A Nyugat első nemzedéke – Tóth Árpád és Juhász Gyula

1908. január elsején jelent meg a Nyugat első száma. Főszerkesztője Ignotus, aki a tehetség mindenek feletti értékét hirdette; szerkesztői Fenyő Miksa és Osvát Ernő. A Nyugat mindvégig az alkotói szabadság elvét érvényesítette, és ez a két szempont a magyar irodalom fejlődésének adott szakaszában egyet jelentett a polgári átalakulás, a haladás, a szociális reformok programjának vállalásával is. A Nyugat rendkívül széles és változatos mezőnyt képviselt. A magyar kultúra egészének megújulását célozza a Nyugat a nyugati, polgári civilizációk eredményeinek közlésével, bemutatásával.

A magyar irodalomban most ismét a líra kerül előtérbe, a példakép a francia szimbolizmus, mellette helyet kapnak a szecessziós, impresszionista és naturalista törekvések is. Mivel a lap egyedüli szempontja az irodalmi-művészi érték volt, különösen az első években a politikai óvatosság jellemezte. Később azonban, a világháború éveiben a Nyugat egész gárdája védelmébe vette a háború ellenes versei miatt támadott Adyt és Babitsot is. A háború után Ignotus külföldre távozott, Osvát Ernő öngyilkos lett. A húszas évek második felében radikális beállítottságú fiatal írók-költők jelentkeznek a Nyugat lapjain, annak második nemzedékét alkotva. Kibontakozásukat a Nyugat segítette, de később saját lap alapításával is próbálkoztak. 1929 és 1933 között Babits és Móricz szerkeszti a Nyugatot, majd 1933-tól Babits és Gellért Oszkár. 1933-tól a fiatalok újabb csoportját karolja fel a Nyugat. Babits halála után csak a folyóirat címe változott meg, Magyar Csillag néven Illyés Gyula szerkesztette tovább 1944 márciusáig.

A Nyugat hatalmas mértékben járult hozzá esztétikai kultúránk, közgondolkodásunk, ízlésünk és kritikai szemléletünk haladóbbá és európaibbá válásához.

Tóth Árpád (1886-1928) a mély emberi érzések, megragadó hangulatok szelíd szavú poétája. Boldogságvágy, szépségigény fejeződik ki lírájában; jellegzetes műfaja az elégia.

Debrecenben lett újságíró, de versei és kritikai cikkei a Nyugatban is megjelentek. 1931-ben költözött ismét Budapestre, ahol arra kényszerült, hogy “kenyérkereső” állást vállaljon. Házitanító és újságíró lesz, a húszas években már az Est-lapok mindenes szerkesztője. Közben egyre súlyosabban beteg.

Különleges formahűségű műfordító volt. Finom gonddal megmunkált saját költeményeiből négy kötet született. A Hajnali szerenád a szecesszió hatását mutatja. A Lomha gályán 1917-ben jelent meg. Impresszionista jegyek jellemzőek Az öröm illan című kötetre (1922). Ezután már csak 1928-ban lát napvilágot posztumusz kötete: Lélektől lélekig. Összegyűjtött verseit Szabó Lőrinc adta ki.

A magány költője

Költészetének alaphangjai a bágyadt, tehetetlen lemondás; jellemzője a csüggedt szemlélődés, a panasz. A Hajnali szerenád az első kötet címadó verse. A cím finom hangulatával ellentétes a vers indítása. Tárgyilagos meghökkentően merész városkép. Aztán hirtelen magasba röppen a tekintet: a hajnali égbolt színpompáját látjuk. A második strófa három teljes metaforára épít: a sötétség “éji, rút csuha”; az erdő – öltözékéből kivetkező lány; a nap pedig “vén dús kéjenc”. A két versszakot áthatják a színélmények. A harmadikban a színek helyére a szürkeség, a sivárság lép. A város szennyét eltakarta a sötétség. Érdekes, hogy a városkép megörökítéséhez a természetből kölcsönzi a képi a költő: a város gázlángjai virágokként ragyognak, a fénykörök a szirmok lehullását idézik. A vers szerkezeti tengelye a 4. versszak, ahol látókörünkbe kerül a költő alvó menyasszonya, Annuska, és megjelenik a poéta alakja is. Kedvese az elérhetetlen boldogságot szimbolizálja. A két utolsó szakasz érteti meg velünk a költő szomorúságának tartalmát.

Költészete a húszas években

A Lélektől lélekig kötet három ciklusba osztott 59 költeménye az évtized magyar irodalmi életének egyik legnagyobb eseménye volt, és Tóth Árpád költészetének kiteljesedéséről adott számot.

A húszadik századi modern nagyváros líráját a magyar költészetben a Nyugat folyóirat vidékéről származó költők teremtik meg. A Körúti hajnal című versének élményalapja egy valóságosan is megélt budapesti “hajnali varázs”, talán az újságírói-szerkesztőségi munkából hazatérő költő élménye lehetett. A hajnali színváltozások impresszionisztikus villanásaiból életre keltette egy városrész tájképét és ébredő életét. A vers a nagyvárosi hajnal három időmozzanatát mutatja be az impresszionizmus eszközeivel. Az első szakasz a félig éjszakai állapotot idézi, az utolsó strófa már a nappali élet valóságát. A kezdő és a záró egység között elhelyezkedő 3 versszak pedig a bűvöletet: a néhány perces hajnali mámort. Az első sorok minden jelzője a napkelte előtti város sivárságát, élettelen, taszító mivoltát mutatja. Az emberek mozdulata lomha, esetlen. Aztán a felkelő nap hatására a rútság helyére lép a szépség: a szürkeségből fény és tűzpiros ragyogás lesz. A 3. versszak kezdősora: összefoglalja a varázslatot. A csönd zavartalan. Csak a színek tombolnak, harsognak a szinesztézia poétikai erejével. A mély magánhangzók éreztetik a hangélményt. Az utolsó sorok jelzői viszont már arról vallanak, hogy elmúl a hajnali percek mámora. A költemény a nagyvárosi kőrengeteget egyértelműen csúnyának mutatja.

A Lélektől lélekig kötet lenyűgöző szépségű darabja az Esti sugárkoszorú. A magyar szerelmi líra olyan remekei mellé kívánkozik, mint Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Vajda, Ady, József, Radnóti legszebb szerelmes versei. Már az első sor olyan, mint egy miniatűr festmény. Ketten vannak s a nappal éppen estébe vált. Felidéződik az alkonyati séta hangulata. Csupa impresszió és ámulat, ahogy a költő a búcsúzó napfényt a kedves asszony hajába font koszorúnak látja és láttatja. Az ámulatot olyan jelzők érzékeltetik, mint a “finom” és a “halk”. A második strófa elején ismét feldereng az előző élmény. Aztán kép, szín, hangulat, minden eltűnik, s kibuggyan a költőből a vallomás. Az élmény egyre elvontabb lesz, valami léten túli létbe, testetlen semmibe visz a költő. Szelíd, elbeszélő hangon kezdi a 3. versszakot. Az asszony mintha a felhőkből hívná vissza a férfit.

Az alkonyi parkban egy férfi és egy nő mennek az úton, kézenfogva, s a versben minden csak ezért fogalmazódott meg, hogy a költő leírhassa a legtöbbet, amit férfiember asszonyembernek mondhat: jó élni, mert szeretlek.

Juhász Gyula (1883-1937) Szeged költője. Eszmények, felfokozott boldogságvágy és szépségigény vezérelték életén, de sorsának balszerencsés, majd egyre tragikusabb alakulása mind magányosabbá tette. Helyettes tanárként jár városról városra. mígnem 1908-ban Nagyváradra kerül. Itt értő társakra talál. A Holnap című antológiával, vihart kavaró fiatalok egyike. Innen is tovább kell költöznie.

Kötetei: Juhász Gyula versei (1907), Új versek (1914), Késő szüret (1918), Ez az én vérem (1919), Testamentom (1925), Hárfa (1929), Fiatalok, még itt vagyok! (1935).

Tájversei

A Tisza-part volt Juhász Gyula kedves világa. A tiszai csönd című verse A Hétben jelent meg 1910 őszén. A költeményben egyszerre szólal meg csönd, nyugalom, békesség, harmónia és fájdalom, egyedüllét. A kulcsszó a “hajó”, mely a költő számára az otthont, a szülőföldet és benne saját magát jelenti, a költő és szűkebb hazája összetartozását. A Tisza-parti este varázslatos hangulatát finom metaforával érzékelteti: “Hálót font az est, a nagy barna pók.” A metafora az idő lassú múlását és a sötétség fokozatos beálltát egyaránt megjeleníti. A táj nyugalmát a térből kiragadott egyetlen pont – a mozdulatlan tiszai hajók képe is jelzi. Az estében az égi és a földi világ kapcsolatot tart egymással: a csillagok hallgatják a harmonikaszót, a hold fénye beezüstözi a hajókat. A fények, színek, hangok szinte mindenütt átjárják az impresszionista képeket. A vers alaptónusát a mély magánhangzók és a lágy mássalhangzók határozzák meg. A szépséges természeti képeket valami szomorúság is belengi.

1912-ben Szakolcára nevezik ki helyettes tanárnak. Bár a költő számkivetettnek érzi magát, költészete itt is gazdagodik: érlelődik az új táj élménye, az Alföld utáni vágy, az Anna-szerelem sajátos továbbélése. A költészet eszközeivel fest most tájképet a Magyar táj, magyar ecsettel című versében, amelyben a tájrajz új tartalommal telítődik: milyennek látja egy XX. század eleji költő a magyar tájat, a magyar valóságot. A Tisza környéki vidéket örökíti meg: fűzfák, folyóvíz, tehenek. A jelzős szerkezetek a táj sivárságát, az én kiábrándultságát fejezik ki. A tájban minden megviselt, elnyűtt, élettelen. A szépségbe a fájdalom vegyül. A vers zárójeles utolsó sorában a költő önmagát is belerajzolja a képbe.

Az Anna-versekből

A Milyen volt… 1912-ben jelent meg A Hétben. Ekkor Szakolcán él és tanít Juhász Gyula. Itt írta a legtöbb Anna-verset. A Váradon megismert színésznő emlékét az idő nem homályosította el, sőt érzelmi világának egyre mélyebb rétegeit szólaltatta meg. A Milyen volt… három évszakot idéz meg, s ezekből a képekből Anna emléke áll össze. A versnek nincs adatszerűsége, az alföldi táj hangulata uralkodik és ez olyan szép, mint Anna, és Anna olyan szép, mint a táj. A nyári búzamezők emlékképe Anna szőkeségét villantja fel, a szeptemberi ég a szeme kékjét idézi, a tavaszi rét sóhaja a szeretett nő hangjából mosódik. Tulajdonképpen nem is vall szerelmet a költő. Mindössze azt mondja el milyen különös, hogy egy nő emléke idővel elhalványodik. Keresztrímek, szinesztézia, jambikus lüktetés és az az hangok uralma kölcsönöz erős zeneiséget. Az utolsó versszakban jutunk Annához a legközelebb. De a költő boldogsága nem a valóságban, hanem csak a képzeletben él. Az arckép eltűnik az érzelem viszont végtelenné magasztosodik. Ebben a három kis strófában egy régi nyár, egy régi ősz és egy régi tavasz van elrejtve: az ifjúság. Egyszerű, finom és áhitatos ez a vers.

Az 1926-ban keletkezett Anna örök című költemény zárja le végérvényesen az Anna szerelmet. Minél távolabb van térben és időben Anna, annál szebb versek születnek Juhász Gyula tollán. A versben megörökített Anna már nem a Váradon megismert színésznő, hanem egy idealizált lény, szimbólum. Három hatsoros versmondatból áll a mű. A mondatok az állítmánnyal kezdődnek, s ezek az állítmányok mind a sorvégére esnek, s a folyamatos sorátlépések bizonyos feszültséget teremtenek. A férfi tetteti a közömbösséget, uralkodni próbál egykori szenvedélye fölött. A második hat sor a jelenről szól. S amikor ár majdnem elhisszük, hogy lezárta a szép emlékeket, akkor robban ki a “ne hidd” kétszeri tiltakozása. A harmadik mondat elsöpör mindent: a szerelem a költő egész életét átitatta, minden cselekedetében tükröződött. A verset záró imaformula Anna alakját az isteni szféra magasába emeli.


Juhász Gyula költői portréja

A nyugatosok közül Juhász Gyula sorsa volt a legtragikusabb, a legnehezebb. A század elejei nagy irodalmi fellendülésnek egyik vezető lírikusa, A Holnap lelkes szervezője, Babits fölfedezője, a Négyesy-stílusgyakorlatok titkára, de a Nyugatnak már nem tartozott a szorosan vett élvonalába, s az első évek után verseinek zöme vidéki lapokban jelent meg.

Költészete

Élet és költészet, egyéni sors és lírai témavilág talán egyetlen modern költőnk esetében sem forrott annyira össze, mint Juhász Gyula művészetében. Egész életén át boldogtalan volt, így lett lírájának alaphangja a mélabú, a rezignált bánat, ő maga pedig “a kiapadhatatlan szomorúságok legtisztább hangú költője”. Költői stílusát kevésbé hatja át a szimbolizmus, mint a századelő nagy újítóiét: nyelve konkrétabb, reálisabb, egyszerűbb és érthetőbb. Megfigyelhető vonzódása a szonetthez – költeményei általában rövidek és az utolsó sorok mondanivalója jelentősen megemeli az egész verset: szonettjei szinte “kinyílnak” a költemény végén.

Elsősorban az impresszionista hangulatlíra művelője volt. Ritmikájában a hagyományos utakat járta. Parnasszista vonása, hogy mélyen hitt a Szépségben, a Művészetben, melynek elvont világa kárpótolhatta élete sok-sok kudarcáért, s az elveszett Édent jelentette neki. A magyarok közül az azonos betegség miatt is különösen szoros szálak fűzték a tragikus sorsú Gulácsy Lajoshoz. A könyvélmények ösztönzései a világtól elzárt s önmagába mélyedt írónak néha fontosabb verstémákat kínáltak, mint a hétköznapi élet egyhangúsága.

A magyar táj

Juhász Gyula végtelen érzékenységű bánatlírájában is egyéni színt jelentenek a szegedi tájjal összefonódó szimbolikus versei s nagy feszültségű modern népi életképei (pl. Tápai lagzi). Az alföldi vidék egyszerre külső és metaforikus belső táj is, ugyanúgy, mint József Attila nagy gondolati költeményeiben.

Tiszai csönd

A vers egyik korai remeke, melyet A Hét című folyóiratban jelent meg 1910 őszén – ezt az őszt Szegeden töltötte a költő. Itt erősödhetett fel benne az az alapérzés, hogy mégiscsak kívül rekedt az életen, távolra sodródott a lüktető szellemi központtól, Budapesttől.

A vers különös szépsége az érzelmi-hangulati-hanglejtésbeli egységben és összetettségben ragadható meg. Különös gondolattársításokat ébresztő kép (metafora) vezeti be a költeményt: az est, a nagy barna pók egyre sűrűsödő hálójában fennakadtak, mozdulatlanságba dermedtek a tiszai hajók. Mozgás helyett auditív motívumok mélyítik el az este csöndjét, némaságát. Valami különös kettősség járja át a verset a költői képek nyomán. A mozdulatlanság nem csak nyomasztó, a némaság és a sötétség nem félelmetes: hangok muzsikája, színek fátyolos fénye varázsolja ünnepivé, széppé a tájat.

Anna-versek

Költészetének egy jelentős részét az Anna-versek teszik ki. A nagyváradi szőke színésznő pendítette meg Juhász Gyulában a szerelmi líra húrjait. Szerelmének valójában nem is volt élményi alapja, csak a költő emlékeiben légiesült-finomult Anna alakja dallá, halhatatlan Múzsává.

Milyen volt…

A Milyen volt… Juhász legszebb szerelmi költeményei közé tartozik. A Hétben jelent meg 1912-ben. E rövid lírai alkotásban is megcsodálhatjuk költészetének “egyszerűségét”. Strófaszerkezete hagyományos, szókészlete is “hétköznapi”, de ezek a “dísztelen” szavak a szövegösszefüggésben új életre kelnek, a szinesztéziák hatására köznapi jelentésük feldúsul.

Az egész költeményt a szerelem elmúlásának fájó érzése szövi át. A költő csupán halványodó emlékei között kutat – bánatosan el-elmerengve. A versszakok kezdetén háromszor hangzik el a “Milyen volt…” tétova kérdése, s még ugyanott megszólal a kudarc beismerése is: “nem tudom már”. A “de” kötőszó után azonban mindannyiszor felcsattan a feledéssel perbe szálló dacos tiltakozás. A természeti és a szerelmi emlékek kölcsönösen erősítik egymást: a táj olyan szép, mint Anna, s Anna olyan szépséges, mint a táj. Rezignált mélabú remeg a költemény szövegén, de a lemondó bánatot mégis impresszionista ragyogás sugározza be.


A táj szerepe a lírában – Juhász Gyula: Milyen volt…

A táj szerepe a lírában
Juhász Gyula: Milyen volt..

A táj szerepe Petőfi költészetében: Petőfi költészetének kiemelkedő darabjai a tájversek. Ilyen vers például Az alföld és A Tisza. Különös jellemzőjük, hogy Petőfi a térbeli leírás módszerét alkalmazza. Az alföld nagy távolságból indul, az eredeti felülnézettől egyre jobban eltávolodva egyre kisebb tájegységeket jelenít meg, egészen az apró növényekig hatol, majd újra eltávolodik. Így a tájleírás többletjelentést kap a verszárlatban

E versek szerepe a szülőföld szeretetének ábrázolása, és a szabadság jelképének megjelenítése az alföld képében.

A táj szerepe Juhász Gyula költészetében: Juhász Gyula tájverseinek fő témája a Tisza és Szeged. Ilyen vers például a Tiszai Csönd, vagy a Szeged. Ezekben a versekben a költő impresszionista elemekkel érzékelteti a táj szépségét. A Tiszai Csönd című versben a táj elemei ellentétpárokban jelennek meg. Pl. a következő két sor

„Hálót fon az est, a nagy, barna pók
Ezüstösek a tiszai hajók.”

Az ég és a föld ellentétét fejezik ki.  A vers képek helyett apró benyomásokat, fényeket, színeket ábrázol. A táj – ellentétben Petőfi tájverseivel – végig többletjelentést hordoz, s nem csak a verszárlatban. Pl. a Tiszai Csönd minden képe a magányt fejezi ki. A csönd, a sötét este, az álló hajók mind az elhagyatottság kifejező eszközei.

A versek szerepe a költő belső érzéseinek megjelenítése.

A Milyen volt… című vers bemutatása:

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek

A szeptemberi bágyadt búcsúzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

A vers Juhász Gyula Annáról szóló verseinek egyike. Lírai mű, a tájleírás nagy szerepet kap az érzések kifejezésében.

A vers  jambikus lejtésű, három négysoros strófából áll, amelyekben a verssorok keresztrímesek. A három strófa azonos szerkezetű,  ismétlések jellemzőek: A versszakok kezdő kérdése „Milyen volt” ismétlődik, majd az erre válaszoló tagadás „Nem tudom”, és a tagadó kifejtés „De…”, s az ezután következő természeti képet tartalmazó strófazáró rész befejezi a gondolatot. A leírásban első a felidézés, aztán a tagadás, majd újra közelítés következik, végül a költő eltávolít. A finom érzések megjelenítésével úgy érezzük, az, amire a költő vágyódik, valóban nagyon távol van.

A tájelemek szerepe a műben: A természet és a táj képei idézik föl az elveszett kedves alakját. A táj megjelenítésének hatása ringató, bizonytalan, mégis az állandóságot érezteti. A költő érezteti, hogy sosem felejti el Annát.

A vers hátterében a természet körforgását idézi: az első versszak a nyarat, a második az őszt, a harmadik a tavaszt. A kimaradó tél csak sűríti a verset. Nincs szükség arra, hogy a telet beleírja a költő, hiszen mindenki a tavasz is sugallja a tél létét.

A természeti képek az idő múlását is megállítják, helyére a körforgás képzetét állítják, és a nőalakot legintenzívebben megjelenítő harmadik versszakban egy rímhiba is van, éppen abban a sorban, amelyben Anna neve is van.

Így a vers azt is sugallja, hogy lesz még újra nyár, hogy a természet felidézi a múltat