A mítosz és mitológia: A görög mitológia jellemzése

A görög történelem előzményei i.e. V. évezredig nyúlnak vissza. Ekkor Hellászt különböző népek lakták. A Krétai civilizáció ekkoriban válik nagyon fejletté. Mínosz király ekkor építi fel a knósszoszi palotát. Kréta kereskedelmi csomópont lesz, a kultúra virágkorát i.e. 1600-1400 között éli. Később különböző törzsek, az achájok, iónok, aiólok és a dórok jönnek Hellász területére. Az őslakosokat vagy elűzik földjükről, vagy beleolvadnak a lakosságba. A II. évezred elején Athén és Mükéné indul rohamos fejlődének. Ekkoriban sok portyázás és rablókaland volt. Egyik leghíresebb i.e. 1250 körül Trója pusztulása volt.

A társadalom, fejlődése kezdetén számtalan kérdésre nem találta a választ. Ezért kitaláltak történeteket, mondákat, mítoszokat. A mítosz szó a görög müthosz, azaz monda, mese, történet szóból ered. A mítosz egyrészt a világról alkotott különös elképzelést jelenti, hogy a földet szellemek, istenek lakják, irányítják, másrészt egy műfajt jelent az irodalomban. Hősök, istenek cselekedeteit meséli el, csodás elemekkel, természetfeletti erőkkel átszőve, de valóságalapja van. A mítoszok szájhagyomány útján terjedtek, s csak évezredekkel később írták le őket, gyűjteményét mitológiának nevezzük.

A görögöknél mindennek más-más volt az istene. Születésükről, csatáikról Hésziodosz munkáiból tudunk. Szerinte a világ az istenek nászából jött létre. Az első isten Khaosz volt, a tátongó üresség istene, Gaia a föld istene, Érosz a szerelem istene (ő volt az első működő erő a földön). Gaia megteremti az égboltot, aminek Uránusz lesz az istene. Sorban szüli a ligeteket, vizeket, hegyeket. Gaia és Uránusz házasságából 7 titán, 8 titanisz, 3 küklopsz és 3 százkarú óriás születik. Apjuk Tartaloszba száműzte őket, mert félt, hogy elveszti hatalmát, de a gyerekek fellázadtak és Kronosz vette át apja helyét, aki feleségül vette Rheiat. Kronosz szintén attól félt, hogy elveszti hatalmát, ezért a gyerekeit sorban lenyelte, de Rheia az utolsó gyereket, Zeuszt nem adta oda neki, hanem Krétára menekítette. Miután felnőtt, mérget adott apjának, aki sorban kiöklendezte gyerekeit. Megkezdődött a trónharc az istenek között. Zeusznak Prométheusz segített hatalomra jutni. Így eljött a szeretet, boldogság és béke. Zeusz feleségül vette Themiszt, a törvényesség istennőjét, majd hókarú Hérát. Zeusz azonban hűtlen volt hozzá, ezért Héra féltékenységből megszülte Héphaisztoszt, a kovácsok istenét, mire Zeusz bosszúból Pallasz Athénét, a tudomány és művészet istennőjét. (a fejéből pattant ki teljes harci díszben)

Árész – hadisten

Aphrodité – szépség, szerelem

Hermész – tolvajok istene

Hádész – az alvilág istene

Poszeidon – a tenger istene

(Phoibosz) Apollón – jóslás, költészet istene

Artemisz – vadászat istene Létó az anyjuk

Születtek még félistenek, akiknek az egyik szülője földi halandó volt és hatalmas erejük volt. Ilyen például Héraklész (Herkules).

Az istenek lakhelye az Olümposz, kivéve két istennek: Poszeidónnak (tenger) és Árésznak (alvilág). Az eledelük az ambrózia, italuk a nektár.

A mítoszok szerepe a későbbiekben is nagyon fontos. Homérosz is egy mondakört (a trójai mondakör: Thétisz és Péleusz, lakodalmukra minden istent és istennőt meghívtak, kivéve Ériszt, a viszályság istennőjét. Ezért ő bosszúból legurított egy aranyalmát, “a legszebbnek” felirattal. Pallasz Athéné, Héra és Aphrodité is magának követelte az almát. Hogy eldöntsék kié legyen, Páriszt, a Trójai királyfit kérték meg, válasszon. Athéné tudást, Héra hatalmat, Aphrodité a legszebb asszony szerelmét ígérte neki. Párisz Aphroditét választotta, aki cserébe Helénét, a spártai király, Meneláosz feleségét adta neki. Párisz elrabolta őt és kincseit is, mire Meneláosz Mükéné királyához, Agamemnónhoz fordult segítségért, akivel Trója ellen vonultak.) dolgozott fel, a dráma is ebből merített ihletet és a középkorban sem tűntek el teljesen, mindmáig előkerülnek. Az európai irodalom is új és új értelmet ad nekik.

Az ember születésére is ilyen mítoszokat találtak ki, hiszen nem tudtak értelmes magyarázatot találni erre a kérdésre. Ezek sokfélék és ellentmondásosak. Hésziodosz MUNKÁK ÉS NAPOK című művében úgy írja, hogy az emberek és az istenek egy törzsből származnak. Több nemzedék volt:

– Első nemzedék: aranykor

– Második nemzedék: ezüstkor

– Harmadik nemzedék: rézkor

– Negyedik nemzedék: vaskor vagy újkor (ekkor éltek a félistenek, akik Thébában vagy Trójában haltak meg és utána a “Boldogok” – szigetére kerültek, ahol Kronosz volt a király.)

Egy másik verzió szerint Gaia megteremti a Gigászokat, vagyis a kígyólábú óriásokat, akik szétfeszítik a természet határait. Zeusz a halhatatlanok segítségével legyőzi apját, majd a Gigászokat. A csata közben elhullt vérből lettek az emberek, s mivel ez erőszakos volt, ezek az emberek durvák lettek. Majd jött egy özönvíz, ami elsodorta ezeket a gonosz embereket.

Prométheusz mítosz: az első embereket Prométheusz gyúrta agyagból Pallasz Athéné segítségével. Ezek még inkább állatokra hasonlítottak, majdnem elpusztultak. Ezért Prométheusz lehozta a tüzet az Olümposzról (ami tulajdonképpen a tudást jelképezte). Ennek a tűznek a segítségével tanulták meg az emberek a mesterségeket. Zeusz azzal büntette meg Prométheusz, hogy kikötözte egy sziklához és egy sas mindig tépkedi újra kinövő máját. Az embereket úgy büntette, hogy leküldte Pandorát egy szelencével, aki kíváncsiságból kinyitotta azt. Így minden gonosz kiszabadult, legvégül a reménységgel.


A Prométheusz-mítosz

Az emberek megteremtését, viszontagságos sorsukat, fáradságos küzdelmüket a természettel, öntudatra ébredésüket s fokozatos fejlôdésüket a Prométheusz-mítosz meséli el. A késôbbi évezredek irodalmában a leggyakrabban ezt a mítoszt dolgozták fel a legkülönfélébb értelmezésben.

A tűz eredetérôl szóló ôsrégi hagyomány valószínűleg az indogermán ôskorra vezethetô vissza. A tűz megismerése az emberiség történeti létének az alapja, a földművelés után a kézművesség, az ipar kezdete. A tűz alkalmazása elôfeltétele volt az emberi fejlôdésnek, mely minden ellentmondáson keresztül, súlyos küzdelmek és szenvedések árán egyre elôbbre vezet.

Az elsô embereket – a görög monda egyik változata szerint – maga Prométheusz, a bölcs titán gyúrta sárból Pallasz Athéné segítségével – akárcsak Jahve Elohim az egyik bibliai teremtéstörténet szerint Ćdámot. A legelsô emberek még tudatlanok voltak, nem sokban különböztek az állatoktól, csak gyöngébbek, tehetetlenebbek és védtelenebbek voltak a legtöbbnél. Öntudatlanul élték végig életüket. Már-már a pusztulás fenyegette ôket, amikor Prométheusz lehozta számukra az égbôl a tüzet, mely idáig csak az olümposzi istenek tulajdona volt. Ennek birtokában az emberek megtanulták a mesterségeket, az anyag megmunkálását és a fémek feldolgozását. Végsô soron a tűznek köszönhette az ember, hogy kiemelkedett az állatok sorából.

A parasztköltô Hésziodosznak az iparral szembeni bizalmatlanságára vall, hogy szerinte Prométheusz súlyos bűnt követett el, amikor az istenektôl ellopta a tüzet az emberek számára. Ezért Zeusz méltán büntette meg azzal, hogy a vonakodó Héphaisztosszal egy sziklához láncoltatta, késôbb pedig egy sasmadarat küldött rá, hogy évszázadokig marcangolja újra meg újra kinövô máját. De jogosan büntette meg szerinte Zeusz az embereket is, akik a tüzet elfogadták: Pandórát, az elsô asszonyt küldte le közéjük, akinek a neve “mindenki által megajándékozott”-at jelent. Zeusz ugyanis – bosszúból – megparancsolta Héphaisztosznak, hogy agyagból formáljon egy gyönyörű, az istennôkhöz hasonló leányalakot, az istenek pedig ajándékozzák meg különbözô képességekkel: szépséggel, bájjal, kedvességgel, asszonyi ügyességgel. A ravasz Hermész hazugságot, csábító szavakat és tolvaj hajlamot rejtett a keblébe. Ez az asszony hozott minden bajt és szenvedést a földre. Pandóra asszonyi kíváncsiságból leemelte annak a hombárnak a fedelét, mely a különbözô sorscsapásokat rejtette magában. Ekkor szabadult a sok nyomorúság, fáradság, baj, betegség s a kegyetlen halál a mindaddig munka és gond nélkül élô emberekre. – Prométheusz cselekedete ebben a mondai változatban – a bűnbeesés ószövetségi mítoszához hasonlóan – az emberiség boldog aranykornak elképzelt ôsállapotát szüntette meg. (A mítosznak ezt a felfogását használja fel Janus Pannonius Mikor a táborban megbetegedett című elégiájában is.)

A mondának egészen másfajta értelmezése olvasható Aiszkhülosz (i. e. 525-456) Leláncolt Prométheusz című tragédiájában. Itt Prométheusz az emberi öntudat szabadságáért a hálátlan és kicsinyesen önzô istenekkel szembeszálló következetesség példamutató hôse lesz: azáltal, hogy az ember mellé állt, az új istenekkel került szembe. Zeusz nemcsak a titán emberszeretetét bünteti meg kegyetlenül, hanem egykori szövetségesével szemben is hálátlanságot követ el, hiszen az “elôrelátó Prométheusz tanácsára támaszkodva gyôzte le annak idején Kronoszt és istentársait. De “az új urak mindig kérlelhetetlenek”, és jellemzô a zsarnokokra, hogy “barátaikban sem mernek megbízni ôk” – vallja Prométheusz. Aiszkhülosz nemcsak a tűzlopást tulajdonítja Prométheusznak, hanem az emberi műveltség egészét, az értelmet, a tudatos életet, a tudományokat és a mesterségeket is, mindazt, ami az embert más élôlény fölé emeli. A titán önérzetes kijelentése igazolja ezt:

“Tudd meg tehát, egy röpke szó mindent kimond:

ember minden tudása éntôlem való.”

Az emberért, az emberiség megmentéséért jogtalanul szenvedô, a sziklához szögezett Prométheusz részben a zsidó-keresztény hitvilág Megváltójának az elôképe is. A késôbbi századok nagy költôi, pl. az angol Shelley (seli), a német Goethe (gôte), Petôfi Sándor és Ady Endre verseiben az istenekkel szembeforduló, a vallási korlátozottságból kibontakozó emberi öntudat hôseként jelenik meg.

(Śjabban egyre többen kétségbe vonják, hogy a Leláncolt Prométheusz Aiszkhülosz műve, s egy késôbbi, ismeretlen szerzô alkotásának tulajdonítják.)


Mítoszok az ember teremtéséről

Az ember teremtésérôl sokféle és egymásnak ellentmondó mítoszt ôriztek meg az irodalmi alkotások. A már említett mezopotámiai mondákban közös vonás, hogy egy fôisten, illetve a leghatalmasabb istenek egy isten húsát és vérét agyagos földdel összegyúrva teremtették meg az embert. Munkára, városok építésére, a föld megművelésére és saját szolgálatukra alkották a földi lényeket.

A görög mitológia többféle formában képzeli el az ember létrejöttét, maga Hésziodosz is két változatot közöl Munkák és napok című költeményében.

Az egyik elképzelés szerint egy törzsbôl származnak az istenek és a halandók. Az emberek elsô nemzedéke aranykorban élt, s még Kronosz uralkodott fölöttük:

“Akkor még mindenki fölött Kronosz égi király volt,

s könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó,

távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség

sem járt köztük, mindvégig duzzadt az erôtôl

karjuk s lábuk, a kórság még nem törte meg ôket;

mint lágy álom jött a halál rájuk, s amíg éltek,

csak jóban volt részük; a föld meghozta magától

bô termését és dolgozni merô gyönyörűség

volt, sok jó közepette, a dús legelôn legelészett

nyájuk, s kedvelték az olümposzi boldogok ôket.”

(Hésziodosz: Munkák és napok. Magyar Helikon, 1974. 112-120. sor. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.)

Ezután az istenek egyre silányabb nemzedékeket teremtettek: következett az ezüstkor és a rézkor. A negyedik nemzedék már igazságosabb, derekabb és különb az elôzônél: a héroszok isteni fajtája volt ez, akiket félisteneknek hívtak a földön. žket súlyos háborúk, emberpusztító harcok irtották ki a világból. Egy részük a hétkapujú Thébaiban halt meg, mikor Oidipusz nyájaiért küzdöttek, más részük Trója alatt pusztult el a szép hajú Helené miatt. Haláluk után Zeusz a föld széleire telepítette ôket. A boldog héroszok a mély örvényű, a földkorongot körülfolyó Űkeánosz mellett a Boldogok szigetein élnek, és Kronosz lett a királyuk, miután Zeusz feloldotta bilincseit. Egy évben háromszor hoz nekik mézédes termést az életet ajándékozó mezô.

Végül elkövetkezett az ötödik korszak, a vaskor, a jelenkor. A nyomorult embereknek nincs pihenésük sem éjjel, sem nappal, örökös gondban, bajban telik az életük. Egyszer majd ezt a fajtát is el fogja pusztítani Zeusz. Abban a végsô korszakban még fokozódni fog minden nyomorúság és minden gonoszság. A szülôk és a gyermekek egymás ellenségei lesznek, a földön az igazságtalanság, a durva erôszak s a jogtalanság fog uralkodni. Csak a szörnyű szenvedések maradnak meg a nyomorult emberek számára, mert a becsületérzés (Aidósz) és az igazságos megtorlás (Nemeszisz) istennôi elhagyják a földet. Csak az lehet boldog, aki a vaskor elôtt halt meg, vagy aki a messze jövendôben megéri a visszatérô aranykort.

Az embereknek, minden kor emberének örök nosztalgiáját foglalja magában ez a mítosz egy rég letűnt boldog korszak, az elveszett aranykor, a Paradicsom, az Édenkert után. De megszólal az a vágy és remény is, hogy a jelen, a mindenkori jelen igazságtalanságai kiegyenlítôdnek, megszűnnek egy majdan eljövendô tökéletes világban, az új aranykorban.

Van a görög mitológiának egy olyan mondája is, mely a gigászoknak az istenek elleni lázadásával (gigantomakhia) hozza összefüggésbe az ember megjelenését. Gaia, a Földanya, bosszúra szomjazva a Tartaroszban lebilincselt titánokért, világra hozta a gigászokat, a kígyólábú óriásokat. A dölyfös gigászok szétfeszítették a természet határait, a szigetek elhagyták helyüket, a tengerpartok eltolódtak, a folyamok megváltoztatták medrüket. Eltűntek a hegyek is, mert a félelmetes szörnyóriások ezeket használták fel fegyverül. Zeusz és az olümposzi halhatatlanok végül legyôzték iszonyatos harcokban a világ rendjét megzavaró szörnyeket, de a Föld a gigászok kiömlô vérébôl sarjasztotta az elsô embereket. Ezek is istentelenek és durván erôszakos lények voltak, akárcsak maguk a gigászok, s késôbb a vízözön pusztította el ezt a kártékony emberfajt.


Az istenek születése a görög mitológiában

Az egész mezopotámiai mondakört ezer szál kapcsolja a görög mitológiához és a Bibliában rögzített héber mítoszokhoz is.

A görög mitológiát is – természetesen – késôbbi feldolgozásokból ismerhetjük meg: pl. a homéroszi eposzokból, az i. e. 5. századi tragédiaírók műveibôl vagy még késôbbi, római epikus és más jellegű alkotásokból. – A világ keletkezésével, az istenek születésével a legrészletesebben a görög Hésziodosz (i. e. 7. század) Theogonia (“Istenek születése”) című elbeszélô költeménye foglalkozik.

Mind a mezopotámiai sumér-akkád kiseposzok, mind a görög mitologikus elképzelések megegyeznek abban, hogy a világ az istenek nászából jött létre, s további fejlôdése, tökéletesedése az istenek egymással folytatott harca (theomakhia) árán valósult meg. A különbözô istennemzedékek kegyetlen küzdelme után egy fôisten gyôzelme végül is rendet, harmóniát teremtett a világban.

Hésziodosz szerint elsônek jött létre Khaosz, a tátongó “Üresség”, majd ôt követte Gaia (gája), a széles mellű Föld, és Erósz – a “Szerelem” – az elsô működô erô a világban, “ki a legszebb mind a haláltalanok közt, elbágyasztja a testet, az istenek és a halandók keblében leigázza a józanságot, a bölcs észt”.

“Gaia elôször méltó párját hozta világra,

csillagos Égboltot, hogy mindent ez beborítson,

és legyen Śranosz! áldott istenek égi lakása.

Aztán szülte a nagy hegyeket, meghitt ligetekkel,

hol dombos-völgyes tájékon laknak a Nümphák,

és ô szülte a zordon tenger végtelen árját,

Pontoszt, még szerelem nélkül…”

(Hésziodosz: Istenek születése. Magyar Helikon, 1974. 126-132. sor. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.)

Az Ég és a Föld elsô gyermekei voltak a legelsô istenek. Elôször a hét titánt és leánytestvéreiket, a nyolc titaniszt szülte Gaia. Aztán a három küklópsz jött a világra. “Másban az isteni fajra hasonlítottak egészen, ám szeme egy nôtt csak mindnek, homlok közepében.” A Földnek és az Égnek még született három fiúsarja, a százkarú óriások: Kottosz, Briareósz, Güész.

“Két vállából száz roppant kéz lendül elôre

mindegyiküknek s vállból még ötven fejük is nôtt

ormótlan testrészeik avval lettek egésszé,

és a hatalmas testekben félelmes erô volt.”

(150-153.)

Az Ég és a Föld elsô gyermekei kemény, durva óriások voltak, a még kialakulatlan világ, a gomolygó ôskor formátlan szörnyalakjai. Az emberek rettegô félelmét, riadt döbbenetét testesítették meg a hatalmas és érthetetlen természeti erôkkel szemben.

Maga Uranosz is elborzadt szörnyszülött gyermekei láttán, s a küklópszokat meg a százkarú, ötven fejű óriásokat a Tartaroszba, az alvilág legsötétebb mélységébe taszította. Gaia ezért megharagudott férjére, s a titánokat lázította fel, hogy álljanak bosszút apjukon. A legfiatalabb titán, Kronosz vállalkozott erre a feladatra, s megdöntve Uranosz hatalmát (megfosztotta férfiasságától), ô lett az istenek ura. Testvérét, Rheiát (reja) vette feleségül, de megszületendô gyermekeit – félve apja sorsától – egymás után lenyelte. Ezért Rheia, mikor legutolsó gyermekét, Zeuszt várta, elbújt Kronosz elôl Kréta szigetén. Zeusz születésekor egy követ pólyált be, és azt adta át férjének. Kronosz gyanakvás nélkül lenyelte a követ is.

A gyermek Zeusz Kréta szigetén nevelkedett. Mikor felnôtt, mérget adott be Kronosznak, aki ettôl sorban kihányta korábban elnyelt gyermekeit. îgy látták meg másodszor is a napvilágot születésük fordított sorrendjében Zeusz halhatatlan testvérei.

Ezután Zeusz indított hadat Kronosz és a titánok uralma ellen. Tíz évig tartott a szörnyű háború. Ekkor Gaia azt jósolta, hogy az fog gyôzni, aki a Tartarosz foglyait hívja segítségül. Zeusz kiszabadította a küklópszokat és a százkarú óriásokat. Irtózatos harcban, melyet eget-földet rázó mennydörgés s a tenger szörnyű morajlása kísért, Zeusz – Prométheusz, a legbölcsebb titán közreműködésével – legyôzte Kronoszt. Most a titánokat űzte a Tartaroszba, a százkarú óriásokat rendelve ôrizetükre. îgy lett Zeusz az istenek királya és az emberek atyja, ô alakította ki a titánok legyôzése után a rend és az értelem világát. Neki jutott az uralom az égben, testvérei közül Poszeidónnak a tengeren és Hádésznak az alvilágban. – A titánok azonban halhatatlanok, s ezek a Tartaroszban leláncolt istenek ma is dühödten rázzák bilincseiket, hogy a napvilágra törjenek, s elpusztítsák a diadalmas értelem rendjét.

Hésziodosznál az istenharcok már nem önmagukért valók, nem öncélúak, mint a mezopotámiai mondákban, hanem azt igazolják, hogy az ôsi állapotok nem emberi erôi fokozatosan vereséget szenvednek, s Zeusz világában a béke, az igazságosság uralkodik.

Zeusznak végül is testvére, a “fehérkarú” Héra lett a felesége (elôzô felesége Uranosz és Gaia leánya, Themisz volt, a Törvényesség istennôje). Zeusz azonban nem volt hűséges férj, Héra pedig féltékenyen üldözte vetélytársnôit s Zeusznak tôlük született gyermekeit (vannak köztük istenek, félistenek s halandó emberek). “Héra … szerelem nélkül maga szülte Héphaisztoszt (héfaisztosz), féltékeny versengésben urával” – mondja Hésziodosz. Héphaisztosz olyan csúf volt, hogy születése után anyja lehajította az Olümposzról; a tűz és a kovácsmesterség istene lett. – Zeusz és Héra közös gyermeke Arész, a háború istene. – Pallasz Athéné, a tudományok és a mesterségek istennôje Zeusznak a fejébôl ugrott ki “teljes harci fegyverzetben” Héphaisztosz kalapácsának az ütésére. – Aphrodité (afrodité), a szerelem gyönyörű szép istennôje – a mítosz egyik változatában – a Zeusz villámától megérintett tenger habjaiban született. (Hésziodosz szerint Uranosz tengerbe cseppent vérébôl lépett a napvilágra, ezért hívják “habszültének”; Homérosznál Zeusz és Dióné leánya.) Phoibosz Apollón (fojbosz), a jóslás és a költészet istene, és a szűzi Artemisz, a vadászat istennôje, testvérek. Zeusz gyermekei ôk is, de anyjuk nem Héra, hanem Létó. Az olümposzi királytól származik Hermész is, az istenek hírnöke, a furfangos tolvajisten.

Zeusz szerelmeibôl (nemcsak istennôket, hanem földi leányokat is elcsábított különbözô alakokban) s az istenek egymás közötti házasságából megszámlálhatatlan sokaságú isten született még. A görög istenek minden tekintetben emberszabásúak, életük hasonló a földön élôkéhez, de halhatatlanok, örökké fiatalok, és minden emberi tulajdonság a végsô tökéletesség fokán van bennük. Mitikus lakhelyük az Olümposz hegy csúcsa, eledelük az ambroszia, italuk a nektár.

A görög mitikus világképben tulajdonképpen az ember önmagáról mintázta meg isteneit: elôször emelte a rendezô emberi elme minden dolgok mércéjének rangjára önmagát.


Gilgames

A mítoszok szájhagyomány útján terjedtek, eredeti szövegük tehát ismeretlen, hiszen írás nem rögzítette ôket. Az élôszóban való terjedés következménye az is, hogy egy-egy történetnek igen sokféle, néha egymásnak ellentmondó változata alakult ki. Az egyes mondák meséjét csak késôbbi irodalmi feldolgozásokból ismerhetjük meg.

Mai tudásunk szerint az emberiség egyik elsô epikus műve, a mezopotámiai sumér kultúra fô alkotása, a Gilgames eposz (hôsköltemény). Az elsô kiseposzok sumér nyelven keletkeztek még az i. e. 4-3. évezred fordulóján. A sumér hôsepika központi témája az uruki mondakörbôl ered. Uruk (a mai Dél-Irak területén) dél-mezopotámiai város, az i. e. 4-3. évezredi mezopotámiai kultúra egyik vezetô ereje volt. Gilgames, a város királya az i. e. 27. században élhetett, s személye körül gazdag epikus hagyomány kristályosodott ki. – Az elsô akkád nyelvű Gilgames eposzt a sumér epikus ciklus alapján valószínűleg az óbabiloni korban, az i. e. 19-18. században írta egyetlen zseniális költô. Az eposz legteljesebb, akkád nyelvű klasszikus formája, az újasszír kiadás az i. e. 8. század végén keletkezhetett. Ez a szöveg maradt ránk Assurban-apli (i. e. 669-626), az utolsó nagy asszír uralkodó híres ninivei “könyvtárának” 12 ékírásos agyagtábláján.

Az eposz Gilgames királyfi hôsi harcait, a halhatatlanságért, az örök életért folytatott küzdelmeit mondja el. Aruru istenasszony formálta Uruk városának királyát, Gilgamest, ki “kétharmadrész-isten, egyharmadrész-ember”. Népét zsarnokian leigázza, velük építteti fel Uruk bástyafalait. Az istenek – a nép panaszát meghallgatva – megteremtik Enkidut, hogy ô mérkôzzék meg Gilgamessel. Enkidu, a vadember rettegésben tartja a pásztorokat és a vadászokat. Elküldenek hozzá egy gyönyörű templomi örömlányt. A szerelem emberi szenvedélye “civilizálja” Enkidut, legyôzi benne az állatot, s hagyja magát Urukba vezettetni. A nép abban reménykedik, hogy Enkidu legyôzi Gilgamest, s így megszabadulhatnak a zsarnoktól. A két hôs megmérkôzik, de nem bírnak egymással, s inkább testvéri barátságot kötnek. Hôstettek sorát hajtják végre együtt: ijesztô fenevadaktól szabadítják meg az embereket. Legyôzik a cédruserdô rettentô szörnyét, Humbabát, elpusztítják az égi bikát.

Mikor Enkidu meghal, holtteste mellett Gilgamest elfogja a haláltól való rettegés. Felkeresi mitikus ôsét, Um-napistit (egyedül ô élte túl a vízözönt feleségével együtt, s az istenek halhatatlanná tették ôket): az örök élet titkát szeretné megtudni tôle. Gilgames virrasztással örök életet nyerhetne, de elalszik, az örök ifjúság füvét pedig, miközben fürdik, egy kígyó nyeli le. Gilgames megérti az örök törvényt: neki is el kell viselnie a halált, mint más halandónak. Hazatérve Urukba felidézi Enkidu árnyát az alvilágból, hogy megtudja legalább, milyen a halál utáni élet. – Gilgames megnyugszik, hogy hôstettei megszerzik számára a túlvilági boldogságot is, s minél különbek tettei, annál nagyobb lesz jutalma is. Az eposz így igazolja Gilgames példáját


Mítosz, mitológia (ókor világa)

A szépirodalomnak, a nyelv művészetének idôbeli kezdetét lehetetlen valamiféle pontos évszámhoz kötni. A legôsibb ránk maradt írásos emlékek is már fejlett, hosszú idôn át folytatott irodalmi gyakorlatot feltételeznek, s ezeket is évszázadokkal, talán évezredekkel megelôzték a szájhagyomány útján terjedô mondák, a mítoszok. A mítosz (görög müthosz: “monda”, “mese”, “történet”) a társadalmi fejlôdés kezdeteire jellemzô naiv társadalmi tudatforma: lényegében az ember számára még érthetetlen és ezért félelmetes természeti és társadalmi erôknek fantasztikus tükrözôdése, egyben pedig ezeknek öntudatlanul is művészi feldolgozása a nép képzeletében. A mítoszok összességét, illetôleg a mítoszokkal foglalkozó tudományt mitológiának nevezzük.

A mítoszokban öltenek testet a “történelem elôtti” idôk embereinek a világ kialakulására, az ember eredetére vonatkozó színes, költôi elképzelései, de a mítoszok egykor valóban megtörtént, ôsi események, természeti katasztrófák emlékét is ôrzik. Egyes társadalmi jelenségek, intézmények, vallási szokások magyarázata és védelme céljából utólag is alkottak mítoszokat. A mitikus világképben ily módon a tudományos, a művészi és a vallásos magatartás csírái teljes egységben jelentkeznek, szétválásuk pedig a társadalmi fejlôdés késôbbi szakaszaiban rendkívül egyenlôtlenül megy végbe. A művészet és a mítosz együttélése igen hosszú ideig tartott, s a mitologikus motívumok – új értelmezésben, jelképként, hasonlatként – voltaképpen mindmáig állandó ihletforrásai az irodalomnak, de más művészeti ágaknak is. Ennek legfôbb oka, hogy a mítoszok kimeríthetetlenül gazdag folklorisztikus anyagot ôriznek, amely az idilltôl a legmegrázóbb tragikus konfliktusokig az ember egész életét, minden lehetséges élethelyzetét átfogja.

A mitikus elképzelések leglényegesebb vonása az emberinek és az emberfelettinek sajátos egysége: a mítoszok ezért leginkább emberformájúnak (antropomorfnak) elképzelt istenekrôl és természetfeletti képességekkel rendelkezô, többnyire isteni származású hôsökrôl szólnak.