A Nyugat első nemzedéke – Tóth Árpád és Juhász Gyula

1908. január elsején jelent meg a Nyugat első száma. Főszerkesztője Ignotus, aki a tehetség mindenek feletti értékét hirdette; szerkesztői Fenyő Miksa és Osvát Ernő. A Nyugat mindvégig az alkotói szabadság elvét érvényesítette, és ez a két szempont a magyar irodalom fejlődésének adott szakaszában egyet jelentett a polgári átalakulás, a haladás, a szociális reformok programjának vállalásával is. A Nyugat rendkívül széles és változatos mezőnyt képviselt. A magyar kultúra egészének megújulását célozza a Nyugat a nyugati, polgári civilizációk eredményeinek közlésével, bemutatásával.

A magyar irodalomban most ismét a líra kerül előtérbe, a példakép a francia szimbolizmus, mellette helyet kapnak a szecessziós, impresszionista és naturalista törekvések is. Mivel a lap egyedüli szempontja az irodalmi-művészi érték volt, különösen az első években a politikai óvatosság jellemezte. Később azonban, a világháború éveiben a Nyugat egész gárdája védelmébe vette a háború ellenes versei miatt támadott Adyt és Babitsot is. A háború után Ignotus külföldre távozott, Osvát Ernő öngyilkos lett. A húszas évek második felében radikális beállítottságú fiatal írók-költők jelentkeznek a Nyugat lapjain, annak második nemzedékét alkotva. Kibontakozásukat a Nyugat segítette, de később saját lap alapításával is próbálkoztak. 1929 és 1933 között Babits és Móricz szerkeszti a Nyugatot, majd 1933-tól Babits és Gellért Oszkár. 1933-tól a fiatalok újabb csoportját karolja fel a Nyugat. Babits halála után csak a folyóirat címe változott meg, Magyar Csillag néven Illyés Gyula szerkesztette tovább 1944 márciusáig.

A Nyugat hatalmas mértékben járult hozzá esztétikai kultúránk, közgondolkodásunk, ízlésünk és kritikai szemléletünk haladóbbá és európaibbá válásához.

Tóth Árpád (1886-1928) a mély emberi érzések, megragadó hangulatok szelíd szavú poétája. Boldogságvágy, szépségigény fejeződik ki lírájában; jellegzetes műfaja az elégia.

Debrecenben lett újságíró, de versei és kritikai cikkei a Nyugatban is megjelentek. 1931-ben költözött ismét Budapestre, ahol arra kényszerült, hogy “kenyérkereső” állást vállaljon. Házitanító és újságíró lesz, a húszas években már az Est-lapok mindenes szerkesztője. Közben egyre súlyosabban beteg.

Különleges formahűségű műfordító volt. Finom gonddal megmunkált saját költeményeiből négy kötet született. A Hajnali szerenád a szecesszió hatását mutatja. A Lomha gályán 1917-ben jelent meg. Impresszionista jegyek jellemzőek Az öröm illan című kötetre (1922). Ezután már csak 1928-ban lát napvilágot posztumusz kötete: Lélektől lélekig. Összegyűjtött verseit Szabó Lőrinc adta ki.

A magány költője

Költészetének alaphangjai a bágyadt, tehetetlen lemondás; jellemzője a csüggedt szemlélődés, a panasz. A Hajnali szerenád az első kötet címadó verse. A cím finom hangulatával ellentétes a vers indítása. Tárgyilagos meghökkentően merész városkép. Aztán hirtelen magasba röppen a tekintet: a hajnali égbolt színpompáját látjuk. A második strófa három teljes metaforára épít: a sötétség “éji, rút csuha”; az erdő – öltözékéből kivetkező lány; a nap pedig “vén dús kéjenc”. A két versszakot áthatják a színélmények. A harmadikban a színek helyére a szürkeség, a sivárság lép. A város szennyét eltakarta a sötétség. Érdekes, hogy a városkép megörökítéséhez a természetből kölcsönzi a képi a költő: a város gázlángjai virágokként ragyognak, a fénykörök a szirmok lehullását idézik. A vers szerkezeti tengelye a 4. versszak, ahol látókörünkbe kerül a költő alvó menyasszonya, Annuska, és megjelenik a poéta alakja is. Kedvese az elérhetetlen boldogságot szimbolizálja. A két utolsó szakasz érteti meg velünk a költő szomorúságának tartalmát.

Költészete a húszas években

A Lélektől lélekig kötet három ciklusba osztott 59 költeménye az évtized magyar irodalmi életének egyik legnagyobb eseménye volt, és Tóth Árpád költészetének kiteljesedéséről adott számot.

A húszadik századi modern nagyváros líráját a magyar költészetben a Nyugat folyóirat vidékéről származó költők teremtik meg. A Körúti hajnal című versének élményalapja egy valóságosan is megélt budapesti “hajnali varázs”, talán az újságírói-szerkesztőségi munkából hazatérő költő élménye lehetett. A hajnali színváltozások impresszionisztikus villanásaiból életre keltette egy városrész tájképét és ébredő életét. A vers a nagyvárosi hajnal három időmozzanatát mutatja be az impresszionizmus eszközeivel. Az első szakasz a félig éjszakai állapotot idézi, az utolsó strófa már a nappali élet valóságát. A kezdő és a záró egység között elhelyezkedő 3 versszak pedig a bűvöletet: a néhány perces hajnali mámort. Az első sorok minden jelzője a napkelte előtti város sivárságát, élettelen, taszító mivoltát mutatja. Az emberek mozdulata lomha, esetlen. Aztán a felkelő nap hatására a rútság helyére lép a szépség: a szürkeségből fény és tűzpiros ragyogás lesz. A 3. versszak kezdősora: összefoglalja a varázslatot. A csönd zavartalan. Csak a színek tombolnak, harsognak a szinesztézia poétikai erejével. A mély magánhangzók éreztetik a hangélményt. Az utolsó sorok jelzői viszont már arról vallanak, hogy elmúl a hajnali percek mámora. A költemény a nagyvárosi kőrengeteget egyértelműen csúnyának mutatja.

A Lélektől lélekig kötet lenyűgöző szépségű darabja az Esti sugárkoszorú. A magyar szerelmi líra olyan remekei mellé kívánkozik, mint Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Vajda, Ady, József, Radnóti legszebb szerelmes versei. Már az első sor olyan, mint egy miniatűr festmény. Ketten vannak s a nappal éppen estébe vált. Felidéződik az alkonyati séta hangulata. Csupa impresszió és ámulat, ahogy a költő a búcsúzó napfényt a kedves asszony hajába font koszorúnak látja és láttatja. Az ámulatot olyan jelzők érzékeltetik, mint a “finom” és a “halk”. A második strófa elején ismét feldereng az előző élmény. Aztán kép, szín, hangulat, minden eltűnik, s kibuggyan a költőből a vallomás. Az élmény egyre elvontabb lesz, valami léten túli létbe, testetlen semmibe visz a költő. Szelíd, elbeszélő hangon kezdi a 3. versszakot. Az asszony mintha a felhőkből hívná vissza a férfit.

Az alkonyi parkban egy férfi és egy nő mennek az úton, kézenfogva, s a versben minden csak ezért fogalmazódott meg, hogy a költő leírhassa a legtöbbet, amit férfiember asszonyembernek mondhat: jó élni, mert szeretlek.

Juhász Gyula (1883-1937) Szeged költője. Eszmények, felfokozott boldogságvágy és szépségigény vezérelték életén, de sorsának balszerencsés, majd egyre tragikusabb alakulása mind magányosabbá tette. Helyettes tanárként jár városról városra. mígnem 1908-ban Nagyváradra kerül. Itt értő társakra talál. A Holnap című antológiával, vihart kavaró fiatalok egyike. Innen is tovább kell költöznie.

Kötetei: Juhász Gyula versei (1907), Új versek (1914), Késő szüret (1918), Ez az én vérem (1919), Testamentom (1925), Hárfa (1929), Fiatalok, még itt vagyok! (1935).

Tájversei

A Tisza-part volt Juhász Gyula kedves világa. A tiszai csönd című verse A Hétben jelent meg 1910 őszén. A költeményben egyszerre szólal meg csönd, nyugalom, békesség, harmónia és fájdalom, egyedüllét. A kulcsszó a “hajó”, mely a költő számára az otthont, a szülőföldet és benne saját magát jelenti, a költő és szűkebb hazája összetartozását. A Tisza-parti este varázslatos hangulatát finom metaforával érzékelteti: “Hálót font az est, a nagy barna pók.” A metafora az idő lassú múlását és a sötétség fokozatos beálltát egyaránt megjeleníti. A táj nyugalmát a térből kiragadott egyetlen pont – a mozdulatlan tiszai hajók képe is jelzi. Az estében az égi és a földi világ kapcsolatot tart egymással: a csillagok hallgatják a harmonikaszót, a hold fénye beezüstözi a hajókat. A fények, színek, hangok szinte mindenütt átjárják az impresszionista képeket. A vers alaptónusát a mély magánhangzók és a lágy mássalhangzók határozzák meg. A szépséges természeti képeket valami szomorúság is belengi.

1912-ben Szakolcára nevezik ki helyettes tanárnak. Bár a költő számkivetettnek érzi magát, költészete itt is gazdagodik: érlelődik az új táj élménye, az Alföld utáni vágy, az Anna-szerelem sajátos továbbélése. A költészet eszközeivel fest most tájképet a Magyar táj, magyar ecsettel című versében, amelyben a tájrajz új tartalommal telítődik: milyennek látja egy XX. század eleji költő a magyar tájat, a magyar valóságot. A Tisza környéki vidéket örökíti meg: fűzfák, folyóvíz, tehenek. A jelzős szerkezetek a táj sivárságát, az én kiábrándultságát fejezik ki. A tájban minden megviselt, elnyűtt, élettelen. A szépségbe a fájdalom vegyül. A vers zárójeles utolsó sorában a költő önmagát is belerajzolja a képbe.

Az Anna-versekből

A Milyen volt… 1912-ben jelent meg A Hétben. Ekkor Szakolcán él és tanít Juhász Gyula. Itt írta a legtöbb Anna-verset. A Váradon megismert színésznő emlékét az idő nem homályosította el, sőt érzelmi világának egyre mélyebb rétegeit szólaltatta meg. A Milyen volt… három évszakot idéz meg, s ezekből a képekből Anna emléke áll össze. A versnek nincs adatszerűsége, az alföldi táj hangulata uralkodik és ez olyan szép, mint Anna, és Anna olyan szép, mint a táj. A nyári búzamezők emlékképe Anna szőkeségét villantja fel, a szeptemberi ég a szeme kékjét idézi, a tavaszi rét sóhaja a szeretett nő hangjából mosódik. Tulajdonképpen nem is vall szerelmet a költő. Mindössze azt mondja el milyen különös, hogy egy nő emléke idővel elhalványodik. Keresztrímek, szinesztézia, jambikus lüktetés és az az hangok uralma kölcsönöz erős zeneiséget. Az utolsó versszakban jutunk Annához a legközelebb. De a költő boldogsága nem a valóságban, hanem csak a képzeletben él. Az arckép eltűnik az érzelem viszont végtelenné magasztosodik. Ebben a három kis strófában egy régi nyár, egy régi ősz és egy régi tavasz van elrejtve: az ifjúság. Egyszerű, finom és áhitatos ez a vers.

Az 1926-ban keletkezett Anna örök című költemény zárja le végérvényesen az Anna szerelmet. Minél távolabb van térben és időben Anna, annál szebb versek születnek Juhász Gyula tollán. A versben megörökített Anna már nem a Váradon megismert színésznő, hanem egy idealizált lény, szimbólum. Három hatsoros versmondatból áll a mű. A mondatok az állítmánnyal kezdődnek, s ezek az állítmányok mind a sorvégére esnek, s a folyamatos sorátlépések bizonyos feszültséget teremtenek. A férfi tetteti a közömbösséget, uralkodni próbál egykori szenvedélye fölött. A második hat sor a jelenről szól. S amikor ár majdnem elhisszük, hogy lezárta a szép emlékeket, akkor robban ki a “ne hidd” kétszeri tiltakozása. A harmadik mondat elsöpör mindent: a szerelem a költő egész életét átitatta, minden cselekedetében tükröződött. A verset záró imaformula Anna alakját az isteni szféra magasába emeli.


A magány és a világfájdalom Tóth Árpád lírájában

A Nyugat nagy nemzedékének tagjai közül Tóth Árpád életműve a legegységesebb. A súlyos tüdőbetegség és a szegénység rabságában élt, s ez rányomta bélyegét csaknem egész lírai termésére. “A betegség kiemelte őt világunkból” – ezért tudott megmaradni “tiszta költőnek”.

Költészete

Költészetének alaphangja a bágyadt, tehetetlen lemondás. Az élet minden durva érintésére rezignált mélabúval válaszolt, s versei jórészt személyes érdekű vallomások, elégiák. Ennek a panaszos hangnak felelnek meg a “végtelenbe folyó, jajongó sorok” (Karinthy), amelyek valamiféle dúdolgató jelleget adnak költeményeinek. Művészetére az impresszionizmus nyomta rá a bélyegét. Versei gazdagok képekben, hasonlatokban, jelzőkben. Kedveltek számára az olyan jelzők, mint a bús, setét, furcsa, beteg, bágyadt, lomha, stb. “Ha volt valaha ötvösművésze a magyar versnek, ő az” – írta róla Babits Mihály.

Rímes, furcsa játék

Ilyen míves, a furcsa szavakat ékszerként ötvöző elégikus dala a Rímes, furcsa játék, Tóth Árpád legbravúrosabb formamutatványainak egyike. A rímek szikrázó játéka a szöveg legfeltűnőbb formai jegye, ez teszi “torz kedvvel kevert” zenévé a költeményt. A tiszta rímek (pl. mi kába – hiába; dal duhajjá – vad csuhajjá) mellett előfordulnak szándékoltan tompa összekondulások is (pl. kastély – estély; zajló – pejló). A Rímes, furcsa játék nem csupán “játék”, hanem megrendítő szerelmi vallomás is: a koldus költő “csak ilyen borús zenéket” nyújthat át kedvesének. A költemény nagy távolságokat fog át: a főúri kastélyok fényes világát, az antik görög-római városokat, Svájc hegyeit, egzotikus tájakat, de épp a rímek játékával ki is csúfolja a szegény ember vágyainak képtelenségét. A “Meghalni volna jó ma…” rebegő, mindenbe beletörődő sóhaja zárja a költeményt.

Fájdalmas én-lírái közé soroljuk még a Meddő órán című versét, amely arcképként a költő végtelen magányát, szegénységét és betegségét emeli ki, az élet egy elsuhanó pillanatát örökíti meg. A külvilág durva bántásaira a túlérzékeny költő csak szenvedéssel tudott válaszolni. Az első világháború külső és belső pusztításai között írta meg Elégia egy rekettyebokorhoz című költeményét. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló “hószín szárnyu Béke” reménytelenségével tiltakozik a háborús vérontás ellen.

A 20-as években mellőzöttsége, anyagi létbizonytalansága felerősítette költészetében a fájdalmas én-lírát, de már nemcsak saját egyedüllétét fogalmazta meg, hanem az egymástól elszigetelődött, elidegenedett emberek kozmikus méretű magányát is. Ennek a témának első megszólaltatója a magyar lírában Vajda János volt (Az üstökös).

Lélektől lélekig

Lélektől lélekig című elégiája egyetlen kép kibontása. A színképelemzés tudományos igazságától jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig. A legfontosabb mondanivalót az utolsó két strófa felkiáltásai fejezik ki: az egyes emberek között is “roppant, jeges űr lakik”.

Körúti hajnal

Az impresszionista költészet egyik mintadarabja a Körúti hajnal. A francia impresszionista festőket is vonzották a hajnal és az alkony benyomásai, amikor minden súlytalanabbnak, lebegőbbnek tűnik. A Körúti hajnal a pesti táj ébredésének hangulatát ragadja meg: a még derengő, színeket kioltó szürkeséget (1.), az első fény felragyogását (2-4.), majd a nappali élet kijózanító valóságát.

Az első versszak a közömbös színtelenség, szürkeség képzetét, hangulatát árasztja. Az itt előforduló  képek (pl. az utca “vad kővidék”, lomha vicék) kedvetlen rossz érzést keltenek. Hirtelen változik meg az utca képe: a nagyvárosi környezetben, két tűzfal között megjelenik a “Végtelen Fény”, a hajnali égbolt első sugárcsóvája. A stílust ünnepivé avatja a ritkán használt “zsarát” szó és a régiesnek ható “milliom karát” választékossága. A hajnali fény bűvöletét fokozza az áhítatos csend is. Ragyogni kezdenek a színek: a zöld, a fehér, a lila, s ezek (az impresszionista szinesztéziás érzékelésnek megfelelően) zenei motívumokkal olvadnak össze. Mindez csak egy pillanatig tart: kellemetlen hangok szüntetik meg az áhítatos csendet: gyársziréna “búg”, a villamos “jajdulva” csikorog a síneken. Végképp elmúlt a hajnali percek mámora: újra fájni kezd az élet. A költemény utolsó motívumában (“a Nap még mint dobott \ Arany csókot egy munkáslány kezére…”) a költőnek a városi szegényekkel való együttérző részvéte szólal meg.