjedés a reneszánsz egyik legfôbb jellemzôje.


Az angol reneszánsz

Reneszánsz:

A francia eredetű „renaissance” szóból származik. Jelentése: újjászületés. Kettős jelentése van: művelődéstörténeti korszak és korstílus is.

Művelődéstörténeti korként a 14. század elejétől a 17. század elejéig tart. Az antikvitás, a görög-római kultúra újjáéledését hozta.

Észak-Itáliában, Firenzében alakult ki, majd innen indult európai hódító útjára, de itt csak a 15-16. században erősödik meg.

Gazdasági háttér: ipar, kereskedelem, pénzgazdálkodás, árutermelés fejlődése + kedvező földrajzi fekvés.

Társadalmi hatás: polgárság kialakulása, új gondolkodásmód.

Tudományok fejlődése: Kopernikusz heliocentrikus világnézete a geocentrikus helyett.

Technika fejlődése: könyvnyomtatás (Guttenberg János 15. század).

Reneszánsz életszemlélet:

–          A világi életszemlélet fölerősödik.

–          A reneszánsz nem jelent éles szakítást az egyházzal, a vallással.

–          Az egyház szerepe megváltozik.

–          A reneszánsz az antik kultúra újjászületése.

–          Ókor tisztelete.

–          Átmenti az ókor szellemiségét.

–          Megszűnik a túlvilági központúság, helyette az emberélet központja a földi élet.

–          Megnő az egyéniség szerepe.

–          A középkori anonimitást büszke költői öntudat váltja föl. ® Hírnévre, dicsőségre vágynak a művészek.

–          A szerelem fontos érzéssé válik. (Ez a fajta szerelem sokkal földibb érzés.)

–          A művészetekben megjelenik a testi szerelem ábrázolása.

–          A művészetekben harmóniára törekszenek (pl.: festészetben zárt kompozíció – háromszög, kör).

–          Építészet: emberléptékűség.

–          Tudományok, művészetek tisztelete.

–          Megváltozik a reneszánsz ember eszménye. Univerzális ember, polihisztor (művet gondolkodó) lesz az ember. Pl.: Leonardo da Vinci, Michalengalo.

Humanizmus:

A legtágabb értelemben azt jelenti: emberközpontúság.

Egyfajta életszemlélet, ahol mindennek mértéke az ember.

A reneszánsz korszakai:

–          14-15. század: humanizmus (latin nyelvű irodalom)

–          15-16. század eleje: reneszánsz fénykora, virágkora (anyanyelvű irodalom kibontakozása)

–          16. század: reformáció (főleg Itáliától terjed el)

–          17. század eleje: manierizmus (válság, hanyatlás kora)

A reneszánsz képzőművészet újításai:

–          Perspektíva fölfedezése.

–          Az emberi test élethű ábrázolása (anatómia tanulmányozása).

–          Harmónia megteremtésére törekedtek. (Ez az ókori művészetre vezet vissza.)

–          Építészetben megjelenik a vízszintes tagoltság.

–          Első sorban nem katedrálisokat, hanem palotákat építettek.

–          Festmények: Leonardo da Vinci – Mona Lisa, Utolsó vacsora; Bottichelli – Vénusz születése; Michelangelo – Dávid szobor, Mózes szobra.

–          Magyarországon Mátyás udvara volt a reneszánsz központja (Budai vár, Visegrádi vár, Sárospataki vár Perényi szárnya).

–          Az irodalomban törekedtek a zárt kompozícióra, a kötött formákra. Új műfajként megjelent a novella.

–          A zene jellemző műfaja a madrigál (hangszer kíséret nélküli, négyszólamú társas ének), amelynek leghíresebb művelője: Palestrina. Híres magyar művelője: Bahfard Bálint lantművész.

Reformáció:

A reneszánsz és a reformáció szorosan összekapcsolódik. 1517-től számoljuk a reformációt. Egy antifeudális mozgalom volt vallásos köntösben, melyet Luther Márton indított el. Luther a Wittembergi templom falára tűzte ki nézeteit. Szerinte a Bibliát mindenkinek anyanyelvén kell olvasnia. ® Ehhez kiművelt anyanyelv és olvasni tudó emberek szükségesek. ® Nyomdákat, iskolákat hoznak létre. ® Nő a közműveltség színvonala. Luther lefordítja a Bibliát németre. Ebben az időben megnő a költők szerepe, illetve az irodalom virágzásnak indul.

Angol reneszánsz:

Angliában a 16. században bontakozik ki, fénykora Erzsébet királynő és Stuart Jakab idején van. Az ipar és a kereskedelem lendületes fejlődése átalakította a társadalmat is: új rétegek, új viszonyok és új gondolkodásmódok alakultak ki. Ez a kedvezőhelyzet jótékonyan hatott a színjátszásra is, hiszen a polgárság széles nézőközönséget, az arisztokrácia bőkezű mecénásokat adott a színháznak. Angliában a dráma az uralkodó műnem. Képviselői: Shakespeare, Thomas Kyd, Christopher Marlove, Ben Johnson. Az angol reneszánszszínház előzménye, kiindulópontja a középkori színjátszás, mely epizódok sorozatát mutatja be, nincs hangulati egység, sűrítés és kiélezett konfliktus. A misztériumdrámák a Bibliát, a mirákulumok a szentek életét, a moralitások a megszemélyesített erények és bűnök viadalát vitték színpadra.

Színpadfajták:

–    szimultán,

–    processziós,

–    kocsiszínpad.

A dráma az uralkodó műnem. A drámában a kor érzelmi fölszabadulása, az egyén szabadsága jelenik meg. Két világrend, két értékrend összeütközése figyelhető meg. Témaválasztás: szerelmi tragédiák, de sok végzet- és bosszúdráma is megjelenik.

Shakespeare élete:

1564: a Stratford on Avonben született.

1582: feleségül veszi Ann Hathawayt.

1587: Vándorszínésznek áll.

1590: eléri első színházi sikereit.

1599: a Globe-színház főrészvényese.

1610: visszaköltözött családjához.

1616: halála.

Shakespeare pályája:

  1. I.          1590-1600:

Szonetteket, királydrámákat ír.

Rómeó és Júlia megszületése (1594-1596).

Vígjátékokat is ír (pl.: Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy, A velencei kalmár,  Szentivánéji álom, A windsori víg nők, Ahogy tetszik, Sok hűhó semmiért, stb.).

  1. II.          1601-1610:

Világképe komorabb, így a tragédiaírás felé fordul. Ekkor írja: Hamlet, Othello, Lear király, Macbeth, Antonius és Kleopátra.

  1. III.          1611, a pályája vége:

Új drámatípust használ: tragikus hangütés után a megbocsátásé, a kiengesztelődésé a főszerep. E korszakának művei: Téli rege (1611), A vihar (1611).

Shakespeare-színház:

Az Erzsébet-kori színházakna eleinte nem volt állandó épületük: fogadók udvarán tartották a társulatok előadásaikat, az első állandó színházak is csak a városfalakon kívül épülhettek: így volt ez a Globe-bal is.

A Shakespear-színpad embermagasságú, széles dobogó, amely mélyen benyúlt a földszinti nézőtér közepébe. E korban függönyt nem alkalmaztak. Nem volt díszlet sem, legföljebb leeresztett hátsó függöny vagy kárpit, amely mögött egy-egy beugró hátsó színpadként használtak: ez jelezte a szobát, a börtönt, az épület belsejét. Volt fölső színpad: általában erkély szolgált erre a célra. A női szerepeket is férfiak játszották. A színészek díszes jelmezben szerepeltek. További jellemzői: kevert elemek, hármas egységről szó sincs, mozgalmas cselekmény, valódi konfliktus, sokoldalú jellemrajzok.

Rómeó és Júlia

1594-96-ban írta ezt a művét Shakespeare, de csak 1597-ben jelent meg. Ez a világ legismertebb szerelmi története.

Műfaja: tragédia.

Előzményei:

–    Dante Isteni színjátékában a Montechi és Capuletti család gyűlölete.

–    Mantteo Rómeó és Giulietta című reneszánsz komédiája.

A mű középpontjában a szerelem és a gyűlölet összeütközése áll. Nem csak generációs problémáról van szó, hanem két világnézet összeütközéséről: az egyik a középkor feudális szemlélete (mely szerint a gyermek köteles engedelmeskedni a szülő akaratának), a másik pedig a reneszánsz életszemlélet (amely a szabad párválasztást hirdeti).

Ez alapján a szereplőket két csoportra oszthatjuk:

–    Vannak, akik a középkori feudális életszemlélet képviselői: Montaque, Capulet szülők, Tybalt, Paris.

–    Vannak a reneszánsz éltfölfogás képviselői: Rómeó, Júlia, Benvolio, Mercutio.

Az újat képviselő és a megpróbáltatások során küzdeni tudó és felnőtté érő két szenvedélyes kamaszhős mellett fontos mellékszereplők:

–    Mercutio: nyughatatlan, ellentmondásokkal teli, okos, szellemes ifjú, korai veszte a dráma fordulópontja, a két családot haldokolva átkozza meg.

–    Tybalt: a bajkeverő, a gyűlölet megszállottja, nem tipikus – mert nem alattomos – intrikus, öldöklő gyűlölködése alig érthető

–    Paris: ő a férjjelölt Júlia számára. Még rokonszenves is lehetne, hiszen szintén őszintén szereti Júliát. A kezét mégse tőle kéri, apjával egyezkedik.

–    Dajka, Lőrinc barát: a titkos házasság két leleményes szervezője a dajka (a tragikus légkör oldója olykor, s a bölcs életismeret képviselője) és Lőrinc barát (az önzetlen cselszövő és lélekismerő, akaratlanul – és jószándékúan – a tragédia egyik előidézője). Mindketten támogatják a szerelmeseket, ugyanakkor nem szállnak nyíltan szembe a szülőkkel.

Részei:

–    előhang = prologus (szabályos szonett)

–    5 fölvonás

Szerkezete:

  1. Expozíció:

Ide tartozik a prológus, mely által megismerjük a szereplőket, a helyszínt, a témát, előrevetíti a tragédiát és az azt követő békét.

Ide tartozik még az első fölvonás is: szolgák utcai csetepatéi. Bemutatja a két család utálkozását, a szereplőket.

Ott fejeződik be az expozíció, hogy a szerelmesek találkoznak a bálon.

  1. Bonyodalom:

A két ifjú egymásba szeret, így elhatározzák, hogy összeházasodnak. Itt jelenik meg a Dajka, mint komikus figura, illetve Lőrinc barát, aki a mű végéig segíti a szerelmeseket.

  1. Cselekmény kibontakozása:

Rómeó megöli Tybaltot, így bűnéért száműzik.

  1. Tetőpont:

Júliát feleségül akarják adni Párishoz. Júlia azonban nem egyezik bele ebbe a házasságba, így apja ellen fordul, majd Lőrinc baráttól kér segítséget. A barát méreg (altatót) ad a lánynak, amitől „tetszhalott” lesz belőle. Rómeó megkeresi Júliát. Rómeó megöli Párist, majd bemegy a kriptába és látja a „halott” Júliát. A szerelme „halála” miatt Rómeó is öngyilkos lesz. Közben Júlia fölkel, meglátja a halott férjét és leszúrja magát.

  1. Megoldás:

A két család kibékül, de ezért a békülésért nagy árat kellett fizetniük: a két gyermek életét áldozták föl.

Koltai Tamás szerint: „Rómeó és Júlia nem attól híresek, hogy átzúdul rajtuk a sors. Tragédiájuk attól páratlan – és ettől katartikus –, hogy három nap alatt megélnek egy teljes életet”.

A Rómeó és Júlia első magyarországi bemutatója 1793-ban volt, mely német átdolgozásból nyert prózai fordítás. Majd 1844-ben.

Fordítói: Szász Károly, Kosztolányi Dezső, Mészöly Dezső.

Kedvelt mű ez a tragédia. Sok más híres alkotás készült ennek nyomán. Zenei földolgozások: Prokofjev (balett), Berlioz (drámai szimfónia), Gounoud (opera), Zingarelli (opera), Bellini (opera), Csajkovszkij (nyitány), Bernstein (West Sidy Story című musicalje), Zeffirelli, G. Czukor filmje.


Balassi Bálint reneszánsz életfelfogása

A XVI. század a magyar reneszánsz második nagy korszaka volt. Bár ekkor sincs még fejlett polgárságunk, s hiányoznak a nagy kulturális központok is, a reneszánsz irodalmi műveltsége mégis szélesebb körben és már magyar nyelven terjedt el. A tragikus helyzet ellenére gazdag irodalom bontakozik ki. Ennek a fejlődésnek a leglényegesebb mozgatója a reformáció volt.

A reneszánsz és a reformáció között sajátos és ellentmondásos kapcsolat alakult ki. Azt a célt tűzte ki, hogy mindenki a saját nyelvén olvashassa és maga magyarázhassa a szent szövegeket. Nemzeti nyelvekre kellett tehát lefordítani a Bibliát. A könyvnyomtatás (Guttenberg 1540) révén nagy példányszámban és viszonylag olcsón lehetett már terjeszteni a könyveket. A magyar Biblia fordítását paptársaival Károly Gáspár készítette el.

Balassi Bálintot tekinthetjük a magyar nyelvű irodalom első klasszikusának. Zólyom várában született 1554-ben. Kitűnő nevelést kapott. Egy ideig Bornemissza Péter, a század egyik jelentős írója, prédikátora tanította. Édesapját-hamis vádak alapján-összeesküvés gyanújával letartóztatták. A család Lengyelországba menekült, s követte őket a fogságból megszökött Balassi János is. A költőt 1587-ben hozta össze a végzet Losonczy Annával. Szerelmük közel hat évig tartott. Ennek a végzetessé váló szerelemnek a tüzében formálódott az addig csak verselgető főúr igazi költővé, az első nagy magyar lírikussá. Hogy bajos anyagi ügyeit rendezze, 1584 karácsonyán érdekházasságot kötött első unokatestvérével, Dobó Krisztinával, s hozományként elfogadta Sárospatak várát. Ezzel a vérfertőzés és a felségsértés vádját vonta magára. Egy ideig Érsekujváron, majd Dembnóban szolgált. Esztergom ostromakor megsebesült: mindkét combját ólomgolyó járta át, s e sebtől 1594 május 30-án meghalt. Minden bizonnyal a kora egyik legműveltebb embere volt, a magyar mellett még nyolc nyelven beszélt.

A versei három témakörbe sorolhatók:

– vitézi versei

– szerelmi lírái

– istenes versei

Belső rím: a sorokon belül elhelyezkedő rímek, melyek a sort két vagy több rövidebbre bontják fel.

Balassi-strófa: három sorból szerkesztett versszak minden sora a belső rímek által három egységre tagolódik. Emellett az egész vers háromszor három, tehát kilenc strófából áll. De nemcsak a külső, hanem a mélyebb, belső kompozícióban is a hármas szerkesztési elv valósul meg. A verssor így 6-6-7 szótagos kétütemű soroknak felel meg. A versszak rímelhelyezése a következő: aab-ccb-ddb.

Ütemhangsúlyos verselés: A hangsúlyos és a hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozása alkotja a ritmust. Verstani alapegysége az ütem: egy hangsúlyos és néhány hangsúlytalan szótag kapcsolata. A magyar ütemben mindig az első ütem hangsúlyos, s ez után 1, 2, 2 hangsúlytalan ütem következik. Tehát három féle ütemünk van: 2, 3 és 4 szótagos.


Borivónak való (vitézi vers)

A magyaros verseléssel írt, nyolc versszakos, három egységre bontott vers. A versszakok három sorosak, bokorrímesek. Pünkösdre írott vers.

I. 1-4. vsz. Természeti képet vázol fel (pictura), dicséri a tavaszt és a természetet.

jelzők: szép, gyönyörű, hosszú, sokszínű, füreemedt (felfrissült)

hangutánzók: néma, kiáltásra

„Neked virágoznak bokrok, szép violák,

Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak,

Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.”

II. 5-6. vsz. A végvári katonákról beszél, a fegyverkezésről, a készülődésről.

„Ki szép füven lévén bánik jól lovával,

Ki vígan lakozik vitéz barátjával

S ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral”

III. vsz. Istennek megköszöni a tavasz eljöttét, és az életörömöket.

„Ily jó időt élvén Isten kegyelmébűl

Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szíbűl

Igyunk, lakjunk egymással vígan szeretetbűl.”

Hogy Júliára talála… (szerelmes vers)

Török népdalra írt magyar vers. Hangsúlyos, magyaros verselésű, két soros versszakokból álló vers. Belső rímes, minden sor négy ütem és négyszer négy szótagból épül fel.

Két féle szókészletben íródott:

– reneszánsz trubadúr stílus (bús szivem vidámsága)

– magyar népköltészet (vidám, lelkem, szerelem)

A vers Júliával való véletlen találkozásnak a köszönését írja le. Az egész vers elragadtatott, ujjongó bókok halmaza.

I. 1. vsz. Boldog felkiáltás , a véletlen találkozás által kiváltott üdvözlés. „Egészséggel!”

II. 2-4. vsz. Áradó metafórasor. Felsorolás:

lelki élet értékei: vidámság, boldogság

főúri élet részletei: palotám, jóillatú piros rózsám

női test szépségei: szemüldek fekete széne, szem fénye

egyéb értékek: a nap fénye, az élet reménye

túlzások: drágalátos palotám, gyönyerő szép kis violám

5. vsz. Az előző négynek az összefoglalása

fokozás: szivem, lelkem, szerelmem

III. 6. vsz. A lovagi szerelmi lírájából jól ismert helyzetet rögzít: a szerelmes lovag és az úrnő között végtelen a távolság. Júlia is csak fölényesen, hidegen mosolyog az előtte hódoló szerelmesen.

Adj már csendességet… (istenes vers)

A vers nyolc strófából, kétsoros versszakokból és páros rímekből áll. Belső rímes, Balassi-strófa. A különböző mondatformák állandó változtatása miatt szenvedélyes, izgatott, zaklatott.

A földi boldogság lehetőségében véglegesen csalódott ember most már csak a belső békét, a lélek csendjét igyekszik elnyerni.

I. 1-2. vsz. Könyörgés: „Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!”

II. 3-6. vsz. Érvelés, indoklás:

„Nem kell kételkednem, sőt jót remélnem igéd szerént,

Megadod kedvesen, mit igérsz kegyesen hitem szerént.”

III. 7-8. vsz. Könyörgés:

„Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát,”


A reneszánsz

Az olasz városállamok polgársága új életformát alakított ki, új eszméket kezdett magáévá tenni. Megnôtt az egyéniség szerepe. Az itáliai polgárság a XIV.sz. elején föltámasztotta az ókori görög és római kultúrát. Tudatosan tárták föl a múlt emlékeit, a régi szobrokat, felkutatták a latin és a görög szerzôk műveit, és olaszra fordították. Az ember újra felfedezte önmagát, minden dolgok mértéke és végsô célja önmaga lett.

A reneszánsz rendkívül összetett korszak, idôbeli, helyi, társadalmi különbséget foglal magába. A reneszánsz művelôdéstörténeti korszak, stílusirány. A humanizmus a reneszánsz szerves része. A reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti. Mindenki születésétôl fogva egyenlô. A humanista polgár elveti az egyház vagyonát. A reneszánsz újjászületés, klasszikus műveltséget, tudós magatartását is jelenti.

Petrarca: A korai itáliai reneszánsz elsô nagy képviselôje. Firenzei családból származott, Arezzóban született. Két család harca a hatalomért életét örökös menekülésbe kényszerítette. Eleinte latinul írt. Az ô ösztönzésére készült el az Iliász elsô latin nyelvű fordítása. Világhírnevét az olasz nyelven irt költeményeivel, szerelmes verseivel szerezte. Két korszak határán élt ô is, mint Dante. Együtt létezik benne a középkor és a reneszánsz életöröme. 1327-ben látta meg azt az asszonyt, kit Laurának nevezett. Petrarca teremtette meg a reménytelen szerelem évszázadokon át érvényes formuláját.

A Daloskönyv 366 versbôl, szonettbôl áll. 14 sorból álló 4 szakaszos vers. Az elsô két versszak 4-4, a harmadik és a negyedik 3-3 sorból áll. Az elsô két versszak egy rímrendszert alkot, a második két strófa egy másik rímrendszert. Eredeti rímképlete a következô volt: abba-abba-cdc-dcd. A szonett egymástól formailag elütô, eredetileg két különbözô szerkezeti egységet alkot. Petrarca azonban feloldja a hagyományos szerkezetet. Csak az utolsó strófa hoz új elemet az elsô hárommal ellentétben.

Ti szerencsés füvek kezdetű szonettjében a természet és a szerelem uralkodik Petrarca világában. A költemény elsô három versszaka (megszólítások sorozata) sorra veszi azokat a természeti jelenségeket, amelyek kapcsolatba vannak a szeretett nôvel. A vers világa Laura elképzelt sétáját követve egyre tágul. A természet nem önmagában és nem önmagáért szép, minden Laura szépségét tükrözi, lényének sugárzása telíti az egész világot. A negyedik versszak keserű felkiáltásban váratlanul az eddigiekkel ellentétes, az ellenszenvet is magába foglaló kínzó féltékenység. Az utolsó két sor fogalmazza meg a fô gondolatot. Erélyes felszólítás, türelmetlen parancs az eddigi megszólítottakhoz. Ember és természet kapcsolata újszerű, többértelmű. A mű nagy részben gyöngéd vonzalom és szeretet, de hirtelen féltékenységgé válik.


Magamban lassan, gondolkodva járom… kezdetű vers is szonett. Az elsô strófában a magány, a csend uralkodik, s ezt egészíti ki a külsô és a belsô csendet nem zavaró lassú, vontatott ritmusú mozgás. A környezet magánya, az elhagyott, ember nélküli pusztaság árulkodik arról, hogy ez nem valami kellemes. A második versszakban zaklató gondolatokat, lelki háborgásokat titkolni vágyó menekülés, az emberek elôl való védekezés az oltalom egyetlen lehetôsége. A szerelem és a szégyen immár rejthetetlen lángja lobog az arcon a kitörni vágyó szenvedély külsô jeleként. A harmadik versszakban robban ki a panasz: a költô csak a természetre bízhatja titkait. Az utolsó versszak a végsô kibontakozás, a legelsô szakasz tagadása. A versindító motívumok önmaguk ellentétébe csapva térnek vissza lezárt szerkezetet adva a szonettnek. A magány nem egyedüllét, az embertelen táj nem elhagyatott, a lassú mozgás és a csend már izgatott vitává vált, s nincs menekülés.

Dante: A polgári Guelfek csoportjában politizált. Választott tisztségviselô volt. Nagyon higgadt típus volt. Itália egységesítéséért harcolt. Élete nagy szerelmét, Beatricét, egy kislányt, 9 éves korában látta elôször. Ez az ideál végigkísérte az életét.

Isteni színjáték: 1307 és 1320 között keletkezett. Eredeti címe Comedia. Viszontagsággal kezdôdik, de szerencsés megoldással ér véget. A címhez az elragadtatott “isteni” jelzôt az utókor csatolta. Dante toszkánai nyelvjárásban írta meg művét, s ezzel megteremtette az olasz irodalmi nyelvet. Joggal nevezik a középkor enciklopédiájának. Az egész korszak szinte lexikálisan teljes tudástömegét foglalja magában. A tudós bedolgozta művébe az akkori kultúra egész birodalmát: a természettudománytól kezdve a filozófián át a középkori teológia nagyszabású összegezéséig.

Témája, szerkezete: a lírai én túlvilági “utazása”. Bejárja a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot. Azt az allegorikus utat mutatja be,  hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűntôl. Epikus keretbe foglalt lírai, filozófiai költemény, fontos szerepük van a drámai elemeknek is. A hatalmas 14233 sorból álló mű szerkezetében rend uralkodik. Száz énekbôl áll. Ez a száz ének 3 nagy egységre bomlik. A bevezetésen kívül mindegyik rész 33-33 éneket foglal magába. Az egyes másvilági birodalmak szintén 3*3 részbôl épülnek fel. 9 körbôl, 9 gyűrűbôl és 9 égbôl. Három rímmel összefogott 9 soros technikából fonódik össze (aba-bcb-cdc-…). A hármas és a kilences számnak misztikus értelme van. A három a Szent háromság, a kilenc pedig Beatricére utal.

Boccaccio: Firenzei. A novella új hír. Ô honosította meg ezt a rövid elbeszélést, a novellát. Nápolyban tanult. Petrarca barátja volt, aki arra kérte, írja meg Dante életrajzát. A Decameron tette híressé.

Decameron: Pestisjárvány idején a várost elhagyja 3 arisztokrata lány és 7 fiú, hogy egy vidéki kastélyba bezárkózva vészeljék át a dögvész elvonulását. 10 napot töltenek együtt. Minden nap választanak egy királyt vagy egy királylányt, aki mond egy témát, és mindegyiküknek kell kitalálnia a témával kapcsolatos történetet. Minden nap 10 történet, 10*10=100 vagyis deka. Vallásos, ironikus hangvételű a mű, ami városi polgárokról szól.


A középkor és a reneszánsz határán (Dante: Isteni színjáték)

A Pokol

Dante Alighieri (1256-1321) az egész középkori európai irodalom legnagyobb költője, egyben tudós és politikus volt.
Firenzében született régi, nemesi családban, de közvetlen ősei már céh polgárok voltak. A kor szokásainak megfelelően elvégezte az alsóbb egyházi iskolákat. Gyermekkorának legnagyobb élménye, hogy megpillantotta az akkor nyolc éves Beatricét. Hatása alól akkor sem tudott szabadulni, amikor Beatricét szülei érdekházasságba kényszeríttették, majd mikor a fiatal nő 24 évesen meghalt. Dante ezután Bolognában tanult az egyetemen. Családja rábeszélésére megházasodott, és több gyereke is lett.

Beatrice életének talán legmeghatározóbb személye. Gyermekként pillantotta meg, és rögtön beleszeretett. Az lányt alig ismerte, csak véletlen találkozásokkal kellett beérnie. Mivel az igazi Beatricét alig ismerte megalkotta magának szerelmét. Neki írta Az új élet c. verses prózai regényt. Ebben a Dante által megálmodott Beatrice a földöntúli szépségnek, a lelki tisztaságnak, a nemességnek, a középkori vallás által ihletett tökéletességnek lett egy életen át vezérlő szimbóluma. A nő egy kicsit a trubadúrok elérhetetlen hölgyéhez hasonlít.

Az új élet lezárta Dante ifjúságát. A költő a férfikor küszöbét azzal a fogadalommal lépte át, hogy úgy fog írni Beatricéről, ahogy nőről addig még senki. Ez a Beatricéhez méltóbb ének az Isteni színjáték, hisz ebben az ő dicsőségét is ünnepelte. A művet 1307 és 1320 között írta. Eredeti címe Commedia. Csak az utókor csatolta hozzá az „isteni” jelzőt. A művet toszkán nyelvjárásban írta meg, megteremtve ezzel az olasz irodalmi nyelvet. Az Isteni színjátékot joggal nevezik a középkor enciklopédiájának, mert a költő a korszak lexikálisan teljes tudástömegét dolgozta bele. A mű témája a lírai én túlvilági utazása: nagyszabású vízió keretében mutatja be a keresztény vallás túlvilági tartományait, a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot. Dante, a mélyen vallásos ember saját maga és az emberi nem boldogsását keresi. A művet így kezdi: A VERS. Azt az allegorikus utat mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűnöktől, hogyan juthat el a Poklon és a Purgatóriumon keresztül a legfőbb jóhoz és tökéletességhez, az Istenhez az égi paradicsomba. A költemény műfaját nem lehet pontosan meghatározni, ugyanis több műfaj sajátosságait ötvözi. Szerkezetében azonban határozott rend uralkodik. Száz énekből áll, amely három nagy egységre bomlik, így a bevezetésen kívül mindegyik rész 33-33 éneket foglal magában. Minden birodalomban háromszor három rész van 9 kör, 9 gyűrű, és 9 szféra alkotja. A versszakok háromsoros tercinákból épülnek fel. A hármas és kilences számnak misztikus értelme van. A három a Szentháromságra, a kilenc pedig Beatricére utal.

Dante műve ugyan misztikus látomás, a Pokol nagyon is konkrétnak tűnő, pontosan körül határolt, majdhogynem feltérképezhető részei a térnek. Az út Jeruzsálemnél kezdődik, és a föld középpontjában ér véget. A mű tele van korabeli eseményekre való utalással, rejtett célzásokkal, allegorikus jelentéssel. Az Isteni színjáték hősét a középkorban csaknem szentként tisztelt Vergilius kíséri a Pokolban és Purgatóriumban. Vergilius személye maga is egy utalás. Ő a császárság képviselője is, hisz az ókorban Augusztus birodalmi céljait szolgálta. Dante pontosan tudósít az időpontról is.(1300 nagycsütörtökének éjjelétől 1300 húsvét hetének szerdájáig tart az utazás)

A Pokol kapujának zord felirata így szól: A VERS. Isten Hatalmát, az Ős Szeretet és a Fő Okosság örök érvényességét hirdeti. A földi bűnök, a gonoszok itt nyerik el méltó büntetésüket, így ez a földön megbomlott erkölcsi rend igazságos helyreállításának színhelye. Bár tele van fantasztikusnak tűnő szenvedéssel, a büntetés legelképesztőbb formáival, mégis a Szeretet alkotása. A Pokolban örökös alkony vagy fekete éj honol, az iszonyat és a szenvedés ijesztő hangjai hallatszanak. Ezek bűnösök, halottak, így csak a lelkük szenved itt, de hogy elképzelhető legyen Dante látszattesttel ruházza fel őket. A mű hőse elfojthatatlan kíváncsisággal jár köztük. Keresi azokat, akiket ismer. Bár elismeri a büntetés jogosságát, sokakat sajnál közülük, de van olyan is pl. a pápák, és politikai ellenfelei, akiket megvet. Paolo és Franceska történetét megérti, hisz ő sem házastársát szerette.(A történet) Bár megszegték a középkori vallási előírásokat, Dante a történet elmesélése közben egyértelműen rokonszenvet érez irántuk. Annyira meghatja őket a szerelmesek története, hogy elájul.

Egy másik fontos epizód az Odüsszeusszal való találkozás. A költő ismeri a hős történetét, melyet Homérosz megénekelt, így most életének azon része iránt érdeklődik, ami az Ithakára való visszaérkezés után történt vele. Odüsszeusz elmondja, hogy… (a történet)

A Pokol lakói tisztában vannak bűneik súlyosságával. Egy részük szégyenkezik, átkozza és vádolja magát, de vannak olyan lelkek is, akik büszkén, önérzettel viselik sorsukat, a Pokolban sem adják fel gőgjüket. Nem törnek meg, mintha tudomásul sem vennék a szenvedést. A kárhozottak szenvedése -amelyről az Isteni színjátékban olvashatunk- csak átmeneti állapot. Az utolsó ítéletkor a lelkek újra egyesülnek valódi, feltámadt testükkel, s kínjaik akkor válnak örökké és még teljesebbé.