Kosztolányi Dezső (1885-1936)

A Nyugat első nemzedékének kiemelkedő tagja. Az irodalom a versek tudományának szakembere, minden nyelvi dolgok tudója. Újságíró lett, bár tanárnak készült, de mindenek előtt író-költő. Bár első kötete Négy fal között 1907-ben jelent meg. Az 1910-es A szegény kisgyermek panaszai a szabadkai gyermekkor felsejlő hangulatai a felnőtt ember szorongásait rögzítik. A félénk és ideges kisgyermek hallucinációit, színes vízióit, a világ titkaival való találkozását örökítik meg a költemények. Ezzel a könyvel a költő megtette az első lépést az impresszionizmustól az expresszionizmus felé azáltal, hogy a versfüzért pillanatnyi benyomások rögzítése helyett egységes világlátásnak rendelete alá. A szegény kisgyermek panaszai a magyar irodalom legegységesebb világképű és hangnemű versesköteteinek egyike. A formában Kosztolányi szereti a játékost. A rím és ritmus ebben a költészetben nagyon fontos.

A líra

Elsődleges témájuk az egyén, az én világa, a belső lelki világ: az én válasza a valóság bizonyos kihívására. A lírikus nem  világot jeleníti meg műveiben, hanem önmagát. A lírai költemény legtöbbször verses monológ. A lírai formák általában a rövid műfajok körébe tartoznak, és szükségszerűen nagyobb tömörséggel, sűrítéssel tükrözik az emberi-társadalmi lényeget, az ember és a valóság viszonyát. A modern lírai alkotások zöme a hagyományos műfajok körébe nem sorolható, bár tematikai, hangnembeli vagy formai sajátosságaik sokszor hasonlóságot mutatnak e műfaji előzményekkel.

Esti Kornél

Kosztolányi szépprózájában sajátos színt jelentenek az ún. Esti-novellák. Ezeknek darabjai a műfaj különböző változatait képviselik, s csupán egyetlen közös elemük van: Esti Kornél. Esti Kornél rejtélyes, talányos alak. Szoros köze van az íróhoz, tetteit, gondolatait azonban mégsem szabad Kosztolányin számon kérni.

Nagy időt fognak át a novellák: a legkorábbi 1925-ből való, a legkésőbbiek az 1936-ban megjelent Tengerszem című kötetben láttak napvilágot. Kosztolányi előzetes terv nélkül dolgozott, s szándékoltan is laza szerkezetű művet akart létrehozni. Esti arra kéri az elbeszélőt, hogy közös művük legyen egyszerre útirajz, életrajz és regény.

Hogy kicsoda is Esti Kornél, rendszerint az Első fejezet alapján szokás megítélni. Ez a fejezet az 1933-as könyv legkésőbb, utólag készült darabja: 1933. április 9-én adta közre írója a Pesti Hírlapban.

Kosztolányiné a férjéről írt életrajzi regényében így mutatja be: “Ez az alak, az ő másik énje, az ő érzelmes és polgári énjének csúfondáros és korlátlan mása, aki kimondja és főképpen megteszi mindazt, amit ő szeretne, a tizenkilencedik századvég regényesen szabad életét éli Kosztolányi Dezső helyett, aki csak ül az íróasztalnál, és dolgozik, dolgozik, végzi mindennapi robotját a háború utáni társadalom, a pénzkeresés s a családi élet jármába törve”.

Az Első fejezet szerint Esti Kornél az író alakmása, énjének, alkatának az a része, melyben lázadó, anarchikus hajlamai gyökereznek, de amelyeket polgárrá válva, a társadalmi közszokásokban belehelyezkedve el kellet fojtania. Képtelenség kettejüket megkülönböztetni. Kora gyermekségükben, bohém ifjúságukban egymástól válhatatlanok voltak. Az emlékeket idéző íróban úgy jelenik meg Esti Kornél alakja, mint a gonoszkodás, a vásottság, a féktelenség,  a léhaság képviselője akinek egyéniségéhez tartozik a társadalmi erkölcsöket és tilalmakat megszegő lázadás szelleme, mindenféle tekintély kicsúfolása, az életet megvető sátániság. Esti bujtogatta folyton kihívó és dacos engedetlenségekre, merész képzelgésekre, vakmerő és tilalmas tettekre. Kegyetlen vérengző tettekre unszolta: az ázott verébfiókának tépje ki a szárnyát, szúrja ki a szemét, ölje meg, dobja tűzbe. De ezt ő sem merte megtenni: remegni kezdett, és megszánta az ártatlan madarat. Esti Kornél riasztó és igéző egyben: a rossz és a jó, a romboló és a teremtő hajlamok szétfejthetetlenül szövődnek jellemében.

Az Esti-novellák sem jellegben, sem értékben nem egyenletesek. Vannak közöttük olyan típusú darabok, amelyeknek Esti Kornél nem is szereplője, csupán elmesél egy-egy érdekes, figyelemreméltó történetet. Játékos, csibészkedő tréfának indul az a történet is, amelyben egy bolgár kalauzzal cseveg bolgárul anélkül, hogy egyetlen szót is tudna a nyelvén. A végén azonban a frivol humor fanyarra fordul: a kalauz közléskényszere, megrendültsége mögött fölsejlik valami mély dráma, s kifejeződik az emberi sorsokkal való játék kritikája is, az a részvétetika, mely a Számadásban szólal majd meg.

Valójában kedves, fiatalos idill a török lánnyal, Kücsükkel való kaland (Hetedik fejezet), de meghatódó lírai árnyalást az anyanyelv iránt rajongó szerelemtől kap a novella: Esti háromszázharminc csókot ad a kislánynak azért a háromszázharminc legékesebb magyar szóért, melyet a töröktől kölcsönöztünk.

Ezek az “öntanúsító novellák”. Ezek sorából különösen a Második és a Harmadik fejezet emelkedik ki. Az előbbi a “szegény kisgyerek” élettáját idézi: a hatéves gyermek-Esti találkozását a “tömeggel” az emberi társadalommal. A vérszegény, beteges ideges fiúcskát édesanyja szeptember 1-jén elkíséri az iskolába. A gyerek tele van félelemmel, szorongással: előbb átéli a társtalanság, a magány riadalmát, azt a kétségbeesést, hogy egyedül van a világon. Később az osztályban meg kell tapasztalnia a sehova sem tartozás kitaszítottságának érzését, a szeretetlenséget, a társakra utalt, esendő ember csalódását. A kis Esti Kornél már négyéves kora óta írt és olvasott, s ez a szellemi fölény hoz számára végül is diadalt: szép, finom i betűjét a tanító megdicsérte, s Kornél a nevét már bátran és értelmesen mondta meg. A novella befejezésében az a hit, remény szólal meg, hogy az ember tehetségével, kiemelkedő képességeivel meglelheti a maga helyét a közöny és idegenség közepette is, megállhat a maga lábán a zűrzavarban is.

A Harmadik fejezet a legösszetettebb, leggazdagabb elbeszélése a sorozatnak: ez egyben a legteljesebb költői önjellemzése is az írónak. A kitűnő érettségi után a fiatalember-Esti a kisvárosból, Itáliába indul. A tudásvágy hajtja, hiszen megkaphatta volna édesapjától azt a gyönyörű kerékpárt is, amelyre már régóta áhítozott. Első ízben szakad ki az otthon védettségéből tele kalandvággyal s az ifjú költőnek azzal a hevületével is, hogy megismerje a világot, az embereket, mások szívébe pillanthasson. Útja Pesten át vezet. Itt hamar eltanulja a zárkózás és alakoskodás művészetét, mert naiv nyíltságán a pestiek összenevettek a háta mögött. A vonaton egy fülkébe kerül egy asszonnyal és annak tizenöt éves beteg gyermekével. Az elmebeteg, paranoiás lány az éjszaka folyamán hirtelen szájon csókolja. Ez a furcsa kaland Esti számára az élet első igazi vizsgája, a szerelemmel való találkozás jelképe: borzongva érzi a kéj és az undor együttesét. Az írónak készülő Esti megsejti, hogy meg kell tanulnia “virrasztani, szenvedni, megérteni önmagunkat és másokat”.

Az Esti Kornél utolsó fejezete (Tizennyolcadik) a maga áttetsző logikájával néhány soros mondandót jelenít meg: az élet irgalmatlan tülekedés, a tömeg-emberek kegyetlen, vicsorító vadállatok, a szépség és a boldogság ritka pillanata csupán, s mire a helyünket végre kiverekedjük, a villamos a végállomáshoz ér, vagyis meghalunk.

Esti Kornél talányos figurája olyan lehetőséget teremtett Kosztolányinak, hogy a világ és az élet dolgait játékosan, ironikusan, eltúlozva és sajátos nézőpontból mutathassa be, olyan szerepet, melyben kedvére bánhat a tabukkal, kicsúfolhatja mások és maga elveit is. Ez a játékos könnyedségbe menekülő, a tabuk fölé emelkedő szemléletmód a lényege az Esti Kornél énekének is.


Kosztolányi Dezső

A Nyugat körül létrejött írói csoportosulás kiemelkedő tagja, író, költő, esszéista. A délvidéki Szabadkán született, polgári családban. Tanulmányait az apja által igazgatott gimnáziumban kezdte meg. Beteges gyerek volt. Később a pesti egyetemen volt magyar-német szakos hallgató. Már diákkorában vonzódott az irodalomhoz. Itt ismerkedett meg Négyesi László irodalmi szemináriumán Babitscsal és Juhász Gyulával. Újságíró lett, igen sok lapnak volt munkatársa, természetesen a Nyugatnak is. 1908 és 1910 között sokat utazott. A háború lesúlytotta, rettegéssel töltötte el. Irói tekintélyét mutatja, hogy a magyar Pen Club elnökének elsőként őt választották meg. A harmincas évek elején kiderült, hogy rákos; hosszú szenvedés után halt meg 1936-ban.

Kötetcímei:

– Négy fal között

– A szegény kisgyermek panaszai

– Kenyér és bor

– Számadás

Mint aki a sínek közé esett

A beszélő szempontja dominál, az ihlet születésének állapota jelenik meg. Az ötször megismétel, tehát hangsúlyozottan kiemelt hasonlat a halál, a meghalás pillanatát villantja fel, s arra az általánosan elfogadott vélekedésre épül, hogy az ember a halál közvetlen közelében újra végigéli múltját.

A vers voltaképpen nem egyéb, mint részletező hasonlat, s az utolsó sorok fejezik ki az egész ciklus célkitűzését az impresszionista látásmódnak megfelelően. Az „örök” dolgok álandóságával szemben az indító költeményben minden fut, minden mozog, s a halált hozó robogó vonatkerekek zakatoló, kattogó monotóniáját érzékelteti a vissza-visszatérő kezdő soron kívül a bokorszerűen halmozódó három rím egyhangúsága is.

Kosztolányi a regénynek és a novellának is kitűnő művésze volt. Novelláiban többnyire valamilyen lélektani tétel, igazság ölt formát. Az események önmagukért nemigen érdekelték, az emberi cselekedetek rejtett rugóit, titkait kívánta felderíteni. Érett elbeszéléseiből általában az derül ki, hogy milyen kisszerűen, nevetségesen, értelmetlenül élnek az emberek elnyomorító, ostoba kényszerek között az adott társadalomban. Irónikus ábrázolása mögött mindig érezhető az emberi részvét, s ez későbbi írásaiban már tiltakozássá erősödik.

Édes Anna

Egyik legszebb regénye az Édes Anna. A szorgalmas, dolgos mintacseléd, Édes Anna, váratlanul és látszólag indokolatlanul megöli gazdáit, Vizy méltóságos urat és feleségét. Ennek az „érthetetlen” szörnyű tragédiájának lelki rejtélyeit kívánja megfejteni az író. Gazdái „jó bántak” Édes Annával, vendégeik előtt büszkélkedtek vele, elismerték alázatos munkáját, ragaszkodtak hozzá, csa éppen gépként, tárgyként kezeték, s nem vették emberszámba. Anna maga sem tudja, hogy csendes szelídsége, engedelmessége mögött az emberi megalázottság milyen rejtett indulatai lappanganak és halmozódnak, s az öntudatlan lelki sérelmek is meglepetésszerűen fakadnak fel benne, s ekkor követte el borzalmas tettét.

A regény cselekménye a proletárdiktatúra bukása utáni első hónapokban történik, éppen akkor, amikor az úri világ kényelmesen kezdi berendezni a maga fényűző életét. Kosztolányi a regényében keserűen bírálta a kor társadalmi rendjét, s rokonszenvvel fordult a szegények, az elnyomottak felé.


Az 1945 utáni magyar irodalom

1945 áprilisában megalakult az Írószövetség. Korábban ilyen országos szervezet nem volt. Az 1948. évi fordulat után az egzisztenciálisan is az irodalmi élethez kötődő írók teljes állami függőségbe kerültek, irányított művészet jött létre, melynek során az író nem az olvasóra, hanem a megrendelő és ellenőrző-felügyelő jogait gyakorló államra volt utalva. Az irodalompolitika az évek során egyre többet kényszerült föladni eredeti céljai közül.

Irányzatok, tendenciák a korszak magyar irodalmában

Ha a korszak irodalmát műnemekre és irányzatokra tagoljuk , a folytonosság jobban látható. 1945 után is a líra dominál, melyben a Nyugat második és harmadik nemzedéke játszik vezető szerepet. Költészetükre sajátos újklasszicista tárgyiasság jellemző.

A korszak kiemelkedő költője Weöres Sándor. Az újnépies mitologikus költészet legjelentősebb képviselői, Nagy László és Juhász Ferenc a kortárs irányzatok és a népköltészet mély rétegeinek sajátos szintéziseit hozták létre. A történelmi drámák. Németh László és Illyés Gyula művei, melyek rejtjelezett üzeneteit gyakran politikai eseményekre vonatkoztatták a nézők. A hatvanas évek közép-európai irodalmában a groteszk az uralkodó irányzat. A magyar drámairodalomban ez Örkény István Tóték című darabjával kezdődött. A nyugatos próza főként stíluseszményével, az írói autonómia következetes megvalósításával és Kosztolányi példájával hatott. Kiemelkedő képviselői Márai Sándor és Otlik Géza. A mitologikus létmegértés képviselője Hamvas Béla. A groteszk próza legjellegzetesebb darabjai Örkény István egypercesei. A neoavantgárd líra és próza több központhoz is köthető, melyek közül a legfontosabb Párizs, Újvidék és Budapest. A hetvenes-nyolcvanas években feltűnt prózaírók nem helyezhetők el a korábbi irányzatokban.

Otlik Géza: Iskola a határon

Otlik Géza (1912-1990) Kőszegen, majd Budapesten tanult. Érettségi után leszerelt. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozik, 1931 óta jelennek meg írásai, 1939-től a Nyugatban is rendszeresen publikált. 1945-től 1957-ig a PEN Club magyarországi szervezetének titkára volt. Sokáig fordításból élt. Életműveiből kiemelkedik az Iskola a határon (1959). A regény irodalmi legendává vált. Első változatát már 1948-ban befejezte Otlik, de ezt Schöpflin Aladár, a Franklin kiadó szerkesztője tízévnyi átdolgozásra ítélte. Az elbeszélés nehézségei című bevezető rész fordulatot hozott a magyar regény történetében: a későbbi írónemzedékek tanúságtétele szerint e mű helyezte át a hangsúlyt a történet elbeszéléséről magára az elbeszélés problematikájára. Évtizedekkel megelőzve a magyar olvasók elvárásait, Otlik itt gondolta először azt, hogy elmondható-e a történet. A kézirat korrigálásával foglalkozó elbeszélő a hiteles megszólalás lehetőségeit keresi, eközben negatív tapasztalatokat szerez a nyelvről. A címbeli “határ” szó nemcsak országhatárt jelent, hanem a hallgatás és a megszólalás közti határterületet is kijelöli. A regényben gyakori a néma kommunikáció, a deformált beszéd, a kifacsart szó. A szereplők hang nélkül, szótlanul is értik egymást. A történetet évtizedekre eltávolítja a keret, Szeredy és Both Benedek beszélgetése az uszodában, 1957-ben és egy évvel később, valamint egy 1944-es epizód. Medve Gábor a hátrahagyott kézirat szerzője 1957-ben már nem él. Halála idejét és körülményeit a mű nem adja meg. Mindannyiuk legfontosabb közös élménye a katonai alreáliskolában, egy megnevezetlenül hagyott kisvárosban, a nyugati határszélen együtt töltött három év (1923-1926). A monarchia hagyományait őrző iskola hétköznapi élete klasszikus fejlődésregény témája is lehetne, de ez a közeg nem az értékek hagyományozásának színtere, felismerések a hivatalos és informális hatalmi központokkal való konfliktusok során születnek.

Medve kézirata Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből vett latin nyelvű mottóval kezdődik. Az idézet kést részlete az első és harmadik rész címe. A regény hármas tagolódása az Isteni Színjátékra utal. A megvilágosodással véget ér a pokoljárás. A határszéli kisváros múltja Kőszegével azonosítható. Végvár volt, ahol hat évvel a mohácsi vesz után megállították a törököket. Az ostrom fontos helyet foglal el a közös emlékekben. Ez az esemény indítja el a szereplők küldetéstudatát felépítő történelmi hitvallást. A harmadik év vége felé az iskola a mohácsi csata négyszázadik évfordulója ünneplésére készül. A győztesek eltűnnek, a vesztett csaták emlékét csak a túlélők őrzik. A vereség-etikát e mű, nem sokkal a befejezés előtt, minden pátosz nélkül a magyar történelem legfontosabb tapasztalataként foglalja össze.