Az angol romantika

Az európai romantika elsô fontos dátuma: 1798. Ekkor adta ki Angliában William Wordsworth (viljem vördzvörsz; 1770-1850) és Samuel Taylor Coleridge (szemjuel téjlor kólridzs; 1772-1834) közös versgyűjteményét Lírai balladák címen. A kötet címe már romantikus célkitűzést jelez: a műnemkeveredést, epika és líra ötvözésének szándékát. Wordsworth a városból a természet meghitt idilljébe, lelket nyugtató szépségeibe, az egyszerű érzelmek világába menekül, Coleridge viszont a képzelet teremtette megborzongató és titokzatos világokba. – A Táncoló tűzliliomok Wordsworth egyik jellemzô, csupa zene költeménye. A természet csodájának áhítatos ámulata, a tó partján hullámzó, “táncoló” tűzliliomok látványa boldoggá, lelkileg gazdaggá teszi a szemlélôt, s ezt a boldogító, ünnepi hangulatot örökkévalóvá varázsolhatja a merengô emlékezet, a természeti szépség felidézése. – A Kubla kán Coleridge sejtelmes, balladisztikusan homályos, rejtett és titokzatos érzelmeket hordozó fantasztikus költeménye; színtere valamiféle sosemvolt egzotikus, mesebeli táj, a valóságtól független víziószerű vidék. – A költô vallomása szerint a vers egy ópium-álom töredék-emléke, melynek teljes rögzítését egy hívatlan vendég szakította félbe.

Az 1810-es években a második nemzedék, az angol költôk új csoportja lépett fel. Ezt a nemzedéket a nagy romantikus triász: Byron (bájron), Shelley (seli) és Keats (kítsz) képviselte.

Byron (1788-1824) régi fônemesi családból származott, a lordi cím birtokosa volt. Sokat utazott: bejárta Spanyolországot, Portugáliát, Görög- és Törökországot. 1812-ben szembefordult a fôúri osztály politikájával, s a parlamentben elmondott két beszédében a lázadó gépromboló munkások és az elnyomott ír nép védelmében emelte fel szavát. A konzervatív körök feleségétôl való elválását és féltestvére, Auguszta iránt érzett tragikus szerelmét felhasználva hajszát indítottak ellene. Kénytelen volt elhagyni Angliát: Svájcban majd Olaszországban telepedett le. Részt kívánt venni Görögországnak a török megszállás elleni szabadságharcában, de vágya, hogy a csatatéren essék el, nem sikerült: betegségben halt meg görög földön.

Híressé a Childe Harold zarándokútja című (csájld herold) verses lírai útirajza tette, melynek elsô két énekét 1812-ben adta ki. A kortársak a fôhôsben, aki aktuális célzásokkal, lírai kitérôkkel szakítja meg úti beszámolóját, az íróra ismertek.

Byron fô művének tekinthetô a befejezetlenül maradt, 16 énekbôl álló Don Juan (don dzsuan; 1819-1824) Az epika műneméhez is sorolható, de az eseménysorozatot meg-megszakítják a lírai meditációk, a szatirikus társadalombíráló megjegyzések, s átszövik a személyes célzások. Byron ezzel az alkotásával a romantikus verses regény műfaját teremtette meg, s hosszú idôre elindította Európában ennek az új műfajnak a divatját.

Drámai költeményei – pl. Manfred (1817), Kain (1821) – a fôszereplôk magányos, heroikus és tragikus küzdelmeit ábrázolják. A hôsök emberfeletti méretűvé, szinte titánná válnak, s így bukásuk is hatalmasabb. Hôsi harcukat a romantikus nyelv pátosza, képgazdagsága méltóképpen tudja kifejezni.

Byron pesszimisztikus világképe, rezignált lelkiállapota, hôseinek lemondó mélabúja és világfájdalma, bágyadt közönye: spleenje (szplín) valóságos divattá tette a “byronizmust” a 19. század elején Európában.

Shelley (1792-1822), Byron barátja, elôkelô földbirtokos családban született. Elsô szembefordulása a fennálló társadalmi renddel az volt, hogy fiatalon megírt egy ateista pamfletet (Az ateizmus szükségességérôl); ezért az oxfordi egyetemrôl eltávolították, apja pedig kitagadta. Ezután nyugtalan vándorévek következtek életében: Franciaországba és Svájcba utazott, majd 1818-ban végleg elhagyta Angliát, s Itáliában telepedett le. 1822-ben egy csónakkirándulás során veszett a viharos tengerbe. Mikor tíz nap múlva kifogták a tengerbôl, egyik zsebében egy Keats-, a másikban egy Szophoklész-kötetet találtak. Holttestét barátja, Byron a tengerparton máglyán elégette. Szívét és hamvait a római református temetôben helyezték el.

A szabadság fanatikus megszállottjaként küzdött az elnyomás minden elképzelhetô formája ellen – röpiratokban és szépirodalmi alkotásokban. A megszabadított Prométheusz (1820) című drámai költeményében az egyetemes emberi vágyak, küzdelmek végsô gyôzelmének látomása jelenik meg. Az istenekkel szembeszálló titán, Prométheusz diadalával együtt az emberek is megszabadulnak a zsarnokságtól, s beköszönt a béke, a szabadság és az egyenlôség boldog korszaka.

Shelley egyik leghíresebb verse az Űda a nyugati szélhez (1819). Az ötrészes versfüzér mindegyike négy tercinából (hagyományos tercina-rímekkel) s egy páros rímű kétsoros szakaszból áll. Az elsöprô erejű költemény hatalmas ellentéteket egybefoglaló látomásos képáradatában, sziszegô alliterációiban a viharokat görgetô ôszi szél vad zengése zúg. Az egész vers egymásba bonyolódó mondatszerkezetei, sorokat és strófákat összekapcsoló átlépései (enjambement-jai) lélegzetnyi szünetet sem engedve sodorják az olvasót a legelsô megszólítástól az utolsó sor ünnepélyes próféciájáig.

Az elsô három rész a szél megszólítása és egyben jellemzése is, s mindhárom az “óh, halld dalom!” fohászával zárul. A megszólított természeti jelenséget mitikus méretűvé növeli a költô: a nyugati szél hatalmas, vad, nyugtalan erô, szabad és korlátlan. Pusztító hatalom, mely felkavarja, égig röpíti az ôszi avart, “a pestises lombok holt népét”, de jövôt védô oltalom is: az új életet rejtô magot “téli sutba hordva” megôrzi a kikelet számára, mikor “azur húga” virágba borítja a földet (I.) – Félelmetes erô: vad viharfelhôket sodor a mennyboltra az ég ajtajától az ég ormáig (II.). – Felveri a szelíd, lustán pihenô Földközi-tengert, megnyitja az Atlanti-óceán roppant víztömegét, s látni engedi az irdatlan mélység titokzatos világát (III.). A “vad Szellem”, a szél mitikus hatalma, mindent felforgató ereje kiterjed a földre, az égre és a tengerekre, sôt a tenger alatt örvénylô mélységekre is.

A IV. részben a széllel való azonosulás esdô könyörgése, imája szólal meg. A versben beszélô – megismételve az elsô három egység fô motívumait – fájdalmas rezignációval sóhajtja: nem zengene most jajszava, ha lomb, felhô vagy hullám lehetne, vagy pedig élne még benne az a gyermeki hit, hogy oly szabad és hatalmas, mint a szél. Az élet megsebezte, álmai szétfoszlottak, ezért kéri esedezve, ragadja magával “hab, felhô vagy lomb gyanánt”. “Légy lelkem, én s te: egy személy!” – hangzik a teljes egyesülés vágya, hogy szelleme a Tér ölén sodródjék, eszméi szétáradhassanak a világba, s “dala égô zenéje” hirdethesse az alvóknak a megváltást sejtetô próféciát: “Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?”

Shelley ezt a verset Itáliában, egy Firenze közelében lévô erdôben írta, egy viharos, ôszi napon. Ugyanaz a felfokozott szabadságvágy és a szabadság eljövetelébe vetett rajongó hit járja át ezt a rapszodikus ódát, mint fentebb említett drámai költeményét.

John Keats (1795-1821), a beteg, érzékeny költô csak a szépség rajongója volt. Németh László írta róla: “Ha behunyom a szemem s kimondom a szót: »költô« – Keatsre gondolok… A többi költô más is volt: szabadsághôs, színész, filozófus, különc, misztikus, irodalmár, Keats csak költô, nagyságát egy forrás táplálta: a költészete.” (Németh László: A minôség forradalma. Magyar Élet, 1942. 14. I.)

Kispolgári családból származott, apja egy londoni béristálló tulajdonosa volt. Nem részesült magasabb iskolai képzésben, görögül sem tudott, mégis ô lett a görög szépségideál legnagyobb tisztelôje és megéneklôje. Orvosnak készült, de 1817-tôl kezdve teljesen a költészetnek szentelte életét. Súlyos tüdôbetegsége miatt alig négy évet fordíthatott írói munkásságára. 1820-ban Itáliába utazott gyógyulást keresni. Rómában érte utol a halál.

Keats költészetének csúcspontját az 1819-ben írt nagy ódái jelentik. E remekművek egyike Űda egy görög vázához (1819). A mulandó emberi világot, a bús, halandó gyötrelmet állítja szembe a szépség és a művészet örökkévalóságával.

A költô (a versben megszólaló) csodálkozó ámulattal szemléli és szólítja meg az antik vázát, mely szemében egy régmúlt boldog, harmonikus aranykor (“tűnt derű”) tanúja. A rajongó áhítat a kép meséjét szeretné megérteni, felfogni: az elsô strófa záporozó kérdései a vázafestmény titkaiba kívánnak behatolni.

S a második versszaktól kezdve életre varázsolódik a szemlélô képzeletében a vázarajz; a néma síp megszólal, de nem testi fülnek, hanem a léleknek zeng dala; a szerelmesek boldog reményben vágyódnak egymás után; a lomb színnel telik meg; a mozdulatlan kép mozgalmas eseménysort idéz: a zöld oltár elé vonuló emberek ünnepi áldozatát.

Mindez azáltal válik igazán felemelô, katartikus élménnyé, hogy a művészet az öröklétbe emeli a szépséget: a nóta örökre szól, a szerelmesek vágya örökre megmarad, a boldog lombsor sosem szárad el, s az áldozatra készülô emberek nem térnek már vissza soha kicsi városuk csöndjébe. îgy, a mulandó emberi lét szomorúságával szembeállítva válik az óda példázattá a művészet erejérôl és halhatatlanságáról.

Keats számára a görög művészetben megtalált szépség életmegoldássá, világmagyarázó elvvé lényegül át. Ezért hirdetteti az antik vázával a költemény végén:

“»A Szép: igaz, s az Igaz: szép! – sose

Ćhítsatok mást, nincs fôbb bölcseség!«”

(TŰTH ĆRPĆD FORDîTĆSA)

A költô szerint a költészet nagy célja, hogy “barát legyen, enyhítse az emberek gondjait, és emelje fel gondolataikat”, tegye széppé az életet. – Keats – Tóth Ćrpád szavaival – “a Szépség angyali tisztaságú énekese, a világirodalom legérzékenyebb és leggyengédebb lírikusai közül való”.

A romantikus múltidézés nagy hatású képviselôje Walter Scott (szkot; 1771-1832), a középkori lovagvilágot megjelenítô, kalandos cselekményű történelmi regény megteremtôje.

Az egyetemes romantika egyik nagy jelentôségű alkotója volt az angolul író amerikai költô és novellista, Edgar Allan Poe (edgar elen pó; 1809-1849).

Munkáinak kezdettôl fogva a halál és a mulandóság a két alapvetô élménye. A halott szerelmes motívuma ott kísért epikájában és lírai műveiben is.

Elsôsorban fantasztikus novellái kapcsolják a romantikához. Ezek nagy részében a borzalom, a lelki abnormitás, a téboly s mindenféle gyötrelem kap központi szerepet; valójában a modern világban magára maradó ember rémülete szólal meg bennük. Poe teremtette meg a detektív-novella, a bűnügyi regény (mai elnevezéssel: a krimi) műfaját, “ahol a borzalmat a logikával kapcsolta össze, s egyszerre élvezhette a titokfejtés gyönyörét és rettenetét” (Babits Mihály). Legelsô s egyik legjobb ilyen alkotása A Morgue utcai gyilkosság (morg; 1841).

Az esztétika terén is figyelemre méltóak újszerű gondolatai. Véleménye szerint az oktató, nevelô jellegű költészet nem igazi költészet; a líra célja nem az igazság és nem az erkölcsi tanulság, hanem “a szépség ritmikus megteremtése”. Eszményének a végsôkig csiszolt, tökéletes és virtuóz formát tekintette, s a művészi hatáshoz vezetô utat a rövidségben, a tömörségben s a szerkezeti egységben látta. Szembefordult a romantikus poétika ihlet-kultuszával, s a tudatos, logikus alkotás elsôbbségét hirdette.

Híres verse, A holló (1844) is józan meggondolások alapján született. Megfontoltan választotta ki a leghatásosabb témát, a halott kedves siratását (a versnek tehát nincs közvetlen életrajzi háttere), s e köré komponálta rímekbôl, csengésekbôl, a szavak rejtett gondolattársításaiból a költemény különös hangzásvilágát. Itt minden hatás zenei elemekbôl tevôdik össze. – Poe fedezte fel, hogy a vers tiszta zene, muzsika is lehet, ahol az értelem mellékes szerepet játszik. – Hasonló témájú szép költeménye a Lee Annácska (lí) is.

Az  angol  romantika  rövid  áttekintése  után   számitógépes

feldolgozásban   olvassuk   el   a   szerzôk    rövidebblélegzetű

alkotásait, és a nagyobb művekbôl kiemelt részleteket!


Az antikvitás

A görög polisz egy városközpontú állam. A városállam egy-egy kisebb közösséget és környező településeit foglalja össze. A homéroszi kérdés az, hogy a műveket ki írta.

Feltevések:

a, A műveket nem egy ember írta.

b, Lehet, hogy homérosz köznév, azt jelenti, hogy vak énekes.

c,  Népi művek, és a szerzőjük ismeretlen.

A homéroszi eposzok az Íliász és az Odüsszeia. Az ókori hagyomány mindkét eposz költőjének Homéroszt tartotta.

Mítosz: (görög szó) jelentése: istenekről szólómesés, csodás elemeket tartalmazó történet. Naiv társadalmi tudásforma. A nép egyfajta képzeleteinek a leírása. A mítoszokban színes költői elképzelések, de valóban megtörtént ősi történelmi eseményeket ír le. Mítoszok szóltak az ember teremtéséről is. A mítoszok összességét mitológiának nevezzük.

Eposzok közül a legkiemelkedőbb az Íliász és az Odüsszeia. Az eposz nagy terjedelmű elbeszélő költemény, rendkívüli képességgel rendelkező hőse természetfeletti lények támogatásával jelentős terveket visz véghez.

Eposzi mellékek:

a, valamely istenség (múzsa) segítségül hívása (invokáció)

b, a téma megjelölése (propozíció)

c, az „in medias res” (a dolgok közepébe vágó) kezdés

d, seregszemle  (enumeráció),  a  szemben   álló  hősök   és  csapatok bemutatása, rendszerint a cselekmény megindítása után

e, csodás  elemek: természetfeletti  lények  beavatkozása  az  emberek életébe

f, állandó jelzők és ismétlések

g, epikus  (nagy  terjedelmű, részletező, szinte önálló  életet  élő) hasonlatok

A világ keletkezésével, az istenek születésével a legrészletesebben a görög Hésziodos (ie. 7szd.) Teogonia („Istenek születése”) című elbeszélő költeménye foglalkozik. A világ az istenek nászából jött létre. A görög istenek emberszabásúak, életünk hasonló a földön élőkéhez, de ők halhatatlanok. Az Íliászt, ami 24 énekből áll, ie. 8.szdban alkotta meg költője a szóbeli hagyományokból. 15700 hexameterből álló hősköltemény a trójai háború utolsó 52 napjáról szól.

Akhilleusz és Agamenón vitájából indul ki az egész eposz. Akhilleusz egy gyűlésen követeli Agamenóntól, hogy adja vissza a pap lányát, mire Agamenón elrabolja Akhilleusz szeretett rabnőjét, Briszéiszt. Thetisz istennő, Akhilleusz anyja, kéri Zeuszt, hogy a görögöket vereség érje hadd lássák, mire mennek Akhilleusz nélkül. Menelaosz és Parisz küzdelme, ami eldönthetné a háborút, de a trójaiak hitszegése miatt nem dől el a háború sorsa, így a két seregnek tovább kell küzdenie. Egyenlőre győznek a görögök, Diomédész hősiesen helytáll. Hektor a görög tábort ostromolja. Veszélyezteti a görögök hazatérését. Agamenón kész a megbocsátásra, de Akhilleusz fegyvereit átadja Patroklosznak, és így ő nem száll harcba. Patroklosz előrenyomul, a trójaiakat visszaszorítja, de Hektor megöli és elveszi fegyverét. Patroklosz halála miatt Akhilleusz bosszúra készül. Héphaisztosz készít számára isteni fegyvert. Megöli Hektort és holttestét meggyalázza. A mű tetőpontja Akhilleusz álma a jövőjéről, Priamosz trójai király követségéről, Akhilleusz és Agamenón békekötéséről. Befejezésül a temetés és a megbékélés képei.

Az igazi értékhordozó e műben Akhilleusz, aki a mükénei kor hősi típusának megtestesítője. A közösség céljaiért hajtott végre nagyszerű tetteket. Akhilleusz azért tragikus hős. mert amikor a közösségért harcol, épp a közösség ellen munkálkodik. Megsérti az isteni törvényeket, mert Hektort nem engedi eltemettetni. Az eposz kronologikus szerkesztésű.

Az Odüsszeia, 24 éneket és 12110 hexametert tartalmazó hősköltemény. 40 napot ír le.

Szerkezete:

I. expozíció (bevezetése)

II. cselekmény kibontakozása

III. bonyodalom

IV. tetőpont

V. befejezés

Odüsszeia kalandjai:

Kalüpszó szigete

Partot és Alkinoosz szigetén, és elmeséli kalandját a királynak. Ez a retrospektív (visszatekintő) szerkesztési mód.

Kalandozások:

1., Feldúlják az Iszmarosz nevű várost, asszonyokat, kincseket rabolnak. A telhetetlenség miatt többen elesnek.

2., A lótuszevők szigetén három társa a lótusztól kábulatba esik, és így ott akarnak maradni a szigeten, és erőszakkal viszik el őket.

3., A küklopszok szigetén megvakítják Polüphémoszt, Poszeidón haragja miatt.

4., Aiolosz isten Aiolié nevű szigetére érkeznek. A szelek ura szeleket adott Odüsszeusznak,              de a kíváncsi matrózok kibontották a tömlőt, és az így elszabadult szél miatt Ithaka partjairól visszakerülnek Aioliéhoz.

5., Óriások sziklákkal összezúzzák Odüsszeusz hajóit Télepüloszban. Csak Odüsszeusz hajója marad épen.

6., Aiaié szigetén Kirké 21 görög hajóst sertéssé változtat. Odüsszeusz Hermész segítségével megtöri a varázslatot.

7., Kirké tanácsára Odüsszeia leszáll az Alvilágba, hogy Teriesziásztól jóslatot kérjen. Tőle tudja meg, hogy reménytelen a hazafelé tartó út. Odüsszeusz találkozik édesanyjával is.

8., A szirének bűvös énekükkel a zátonyra csalogatják a hajósokat, akik odavesznek. Odüsszeusz ezt tudta, ezért társainak fülét viasszal betömte, magát pedig az árbochoz kötöztette, így megmenekültek.

9., Szhülla, a hatfejű szörny mellett is elhajózik Odüsszeusz.

10., Kalüpszó-szigete előtt hajótörést szenvedtek. Mindenki meghalt, kivéve Odüsszeuszt.

Odüsszeuszt egyrészt a véletlen, másrészt a kíváncsiság, a tudásvágy, ismeretlen titok megismerése hajszolta veszedelmes kalandokba. Önfegyelemmel és okosan gondolja végig a helyzeteket.

A két eposz háborúról szól. Mind a kettő a görögökkel játszódik. Különbségük, hogy Akhilleusz tragikus hős, mert nem tudta megvalósítani a közösség érdekeit, míg Odüsszeusz, igaz nagy emberveszteségek árán, de mégis megvalósította a célját. Odüsszeusz nem rendelkezett isteni fegyverrel, mégis megküzdött eszével a rosszak ellen.

Időmértékes verselésnek nevezzük a rövid és a hosszú szótagok szabályos váltakozását. Az időmértékes verselés időegysége a mora.

Jele:

: rövid szótag, egy morával ér fel

: hosszú szótag, két morával ér fel

A verselés ritmikai alapegysége a versláb, ami a hosszú és a rövid szótagok kapcsolata.

: daktilus

: spondeus

: trocheus

Hexameter: hat verslábból áll. Az első négy versláb lehet daktilus vagy spondeus, de az ötödik mindig daktilus, az utolsó pedig trocheus vagy spondeus.

Pentameter: hat verslábból áll. Csak annyiban tér el a hexametertől, hogy a harmadik és a hatodik versláb csonka.

Disztihon: hexameter és a pentameter váltakozva adja ki a disztihont.

Cezura: szünet, megszakítás. Értelmileg egybetartozó részek rövid szünettel való elkülönítése.


Az avantgárd mozgalmak

Az avantgárd (előőrs) mozgalmak szakítottak a hagyományos művészettel, a művészi kifejezés új és korszerű formáit akarta felkutatni. Nem csak a művészetet, hanem a társadalmat is át akarta formálni. Mindegyik irányzat társadalmi programmal lépett fel, azzal az elképzeléssel, hogy az ember, az erkölcs, a társadalom átalakításával az élet új távlatait nyithatja meg.

Az avantgárd irányzatoknak két fő vonalát szokták megemlíteni:

1. szertelenebb, zaklatottabb, főképp érzelmi, indulati (futurizmus, expresszionizmus, Dada, szürrealizmus) – formabontás

2. inkább intellektuális irányzat (kubizmus, konstruktivizmus) – formaépítés

A kubizmus

A művészet új korszakának kezdetét jelenti. A képépítés módját tökéletesen átalakították. “A festészetnek nem az a feladata, hogy elmondjon egy történetet, hanem az, hogy megszerkesszen egy addig nem létező képi valóságot.- A klasszikus perspektíva helyett egyszerre ábrázoltak több nézőpontból, tört síkokon. A művész a látvány töredékéből szabadon építi fel a képet; mellőzi az illúziókeltés fő eszközét, a színeket, a képeken a tárgyaktól függetlenül a barnásszürke és annak árnyalatai uralkodnak. Képviselők: Picasso, Braque.

A futurizmus

Olaszországban született stílusirányzat (tört. háttér: gyarmatszerzési háborúk, általános elégedetlenkedés). Marinetti kiáltványa: a múlt művészetének leáldozását és a jövő (futuro) művészetének megszületését hirdette, s az egész élet átalakítását ígérte. A kiáltvány a modern jövőt a technika csodáiban, a rohanó, lüktető életben látta. Megfogalmazása alkalmat adott a szélsőséges érzések belemagyarázására is.

A futuristák úgy látták, hogy az élet értelme a mozgás, korunk jellegzetes élménye a dinamika. a művész feladata ennek a dinamizmusnak a kifejezése. Legfőbb eszményük a gép.

Képviselők: Marinetti, Boccioni

Az expresszionizmus

Az expresszionizmus Németországban bontakozott ki, művészcsoportok formájában (Die Brücke, Der blaue Reiter). Művészetüket az ember iránti vonzalom jellemezte. A fametszetek fekete-fehér kontrasztjait különösen alkalmasnak találták arra, hogy kifejezzék művük elementáris mondanivalóját.

Az eldurvuló világban lévő elesett emberekért emelték fel a szavukat. Úgy látták, hogy nem az ember a rossz, hanem a társadalom, a világ.

Költészetben a költő mindig az érzések, indulatok intenzív kifejezése érdekében merész egyéni szóképeket használ, belső látomásait vetíti ki. Nem a külvilág tárgyait ábrázolja, hanem a művekben lecsapódó indulatot, szenvedélyt próbálják kifejezni. Képviselők: Van Gogh, B. Brecht.

A Dada

Svájcban született irányzat. Tagjai, képviselői szembefordultak az egész polgári világgal. Céljuk a társadalom minden hagyományos értékének lerombolása volt. Legfőbb kifejező eszközük a meghökkentés, a botrány. Ezzel akarták provokálni a jó ízlést, tiltakoztak az uralkodó erkölcsi dogmák ellen, fel akarták szabadítani az ember belső erőit.

A dadaisták a verset véletlenszerűen kiválasztott, gyakran értelem nélküli szavakból rakják össze.

Szürrealizmus

A Dada folytatása. Szenvedélyesen kereste azokat a módszereket, amelyek segítségével az ember újra megtalálhatja a közvetlen életet, az ártatlanságot, a szabadságot.

Úgy vélték, hogy az ember hamisítatlan, igazi énjét a tudatalatti világban találhatjuk meg. Ha átengedjük magunkat a tudatalatti látszólagos önkényének, az álom révén meghódíthatjuk a szürreális életet, eljuthatunk az ésszel meg nem ragadható jelenségek világába.

A mindennapok megszokott gondolkozásmódjától segít elszakadni a humor. A szürrealizmus különösen kedvelte a fekete-humort.

A szürrealisták kidolgozták sajátos alkotómódszereiket is. Ilyen volt az önműködő írás, mely a szabad képzettársításon alapult.

Képviselők: Salvatore Dali, Éluard, Breton, Aragon

Konstruktivizmus

A szürrealizmussal több vonatkozásban is ellentétes áramlat. Kompozícióit legtöbbször szigorú mértani formákból építi fel a síkban vagy a térben. Nem a mondanivaló volt a fontos, hanem a megszerkesztettség. A geometria alapegységeit, a legegyszerűbb elemeket haszmálták fel a kifejezésre.

Képviselők: Piet Mondrian


Az avantgárd néhány stílusirányzatának jellemzése és bemutatása

A 20. század világa

Ha végigtekintünk az irodalomtörténet művelődéstörténeti korszakain, láthatjuk, hogy az ókor, a középkor, a reneszánsz, majd a barokk és a felvilágosodás irodalma után a realizmussal és a romantikával kezdődött (XIX. század) az irodalomban mindaz, amit modern irodalomnak nevezünk.

A 20. század a változások százada. A század elején a földgolyó Európa-központú volt, ma többcentrumú. Faji, vallási, kulturális és gazdasági ellentétek jellemzik, tudományos-technikai forradalmak zajlanak. A 19. századi ember hitt Istenben, magában az európai kultúrában: önmagában és társaiban. Nietzsche híres kijelentésével (“az Isten meghalt”) egy közel kétezer éves világszemlélet rendült meg. Világossá vált, hogy az ember többé nem “ura” a földnek – a kor embere nem élhet az egyértelműségek világában: a század lényege a polifónia teljes körű jelenléte az emberi lét minden viszonyában.

Avantgárd mozgalmak

A 20. században nincsenek egységes korszakok, korstílusok. Az irányzatok párhuzamosak, egymásra épülők. A szecesszió képez átmenetet a szimbolizmus és az avantgárd között.

Összefoglalóan avantgárdnak nevezzük a 20. század első évtizedeiben jelentkező újító művészeti irányzatokat. Az avantgárd első jelentkezése 1905-re tehető, fénykora a 10-es, 20-as évekre esik. Az avantgárdhoz azok az áramlatok, irányzatok tartoznak, amelyek ember és ember, ember és természet megváltozott viszonyrendszerére keresik a választ. Az irányzatok kulcsszava az új: radikálisan meg kívánják újítani a művészeteket, a társadalmat, a művész és a társadalom kapcsolatát.

Kubizmus -nyitó alkotása Picasso Avignoni kisasszonyok című képe

-az első, forradalmi hatású avantgárd irányzat

Futurizmus -a veszély, az erő, a bátorság, a háború megéneklése

-kiáltványok

-Oroszországban is jelen van

Konstruktivizmus -a képző- és iparművészetben van jelen

-céljuk a technikai fejlődésre építve a világ újrateremtése, konstruálása

Expresszionizmus -tiltakozik a létező társadalom rendje ellen

-a művekben az érzelmi elemek uralkodnak

-“A világ középpontja minden egyes énben van” (Däubler)

Dadaizmus -a szürrealizmus előkészítője

-értelmetlennek tetsző művek megjelentetése

Szürrealizmus

A szürrealizmus (francia surréalisme – realizmusfölöttiség) a dadaizmussal párhuzamosan kezdett formálódni. A kifejezést először Apollinaire használta, Teiresziasz emlői című művét szürrealista drámának nevezve. Az irányzat központja Franciaország, elődjüknek tekintették a francia szimbolistákat. Lautréamont sokszor idézett szépség-meghatározása jól jellemzi a szürrealizmust: “Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”.

A szürrealizmus kiindulópontja a hazug világ elleni tiltakozás volt. Hadat üzentek minden hagyománynak, sokszor polgárpukkasztást valósítva meg. A szürrealisták szerint a mindennapokból segít kiszakadni a humor, ezen belül a fekete-humor különösen kedvelt volt. Az irányzat jelentkezésének időpontja 1922, ekkor jelent meg Breton és Soupault A mágneses mezők című műve. A szürrealizmus Breton szerint “tollbamondott gondolat, függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől, s minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől”. Kialakítják az automatikus írás technikáját. A mozgalom legjelentősebb alkotói: Paul Éluard, Salvador Dalí.


Az avantgarde – Guillaume Apollinaire költészete

Az avantgarde a XX. század elsõ harmadában kibontakozó mûvészeti irányzatok átfogó neve: kubizmus, dadaizmus, futurizmus, szürrealizmus, konstruktivizmus, expresszionizmus.  Szakítanak a polgári világ hagyományos mûvészetével, a kiüresedett formákkal, kifejezésmóddal. Elutasítanak minden korábbi mûvészetet, az egész polgári felfogással szakítanak. Jellemzõ rájuk a kihívó hang, a meghökkentés, a provokáció. Az ágazatok egészen különböznek esztétikai értékükben és hatásukban. Egyik sem terjed ki a mûvészet egészére, nem korstílusok, párhuzamosan hatottak, ritkán jelentkeznek tisztán. A lázadás hátterében a kapitalizmus válsága, a technika rohamos fejlõdése, a katonai erõ növekedése, a sovinizmusok állnak.

Guillume Apollinaire (1880-1918), aki olasz és lengyel származású, még fiatalon Franciaországba kerül. Itt nõ fel, és itt lesz költõ. Volt nevelõ, késõbb Párizsban a mûvészvilág központi figurája lesz. Részt vett az I. világháborúban, izgalmas kalandnak éli meg. 1916-ban megsebesül, aminek következményeit haláláig viseli. Õ használja elõször a szürrealizmus szót. Leghíresebb kötete 1918-ban jelent meg Kalligrammák címmel. Két érdekes versfajta jelenik meg ebben a kötetben: a beszélgetésversek (utcán, kávéházban… ellesett szövegfoszlányokból áll össze a vers, rendezetlenül); és a kalligrammák (=képversek, a vers szavait a költõ rajzszerûen helyezi el, kép és vers egyben).

A megsebzett galamb és a szökõkút címû versének elsõ képe egy megsebzett fejjel látható galamb. A szövegben nõkrõl, lányokról szól, akiknek elkínzott az arca, megsebzettek, akárcsak a galamb. A férfiak, szerelmeik csatába mentek, ezért szomorúak. A következõ kép egy szökõkutat ábrázol. Ebben férfiakról, barátokról, férjekrõl szól, akiknek a hollétérõl nem lehet tudni. A kép alsó része megfejti az elõzõ két részt – a férfiak harcba mentek (szökõkút medencéje). A képi megjelenítés plusz tartalmat ad a versnek. Galamb – nõk, asszonyok, lányok: kiszolgáltatottság, védtelenség, gyengédség, szabadság. A béke és a háború világa ellentétezõdik. Szökõkút – férfiak, férjek: a sebbõl kiáramló vér jelképe, felelé ívelés és visszahullás (élet-halál), körforgás (az élet fel-le folytonos mozgása). A medence: ide esnek vissza vércseppek, tócsa, amibe a sorok aláhullanak. Ha szemként értelmezzük, akkor a szökõkút maga a könny – fájdalom.


Az epikus színház – Bertolt Brecht: Kurázsi mama

Brecht

A drámairodalom és a színjátszás egyik legnagyobb hatású megújítója Bertolt Brecht. Igazi színházi ember volt: már előadásban gondolkodva írta meg műveit, és saját színháza volt Kelet-Berlinben.

Epikus dráma, epikus színház

Brecht drámafelfogásának központi fogalma az epikus dráma, epikus színház. Az epikus dráma azoknak az átmeneti műfajú drámáknak a megnevezése, amelyekben az epikai elemek jelentős szerepet kapnak. Az epikus színház határozottan megkülönbözteti a drámai és az epikus színházat: az egyik érzelmekre indít, a másik döntéseket kényszerít ki; az első élményeket közvetít, a második ismereteket. A cselekedetek a drámai színházban úgy mutatkoznak meg, amit az embernek tennie kellene, míg az epikus színházban: amit tennie kell.

Brecht szerint meg kell akadályozni, hogy a néző azonosuljon a dráma hőseivel – ennek érdekében alkalmazni kell ún. elidegenítési effektusokat. Ilyen eszközök: az egyes jelenetek önálló minidrámák, a dráma nem zárt egység, a cselekményt tagoló songok (dalok) “kijózanítják” a nézőt, a narrátor szerepeltetése, kivetített feliratok, fejezetcímek. A színészektől nem átélésen, hanem kritikai magatartáson alapuló játékmódot követel meg a darab – az előadás játék voltát kell hangsúlyozniuk, azt, hogy ez bármikor bárkivel megtörténhet.

Brecht Koldusopera című darabja ennek az elidegenítési módszernek kiváló példája, ezen belül talán itt érzékelhető leginkább a songok szerepe. Brecht legnagyobb művei a már feloldott elidegenítési elmélettel, a dialektikus színház jegyében születtek meg (Kurázsi mama és gyermekei, Galilei élete, A kaukázusi krétakör).

A dialektikus színház

A dialektikus színház a szórakozás és a tanulás között kölcsönhatást tételez fel, s nem a tanítást, hanem a művészi meggyőződést tekinti elsődlegesnek. A drámában már nem az elidegenedés a meghatározó, hanem az emberi gondolkodás dialektikájának megjelenítése. Ez a dialektikus jelleg hatja át a Galilei élete drámai világát is: az atomfizika friss felfedezései inspirálták a témát, a tudós felelősségének kérdését, a tudomány és a hatalom, a tudomány és az etika viszonyának vizsgálatát.

Kurázsi mama és gyermekei

A dráma a harmincéves háború korába vezet el bennünket, abból mutat be jeleneteket a kisember szemszögéből nézve. A háború témája 1939-ben közvetlenül is időszerű volt, nemcsak az elvont példázat szintjén. Kurázsi mama célkitűzésének két eleme – a család tagjai és a kocsi az áruval – nyilvánvalóan együvé tartozik, mégis rendre szembekerül egymással. Az üzleti élet és a család érdekei tragikus konfliktusokat okoznak. Az asszony úgy veszíti el gyermekeit, hogy az éppen elintézendő üzleti dolgok miatt nem ér rá kellően odafigyelni, jelen lenni. Egy pillanatra sem keletkezik azonban olyan látszat, hogy Kurázsi mama rideg, szívtelen teremtés: nem tőle, hanem a háború világától idegenedik el az olvasó és a néző, aki valóban azt érezheti, hogy ő is kerülhet ilyen helyzetbe.

Az üzlet a család létalapja, de Brecht szerint (és egy jegyzetében egyértelművé teszi: nem a felmentő hangsúlyú előadásokkal ért egyet) nem szükségszerű, hogy valaki ebből éljen, a háborúnak váljon haszonélvezőjévé. A drámában a háború világállapotként mutatkozik meg. A 12 jelenet nem ezt a háborút, hanem a háborút ábrázolják. Az ellenpontozó szerkesztés szép példája a három gyermekben fedezhető fel: az egyik azonosul a háborúval, a másik becsületes áldozattá válik, a harmadik hős lesz.


Az európai romantika

A romantika az irodalomtörténet egyik leghatásosabb mozgalma, stílusirányzata. A romantikával kezdôdött mindaz, amit ma modern irodalomnak nevezünk: a 19. század második felének és a 20. századnak irodalmi gyökerei ide nyúlnak vissza. Annyira sokarcú, ellentmondásokkal teli irányzat, hogy pontos és kielégítô meghatározása meglehetôsen reménytelen. Mást jelentett országonként, mást az egyes művészeti ágakban, s mást az egymásra következô évtizedekben is. A klasszicizmust váltotta fel, de kibontakozásának kezdeti szakaszában még együtt élt azzal, virágkorában pedig megfért az újonnan született realizmussal – vele kölcsönhatásban fejlôdve. Gyökerei még a felvilágosodás korába nyúltak: a Sturm und Drang és a szentimentalizmus volt a közvetlen elôde. Végeredményben a klasszicizmusból nôtt ki, de hamarosan esztétikai nézeteiben szembe is fordult vele.

A romantika idôszaka a 18. század legutolsó éveitôl nagyjából a 19. század elsô kétharmadát foglalja magában, de egyes országokban még a 19. és a 20. század fordulóján is létezik (pl. Magyarországon Jókai Mór művészetében). – Neve a “regény” jelentésű román szóból ered. A középkorban így hívták a latin nyelvű irodalommal szemben az anyanyelven írt elbeszélô műveket.

A romantika az irodalomban fejlôdött ki, s innen terjedt át más művészeti ágakra (zene, festészet, szobrászat). – Forrása az a társadalmi méretekben kibontakozó illúzióvesztés és kiábrándulás volt, mely a francia forradalom után fogta el fôleg Nyugat-Európa népeit. Ez az érzés – természetesen – mindenki lelke mélyén ott lappangott, de legelôször csak a művészekben, a gondolkodókban, a tudósokban tudatosult. Az emberek csalódtak a felvilágosodás nagy, szent eszméit megtagadó és megcsúfoló polgári társadalomban, hiszen a világ egyre kegyetlenebb, ellenségesebb, kiismerhetetlenebb lett. Csalódtak a híres “józan észben”, korábbi optimizmusukat elveszítették, de a felvilágosodás meg is ingatta az elôzô évszázadokban oly kikezdhetetlennek vélt vallásos világnézetüket. A romantika elsô hullámai Angliából és Németországból indultak ki, a francia forradalom ugyanis ezekben az országokban okozta a legmélyebb megrendülést a polgári értelmiség között. Angliában a polgárság már megvívta a maga forradalmát, s most megszerzett nyugalmát féltette, s visszariadt a franciák véres radikalizmusától. A németországi polgárság a fejlôdésben sokkal elmaradottabb volt. A klasszika képviselôi elfordultak ugyan a francia forradalomtól, de megtartották a felvilágosodás eszmerendszerét, a romantikusok azonban megtagadták az egész polgári ideológiát. A romantikának angol és német földön való jelentkezését segítette elô az a tény is, hogy ezekben az irodalmakban kevéssé érvényesült a klasszicizmus olyan megkötô erôként, mint a franciában.

Az új irányzat – kezdetben – nem volt programszerűen klasszicizmusellenes, de hosszabb-rövidebb idô múlva esztétikájában és írói magatartásában szembefordult vele.

A klasszicizmus dogmákká merevült szabályai s az antik minták szigorú követése ellen lázadt végül is a romantika – meghirdetve a művész teljes szabadságát, az egyéniség kultuszát. Egyetlen követelményt ismert el: a művész tehetségét, zsenijét, melyet nem korlátozhat sem törvény, sem szabály. Igen szemléletesen jellemzi ezt a romantikus művészi magatartást Madách Imre Az ember tragédiája 10. színében (Prága II.). A tudós Kepler így oktatja legkitűnôbb tanítványát a művészetre:

“De a szabályt, a mintát hagyd pihenni.

Kiben erô van és isten lakik,

Az szónokolni fog, vés, vagy dalol,

Ha lelke fáj, szívrázóan zokog,

Mosolyg, ha a kéj mámorát alussza.

S bár új utat tör, bizton célra ér. –

Müvébôl fog készítni új szabályt,

Nyügűl talán, de szárnyakúl soha

Egy törpe fajnak az abstractió.”

A korlátlan művészi szabadság értelmében az alkotói munka legfôbb ihletforrása a képzelôerô, a béklyóit levetô szárnyaló fantázia. A művész zseni megdicsôül: a költô a semmibôl teremt új világokat, s képes a lélek mélységeibe és a jövô távlataiba is pillantani; vátesznek, prófétának, látnoknak tartja önmagát.

A romantika tűzte ki elsô ízben követelményül az irodalom fejlôdése történetében az eredetiséget, és emelte ezt az esztétikai érték rangjára. A korábbi minták követését elvetve új témák, új tájak, új életérzések, új műfajok, új kompozíciós szerkezetek jelentek meg.

A romantika elégedetlensége a kialakult világgal szemben a jelen valóságától való menekülésben is megnyilvánult: a jelennel szemben sokkal értékesebbnek tartották a régit, a múltat.

A klasszicisták az antik művészet alkotásait tekintették örök és utánzandó eszményképnek, a görög-római mitológiához, történelemhez nyúltak vissza feldolgozandó témákért. A romantikusok ezzel szemben – mintegy ellenhatásként – fölfedezték saját nemzeti múltjukat. Lelkesedtek a középkorért, a fényesnek látott lovagvilágért, s ezt szembeállították saját jelenükkel. – Az eredetiség elve nemzeti eredetiséget is jelentett: fölfedezték tehát a népi kultúrát, a népi művészetet (a népköltészetet), mert múltcsodálatukban eggyéolvadt a régi a népivel. Már Herder is az igazi művészetet a nép művészetében látta, s a nemzeti költô az ôsiség mellett a népi költészet kincseire kívánt támaszkodni, amikor nemzetien eredetit akart alkotni. Nagy lendülettel kezdték gyűjteni a népköltészet alkotásait (ekkor még dallam nélkül), kutatni kezdtek az egyes nemzeti ôsvallások, mítoszok után. (Ha nem leltek ilyen adatokat, maguk alkottak “nemzeti” mitológiát, pl. Vörösmarty a Zalán futásában.)

Saját koruktól való lázongó menekülésüknek egy sajátos útja volt az orientalizmus vagy egzotizmus. Képzeletüket megragadta a polgári hétköznapok sivár szürkeségével szemben a Kelet színes és általuk még inkább kiszínezett világa: a távoli összekapcsolódott a meséssel, a különössel, az idillien vonzó állapotokkal. Számos romantikus mű vezet a törökök, arabok, újgörögök földjére vagy nálunk a keleti ôshazába.

A teremtô képzelet korlátlan jogainak kinyilvánítása nagymértékben kitágította az irodalom határait, s a klasszicizmus józan racionalizmusával szemben a romantikus alkotások jó részében lényeges szerephez jut a fantasztikum (az irrealitás). A fel- és elszabadult fantázia olykor szinte követhetetlenül messzire ragadja a művészt egy megszépített, illúziókkal teli világba, a fantasztikus mesék birodalmába. Az álomszerű tündérország gyakran a szerelmi boldogság színtere, ahol megvalósulhatnak a hétköznapi lét kicsinyességében meghiúsult vágyak.

A klasszicizmus még kínos pontossággal különítette el a műnemeket, az egyes műfajokat, az ezekhez tartozó hangnemeket, sôt néha még a versformákat is. A romantika, ezzel szemben meghirdetve a művészetek egységét, igyekezett elmosni a hagyományos műnemek és műfajok határait, keverék műfajokat hozott létre (pl. verses regény, ballada, drámai költemény), s végeredményben az összes műfajt lirizálta. A romantikusok kedvelték a műalkotások egyedi formáját, a töredékszerűséget, vonzotta ôket a titokzatosnak, a borzongatónak, a lélek sajátos érzelmi tartalmainak újszerű kifejezése.

A drámai és az epikus művek cselekménybonyolításában szinte keresték (hajszolták) a különleges élethelyzeteket, az érdekfeszítô eseményeket, a kalandokat, a váratlan, meghökkentô fordulatokat. A jellemalkotásban gyakori az erôteljes jellemkontrasztok alkalmazása: vagy úgy, hogy egyetlen személy jellemén belül ellentétes jellemvonások feszülnek egymásnak, vagy úgy, hogy az író a szereplôket jó és rossz irányban felnagyítja, tulajdonságaikat eltúlozza.

A fentiek értelmében a romantikus stílus is elszakad a hétköznapi kifejezésmód megszokottságától: általában felfokozott pátosz, ünnepélyesség, költôi ékesszólás, zeneiség és festôiség jellemzi. A látnoki képzelôerô olyan víziószerű képeket teremt, amelyekben egyrészt az erôs túlzások, másrészt a távoli és ellentétes dolgokat, fogalmakat egyesítô merész képzettársítások kápráztatják el az olvasót.

A romantika más művészeti ágakban

A romantika mint irodalmi stílus született meg, s innen jutott át más művészeti ágakba.

Az építészetben lanyhult az érdeklôdés az antik formák iránt, s ehelyett inkább a középkori stílusirányok, a romanika és a gótika felé fordult a figyelem. îgy jöttek létre a különbözô neo-stílusok (pl. neoromán, neogót, neoreneszánsz). E motívumok mellett gyakran felhasználták a bizánci és a mór építészet formáit is. – Tipikusan romantikus vonás a régi romok iránti érdeklôdés jelentkezése is, a középkori dómok, várak, kastélyok restaurálását célzó törekvések.

A szobrászatban lényeges változást hozott a romantikus ízlés. A görög művek utánzása, a színpadias beállítás helyett az alakok mozdulatai érzelmeket, indulatokat fejeznek ki, a szobrok az élet közvetlenségét árasztják. Az európai romantikus szobrászat talán legjellegzetesebb alkotása a francia Francois Rude (franszoá rüd; 1784-1855) domborműve, Az önkéntesek harcba indulása 1792-ben, melyet a párizsi Diadalív számára készített. Ezt az alkotását Marseillaise-ként (marszejéz) is szokták emlegetni. A szoborcsoport csupa lendület, tűz és erô. A zászlók áradatában a Szabadság géniusza viharzó mozdulattal hívja harcba a katonákat. – A párizsi operaházat díszíti a francia Jean-Baptiste Carpeaux (zsan-batiszt karpó; 1827-1875) Tánc című híres szoborcsoportja. Körtáncba perdülô, érzéki életörömmel telített alakjainak ruganyos mozdulatait finom fény-árnyék hatással formálta meg. Ugyanezt lehetne elmondani A három Grácia című szobráról is.

A romantikus múltszemlélettel függ össze a historizmus, a történelmi témák kedvelése a tárgyválasztásban. Legnagyobbrészt emlékműszobrok születtek: költôknek, tudósoknak, hadvezéreknek, államférfiaknak megörökítésére igen sok szobor készült. Ezekben a fôalak mellett megnô a mellékalakok száma.

A 48-as szabadságharc miatt bujdosó Izsó Miklós (1831-1875) pályafutását a Búsuló juhász (1862) című szobrával kezdte. A klasszicizmus mitológiai vagy történelmi alakjai után merész újításnak számított a népi viseletben megjelenô, árvalányhajas kalapot viselô magyar juhász ábrázolása. Ugyancsak a népiesség hatását tükrözik táncoló figurákat megjelenítô késôbbi terrakotta szobrocskái is.

A 19. század 20-as éveiben a festôk is egyre nagyobb számban fordultak el a hideg és kiüresedô klasszicista festészettôl. Az új mesterek az erôteljes fény-árnyék hatással, az élénk színekkel, a merész ecsetkezeléssel, a megdöbbentô, drámai helyzetek ábrázolásával szenvedélyeket, felfokozott érzelmeket, indulatokat kívántak vásznaikkal kifejezni.

A művészettörténet Théodore Géricault (teodór zserikó; 1791-1824) A Medúza tutaja (1818) című óriási festményét tekinti a romantika elsô nagy alkotásának. A Medúza nevű hajó a kapitány hiányos szakértelme miatt egy szirtnek futott és elsüllyedt. Géricault azt a drámai pillanatot örökítette meg, amikor a szerencsétlenség végletekig megviselt, szinte már félôrült túlélôi egy vitorláshajót pillantottak meg a láthatáron. A piramis alakú szerkesztés, az ellenfényhatások alkalmazása s a borzalom jeleneteinek részletezése teszi rendkívüli erejűvé a képet.

A spanyol Francisco Goya (fransziszkó gója; 1746-1828) híres rézkarcsorozata, de különösen a napóleoni háborúk véres kegyetlenségeit feltáró festményei nemcsak megdöbbenést keltenek, hanem állásfoglalásra is késztetnek az erôszak ellen. Megrázó erejű festménye a Május 3-ai kivégzés (1814). A madridi lázadást Napóleon csapatai 1808. május 3-án leverték és megtorolták. Ezt az eseményt örökítette meg a festô. Egyetlen pillanatba sűríti a tragédiát: megmutatja az arcokra kiülô rémületet, a halálraítéltek kétségbeesését, a kivégzés szörnyűségét. A csoport középpontjában az erôs fénnyel kiemelt alak úgy tárja szét karjait, mint a keresztre feszített Krisztus.

A francia Eugéne Delacroix (özsen dölakroá; 1798-1863) a romantikus festészet vezéregyénisége Franciaországban. Képeit kötetlen kompozíció, laza kontúrok, dinamikus, könnyed ecsetvonások jellemzik. Legismertebb közülük A Szabadság vezeti a népet (1831). A jobb kezében a francia lobogót, a balban szuronyos puskát tartó nô a szabadság szimbolikus alakja, aki a halottakon át lépdelve harcba hívja és diadalra vezeti népét. Csupa tűz és lendület a kép: a zászló lobogása, a taglejtések szenvedélyes mozdulatai, az élénk színek mozgalmasságot visznek az ábrázolásba. – Az 1830-as júliusi párizsi forradalomnak állított emléket benne.

Korábbi festménye, A khioszi mészárlás (1823-24) a török kegyetlenség elleni tiltakozás. A törökök Khiosz szigetén vérbe fojtották a görögök szabadságharcát. Az erôs fénnyel megvilágított fôalakok tekintetében, arckifejezésében nemcsak a kétségbeesés, hanem mintha a jövôbe vetett bizakodás is megjelenne. A német romantikus festészet kiemelkedô művésze Caspar David Friedrich (kaszpar dávid fridrich; 1774-1840). Tájképei, köztük a Táj a sziléziai hegyekben (1815-20 körül), a természet meghitt szépségérôl vallanak, s a romantikus lírai költészetnek, Schubert dallamainak hangulatát árasztják.

A korszak két legnagyobb angol tájfestôje William Turner (viljem törner 1775-1851) és John Constable (dzsón kansztebl; 1776-1837). – Turner képeivel lenyűgözô, drámai hatást vált ki: a természet romantikus, végsôkig kifinomult ábrázolását adja.

Egyik legmerészebb festménye: Gôzhajó hóviharban (1842). A kép csak érzékelteti a sötét hajótestet, az árbocon csapkodó zászlót, a dühöngô tengerrel, a fenyegetô hullámokkal vívott küzdelmet. A félelmetes vihar újszerű megragadásával az emberi riadalmat tudja kifejezni. – Constable nem akarta meghökkenteni az embereket merész újításaival. A vidéket járta, a természet után készítette vázlatait, s ezeket műtermében dolgozta fel. A szénásszekér (1821) című festményén a táj nyugalma, már-már idilli békéje jelenik meg. Témája egy mindennapos vidéki-falusi jelenet: parasztszekér kel át a folyón. A művész elsôsorban ôszinteségre törekedett.

A magyar romantikus festészetre fôképp a historizmus nyomta rá bélyegét: a festôk többsége a nemzeti múlt dicsôségét, illetve történelmünk tragikus eseményeit igyekezett felmutatni képein.

Madarász Viktor (1834-1917) Párizsban ismerkedett meg a francia romantikus festôk művészetével, s hatásukra fordult a magyar múlt felé. Legjelentôsebb romantikus olajképe a Hunyadi László a ravatalon (1859). Drámai erôvel tárul a nézô elé V. László király esküszegésének tragikus következménye. A sötét teret alig világítja be a gyertyák fénye. A képen két szín, a fekete és a fehér uralkodik. A kettô éles kontrasztja: a sötét templomhajó és a hófehér halotti lepel ellentéte érzékelteti a hangulati feszültséget. – Madarász képének történelmi elôzménye látható Benczúr Gyulának (1844-1920) Hunyadi László búcsúja (1866) című vásznán. – Gyárfás Jenô (1857-1925) Tetemrehívás (1881) című olajfestménye Arany balladájának hatása alatt készült. A lélekábrázolás mélységével s különösen a paraszti típusok gazdag, realisztikus visszaadásával emelkedik ki a kor átlagfestészetébôl. Itt is megfigyelhetjük a sötét-világos ellentétben rejlô lehetôségek kiaknázását.

Történelmi festészetünk jeles mesterei között meg kell még említeni Székely Bertalant, Than Mórt, Lotz Károlyt, Wagner Sándort. – Barabás Miklós, a reformkor jellegzetes művészalakja, falusi életképein túl fôleg politikusok, költôk, művészek arcképét festette meg. – A romantikusan felfogott magyar táj jelenik meg id. Markó Károly (1791-1860) képein. Magyar alföldi táj gémeskúttal (1853) című festményén Petôfi tájverseinek ihletô hatása fedezhetô fel.

Klasszicizmus, romantika, realizmus, naturalizmus, akadémizmus, historizmus egyidôben, egymás mellett, egymásra hatva létezett. Éppen ezért igen nehéz és rendkívül bizonytalan lehet egy-egy művész, alkotó besorolása egyetlen irányzatba. Ezt a fenntartást figyelembe kell venni a fenti “besoroláskor” is. A művészeti stílusok ugyanis nem “libasorban” követik egymást.

Ugyanezt kell megállapítani a zeneművészettel kapcsolatban is. Beethoven pl. nemcsak a klasszikus zene óriása, hanem – sok zenetudós szerint – a zenei romantika egyik szülôatyja is. ž vagy félredobja a szabályokat, vagy muzsikájának szolgálatába kényszeríti ôket, míg Mozart és Haydn behódolt a szabályoknak.

A romantikus zenét gazdag fantázia, erôs érzelemvilág és az én belsô világának kivetítése jellemzi. Témáit sokszor a múltból meríti.

Több romantikus nemzedék is létezett. Az “elsô generációt” Carl Maria von Weber (karl, fon; 1786-1826), Gioacchino Rossini (dzsoakkinó rosszíni; 1792-1868) és Franz Schubert (franc súbert; 1797-1828) képviselte. Schubert a romantikus dal műfajának legnagyobb mestere. Gazdag dallamossága a német népdal hatását mutatja.

A “második nemzedék” legismertebb tagjai az olasz Gaetano Donizetti (donicetti; 1797-1848) és a francia Hector Berlioz (ektor berlióz; 1803-1869).

Az ún. “harmadik nemzedék” komponistáinak tevékenysége jelenti a romantika csúcsát. Az utókor szemében mindenképpen ez a harmadik generáció a leghíresebb. Frédéric Chopin (frederik sopen; 1810-1849), Robert Schumann (súmann; 1814-1856), Liszt Ferenc (1811-1886) és Félix Mendelssohn (mendlszón; 1809-1847) zongorakompozíciói, szimfóniái, illetve oratóriumai, Richard Wagner (rihard vágner 1813-1883) és Giuseppe Verdi (dzsuzeppe; 1813-1901) operái a zeneirodalom felejthetetlen és kimagasló alkotásai.

A magyar zene legnagyobb romantikus mestere Erkel Ferenc (1810- 1893). Zeneműveinek témáit a magyar múltból merítette. Legsikeresebb operái a Hunyadi László és a Bánk bán. – Erkel írta Kölcsey versére a magyar Himnusz zenéjét is.

Nézük  meg  a romantika hatásait az európai országokra és  nézzűk

meg  az egyes országokonbelűl kik voltak a kiemelkedô  romantikus

szerzôk?

német romantika:Novalis, Hoffmann, Heine;

angol romantika:William Wordsworth, Byron, Shelley , Keats;

francia romantika: Hugo

orosz romantika: Puskin;

Ismerkedjünk  meg  e kiemelt  szerzôkkel  és  munkásságukkal!

Minden szerzô neve alatt szerepel az ország neve és az irók rövid

életrajza elött olvashatunk a romantika szerepérôl és hatásáról a

jelzett országokban.


Az istenek születése a görög mitológiában

Az egész mezopotámiai mondakört ezer szál kapcsolja a görög mitológiához és a Bibliában rögzített héber mítoszokhoz is.

A görög mitológiát is – természetesen – késôbbi feldolgozásokból ismerhetjük meg: pl. a homéroszi eposzokból, az i. e. 5. századi tragédiaírók műveibôl vagy még késôbbi, római epikus és más jellegű alkotásokból. – A világ keletkezésével, az istenek születésével a legrészletesebben a görög Hésziodosz (i. e. 7. század) Theogonia (“Istenek születése”) című elbeszélô költeménye foglalkozik.

Mind a mezopotámiai sumér-akkád kiseposzok, mind a görög mitologikus elképzelések megegyeznek abban, hogy a világ az istenek nászából jött létre, s további fejlôdése, tökéletesedése az istenek egymással folytatott harca (theomakhia) árán valósult meg. A különbözô istennemzedékek kegyetlen küzdelme után egy fôisten gyôzelme végül is rendet, harmóniát teremtett a világban.

Hésziodosz szerint elsônek jött létre Khaosz, a tátongó “Üresség”, majd ôt követte Gaia (gája), a széles mellű Föld, és Erósz – a “Szerelem” – az elsô működô erô a világban, “ki a legszebb mind a haláltalanok közt, elbágyasztja a testet, az istenek és a halandók keblében leigázza a józanságot, a bölcs észt”.

“Gaia elôször méltó párját hozta világra,

csillagos Égboltot, hogy mindent ez beborítson,

és legyen Śranosz! áldott istenek égi lakása.

Aztán szülte a nagy hegyeket, meghitt ligetekkel,

hol dombos-völgyes tájékon laknak a Nümphák,

és ô szülte a zordon tenger végtelen árját,

Pontoszt, még szerelem nélkül…”

(Hésziodosz: Istenek születése. Magyar Helikon, 1974. 126-132. sor. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.)

Az Ég és a Föld elsô gyermekei voltak a legelsô istenek. Elôször a hét titánt és leánytestvéreiket, a nyolc titaniszt szülte Gaia. Aztán a három küklópsz jött a világra. “Másban az isteni fajra hasonlítottak egészen, ám szeme egy nôtt csak mindnek, homlok közepében.” A Földnek és az Égnek még született három fiúsarja, a százkarú óriások: Kottosz, Briareósz, Güész.

“Két vállából száz roppant kéz lendül elôre

mindegyiküknek s vállból még ötven fejük is nôtt

ormótlan testrészeik avval lettek egésszé,

és a hatalmas testekben félelmes erô volt.”

(150-153.)

Az Ég és a Föld elsô gyermekei kemény, durva óriások voltak, a még kialakulatlan világ, a gomolygó ôskor formátlan szörnyalakjai. Az emberek rettegô félelmét, riadt döbbenetét testesítették meg a hatalmas és érthetetlen természeti erôkkel szemben.

Maga Uranosz is elborzadt szörnyszülött gyermekei láttán, s a küklópszokat meg a százkarú, ötven fejű óriásokat a Tartaroszba, az alvilág legsötétebb mélységébe taszította. Gaia ezért megharagudott férjére, s a titánokat lázította fel, hogy álljanak bosszút apjukon. A legfiatalabb titán, Kronosz vállalkozott erre a feladatra, s megdöntve Uranosz hatalmát (megfosztotta férfiasságától), ô lett az istenek ura. Testvérét, Rheiát (reja) vette feleségül, de megszületendô gyermekeit – félve apja sorsától – egymás után lenyelte. Ezért Rheia, mikor legutolsó gyermekét, Zeuszt várta, elbújt Kronosz elôl Kréta szigetén. Zeusz születésekor egy követ pólyált be, és azt adta át férjének. Kronosz gyanakvás nélkül lenyelte a követ is.

A gyermek Zeusz Kréta szigetén nevelkedett. Mikor felnôtt, mérget adott be Kronosznak, aki ettôl sorban kihányta korábban elnyelt gyermekeit. îgy látták meg másodszor is a napvilágot születésük fordított sorrendjében Zeusz halhatatlan testvérei.

Ezután Zeusz indított hadat Kronosz és a titánok uralma ellen. Tíz évig tartott a szörnyű háború. Ekkor Gaia azt jósolta, hogy az fog gyôzni, aki a Tartarosz foglyait hívja segítségül. Zeusz kiszabadította a küklópszokat és a százkarú óriásokat. Irtózatos harcban, melyet eget-földet rázó mennydörgés s a tenger szörnyű morajlása kísért, Zeusz – Prométheusz, a legbölcsebb titán közreműködésével – legyôzte Kronoszt. Most a titánokat űzte a Tartaroszba, a százkarú óriásokat rendelve ôrizetükre. îgy lett Zeusz az istenek királya és az emberek atyja, ô alakította ki a titánok legyôzése után a rend és az értelem világát. Neki jutott az uralom az égben, testvérei közül Poszeidónnak a tengeren és Hádésznak az alvilágban. – A titánok azonban halhatatlanok, s ezek a Tartaroszban leláncolt istenek ma is dühödten rázzák bilincseiket, hogy a napvilágra törjenek, s elpusztítsák a diadalmas értelem rendjét.

Hésziodosznál az istenharcok már nem önmagukért valók, nem öncélúak, mint a mezopotámiai mondákban, hanem azt igazolják, hogy az ôsi állapotok nem emberi erôi fokozatosan vereséget szenvednek, s Zeusz világában a béke, az igazságosság uralkodik.

Zeusznak végül is testvére, a “fehérkarú” Héra lett a felesége (elôzô felesége Uranosz és Gaia leánya, Themisz volt, a Törvényesség istennôje). Zeusz azonban nem volt hűséges férj, Héra pedig féltékenyen üldözte vetélytársnôit s Zeusznak tôlük született gyermekeit (vannak köztük istenek, félistenek s halandó emberek). “Héra … szerelem nélkül maga szülte Héphaisztoszt (héfaisztosz), féltékeny versengésben urával” – mondja Hésziodosz. Héphaisztosz olyan csúf volt, hogy születése után anyja lehajította az Olümposzról; a tűz és a kovácsmesterség istene lett. – Zeusz és Héra közös gyermeke Arész, a háború istene. – Pallasz Athéné, a tudományok és a mesterségek istennôje Zeusznak a fejébôl ugrott ki “teljes harci fegyverzetben” Héphaisztosz kalapácsának az ütésére. – Aphrodité (afrodité), a szerelem gyönyörű szép istennôje – a mítosz egyik változatában – a Zeusz villámától megérintett tenger habjaiban született. (Hésziodosz szerint Uranosz tengerbe cseppent vérébôl lépett a napvilágra, ezért hívják “habszültének”; Homérosznál Zeusz és Dióné leánya.) Phoibosz Apollón (fojbosz), a jóslás és a költészet istene, és a szűzi Artemisz, a vadászat istennôje, testvérek. Zeusz gyermekei ôk is, de anyjuk nem Héra, hanem Létó. Az olümposzi királytól származik Hermész is, az istenek hírnöke, a furfangos tolvajisten.

Zeusz szerelmeibôl (nemcsak istennôket, hanem földi leányokat is elcsábított különbözô alakokban) s az istenek egymás közötti házasságából megszámlálhatatlan sokaságú isten született még. A görög istenek minden tekintetben emberszabásúak, életük hasonló a földön élôkéhez, de halhatatlanok, örökké fiatalok, és minden emberi tulajdonság a végsô tökéletesség fokán van bennük. Mitikus lakhelyük az Olümposz hegy csúcsa, eledelük az ambroszia, italuk a nektár.

A görög mitikus világképben tulajdonképpen az ember önmagáról mintázta meg isteneit: elôször emelte a rendezô emberi elme minden dolgok mércéjének rangjára önmagát.


Az ókori görög színjáték

Ie. V.szdban a dráma lett a görög irodalom vezető műneme. Kialakulása a vallásos szertartásokhoz kapcsolódik, elsősorban Dionüszosz ünnepeihez. A színház rendszerint domboldalra épített, félkör alakú, ahol lépcsőzetesen emelkedő padsorokat képeztek ki a nézők számára. A színház közepén egy kerek vagy félkör alakú tér helyezkedett el. Ez volt az orkhésztra, ide vonult a kórus. A valamivel magasabb színpad keskeny volt, alig fért el rajta 2-3 szereplő. A színpad mögött díszes épület állt, előtte pedig oszlopsor.

A színházi előadások reggel kezdődtek természetes világítás mellett. Belépődíjat kellett fizetni. A vélemény kinyilvánítása a nézőtéren az előadás közben történt. A színészek álarcot hordtak, így a női szereplőket is férfiak alakították. A színházaknak kitűnő akusztikájuk volt. A színházi előadás összetett látványosságot nyújtott. Ének, tánc, zenekíséret, díszlet együttesen jelent meg a nézők előtt.

A dráma az irodalom harmadik műneme. Eseménysort ábrázol, amit az alakok párbeszédéből, dialógusaiból és a magánbeszédeiből, monológjaiból ismerünk meg. A hős általában drámai harcra kényszerül. Sorsfordulatot mutat be legtöbbször. Konfliktusok, az egymással ellentétben álló színészek kapcsolata áll a középpontban. A dráma színpadra szánt alkotás.

Tragédia: egy olyan értékszerkezet, melyben hirtelen nagy értékpusztulás következik be. A tragikus hős többnyire pozitív erkölcsi értékeket képvisel, céljaiért vállalja a harcot. Általában az ellenséggel való küzdelemben bukik el, és így lesz tragikus hős.

A dráma a görög irodalom vezető műneme. A szatírdráma vagy szatírjáték minden bizonnyal Dionüszosz dicsőítését kellett tartalmaznia. Egyetlen megmaradt szatírdráma Euripidész Küklopsz című alkotása. A szatírok Dionüszosz kíséretébe tartozó félig állati külsejű, kecskelábú emberek voltak. A szatírdráma oldott hangvételű, könnyed műfaj.

A dialógus egyszerre visszafelé és előre viszi a cselekményt. Felidézi azt, ami volt, és sodorja a főhősöket addig a pontig, ahol drámájuk véget ér.

A kórus (kar) énekel (kardal). A kardal a kórus által énekelt, színdarab alá egyfajta aláfestés.

Prologosz alkotja az expozíciót, vagyis a bevezető részt, melyben az író megismertet az előzményekkel.

Exodosz a végkifejtés, a katasztrófa.  Az események viharos gyorsasággal peregnek.

A komédia a dráma műnemébe tartozó műfaj. A komikum olyan értékszerkezet, melyben értékhiány képződik, vagy értékvesztés következik be. A komédia hősei átlagos emberek, kisszerű hősök. Valószerűtlen fordulat, cselszövés, véletlenek összjátékának áldozatai, de a megoldás mindig szerencsés kimenetelű. A komikumnak azt a fajtáját, mely a szereplő jelleméből következik, jellemkomikumnak nevezzük.

A megtévesztésen vagy félreértésen alapuló helyzet, melyben a komikus hős csapdába kerül, helyzetkomikumnak nevezzük.

Katarzisnak nevezzük a testet-lelket formáló, megrendítő hatást.

Szophoklész (ie. 496-ie. 406) az Antigoné című drámájával kitűnően érzékelteti az ókori mítosz  világát, az elvek szembekerülését és az önfeláldozást. Szophoklész léptetett fel először három színészt, ő vezette be a díszletezést, s a kórus tagjainak számát 12 főről 15-re emelte.

Ránk maradt hét tragédiája közül három a trójai, három a thébai mondakörből meríti témáját, egy pedig Héraklészről szól.

Antigoné című drámáját ie. 440-es években mutatták be. A thébai mondakörhöz kapcsolódik. Szophoklész nagy művésze a tragédia szerkezeti elépítésének. A prologoszban előrejelzi az összes ütközés bekövetkezését, s ettől kezdve elvezeti az olvasót a végkifejletig. Szerkezeti egysége:

I. Prologosz 1. karének – parodosz (diadalmi ének)

II.   1. epeiszodion – bonyodalom kezdete, Kreon, az őr

1. karének – sztaszimón (az ember hatalmáról énekelnek)

2. epeiszodion – drámai harc fokozódása, Kreon, az őr, Antigoné, Iszméné

2. sztaszimón (az  emberi  sors  törékenységéről  és  bizonyta-lanságáról énekelnek)

3. epeiszodion – késleltetés, Kreon, Haimon

3. sztaszimón (a szerelem hatalmáról szól az ének, a szerelem mindent legyőz)

4. epeiszodion – drámai feszültség fokozása, kommosz: a kar és Antigoné közös panaszdala

4. sztaszimón (hősökről és hősnőkről való megemlékezés)

5. epeiszodion – a drámai feszültség tetőpontja (krízis), Kreon, Teiresziász

5. sztaszimón (a kórus bizakodva a Thébai védőistenhez fordul segítségért)

Exodosz: végkifejlet, katasztrófa, első hírnök, második hírnök, Eurüdiké, Kreon, kommosz: Kreon és a karvezető panaszdala.

Exodikon: a „Bölcs belátás többet ér…”

Az expozícióban az író megismertet az előzményekkel, s bemutatja a kiinduló helyzetet. Antigoné el akarja temettetni Polüneikészt, de mivel ő egy áruló volt, a királyi törvények azt kívánják Kreontól, hogy ne temettesse el. Ebből indul ki a konfliktus. Ebben a helyzetben másképpen dönt Antigoné és Iszméné is. Antigoné lelkiismeretére hallgat, Iszméné azonban nem akar szembeszállni Kreon tilalmával. Egyre kiélezettebbé válik a drámai harc, ami a konfliktushoz vezet. Antigoné férfiasan kemény és megingathatatlan. Két erkölcsi világfelfogás áll egymással szemben. Iszméné vétlenül is vállalja büntetést, és Antigoné példáját követi. Antigoné visszautasítja Iszménét. A tragédiában még az is kiderül, hogy Antigoné Kreon fiának, Haimónnak a menyasszonya. Ez tovább fokozza a feszültséget. Kreon magára marad, míg Antigoné alakja megtelik nőiességgel és gyengéd érzelmekkel.

A tetőpont (krízis): Teriesziász baljós szavai következnek be, Kreon megbánta tetteit, de már késő, összeomlása nem tragikusbukás, hanem jogos büntetés. Antigoné tragikus hős, magára marad, mert a lelkiismeret parancsát életénél is drágábbnak tartja. Makacs és kitartó. A maga elé kitűzött célt meg tudta valósítani. Elérte célját, de nagy árat fizetett érte. Szerelme, Haimon meghalt. Magára maradt és öngyilkos lett.

Az antik drámák hármas egysége Egy helyszínen egy időegység alatt egy konfliktus bonyolódik.


Az orosz realizmus és Gogol

A REALIZMUS

– a romantikával egy időben született

– forrása a csalódás az illúzióvesztés

– a realista írók szembefordulnak saját korukkal

– a realisták tisztelik az apró részleteket is

– a realizmus lényege a szereplők lelki világának föltárása

– a realista író nem a képzeletére támaszkodik, hanem a valóság pontos megfigyelésére

– a realista stílust a tárgyilagos, higgadt, részletező előadásmód jellemzi

– a realizmus uralkodó műfaja: a regény és a novella

– az új művészeti törekvéseket megnevező szó, a “realizmus” első ízben  egy festészeti kiállításon szerepelt

– 1855-ben Gustav Courbert egy párizsi bódéban mutatta be képeit, s a kiállításának ezt a címet adta: “A realizmus”

AZ OROSZ REALIZMUS VILÁGA

– a 19. század az orosz irodalom fénykora

– Oroszországban a társadalom feudális megrekedtsége miatt nem volt még erős, művelt polgári osztály

– I. Miklós cár nem járult ugyan hozzá a jobbágyság felszabadításához, de hajlandónak mutatkozott számos enyhítő intézkedés meghozatalára

– a jobbágyságot 1861-ben II. Sándor cár szüntette meg

– a cári rendszer áttekinthetetlen bürokratizmusa, s az ország siralmas helyzete lett a mind erőteljesebben kibontakozó orosz realizmus legfőbb témája

– az orosz regényírók fedezték fel és ábrázolták elsőként a szegényeket, az alázatosokat, a megalázottakat, a cári rendszer deformált kiszolgálóit és kiszolgáltatott áldozatait

– az orosz realista írók művei jórészt arról szólnak, hogy hogyan nem szabad, hogyan nem érdemes élni

– hőseik afféle “fölösleges” emberek

NYIKOLAJ VASZILJEVICS GOGOL

1808-1852

– 1808 április 1-én született Szorocsinciben

– édesapja tisztviselőként dolgozott

– Gogol gyermekkorát Vasziljevkában töltötte

– apja szenvedélyesen szerette a színházat, s ukrán nyelven verseket írt

– gimnáziumi tanulmányait Nyezsinben végezte (1821-1828)

– már diákként verseket írogatott, vonzódott a festészethez különösen kitűnt a vígjátékokban megmutatkozó komikai tehetségével

– 1828-ban nagy reményekkel érkezett Pétervárra

– egy rövid ideig tartó németországi utazás után állami szolgálatba lépett: segédírnoki állást kapott havi 50 rubel fizetéssel

– fizetéséből alig tudott megélni

– kereset-kiegészítésként fordult az irodalomhoz

– 1830-ban megjelent egy “ukrán ” elbeszélése

– megismerkedett és összebarátkozott Zsukovszkijjal és Puskinnal

– otthagyta hivatalnoki állását

– első jelentős műve egy kétkötetes elbeszélés-gyűjtemény: a Tanyai esték (eredeti címe: Esték egy gyikanykai tanyán

– 1834-ben elnyerte a pétervári egyetemen a középkori történelmi tanszék adjunktusi állását, egy év múlva leköszönt

– 1835-től élete végéig csak az irodalomnak élt

– 1835-ben még egy kötete hagyta el a sajtót, az Arabeszkek című

– a pétervári csalódásokból, kiábrándulásokból fakadó kisember-novellák, az ún. pétervári elbeszélések egy-két darabja itt látott napvilágot

– későbbi hivatalnok-novellák közül jelentős Az orr (1836), A köpönyeg (1842), A revizor

– utóbbi művében a hivatalos körök oroszország megrágalmazását látták

– Gogol 1836 júniusában külföldre utazott

– ezekben az esztendőkben írta meg utolsó és minden eddigit betetőző művét: Holt lelkek címmel (1835-1852)

– 1841 őszén hazautazott Moszkvába, hogy könyve kiadásához megszerezze a cenzúra engedélyét

-1842-ben jelent meg a regény “Csicsikov útkalandjai avagy a holt lelkek”

– a Holt lelkek “megrázta egész Oroszországot” s újra az író ellen hangolta a közvéleményt

– visszatért külföldre

– a következő 6 év vándorlások között telt el

– önvád gyötörte az orosz világ sötét ábrázolásáért, s a folytatásban ki akarta engesztelni olvasóit

– utolsó éveit már súlyos depresszióban, a világtól elzárkózva töltötte

– halála előtt 8 nappal elégette a Holt lelkek második részének teljes kéziratát, tíz év munkáját

– 1852-ben Moszkvában halt meg

A köpönyeg

A hivatalnok novellák között a leghíresebb A köpönyeg (1842)című elbeszélése. Ezen is több éven át dolgozott: átírta, újra írta, kiegészítette.

Komikus előadás, stílus humor: A köpönyeg elolvasásakor egyre jobban az író stílusának a hatása alá kerül az olvasó. A humort, a komikus hatást az elbeszélés modora váltja ki, nem a téma: ez önmagában nem is nevetséges. Az elbeszélés nyomtatott szövege mögött mintha egy színész rejtőzne, aki mimikával és gesztusokkal kíséri az előadást. Hűvös, epikus tárgyilagossággal indul a novella, de ez a hangnem hirtelen megszakad, s a túlzott ingerültség, a maró gúny hangja váltja fel. Így a rögtönzés benyomása keletkezik, az eredeti közlési szándékot kitérők bontják meg. Az író még semmit sem mondott, de már hallottunk egy sebtében hanyagul odavetett anekdotát. Különös, komikus hanghatása van a kereszt- és az apai névnek is: Akakij Akakijevics. Érdemes megfigyelni a többi felmerülő név komikus hangzását is. A jelentéktelenségek pedáns részletezésével ellentétben a fontos dolgokról hallgat a történetmondó, s gyakran megjátssza, hogy bizonytalan emlékezete ki-ki hagy. Az elbeszélés olykor a bizalmas bőbeszédűség jellemét ölti. Se szeri, se száma a különböző szójátékoknak, a képtelen túlzásoknak, fölösleges részletek kiemelésének, közbeszúrt anekdotáknak, logikátlan szókapcsolatoknak és ellentmondásoknak, a különféle szatirikus elemeknek. A tudatos stilisztikai, nyelvi megoldások azt eredményezik, hogy A köpönyeg elbeszélésmodora sajátos, hanyag és naiv fecsegésnek tűnik. Éppen ezért az élő szóbeli bizalmas rögtönzés hatását kelti. Ez az egész elbeszélést a valóságos történet illúziójával ruházza fel. Az eseményeket az elbeszélő olyan tényként tolmácsolja, amelynek nem ismeri pontosan minden részletét.

Humánus érzelmesség

A köpönyeg komikus stílusába néhány helyen váratlanul hatol be egy másik hangnem: a szentimentális-patetikus érzelmesség, az ellágyulás. Ezzel a megoldással érte el Gogol, hogy A köpönyeg egyszerű anekdotából groteszkké emelkedett. Gogolnál a téma csak másodlagos, maga a mese, a cselekmény igen egyszerű: egy senkitől meg nem hallgatott magányos, megnyomorított kisember észrevétlenül meghal bánatában ellopott köpönyege miatt, amellyel az életet lopták el tőle. Halála után egy ideig kísértetként visszajár a túlvilágról, s “rangra és címre való tekintet nélkül mindenkiről leráncigál mindenféle köpönyeget”. A bosszú e komédiája igazságszolgáltatás Akakij Akakijevicsnek, de egyben az író ítélete is felette: élete nem több egy köpönyeg értékénél.

Eltorzult világ

A groteszk ábrázolás követeli meg, hogy a leírt esemény az élmények fantasztikusan korlátolt, kicsinyes világába ágyazódjék. Ennek szűk határai között az írónak módja van eltúlozni a részleteket és megbontani a mindennapok szokásos arányait. E világ törvényei és arányai szerint az egyhangú, lélekölő másolás. Tragikomikussá fokozódik az aprócska cél és az ironikusan felnagyított vágyálmok, a megnövekedett önérzet, emberi méltóság közti ellentét. Elégedett volt elevenebb és szilárdabb jellemű lett, viselkedéséből eltűnt az ingatag bizonytalanság. A helyettes irodafőnök estélyén a felnagyított boldogság lelkiállapota kezd visszájára fordulni: vannak drágább, szebb köpönyegek is, s az övét valaki gondatlanul a földre löki, bepiszkítja. A köpeny elrablása és a tekintélyes személy durva elutasítása, sértegetése pedig Akakijt a sírba viszi. Torz figura az elbeszélésben a rendőrfőnök is, aki épp az áldozat bűnösségét akarja bebizonyítani. A tábornokgondolat- és érzésvilága épp oly fantasztikusan leszűkített, korlátolt, mint Akakijé. Ebben a világban az arányok épp úgy eltolódtak, groteszk módon eltorzultak. A főszereplő halálát többféleképpen is lehet értelmezni. A szokásos magyarázat szerint Akakij Akakijevicstől köpönyegével együtt emberi méltóságát, életét is elrabolták, s a szerencsétlen kishivatalnok belehalt bánatába. Egész pályafutása alatt megalázkodó, mintaszerű hivatalnok volt: mindig a magasabb állású személyiségek értékrendjéhez igazodott, létének legfőbb értelmét abban látta, hogy a rangban felette állók elismerését kivívhassa. Csupán egyetlen egyszer került olyan helyzetbe, mikor egy feljebbvalóját viselkedése felháborította. A saját hatalmától megmámorosodott tekintélyes személy valóságos dührohamot kapott Akakij ügyetlen, félénk kérelme miatt. A tábornok ezt szemtelen vakmerőségnek, megengedhetetlen lázadásnak minősítette, ráordított a megszeppent hivatalnokra, s egyszerűen kidobta irodájából. Addigi élete összeomlott. Másnapra magas láz tört ki rajta, s a betegség lefolyása gyorsabb volt, mint várni lehetett volna.

Fantasztikus befejezés

Akakij Akakijevics halálát ugyan olyan groteszk módon meséli el a történetmondó, mint születését. Száraz tényközlésként jelenti be: “Szegény Akakij Akakijevics végül kilehelte lelkét”. Majd váratlanul mindenféle apróságokra tér át. A befejezés is furcsa, groteszk játék: maga az elbeszélő jegyzi meg tréfásan: “…szerény kis történetünk váratlanul fantasztikus befejezést nyer.” Gogol humora megkacagtatja, megnevetteti az olvasót, de nem vált ki igazi jókedvet, derűt belőle: a kacaj összemosódik a megdöbbenéssel, a keserűséggel. Épp ez a groteszk ábrázolás célja. A köpönyeget először Arany János ültette át magyarra német fordítás nyomán (1875).


Babits Mihály (1883-1941)

Babits Mihály a magyar irodalom egyik legsokoldalúbb jelensége. Költő, műfordító, regény-és esszéíró. A húszas évek második felétől a Nyugatnak a szerkesztője, és mint a Baumgarten-alapítvány kurátora az irodalmi közélet szervezője is. Mind alkotásaiban, mind közéleti szerepében rendkívüli igényesség vezette, ami tulajdonképpen családi örökség is volt.

Szekszárdon a Dunántúlon született. Család, szülőföld, nevelők együttesen formálták hagyománytisztelővé. Magyar-latin szakos tanári diplomát szerzett a budapesti bölcsészkaron, de közben görögül, németül, franciául, később olaszul is tanult. Gondolkodására, világlátására az antikvitás és a kereszténység mellett leginkább Kant, Nietzsche és Bergson hatottak. Nagy művében az 1936-ban megjelent Az európai irodalom történetében annak összefoglalására vállalkozott, amit közös európai hagyománynak tartott. Elsősorban olyan műveket akart fordítás révén beemelni irodalmunkba, amelyeket az európai szellemiség szempontjából meghatározó jelentőségűnek érzett. Legkiemelkedőbb műfordítói teljesítménye Dante Isteni színjátékának átültetése. Jelentősek drámafordításai is. Regényei közül a lélektan, különösen a tudathasadás iránti érdeklődését tükröző Gólyakalifa, az önéletrajzi ihletésű Halálfiai és az elégikus hangvételű lélekrajzi kisregénye, Tímár Virgil fia a legjelentősebbek. Költőként először 1908-ban A Holnap című antológiában jelentkezett. Verseire felfigyelt Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője, s ettől kezdve költőként és értekezőként rendszeresen szerepeltette a folyóiratában.

Első önálló kötete, a Levelek Írisz koszorújából 1909-ben jelent meg. 1911-ben újabb kötettel jelentkezett Herceg, hátha megjön a tél is. Ez évben ért véget a költő vidéki elszigeteltsége. Pest közelsége lehetővé tette, hogy bekapcsolódjon az irodalmi és tudományos közéletbe, a felgyorsuló politikai események pedig lírai válaszadásra késztetik. Az 1916-ban megjelent harmadik kötete, a Recitatív már jelzi, hogy a politikai események is hatnak költészetére. Ebben a kötetben jelent meg az 1912-es munkástüntetésre reagáló meditatív verse, a Május huszonhárom Rákospalotán. A háború után megsokasodnak politikai tartalmú versei. Háborúellenes verseiért (Húsvét előtt, Fortissimo) a hivatalos politika részéről megtorlást kellet elviselnie.

A kultúrát mindenki számára egyformán hozzáférhetővé akarta tenni, emiatt népszerűségében tevékenyen részt vállalt, de az erőszaktól idegenkedett. A tanácsköztársaság idején visszavonult a közélettől. A bukás után mégis meghurcolták. Személyes üldöztetésénél is mélyebben érintette azonban az ország kétségbeejtő helyzete. Mélységes, de minden szélsőséges nacionalizmustól mentes hazaszeretetét tükrözi a Hazám! című vers. A vers az 1925-ös kötetben , a Sziget és tengerben jelent meg. Az 1934-ben megjelent Versenyt az esztendőkkel kötet nagy verseiben már megfogalmazódik Babits hite.

1937-ben jelent meg utolsó verseskötete, a Babits Mihály összes versei. A még ezután írt nagy mű, a Jónás könyve, s az ehhez később (1939) hozzáfűzött Jónás imája, valamint a halál utáni kiadott posztumusz kötete bizonyítja, hogy szinte élete utolsó percéig alkotott.

1941-ben bekövetkezett halálával egyszersmind a Nyugat korszaka is véget ért.

Babits költészetének első szakasza

Babits, amint ezt első kötete (Levelek Írisz koszorújából) mutatja tárgyiasabb költészetet akart teremteni, egyúttal bölcseleti igénnyel lépet fel. A versek a kötetben nem keletkezésük ideje szerint következnek egymás után, hanem mintegy a szerző szellemi életének útját követik. A kötet élén az alkaioszi óda, az In Horatium áll. Ebben a költő merészen szembeszáll a horatiusi „arany középszerrel” és a „soha meg nem elégedést”, az örökös megújulás vágyát hirdeti. Testvérversében (Óda a Bűnhöz) még merészebb hangot üt meg. A lázadás erkölcsét hirdeti: ostorozza a kispolgári jellemtorzulásokat és lantját a fennálló renddel ellentétes „bűnöknek” ajánlja.

A nyitó versek ellenpólusaként a kötetet egy, a művészi megújulás vágyát sugalló szonett: A lírikus epilógja zárja. Babitsnak ez az egyik legkorábban közreadott verse a lírikus általános léthelyzetét fogalmazza meg: „Csak én bírok versemnek hőse lenni”. Babits szerint az emberi én önmagában keresztül látja a világot, önmegismerésre viszont azért nem képes maradéktalanul, mivel saját magát nem tudja kívülről szemlélni.

Babitsot 1908-ban Fogarasra helyezik tanárnak. Itt írt verseinek jelentős része második kötetében jelent meg. A kötet nyitó verse: Ballada Írisz fátyoláról formai újítást mutat. A ballada itt ajánlással záródó hármas strófaegyüttest jelent. Az ajánlás első sora: „Herceg! hátha megjön a tél is”. Eredetileg Babits a Klasszikus álmok címet szánta a kötetnek. Ez a cím azokra a görög tárgyú versekre utal, amelyekben Babits új, az impresszionizmust meghaladó poétikát alakított ki. Egyetemes lírát akart teremteni, s ennek érdekében fordult ösztönzésért a klasszikus ókorhoz. Legtöbbször a dionüszoszi szenvedélynek, valamelyik tragikus küzdelemnek utójátéka fogalmazódik meg ezekben a versekben. Ilyen vers a Danadiák is. A vers arra példa, hogy Babits a görög hagyományt díszítőelemként alkalmazza. A vers igazi hatását a hangzásával éri el, s a benne szereplő görög szavaknak is hangalakjuk különössége, zeneisége folytán van jelentőségük a  szövegben. 1909-ben keletkezett az Esti kérdés. A vers tizenhét sornyi látomásos nyitány után, az olykor határozószóval kezdődő részben a bergsoni önkéntelen emlékezésnek megfelelően időrend nélkül kapcsol egymáshoz konkrét térre és önéletrajzi eseményekre utaló különböző életszakaszokat. A sebes képváltással föl-fölvillanó életút rajzolatai kérdésekbe torkollanak. A kérdésekre azonban a válasz is csak kérdés lesz.

Főleg az életlendület és a teremtő képzelet elve jelentett szinte kiapadhatatlan ihletforrást Babits számára. Így például az életlendületet testesíti meg a Cigánydalban a korlátozatlan szabadság szimbólumává növő lírai hős. A teremtő képzelet az ember tragikus kötöttségein, a tér problémáin is győzedelmeskedni képes – hirdeti a Bolyai című vers.

Babits költészete a két világháború között

A Trianont követő időszak első kötete, az 1925-ben megjelent Sziget és tenger tartalmi és formai szempontból is új korszakot jelentett Babits lírájában. A kötet tartalmi újdonsága a magánlírában a hitvesi szerelem, a közéletiben pedig a fennálló renddel szembeni elégedetlenségmegszólaltatása. A házasság révén kialakult biztonságot adó élethelyzetre utal a kötet címében szereplő sziget, mint a lehetséges pozitív értékek szimbóluma. A tenger ezzel szemben csupa negatívum. Vissza lehetne vonulni a védelmet nyújtó szigetre, de az „nem elég magas” ahhoz, hogy az érzékeny lélek elől elrejtse a nemzet, az emberiség szenvedéseit (A sziget nem elég magas). Nem hallgathatja el, hogy kétségbeejtőnek látja a nemzet sorsát. A közélet torzulásaira először a Petőfi-centenárium kapcsán figyelt fel annyira, hogy verssel tiltakozik ellene. Tiltakozó verse, a Petőfi koszorúi 1923. január 1-jén jelentek meg a Nyugatban.

Szekszárdon szülőházában írja meg hazaszeretetének egyik legszebb versét Hazám! címmel. A két részből építkező vers a költő lelkének szárnyalása a szülőháztól a városon, országon Európán, a világmindenségen át vissza a házhoz.

A húszas évek közepétől egyre többször kap hangot Babits költészetében az önvizsgálat. 1929-ben megjelent kötet: Az istenek halnak, az ember él, a közélettel annak problémáival foglalkozó alkotónak mutatja a költőt. Olyannak akit még akkor is foglalkoztat a közélet, amikor látszólag visszavonult tőle. Hagyományőrzése nem politikai állásfoglalás, hanem az erkölcs oltalmazása egy etikátlan környezetben. Az alkotói felelősség a baljós jövővel terhes világ szorongást, megnevezhetetlen félelmet vált ki belőle. A maga és a kor válsághangulatát a természeti környezet részleteinek szimbólummá nagyításával fejezi ki. A szimbólumversekkel párhuzamosan megszaporodnak önszemléleti költeményei. Közülük is kiemelkedik az ars poetica jellegű, költői fejlődését végigkísérő verse, a Cigány siralomházban.

Az 1934-ben megjelent Versenyt az esztendőkkel kötetben még inkább kiteljesedik a küldetéses költő magatartása. Már a kötet nyitó verse, a Mint a kutya a silány házban felvillantja zárlatában a prófétaszerepben való hitet.

A Holt próféta a hegyen lírai hőse kesergő, mord Jeremiásként pörlekedik, a Mint különös hírmondó pedig látszólagos köznapisággal lep meg. A vers valójában a természet örök körforgásának csodáját hirdeti. A vers lehetséges folytatásaként értelmezhetjük a költő öngyötrő lelkiismeretvizsgálatának megjelenítését a Csak posta voltál című önmegszólító verset. Az önmagát megszólító költő kérdéseket tesz fel magának.

1937 szeptemberében jelent meg verseinek gyűjteményes kiadása, a Babits Mihály összes versei, benne tizennyolc új verssel. Ezek, a költő életében még megjelent utolsó versek, költői erejének teljességében mutatják meg a halálra, éspedig a már nagyon közeli halálra készülő költőt.

A meglódult naptár, Babits lelki és művészi nagyságának egyik legszebb megnyilatkozása. Az öt tagversből álló kompozícióban az ember múlandóságának élménye a külső világra, az egyre gyorsabban változó évszakokra vetítve jelenik meg. A filmszerűen, merész vágásokkal felvillantott természeti képek, a környezet finom rajza mögött elsősorban az első és utolsó versszak „Jaj” felkiáltásában szól ki a halállal szembenéző lírai én. Ez a „Jaj” visszhangzik a középkori haláltánc hangnemét idézve a kötet, és egyben a lírai életmű egyik legtökéletesebb verse, az Ősz és tavasz között refrénjében is. A halálra való készülés másik nagy verse, a Balázsolás a kétes kimenetelűnek ígérkező műtét légkörében született. Még a műtété előtt érlelődött Babitsban a Jónás könyvének terve. Megírására az operáció után került sor. Babits ebben a művében még egyszer hitet tesz az európai kulturális hagyomány mellett. 1939-ben fűzte a műhöz a Jónás imáját, mint utolsó fohászt a végső búcsú előtt.


Babits Mihály élete, lírája, háború ellenessége

1883-ban született Szekszárdon. Életének csak első éveit tölti szülővárosában, mert édesapját, Babits Mihályt, aki törvényszéki bíró volt Pestre, majd Pécsre helyezik. Édesanyja, Kelemen Auróra finom műveltségű, versszerető asszony volt, kinek mély katolikus vallásossága rányomta bélyegét a költő szinte egész életére.

Középiskoláját a pécsi cisztercia gimnáziumban végzi el és bekerül a Budapesti Egyetemre, ahol görög-latin szakon végzett, de emellett nyelveket és filozófiát tanult. Versei már egyetemista korától megjelennek. 1909-ben jelent meg első verseskötete: Levelek Iris koszorújából, mellyel tulajdonképpen az új magyar költészet első vonalába lépett. A Nyugat köréhez tartozik. 1911-ben Pesten gimnáziumi tanár lett, és lefordította Dante: Isteni színjáték című művét, amelyért később külön díjat kapott az Olasz államtól. Később a Paradicsom, majd a Purgatórium következett. 1921-ben megnősült, és a szintén író Tanner Ilonát veszi feleségül. Háborúellenes versei miatt elveszti tanári állását és visszalép a politikai élettől, s a „tiszta művészet elefántcsonttornyába„ vonul vissza. 1941 augusztus negyedikén hal meg esztergomi házukban, gégerákban.

A lírikus epilógja

A vers formája szonett. A műben önirónia, bizonytalanság, félelem uralkodik. A vers címében a lírikus a költőt, az epilógja szó az utószavát jelenti. Ez pesszimizmusra vall, mert a költő a pályája elején írta az „utószó”-s versét.

Az 1. vsz-ban nem tud másról beszélni, csak a maga dolgairól. Ellentétek jelennek meg (első-utolsó). Nagy gondolatokat szeretne megfogalmazni, de nem jut tovább önmagánál.

A 2. vsz-ban kapcsolatos kötőszóval kezd (S). Úgy véli, hogy csak az ő világa fontos. Utálja ezt az egoista kört, de képtelen túllépni rajta.

A 3. vsz-ban az előző gondolatot folytatja, miszerint szeretne túllépni a saját dolgain, de képtelen megvalósítani .

A 4. vsz-ban összefoglalja az eddigieket a maradok szóval. Alliteráció: maradok magam.

A gazda bekeríti a házát

Az olasz fordításért kapott díjból vette meg esztergomi házát. A cím és az első sorok egy pillanatra felidézik ennek a nyári laknak a kertjét, de a metaforák (léckatonák, dzsidások) már a jelképes, mélyebb értelmet bontják ki: a léckerítés a lírai én védekező sün-életének tüskéi, őrt álló katonák, a nyugalmat biztosító, minden idegent kizáró testőrsereg. A költő kiábrándult komorságára vall, hogy a kiürült, embertelenné váló létben szépségnek, értéknek csak a „táj varázsa”, a „távoli egek pirosa” és „a tejnél édesebb levegő” maradt meg.

Léckatonái mégsem tudják megvédeni a „modern szelektől”, a „barbár, gyilkos és hazug, szemtelen ősztől”, mely „csupa vad zaj, tusa, tánc”. „E lárma és rángás” – a győztes ellenforradalmi rendszer szebb jövőt ígérő soviniszta propagandája – csak hazudja az életet, s a didergő lélek már előre sejti a „vad táncot, a tépő, részeg, fehér-csuhás telet”, a „virágokat”, „ápolt növényeket” elpusztító rettenetet. Mégis a „kincses tavaly” őreként szeretné menteni, dugni a múlt, az emberi kultúra értékeit az új „sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros képégetők elől”, mint a népvándorlás középkori szerzetese.

Húsvét előtt

1916-ban a Nyugat rendezett egy irodalmi estet. Célja az volt, hogy a háború ellen tiltakozzanak. A tizes évek politikai harcai, a munkásmozgalom fellendülése felkeltik érdeklődését a közéleti kérdések iránt. A vers hangulata szónoki beszéd (rapszódia).

Zaklatott, egymást átfogó mellékmondatokból felépülő, hatalmas versmondat a költemény első nagy része: a félelem eltéríti a költőt eredeti mondanivalójától, de a fokozódó belső kényszer végül legyűri félelmét, vállalva minden kínt felszínre kerül az igazi mondanivaló: „hogy elég! hogy elég! hogy béke! béke! béke! béke már! legyen vége már!”.

A versnek ez a legfontosabb üzenete: ki kell nyilvánítani a békevágyat. A vers a költő számára is erkölcsi erőfeszítés. Háromszor tér vissza a mondottak után következő szenvedést is vállaló mellékmondat: „S ha kiszakad ajkam, akkor is …”, „ha szétszakad ajkam, akkor is …”, „de ha szétszakad ajkam, akkor is …”, „szakadjon a véres ének!”.

A második részre a vers lecsendesül, letisztul. Mindenki béküljön meg embertársaival. Felejtsük el a múltat, és sose nézzünk hátra. A halottakat tisztességesen kell eltemetni. Nem háborús diadalt, nem győzelmi éneket, nem győztest énekelünk, hanem azt, aki először ki meri mondani a „béke” szavát.


Babits Mihály: Jónás könyve

Babitsot saját testi szenvedésein kívül az emberiségre váró kínok is gyötörték. A gondolkodó emberek előtt már a ‘30-as évek elején felrémlett egy új háború pusztításának látomása. A kultúra s az emberiség féltésének morális aggálya fordította szembe a jogtipró állammal, elsősorban a nacionalizmusra épülő militarizmusok diktatúrájával.

A Jónás könyvét súlyos operációja után a betegágyon vetette papírra, amikor némaságra ítélve csak beszélgetőfüzeteivel tartotta kapcsolatát a külvilággal. A Nyugat 1938 szeptemberi számában jelent meg első ízben.

1938-ban, Ausztria német megszállása után Babits egész Európa pusztulásától rettegett. Ebben a történelmi helyzetben  új erővel vetődött fel az a kérdés: mit tehet a költő, a művész a barbár erők ellenében?

A Jónás könyvében prófétikus verseit folytatja. A négyrészes elbeszélő költemény egyben bibliai történet mögé rejtett szellemi önéletrajz, elbeszélő keretbe foglalt nagyszabású lírai önvallomás is. A költő kívülről szemléli önmagát, s önarcképét Jónás személyében festette meg, jóllehet nem állíthatjuk, hogy mindenben azonosította önmagát műve főszereplőjével. A küldetéstudat emelkedett pátosza mellett itt is jelen van az irónia, sőt a groteszk humor is.

A kezdetben a gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, mert utálja a prófétaságot, menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elől. Egy békés szigetre vágyott, ahol magány és békesség veszi körül, egy magányos erdő szélén akart elrejtőzködni.

Komikus és szánalmas figura lenn a hajófenéken, meggyötörten és elcsigázva a tengeri vihartól; groteszk alak, amint a cet gyomrának bűzös sötétjében üvölt és vonyít az ő Istenéhez; nevetségesnek, esetlennek mutatja be a költő Ninivében is. A korábban félénk, félszeg Jónás most önmagát is túlkiabálva, kérlelhetetlenül, kevélyen igyekszik teljesíteni küldetését, de szégyenben marad; az árusok kinevetik; a mímesek terén az asszonyok kicsúfolják, bolondos csapattal kísérik halbűzét szagolva, mord lelkét merengve szimatolva; a királyi palotában meg egyenesen gúnyt űznek belőle: egy cifra oszlop tetejébe teszik, hogy onnan jövendölje a végét a világnak.

A testi-lelki gyötrelmek kényszerítették Jónást, hogy prófétáljon Ninive, a megáradt gonoszság ellen. Felismerte, hogy nem térhet ki a felelősségvállalás alól , mert aki életében hazug, az elveszíti a boldogságot. Kudarcai után feldúltan menekül a megátkozott, bűnös városból a sivatagba, mert lelki szemei előtt látta a város pusztulását.

Babits verseinek története csaknem végig híven követi a bibliai elbeszélést, de olykor naturalisztikus részletezéssel bővíti ki annak tömör, szófukar előadását (pl.: a tengeri vihar szemléletes leírása). A két mű közötti legfontosabb eltérések: a bibliai Jónás könyvében a niniveiek hallgatnak a próféta feddő szavára. Maga a király rendeli el, hogy mindenki böjtöljön, öltsön zsákruhát és tartson bűnbánatot. Ott érthető és logikus, hogy az Úr megkegyelmezett a városnak és a megtért embereinek. A babitsi Jónás könyvében gúnyos közöny fogadja a próféta fenyegető jóslatát, s ezért indokoltabbnak tűnik Jónás keserű kifakadása az Úr ellen. A szörnyű látomás nem teljesedik be: az Úr mégsem pusztítja el Ninivét, s ebben a befejezésben ott rejlik valami remény is: az emberiség nagy alkotásai, maradandó értékei (talán) túl fogják élni a megáradt gonoszságot. Jogos ugyanis Jónás felháborodása az erkölcsi romlottság fölött, de jogtalan a világ pusztulását kívánni, hiszen az igazság végletes követelése saját ellentétébe csaphat át: a legszélsőségesebb igazságtalanságba és embertelenségbe. Jónásnak rá kell eszmélnie, hogy nem az ítélkezés az ő kötelessége, hanem a bátor harc minden embertelenség és barbárság ellen, még akkor is, ha a szó és az igazság gyenge fegyver, s a küzdelem esetleg komikus és eredménytelen. Egyébként a prófétai küldetés teljesítése sem csak kudarccal végződött, hiszen a bűnbánatra intő feddő szavak egyik-másik szívben kicsíráztak „Mint a jó mag, ha termőföldre hullott”.

Babits kiemelkedő nagy művének végső tanulsága: a próféta nem menekülhet kötelessége elől, nem vonulhat magányos erdőszélre, semmiképpen sem hallgathat, ha szólnia kell:

mert vétkesek közt cinkos aki néma.

Atyjafiáért számot ad a testvér…

Többen úgy értelmezték ezeket a szállóigévé vált sorokat s az egész Jónás könyvét, mintha a költő lelkiismeret-furdalása, egész életművéért való bűnbánata szólalt volna meg benne. Aki ismeri Babits pályáját, költészetét, az nagyon jól tudja, hogy egyáltalán nem vádolhatta magát „cinkos némasággal”.

A költemény ironikus-komikus és patetikus hangnemének kettőssége végig jelen van a műhelyben. Szinte megszámlálhatatlan azoknak a szavaknak, szókapcsolatoknak, mondatoknak a száma, melyek a nyelv hétköznapi, nyersebb rétegéből való, s ezek egyértelműen az irónia eszközei. Ilyenek például a rühellé a prófétaságot, szakadós ruháját.

A stílus emeltebb, patetikus jellegét elsősorban a nyelv bibliai ódonsága adja. Igen bőven találhatók a mai beszédben már nem használatos, elavult múlt idejű igealakok, például: méne, elbocsátá, fölkele. A -ván, -vén képzős határozói igenevek gyakori használata is az archaizálást szolgálja.

A versforma is a tárgyhoz s a kettős hangnemhez alkalmazkodik: egyenetlen hosszúságú, páros rímű, laza jambikus sorokból áll a költemény; gyakoriak a sorátlépések, s a rímekre sem fordít különösebb gondot a költő, pontosabban: rendszeresek a virtuózan pongyola rímek.

1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját, mely közvetlen líraiságában talán megrendítőbb, mint maga az egész epikus remekmű. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az ima, a Gazdához intézett rimánkodó fohász. Két nagy mondatból áll a vers. Az első, hatsoros egységben a nagybeteg költő még a régi szavak hűtlenségéről panaszkodik, melyeket sorsának szétesése, parttalanná válása hordalékként sodor magával. A következő, egy lélegzetvételnyi hatalmas, ziháló versmondat (20 sor) mégis a bizakodást szólaltatja meg. Áradásszerűen ömlenek a sorok-átlépve a gátakat, ritmikai egységek határait.

Bátran, és nem bujkálva kíván megszólalni újra. A közeli halál tudata is sürgeti, hogy most már nem rest szolgaként, hanem fáradhatatlanul kövesse a Gazda, az Isten parancsait, sugalmazását mindaddig, míg lehet, „míg az égi és ninivei hatalmak engedik”, hogy beszéljen s meg ne haljon.


Balassi Bálint

A 16. század gazdag és eleven irodalmi életének legnagyobb teljesítménye Balassi Bálint (1554-1594) költészete. Őt tekinthetjük a magyar nyelvű irodalom elsô klasszikusának, világirodalmi szintű költôjének.
Zólyom várában született 1554 októberében. Apjától, az arisztokrata földesúr Balassi Jánostól nemcsak szertelen, zabolátlan természetét kapta örökül, de politikai kegyvesztettségét, összekuszált pöreit, ellenségeit, rokon- és ellenszenveit is.
Kitűnô nevelést kapott. Egy ideig Bornemisza Péter, a század egyik jelentôs írója, prédikátora tanította, aki zólyomi udvari papként (1570-ig) állt Balassi János szolgálatában. 1565-ben Nürnbergben folytatta tanulmányait.


Balassi Bálint és a reneszánsz

A 16. század a magyar reneszánsz második korszaka, bár ekkor még hiányoznak a nagy kultúrális központok a reneszánsz irodalmi műveltsége mégis szélesebb körben, és már magyar nyelven terjed. A tragikus történelmi helyzet ellenére  sokszínű, széles skálájú, eleven szellemi élet, gazdag irodalom bontakozik ki. A reneszánsz az újfajta szemléletével az evilági élet felé fordult. Európa fejlett országaiban a reneszánsza modern polgárság kialakulásának az időszaka, nálunk a 16. században egy új főnemesség játssza a vezető szerepet a reneszánsz életszemlélet, életforma kialakításában. S mindez egybeesett a török elleni élethalál harccal, az ország három részre hullásával, a feudális anarchia tombolásával. A protestáns szellemű, vallásos irodalommal egyidejűleg a reneszánsz műveltség és a világiság is egyre mélyebben hatolt be a magyar szellemi életbe. Sylvester János fölfedezte, hogy magyar nyelven is lehet időmértékes verseket írni, Tinódi Sebestyén egyik helyről a másikra vándorolt, s fülbemászó dallamú históriás énekeiben adott hírt a török elleni csatározásokról, Bornemisza Péter megalkotta hazafias líránk első remekét, a lefordította – átdolgozta – Szophoklész Elektráját. A reneszánsz novellairodalom az ún. széphistóriákban szólalt meg. S mindez már magyar nyelven, hogy mindenki érthesse, olvashassa. Az anti kultúra “újjászületése” miatt reneszánsznak nevezzük a nyugat európai művelődéstörténetnek azt a szakaszát. mely hozzávetőleg 1300-tól 1600-ig tart. A reneszánsz mai felfogásunk szerint nemcsak egy meghatározott művelődéstörténeti korszak elnevezése, hanem ugyanezzel a szóval jelöljük a művészeteknek ebben a korban érvényesülő egyetemes stílusirányát is.

Balassi Bálint élete, munkássága

Balassi Bálint (1554-1594)

– Zólymon született 1554-ben

– 1569-ben édesapját hamis vádak alapján összeesküvés gyanújával letartóztatták,

a család Lengyelo.-ba menekült

– 1575-ben az erdélyi fejedelem elleni hadjáratba fogságba esett, (barátságosan bántak vele)

– 1578-ban Pozsonyban megismeri Ungnádné Losonczy Annát, a Nagyciklus verseinek születése

– 1579-81-ig hadnagyságot vállalt Egerben

– 1584-ben török elleni harcok, érdekházasságot köt unokatestvérével Dobó Krisztinával

– 1588-ban Júlia-ciklus

– 1590-ben megismerkedik Wesselényiné Szárkándi Annával, Célia-ciklus

– 1594. május 30-án Esztergom ostrománál meghal.

verseit három csoportra oszthatjuk :

– szerelmes versek

– vitézi versek

– istenes versek

Költészete: (A szerelem költője)

Balassi a reneszánsz ember öntudatával a szerelmet az emberi élet egyik legfőbb értékének tekintette. Ezt bizonyítja nevezetes drámai műve: Thirsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galatheával való szerelmekrül szép magyar comoedia. Ez a munkája 1589-ben keletkezett, s a Júlia meghódítására irányuló utolsó kísérletnek tekinthető. Benne egy egészen új műfajt honosított meg: a reneszánsz szerelmi komédiát.

Fiatalkori udvarlói költeményei s az 1578-ban keletkezett boldog-boldogtalan Anna-versek még csupán a későbbi nagy későbbi nagy költő szárnypróbálgatásai voltak. A reneszánsz szerelmi költés a petrarkizmus sablonjai szerint született. Balassi “tudós” költő volta abban is megmutatkozott, hogy verseinek elég nagy része “fordítás”. Nem szóról szóra fordított, hanem a mintául választott mű átdolgozásával fejezte ki a maga személyes mondanivalóját. Az írói eredetiség igényét még a reneszánsz sem ismerte. Petrarca hatása érezhető azokon az érett nagy verseken is, amelyeket főleg 1588-ban írt és részben küldözgetett – hiába –az özveggyé lett Losonczy Annának, “Júliának”. A költemények ugyan nem hozták meg a várt szerelmi diadalt, Balassi viszont nagy költői tudatossággal versciklussá, magyar “Daloskönyvé” szervezte verseit. Júlia egyre elérhetetlenebb eszménye, az élet értelmének egyetlen jelképévé válik. Júlia lakóhelye valami távoli idegen ország soha el nem érhető paradicsom. A Júlia-költemények kifinomult stílusa, tökéletes ritmikája, újszerű strófaszerkezete, szimmetrikus reneszánsz kompozíciója, egy belső érzelmi fejlődésmenetet tükröző összefüggésrendszere ezt a versciklust költészetének csúcsponjává avatja.

Ütemhangsúlyos verselés:

E verselési módban a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozása alkotja a ritmust. Verstani alapegysége az ütem. A magyar ütemben mindig az első szótag hangsúlyos, s ez után 1,2 de legfeljebb 3 handsúlytalan szótag következhet. Balassi költeményének sorfajai kétütemű nyolcasok. Pattogóbb a ritmus, ha az ütemek nem vágnak ketté szavakat, ellenkező esetben csendesebb, fátyolozottabb, rejtettebb.

Szerelmes versek:

Hogy Júliáéra talála, így köszönne neki

Az 1. versszakban a költő azt fejti ki, hogy Júlia nélkül értéktelen értelmetlen a világ. A következő négy strófa áradó metafora sor. A metaforák azonosító elemeiben a lelki élet értékei (vidámság, édes kévánság, boldogság) a reneszánsz főúri világ mozzanatai, részletei (palotám, jó illatú piros rózsám, gyönyerő szép kis violám), a női test szépségei (szemüldek fekete széne) és egyéb értékek (a nap fénye, a szem fénye, az élet reménye) sorakoznak egymás után. Az 5. versszak összefoglalása az előző négynek, de a fokozásos halmozás (szívem, lelkem, szerelmem) s a vallásos himnuszokból, imákból kölcsönzött üdvözlés (idvez légy) még magasabb szintre emeli a verset, s az utolsó metafora (fejedelmem) újabb világi értékkel egészíti ki az eddigieket. Az utolsó versszakban Júlia csak mosolyog az előtte hódoló szerelmesen. A vers a megközelíthetetlen Júlia képével zárul.

Verselése: ütemhangsúlyos. E verselési módban a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozása alkotja a ritmust.

Verstani alapegysége, az ütem: 1 hangsúlyos és néhány hangsúlytalan szótag kapcsolata.

Három  Júlia-vers:

A legtöbb udvarló vers nem életrajzi ihletésű hanem tudós poézis. Könyörgések, bókok, üzenetek találhatók e líraialkotásokban. Ezeknek az a céljuk, hogy Júliát meghódítsák.

Darvaknak szól: a meleg jobb hazába szálló darvakkal üzen elérhetetlen távolságban lévő kedvesének. Az első 4 versszak fájdalmas önnjellemzés. Júlia otthona egy másik ország, egy olyan ideavilág, ahová sohasem érkezhet meg a boldogságot és megnyugvást remélve a bujdosó zarándok. A teljes reménytelenség és kilátástalanság ellenére is őrzi véghetetlen szerelmét a kitagadott szerelmes. A záróstrófa a kor szokása szerint a vers születésének körülményeit, az ihletforrását rögzíti.

Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról: Az irodalmi minta Angerianustól való. A vers szerkesztőelve a minden dologra kiterjedő érvényesség illúziójának keltő halmozás. Júliát hasonlítja a szerelemhez, mely hasonlóságot hasonlatosságot a Júlia dicséretén kezd el. Júlia azonos a szerelemmel.

Célia-versek: hiányoznak ezekből a versekből a nagy indulatok, érzelmi háborgások. Ehhez a szerelemhez nem kapcsolódott annyi lángolás, gyötrelem, annyi küzdelem és várakozó reménykedés. A ciklus darabjainak többsége három Balassi strófából áll. A célia-versek kimunkáltabbak mint korábbi szerzeményei.A kései versekben a kifinomult műgond, játékos könnyedség az érzéki hatásokra való törekvés az uralkodó.

Vitézi versek:

Egy katonaének: 1589-ben a jó hírnevét elvesztegetett, mindenéből kifosztott Balassi Lengyelországban bujdosott. A haza eddig hiányzott költői szótárából, a szülőhaza csak mos szépül “édes hazává”, mikor már hazátlanná vált. Búcsút mond hazájának, barátainak és mindazoknak a dolgoknak, melyeket nagyon szeretett. A költeményből hiányzik a jövő biztató reménye: a költő útja a teljes bizonytalanságba vezet. Csak a visszahúzó, a marasztaló, megszépült emlékek szerepelnek az elégiában: itt a jövőtlen múlt uralkodik. Az utolsó és az utolsó előtti töredékes strófa kivételével mindegyik versszak végén más és más csúcsformula van: ez Balassi nyelvi gazdagságát bizonyítja. A “szerelmes ellenség” nyilván Losonczy Anna.

Balassi tulajdonképpen a 16. századi históriás énekek epikus anyagát olvasztja lírává.

Az emlékek idézése kirostálta múltjából mindazt, ami szenny, bűn vagy szégyellni való volt, s a jelen szomorúságával szemben felragyogtatta élete valóban múlhatatlan értékeit. A költő katonai-vitézi erényeit senki sem vonhatta kétségbe: emléket állíthatott Egernek, a vitézi életforma már eltűnő hőskorának s önmagának is. A vers Balassi-strófában íródott, azaz a három sorból szerkesztett versszak minden sora a belső rímek által három egységre tagolódik. Emellett az egész vers háromszor három, tehát kilenc strófából áll. Az egy katonaének “hárompillérű kompozíció”, s ez a három pillér az 1., az 5., és a 9. strófa.

Az 1. versszak lelkes kérdése önmagában rejti a választ is. A felkiáltásszerű szónoki kérdés elsősorban a természet harmonikus, egyetemes szépségével érvel a végek élete mellet, felsorakoztatva mindazt, amit a kikelet értékként az embernek nyújtani tud. A következő szerkezeti egység (2-4.) az első strófa állítását igazolja, részletezi. Mozgalmas képek sorozatában jeleníti meg a végvári vitézek életének mozzanatait: a harci kedvet, a portyára készülést, az ellenség elé vonulást, az éjszakai ütközetet, párviadalokat, majd a csata elmúltával a letáborozást és elnyugvást. Nem titkolja a vitézi élet férfias keménységét és veszélyességét, sőt az sugallják ezek a képek, hogy éppen ezekkel együtt, ezekért is szép a végek élete.

Az 5. versszak a “második pillér”. Az 1. szakaszban a költemény címzettjeihez, a vitézekhez fordul közvetlenül a költő, közvetett címzettjeit, az olvasókat pedig érzelmi érvekkel akarta meggyőzni a végvári élet szépségéről. Most az 5. strófában a részleteket elhagyva, azok fölé emelkedve, a katonaélet a kor legmagasabb eszményének rangjára emeli. Balassi tudatos szerkesztő művészetére vall, hogy a vers középpontjába helyezi ezt a strófát, melyben az ellenségét kereső, a halál kockázatát is vállaló vitézek erkölcsi nagyságát hirdeti: „Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak.” A „szép tisztesség” és a humanista “hírnév” övezi a katonákat, hiszen harcuk egyszerre jelenti az “édes haza” és a kereszténység védelmét. Balassi fedezi fel a hazáért vívott önfeláldozó küzdelem erkölcsi szépségét, mely hozzátartozott a reneszánsz emberi teljességhez.

A következő nagy szerkezeti egység újra három szakaszból áll (6-8.). Ismét mozzanatos képek peregnek előttünk a katonaéletből. A korábban felvillanó képekben a vitézi élet kockázatosságának jelzése ellenére ennek az életnek inkább a nyalka hetykesége, férfiassága, uralkodott, az újabb képsorban viszont már árnyoldalai kerülnek előtérbe: “súlyosan vagyon az dolog harcokon”, “kemény harcok” , ” éhség, szomjúság, nagy hévség”, “véresen, sebekben halva sokan feküsznek” szembetűnő a hangulati-tartalmi ellentét a 4. és a 8. versszak zárósoraiban. Ott: a “nyugszik reggel, hol virradt” s a “mindenik lankadt s fáradt” kifejezések még csak a csataviselések utáni elnyugvást, erőt gyűjtő pihenést jelentik, itt: a “halva sokan fekszünk” s a “koporsója vitézül, holt testeknek” már az örök elnyugvást, a hősi halált tudatják. Csillogás, tavaszi verőfény övezi a vitézek török elleni küzdelmeit, de ennek az életnek természete és előbb-utóbb szükségszerűen bekövetkező végső állomása a hősi halál.

A harmadik pillér a verset lezáró 9. strófa elragadtatott felkiáltással zengi az “ifjú vitézeknek” “ez világon szerte-szertén” megvalósult hírnevét örök dicsőségét. Ez a nagy erejű érzelmi kitörés egyszerre válasz is a két, hangulatilag eltérő képsorozatra. Az utolsó sorban már a búcsúzó ,költő fájdalmas rezignációval kíván áldást és hadi szerencsét a végek katonáinak.

Istenes versek:

Istenes énekeket Balassi költői pályájának valamennyi szakaszában írt, de legszebb, legmegragadóbb költemények életének válságos éveiben születtek. Balassi vallásos költészetében alkotta a legeredetibbet, s művészileg ezek a legértékesebb alkotásai. A vallásos tematika a legszemélyesebb lírai mondanivaló kerete lett számára: elsírja élete kisiklását, szíve nagy keserveit, őszintén megvallja vétkeit, bűnei bocsánatáért esedezik, szinte perlekedik, alkudozik Istennel a kegyelemért, egyéni megváltásért. Így lesz ez a vallásos líra a reneszánsz költészet szerves része.

Kiben bűne bocsánatáért könyörgett…

A versfők összeolvasása saját nevét adja: BALASSI BÁLINTHÉ. Ez az alkotás ifjúkori költeményeit zárja le. A vers nem csupán az első ciklust zárja le, hanem egy életszakaszt is, fiatalságának korszakát. Harminc éves ekkor, házasodni készül, nagy reményekkel egy új életperiódus előtt áll, tisztázni és tisztára mosni szeretné korábbi életét, ezért tör fel belőle az őszinte bűnbánás és gyónás megrendítő éneke. három eltérő, de egymással össze is függő érzelmi-hangulati lelkiállapot követi egymást a költeményben. Az első szerkezeti egységben 1-5. versszak a bűnbocsánatért esdő sóhaj után a kétségek között hányódó meghasonlottság, a lelki válság, az ostorzó önvád állapota nyilatkozik meg. Fájdalmas és szégyenkező gyónásban sorolja fel ifjúsága bűneit, hitetlenségét, s keserűen vakja be, hogy nincs semmi érdeme, amivel az Istent engesztelhetné. Léte tele van tétova bizonytalansággal, rettegéssel, kétellyel. Gyötri bűnösségének tudata, a  lélek valóban szánalmas helyzetben vergődik. Bűneire nem talál semmi mentséget. A költő önmagát teszi felelőssé elhibázott, méltatlan életéért. Talán a gyónás őszintesége, mély bűnbánata adja végül is kételyei, félelmei ellenére az erőt és bizalmat, hogy reménykedve mégis isten szánalmáért könyörögjön 6-10. versszak.

A vers utolsó harmadában 11-15. versszak a bizakodás már bizonyossággá erősödik. Kétkedés nélkül, háborgásain túljutva és lecsillapodva érvel a megbocsátás szükségessége mellett. Eddig egyes szám második személyben szól az Istenhez a jajongó panasz és a bocsánatkérés, most az isteni irgalom reményében megnyugodva önmagához fordul, s saját lelkét szólítja meg 13. versszak. Az Istenbe vetett bizalom immár megingathatatlan, s ez a bizonyosság múlt időben szólal meg, hiszen Isten “most megkegyelmeze”

A záróstrófa összefoglalja még egyszer a versen végigvonuló különböző lelkiállapotokat: a lelki válságot és keserűséget, a bűnbánó őszinteséget és az Úr kegyelmében való, megnyugvást, lelki megbékélést.


Balassi Bálint reneszánsz életfelfogása

A XVI. század a magyar reneszánsz második nagy korszaka volt. Bár ekkor sincs még fejlett polgárságunk, s hiányoznak a nagy kulturális központok is, a reneszánsz irodalmi műveltsége mégis szélesebb körben és már magyar nyelven terjedt el. A tragikus helyzet ellenére gazdag irodalom bontakozik ki. Ennek a fejlődésnek a leglényegesebb mozgatója a reformáció volt.

A reneszánsz és a reformáció között sajátos és ellentmondásos kapcsolat alakult ki. Azt a célt tűzte ki, hogy mindenki a saját nyelvén olvashassa és maga magyarázhassa a szent szövegeket. Nemzeti nyelvekre kellett tehát lefordítani a Bibliát. A könyvnyomtatás (Guttenberg 1540) révén nagy példányszámban és viszonylag olcsón lehetett már terjeszteni a könyveket. A magyar Biblia fordítását paptársaival Károly Gáspár készítette el.

Balassi Bálintot tekinthetjük a magyar nyelvű irodalom első klasszikusának. Zólyom várában született 1554-ben. Kitűnő nevelést kapott. Egy ideig Bornemissza Péter, a század egyik jelentős írója, prédikátora tanította. Édesapját-hamis vádak alapján-összeesküvés gyanújával letartóztatták. A család Lengyelországba menekült, s követte őket a fogságból megszökött Balassi János is. A költőt 1587-ben hozta össze a végzet Losonczy Annával. Szerelmük közel hat évig tartott. Ennek a végzetessé váló szerelemnek a tüzében formálódott az addig csak verselgető főúr igazi költővé, az első nagy magyar lírikussá. Hogy bajos anyagi ügyeit rendezze, 1584 karácsonyán érdekházasságot kötött első unokatestvérével, Dobó Krisztinával, s hozományként elfogadta Sárospatak várát. Ezzel a vérfertőzés és a felségsértés vádját vonta magára. Egy ideig Érsekujváron, majd Dembnóban szolgált. Esztergom ostromakor megsebesült: mindkét combját ólomgolyó járta át, s e sebtől 1594 május 30-án meghalt. Minden bizonnyal a kora egyik legműveltebb embere volt, a magyar mellett még nyolc nyelven beszélt.

A versei három témakörbe sorolhatók:

– vitézi versei

– szerelmi lírái

– istenes versei

Belső rím: a sorokon belül elhelyezkedő rímek, melyek a sort két vagy több rövidebbre bontják fel.

Balassi-strófa: három sorból szerkesztett versszak minden sora a belső rímek által három egységre tagolódik. Emellett az egész vers háromszor három, tehát kilenc strófából áll. De nemcsak a külső, hanem a mélyebb, belső kompozícióban is a hármas szerkesztési elv valósul meg. A verssor így 6-6-7 szótagos kétütemű soroknak felel meg. A versszak rímelhelyezése a következő: aab-ccb-ddb.

Ütemhangsúlyos verselés: A hangsúlyos és a hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozása alkotja a ritmust. Verstani alapegysége az ütem: egy hangsúlyos és néhány hangsúlytalan szótag kapcsolata. A magyar ütemben mindig az első ütem hangsúlyos, s ez után 1, 2, 2 hangsúlytalan ütem következik. Tehát három féle ütemünk van: 2, 3 és 4 szótagos.


Borivónak való (vitézi vers)

A magyaros verseléssel írt, nyolc versszakos, három egységre bontott vers. A versszakok három sorosak, bokorrímesek. Pünkösdre írott vers.

I. 1-4. vsz. Természeti képet vázol fel (pictura), dicséri a tavaszt és a természetet.

jelzők: szép, gyönyörű, hosszú, sokszínű, füreemedt (felfrissült)

hangutánzók: néma, kiáltásra

„Neked virágoznak bokrok, szép violák,

Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak,

Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.”

II. 5-6. vsz. A végvári katonákról beszél, a fegyverkezésről, a készülődésről.

„Ki szép füven lévén bánik jól lovával,

Ki vígan lakozik vitéz barátjával

S ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral”

III. vsz. Istennek megköszöni a tavasz eljöttét, és az életörömöket.

„Ily jó időt élvén Isten kegyelmébűl

Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szíbűl

Igyunk, lakjunk egymással vígan szeretetbűl.”

Hogy Júliára talála… (szerelmes vers)

Török népdalra írt magyar vers. Hangsúlyos, magyaros verselésű, két soros versszakokból álló vers. Belső rímes, minden sor négy ütem és négyszer négy szótagból épül fel.

Két féle szókészletben íródott:

– reneszánsz trubadúr stílus (bús szivem vidámsága)

– magyar népköltészet (vidám, lelkem, szerelem)

A vers Júliával való véletlen találkozásnak a köszönését írja le. Az egész vers elragadtatott, ujjongó bókok halmaza.

I. 1. vsz. Boldog felkiáltás , a véletlen találkozás által kiváltott üdvözlés. „Egészséggel!”

II. 2-4. vsz. Áradó metafórasor. Felsorolás:

lelki élet értékei: vidámság, boldogság

főúri élet részletei: palotám, jóillatú piros rózsám

női test szépségei: szemüldek fekete széne, szem fénye

egyéb értékek: a nap fénye, az élet reménye

túlzások: drágalátos palotám, gyönyerő szép kis violám

5. vsz. Az előző négynek az összefoglalása

fokozás: szivem, lelkem, szerelmem

III. 6. vsz. A lovagi szerelmi lírájából jól ismert helyzetet rögzít: a szerelmes lovag és az úrnő között végtelen a távolság. Júlia is csak fölényesen, hidegen mosolyog az előtte hódoló szerelmesen.

Adj már csendességet… (istenes vers)

A vers nyolc strófából, kétsoros versszakokból és páros rímekből áll. Belső rímes, Balassi-strófa. A különböző mondatformák állandó változtatása miatt szenvedélyes, izgatott, zaklatott.

A földi boldogság lehetőségében véglegesen csalódott ember most már csak a belső békét, a lélek csendjét igyekszik elnyerni.

I. 1-2. vsz. Könyörgés: „Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!”

II. 3-6. vsz. Érvelés, indoklás:

„Nem kell kételkednem, sőt jót remélnem igéd szerént,

Megadod kedvesen, mit igérsz kegyesen hitem szerént.”

III. 7-8. vsz. Könyörgés:

„Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát,”


Berzsenyi Dániel – A nemesség képviselője ódáiban

Berzsenyi a világtól félrehúzódó, különc, komorságra hajlamos erőtlen és beteges fiú volt. Pályájának korai szakaszában versei két csoportra oszthatók: hazafias ódákra és szerelmes versekre. Berzsenyit alkata, pályája, visszavonultsága fordítja az ódákhoz. Mintaképe Horatius volt. Feleségül vette Duhai Takács Zsuzsannát, és Sömjénben telepedett le, ahonnan Niklára költöztek. Kiváló gazda lett, de titokban verseket is írt. Kis János evangélikus lelkész fedezte fel benne a költőt, verseit Kazinczynak küldte. Később Berzsenyi egy egész verseskötetet küldött Kazinczynak, aki megírta Berzsenyinek lelkesítő levelét. Kettőjük között hosszan tartó levelezés indult meg. Kölcseytől kapott kritikát megalázónak érezte, és elhallgatott benne a költő. Legfőbb vágya az volt, hogy méltó választ adjon Kölcseynek.

Legnevezetesebb ódája A magyarokhoz I., a leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye. Ösztönzést Horatiustól kapott.

Verselése: alkaioszi versszak. Izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás. A költemény pátoszát a reménytelenség hevíti. Az óda kulcsszava az erkölcs. Egyre táguló méretekben villantja össze a kétféle időt, a múltat és a jelent.

2. vsz. a múlt kemény helytállását idézi

3. vsz. ezt rombolja le a veszni tért erkölcs

4-6. vsz. ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak

7-10. vsz. fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek felsorolása

11-12. vsz. újra a dicső múlt nagysága zeng. Egyszerre van jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség.

13-14. vsz. az ódai hangot az elégikus váltja fel.

Ami a verset oly feledhetetlenné teszi, az elsősorban dübörgő nyelvének romantikája, zengő akusztikája.

A Himnusz és a Szózat előkészítője.

Magyarokhoz II.: Ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövőbe vetett szilárd, optimista hitbe vált át. Történelmi háttere: napóleoni háborúk Európát érő hatása. A vers minden korra érvényes erkölcsi ítéleteket fogalmaz meg.

Szerkezet: 6 versszak 3-3-ra tagolódik.

Uralkodó érzelme a rémület. Az egész világot felfordulással fenyegető rémes zűrzavar létformába csap át. A legmegdöbbentőbb az, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott. Ebből most nem a kétségbeesett és a rendjét vesztett pesszimizmusra fakadt, hanem az ábránd és a merész hit. A bátor hit alapja a történelmi példák, melyek a hősi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erővel, s a tömeggel szemben.


Berzsenyi Dániel – Elégiák és episztolák

Horác, Fohászkodás: Horatius követőjének  mondja magát, az ő eszméi szerint vall az élet örömeinek megragadásáról, a kevéssel való megelégedés öröméről, a közélettől elhúzódó csendes idilli örömökkel megszépített életmódról.

Osztályrészem: Berzsenyinél mindezek csak vágyott ideák, s nem megvalósult rend. A példaképet magasztaló költemények, a megelégelést dicséretét hirdető alkotások is megtelítődnek be nem vallott nyugtalansággal. A megénekelt idilli örömök után váratlan, segélyt kérő fohász hangzik fel, melyben a költészet megszépítő ajándékáért könyörög élete vadonában.

A közelítő tél általánosabb, egyetemesebb jelentőségű válságról ad képet. Eredetileg Ősz volt a címe, de Kazinczy javaslatára megváltoztatta. Időszembesítő vers. A múlandóság az egyik értelmezési lehetősége a versnek.

Levéltöredék barátnémhoz: létösszegző vers. Metaforikus gondolkodásával Berzsenyi a romantikát előlegezi. Ütemhangsúlyos sorfaja van. A költő figyelme önmagára irányul. Magány a költő életének reálisan bemutatott helyzetképe.

3-4. vsz.-ban megindul az ábrándozás folyamata.

5. vsz. a korábbi reális képsor életsorsát összegző jelképpé emelkedik. Így lesz a magányos szüreti este az élet estéjévé, az öregedés jelképévé. Nincsenek antik utalások.

Elégia: bánatos alaphangulatú, többnyire bölcselkedő történetű költemény. Fájdalmat, bánatot kifejező lírai műfaj.

Episztola: egy meghatározott személyhez intézett, verses formájú levél. Gyakran általános érdekű tárgyat dolgoz fel.

Metafora: két fogalom tartalmi hasonlóságon vagy hangulati egyezésen alapuló azonosítása, amelyben a két elem együtt hat. Lehet teljes és egyszerű metafora.

Pictura: a természet, tájak, évszakok, emberek leírása.

Sentencia: az antik költők bölcs mondásainak, tanításainak, részletező kifejezése a retorika szabályai szerint.

Hangutánzó szavak: embereknek, állatoknak, továbbá a természetnek és a környezetek jellemző hangjait, zajait beszédhangokkal utánzó, érzékeltető szavak.

Hangfestő szavak: a mozgások, cselekvések, tulajdonságok hangulatát hangalakjukkal megéreztető, gyakran tréfás, gúnyos hatású szavak.


Berzsenyi Dániel munkássága

Húsz évig írta verseit, s Kölcsey hideg, lesújtó bírálata után újabb húsz évig írt még: tanulmányok sorában magyarázta, miért formálta úgy verseit, ahogyan megformálta őket. A teljesületlen élet, a terméketlen vágyak, a félbemaradt akarások költője Berzsenyi. Életének legjellemzőbb eleme a várakozás. Képes megalkotni a magyar felvilágosodás költészetének szintézisét, és egyszersmind elindítani a romantikát. A költői hivatás, csupán mélyen rejtegetett parázs marad életében, az irodalmi élet bevilágító lángolássá soha nem bontakozhatott, noha eszméi már a reformkorban hatni kezdenek. Berzsenyi az antik minták, különösen Horatius ideálját állította maga elé, de a költői én egyénivé, eredetivé gazdagította a klasszikusoktól kapott formákat.

1776- Egyházashetye, a költő születése

1788-95- megszakításokkal a soproni líceum tanulója

1799- feleségül veszi Dukai Takács Zsuzsannát, Sömjénbe költöznek

1803- Kiss János, lelkész-barátja elküldi Berzsenyi verseit Kazinczynak

1804- Niklára költözik családjával

1808- verseskötetének kézirata kapcsán megindul levelezése Kazinczyval

1810- Pestre látogat, megismeri Vitkovics Mihályt, Szemere Pált, Kölcseyt

1813- megjelenik a kötete

1817- a Tudományos Gyűjtemény közli Kölcsey lesújtó bírálatát verseiről

1825- megjelenik az Észrevételek Kölcsey recensiójára

1833- megjelenik akadémiai székfoglalója: Poétai harmonistika

1835- elkészül A kritikáról c. tanulmánya

1836- Nikla a költő halála

Az ódák

Máig a legismertebb műve A magyarokhoz című agitatív ódája. A vers 1807-ben a napóleoni háborúk idején keletkezezz. A háború fő hadszíntere Poroszo., mely teljes függésbe került az 1806. okt. 14-i csatát követően. A balti partot Napóleon Lengyelo.-tól csatolja el, Adria öblei a harcok során többször gazdátcserélő Dalmáciát Isztriát jelölik. Szinte pontos, naprakész politikai híradás rejlik e versföldrajzban. A verstér az egész földdé szélesülve az egyetemesség egyik megvalósítója. Kilépünk az idő pillanatnyiságából is. Az első az antikizálás, amely a klasszicista ízlésirány formai követelményének is eleget tesz. Ráadásul nemcsak a helyszínek ókori neve, hanem a viszály istenének említése és az idegenek fölötti győzelem örök jelképére, Marathonra való utalása még újabb síkkal gazdagítja a jelentést. Ugyanígy az alkaioszi- horatiusi hajómetafora Európa egész történelmével kelt képzettársításokat.

De nemcsak évezredek épülnek a versbe, hanem a történeti erők megidézésével maga a véghetetlen idő: földrészek romlanak, népek születnek, trónusok omlanak le a nagy romantikus látomásokban. A korlátlan tér és idő fókuszában azonban mégis saját hazája, kora áll. Bennük elemi természeti erők hatnak, a mozgás visszafoghatatlanul dinamikus az igék jelentése alapján, a hangok harsányak, a minősítések is határozottak. A fennköltséget az egymásra torlódó rövid versmondatokban is megőrzik az összetett szószerkezetek. A kettős ritmus a lendületet tovább fokozza. Az alkaioszi strófa alapjellegét a lassúbb jambusok adják, de a belépő anapesztusok mégis magukkal sodornak. A negyedik sor ellenkező lejtése, a trocheusok és a daktilusok újabb iránnyal dinamizálják a hullámzó mozgásokat. De érvényesül a hangsúlyos, magyaros ritmus is, mint egy nyomatékot adva minden közbenső lépésnek, rohanó-megtorpanó ütemnek. A harci hangulat az utolsó részben elcsitul, a világerők kavargásában megtaláljuk a támaszt, az értelmes, cselekvő, emberi, közösségi erőt. E morális magaslaton a hangnem is visszafogottabb, noha itt van az egyetlen igazi iperatívusz, felszólítás: a szabad közösséget hirdetve, s Buda említésével ezt Mo.-ra vonatkoztatva.

Mindegy tíz évvel korábra valószínűsíthető a Romlásnak indult… kezdetű, szintén A magyarokhoz címmel közölt óda keletkezése. A két mű Berzsenyi világképének változását szinte példaerejűnek mutatja. A korai vers jelzőkkel kinagyított történelmi példái is a bölcseleti megállapítást argumentálják. A szerkezet is a jövőtlenséget, a lezáruló történelmi szerepet érzékelteti. A visszafordíthatatlanságot különösen hangsúlyozza a végső ellentétező látomás: a korábban viruló nemzetnek a jövőben csak a hamvait kavarja a szél. Az óda e zárással és az “Ó, jaj” indulatszavas, személyes indítású, de elvont bölcseleti megállapítást közlő szentenciájával egyetemes távlatba helyezi a magyar nemzet korcsosulását. Így az aktuális erkölcsi-politikai válságon, lealacsonyodáson háborgó vers a pesszimista világkép hordozója. A metafizikai síknál erőteljesebb az indulati- érzelmi sík. Átokszó kiáltására kényszeríti. de a nemzetostorozó, expresszív erejű fölkiáltások a vers egészében a dicső múlt képeibe ágyazódnak. Mind a metaforát, metonímiát, szinesztéziát egyesítő komplex képek, mind az erős indulati töltés, mind a szervezőerőként ellentétező hangnemváltás az elhivatott költő felelősségtudatának, nemzetféltésének dokumentuma.

Elégiák

A magát csöndesítő, visszafogni kényszerülő lélek áll előttünk Berzsenyi elégiáiban, az 1804-08 közötti, elégikusnak tekintett korszakában. Már a huszonhárom évesen írt Osztályrészem ál-idillje ide utal. Hiszen bármilyen elégedettség sugárzik is az első négy strófából, a következők rácáfolnak. Már az ötödik a vers szövetébe szövi a baljóslatú végzett szót. A hatodikban az eddigi kies, ragyogó, békés táj a vadon jelzőt kapja. Ha nem vissza-, de előreutalás ez az utolsó strófára akkor is éles a hangulati váltás. Az indító kép “soha” időhatározóját érvényteleníti a két végpont. A költészet az egyetlen menedék, a szív, a lélek, az értelem menedéke, lételeme, mely kiragadhatja a lehúzó mindennapiságból, eszménytelenségből. A tudatos cél a klasszicistáé, az élmény a romantikusé. Elégiái mindegyikében, de egész életművében is a nagy távlatok költője ő.

A közelítő tél ünnepélyes cím Kazinczytól származik, az eredeti az Ősz volt. Tárgya a Horatiustól kezdődően oly sokak által megénekelt topoz: az idő múlása. A sorvégek mondat- vagy tagmondathatárokra esnek. A szókincs antik reminiszcenciákat hordoz, antikizáló az aszklepiádészi strófa is. Az erős metszetű trocheusokat és daktilusokat váltó ütemekbe belecsendül a magyar felező tizenkettes ritmusa, megbontva az antik egységet, ami a visszafojtott feszültséget is hordozza. A költő nem az őszt festi, hanem a nyár és a tavasz hiányát. A pompa tagadva van jelen. A vers záró szakaiban még a mondatok szabályossága is föllazul kissé.

Az illatok, színek, fények, csillogó hangok az idő egyetlen szárnycsapására elhalványulnak, s a mégeket és majdot érvényteleníti a soha szigorúsága.  Alapszerkezete a szuverén, belső törvények működésének eluralkodását, a romantika látásmódját igazolja. A közelítő tél értékszembesítő, időszembesítő és létösszegző típusú vers. Romantikus, paradoxon jellegű képet rajzol a közelítő télről, mely után már nincs kikelet többé. A realitás feloldottságának titka ül ezen a versen. Semmi sem tud benne szilárd, nyugvó valósággá válni.

Episztolák

A Pesti Magyar Társasághoz  vagy a Vitkovics Mihályhoz a felvilágosodás tételes követelményeit a majdani reformkort megelőlegezve mutatja meg. A hevület ugyanakkor a horatiusi aranyközéppel, a carpe diem elvével társul. A személyiség föloldhatatlan belső paradoxonjait is megmutatja. Látszólag az episztolák sorát gazdagítja a Levéltöredék barátnémhoz is. Egy helyzet, egy hangulat rögtönzésszerű közlése után, annak jelképpé emelkedése is így válik lehetővé. Az utókor rezignáltan teheti hozzá, hogy a romantikus sejtelem egyszersmind a legjózanabb realitás is volt. Az életközeliség másrészt ott van a vers képanyagában. A társalgó, levélszituációt mímelő közlő mondat indítja. Akárha egy romantikus festményt szemlélnénk: est, a hatalmas diófa, a tűz fényküllői, lepelbe burkolt árnyalak. A valóság konkrétumai azonban ellenpontozzák ezt a lebegést: szüreti lárma, őszi bogár zúgása hangzik. Az emlékező álom-hangulat a jelképességbe váltással elkomorul. Az érzés és a költészet jelent kapaszkodót: a szerelem szikrája és a melankólia, az elégia oly pontosan kijelölt lélekállapotának szomorkodó nótája. Az állapotrajz summázattal zárul, de nem valamiféle klasszicizáló- bölcselkedő általános igazsággal, hanem létösszegzéssel. Ezen belül azonban bármely életre érvényesen: az élet vidám álorca. Az elmúlás, a halál teszi minden törekvésünket végül is töredékké.


Charles Baudelair

A modern francia líra legelsô nagy költôje Charles Baudelaire (1821-1867) volt.
Párizsi polgárcsaládból származott. Amikor megszületett, édesanyja 27, apja
61 éves volt. Az apa halála után a fiatal, csinos özvegy feleségül ment egy nagy
karrier elôtt álló katonatiszthez. Az új házasság a gyermek számára szerencsétlenséget, szakadatlan összeütközést, rengeteg szenvedést hozott. Késôbb szakított családjával, s a maga ízlése szerint alakította életét. Bohém, züllött, különc életmódja, különbözô kábítószerek élvezete, egy mulalt színésznôvel való szerelmi
kapcsolata egyre mélyebb, megalázó
nyomorba taszította. Hitelezôi elôl menekülve, Belgiumban érte a súlyos betegség, s teljesen elszegényedve halt meg.
Életét és költészetének témáit is végletes ellentétek jellemzik. Mesterséges gyönyörök mámorában, bűnben és
szennyben élt, de valójában a tisztaság
megszállottja volt. Egyre mélyebbre hullt a földi élet poklába, közben lelkea “lét fölött lebegett”, “túl a szférák örök csillagöves határán”. Egy fokozatosan elzüllô félvér nôhöz, a “fekete Vénusz”-hoz láncolták erotikus vágyai, s
ugyanakkor éveken át kereste a biztonságot és az üdvözülést a tiszta, angyali
szerelemben. Rendetlen és szertelen életet élt, de folyton a rend, a rendszeresség
után sóvár ott. Egész léte hatalmas lelki dráma, örökös vergôdés a kiábrárnditó való és a valóság fölé emelô eszmények között.
Baudelaire a romlottságból a művészet virágait fakasztotta, s ez magyarázza meg kötete végleges címének kontrasztját. A Romlás virágai
elsô kiadása 1857-ben látott napilágot. Ezt az egyetlen verskötetet építette, bôvítette újabb és újabb versekkel egészen haláláig. – Rendkívül
lassan, hihetetlen műgonddal dolgozott. Készen, tökéletes formában
akart jelentkezni. Megjelent írásait is folyton javította, csiszolta.
Legmélyebb élynénye lehetett az emberi természet kettôsségének átélése, hogy az emberben benne él az állat és az angyal is, a romlottság és
a tisztaság is. Sok-sok versében szólaltatja meg az ember gyarlóságát,
a züllés undorát s a vágyakozó sóvárgást az “ideál” felé.
E tragikus sors igazi átélôi és áldozatai a művészek, a költôk, akik
éppen túlfinomult érzékenységük miatt a legotthontalanabbak az emberi társadalomban. A világ nyers közönségessége és a tiszta ideál
közötti vergôdés Az albatrosz című költemény témája is.
Az elsô három strófa epikus jellegű allegorikus képsort mutat be :
a rabul ejtett, a magasságból a mélybe kényszerített madár szánalmas,
esetlen sutaságát. (Az albatrosz hatalmas szárnyú, hófehér tollú, kissé
rövid törzsű tengeri madár; mozdulatlan szárnyaival is gyönyörűen
tud repülni, “vitorlázni”.)
A költemény két végletet állít szembe: a “fenn” és a “lenn” világát,
a magasságot és a mélységet. Az ellentétet fokozza, hogy különbözô elôjelű értékek kapcsolódnak mindkét térbeli tartományhoz. A “fenn”
egyértelműen a kéklô tisztaságot, a végtelenséget, a korlátok nélküli
szabadságot, a szép kalandokat, a földtôl való elszakadást: a pozitív
tartalmú értékeket hordozza. Ez az albatrosznak, a vizek nagy madarának az igazi, éltetô eleme, sajátos közege. Itt felszabadultan csatangoló, kalandokra szálló utas, “a kéklô lég ura”, “szép csoda”, “légi
herceg”. A metaforák sokasága a hangulatkeltés eszközeként az együttérzés kifejezôje. – “Lenn” csak fásult és unatkozó, durva élcekkel szórakozó matrózok vannak : ez a rabság, a megalázás, a rút röhögés és
romlottság világa. A “fenn” értékei “lenn” értéktelenné válnak, visszájukra fordulnak. A kéklô légben gyönyörűen szálló nagy madár ebben
az idegen közegben “esetlen, bús, beteg”, s éppen magasba emelô szárnyai teszik nevetségessé, félszeggé, kiszolgáltatottá. Kiválik méltatlan
környezetébôl, más, mint a többiek, s ezért magányos, védtelen és sehezhetô: csüggedten türi a megalázást és a gúnyolódást.
A költôi leírás rendkívül érzékletes, s az erôs hangulatiság már az elsô
három strófában is sejteti, hogy a képek többet és mást jelentenek, mint
csupán egy érdekes jelenet egyszerű közlését. A képsor túlmutat önmagán : az értékpusztulás tragikus élvnényét, a tisztaság és a szépség elkerülhetetlen konfliktusát sugallja a durvasággal, a közönségességgel.
– Baudelaire azonban az utolsó versszakban még megmagyarázza,
mintegy megfejti a korábbi képsor jelképes tartalmát: a mélybe kényszerített albatroszhoz hasonlóan gyötrôdik és szenved a magányos költô is a hozzá méltatlan, ôt megérteni nem tudó durva környezetben.
A szellem embere lenn, a földön “bús rab”, saját világából kiragadva
mások gúnyolódásának, élcelôdésének megvetett célpontja. – De tovább is léphetünk a vers értelmezésében. Csak a kiemelkedô szellemóriások, a művészek élhetik át ezt a megalázó élményt?
Baudelaire kötetének verseit témakörök szerint különbözô ciklusokba
csoportositotta. A legterjedelmesebb az elsô, a Spleen és Ideál: a valóság
unalma és a vágy eszménye közt vergôdô ember szenvedéseit idézi.
14 költemény szól az albatrosz-sorsról, aztán 55 az élet legnagyobb
drámájaként a férfi és a nô küzdelmes viszonyát énekli. Ide tartozik az
Oszi ének is. A költemény elsô része az ôsz és a tél közeledésével a halál
elkerülhetetlenségét, a riadt lélek borzongó,borongó hangulatát érzékelteti. Annak a pillanatnyi lelkiállapotnak leheletfinom sugallata a költemény, amikor a lélek hirtelen rádöbben az idô gyors múlására
(“Tegnap nyár volt; ma ôsz van.”), a közös emberi sors tragikumára.
Ez az elégikus hangulat készíti elô a vers második részének halk szerelmi vallomását. A szerelem itt nem a férfi és a nô szenvedélyes párviadala, hanem “édes naplemente”, “ôszi glória”, a forró nyarat elsirató “ôszutó szelíd és sárga sugara”. A halál rettenetétôl menekülô
ember a vigaszt, a magány feloldását várja már csak az öleléstôl, nem
az érzéki gyönyöröket.
Baudelaire a nagy amerikai költôtôl, Edgar Allan Poe-tól (1809-1849) tanulta
a szépségimádat esztétikáját. Poe szerint a költészet célja nem az igazság és nem az
erkölcsi tanulság, hanem “a szépség ritmikus megteremtése”. Benne tudatosodott
elôször a tanítástól, politikai, valláserkölcsi és egyéb eszméktôl mentes “tiszta
költészet” fogalma. A költô feladata e szerint a “rajongó erôfeszités a felsöbbrendű
Szépség elérésére”. Ezt a Szépséget nem a való világban kell keresni, hiszen a látható, érzékelhetô jelenségek egy rejtett, titokzatos valóság jelképei csupán; az egész
érzéki valóság (az érzékszerveinkben tükrözôdô valóság) “jelképek erdeje”.
A jelenségek mögött Baudelaire és az új költôk összefüggéseket sejtenek, s ezt az “igazabb valót”, a “rejtett lényeget” kell a költôknek
megragadniuk, legalábbis erre kell törekedniük. Ezt az újfajta költôi
látásmódot elsôként Baudelaire “fogalmazta meg” Kapcsolatok című
szonettjében. A vers nehezen érthetô, homályos, hiszen csak sejtetni kíván egy “megfogalmazhatatlan”, pontosan fel nem derithetô megérzést.
A szonett elsô metaforája : “templom a természet” – már misztikus sejtelmességet, vallásos áhítatot áraszt. Ez a különös hangulat járja át a
templom “oszlopait” is, a természetjelenségeit, tárgyait: ezek is”élnek”,
“szavakat mormolnak”, titkos üzeneteket “súgnak” egymásnak. Az ember útját, életét körülvevô természet elvesziti korikrétságát, s egy ismeretlen világ jelképeinek erdejévé válik. A valóság jelképes értelmű tárgyait – logikailag megmagyarázhatatlanul – “valami titkos és mély egység” kapcsolja össze, egymással összefüggenek, s a távoli visszhangok nyomán “egymásba csendül a szín és a hang s az illat”. Ebben
az egyetemes összefüggésben elmosódnak a különbözô érzékterületek
(látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás) határai. – Benyomásainkban, élményeinkben sem különülnek el ezek, csak a tudat választja szét ôket
egymástól. – Vannak oboa-édes, zöld szagok – állapítja meg a költô – s ezekhez még erkölcsi minôségek is kapcsolódhatnak : lehetnek “gyôzelmesek, romlottak, gazdagok”. Ugyanígy tűnik el a különbség a test
és a lélek között is.
Az új költészet az “érzékek zűrzavarával”, “összekeverésével” reméli
felnyitni “a végtelen kapuit”, kíván közelebb jutni az ismeretlenhez, a
valóság rejtett lényegéhez. – A modern líra kedvenc kifejezô eszköze
lett a szinesztézia (a metafora egyik alfaja : különbözô érzékelési területek benyomásainak összekapcsolása). A korábbi költôk csak elvétve
használták, most megnövekedett jelentôséget kapott.

A szimbolizmus

A “kapcsolatok” tapasztalatilag, logikailag alig vagy egyáltalán nem
indokolhatók, legtöbbször szemben állnak mindennapi szemléletünkkel, csupán a költôi hangulat teremt szabadon, illetve érez meg illó
kapcsolatokat, újszerű összefüggéseket a világ dolgai, jelenségei között. A századvég polgári költészetének ez a hangulati sejtelmesség
lesz egyik legjelentôsebb vonása, s a pillanatnyi benyomások, futó
hangulatok rögzítésére, megörökítésére törekszik az impresszionista
festészet is. Baudelaire Kapcsolatok című versében is megfigyelhetô ez
az erôs hangulati töltés, s ennek – többek között – itt is a melléknevek
és a fônevek halmozása a legfôbb eszköze.
Baudelaire-t tekinthetjük a szimbolizmus elindítójának, elôfutárának,
bár maga az elnevezés csak a 80-as évek közepe táján jelzi az új lírai
törekvéseket. Baudelaire és követôi (Mallarmé, Verlaine, Rimbaud)
fedezték fel, hogy lelki tartalmakat, folyamatokat, belsô történeteket a
külvilág sejtetô, többnyire látomásszerű képeivel ki lehet fejezni.
A szimbólum vagy jelkép ôsrégi szókép: valamely gondolati tartalom, elvont
eszme, fogalom érzékletes képpel való kifejezése, helyettesítése. Pl. a lánc a rabság,
a fekete szin a gyász, a lant a költészet érzéki jele stb. A kapcsolatot, az összefüggést
ezekben a megszokás, a megegyezés, a hagyomány hozta létre. A szimbólum eredetileg a görögöknél a felismerést lehetôvé tevô titkos jel volt (pl. kettévágott tárgy;
az ôskeresztényeknél ilyen szimbólum volt a hal képe, mert a “hal” szó görög
betűit egy keresztény jelszó rövidítésének fogták fel.).
A XIX. század végének költészete által használt szimbólumokban
nincs semmiféle szokványos összefüggés az érzéki kép és a rejtett tartalom között, közéjük hiba volna matematikai egyenlôségjelet tenni.
A szimbolista költészetben az érzékletes – többnyire kibontott, továbbvitt – kép vagy képrendszer önállóvá válik, önmagára irányitja a
figyelmet, s mintegy arra kényszerit, hogy kutassuk fel a szövegösszefüggésen belül keletkezett jelképes értelmezést. A kép vagy képrendszer Őcsak megsejtet, szuggerál valamilyen pontosan nem tudatosított s éppen
ezért a köznapi nyelven kifejezhetetlen, megmagyarázhatatlan homályos érzést, hangulatot, lelki tartalmat, belsô élményt. A kép és a tartalom közötti kapcsolat önkényes és meglepô, többnyire csak hangulati
összefüggés van közöttük. – A szimbolista jelrendszer egyes elemei és a
megsejtendô tartalom között nincsenek részmegfelelések, épp ez különbözteti meg az allegóriától.
A szimbolista líra képhasználata merészebb és mozgékonyabb lett,
ugyanakkor szubjektívabb, homályosabb is, s nem is mindig követhetô. A szimbolisták mámorosan keresték az új szókapcsolatokat, a
nyelvi mágiát. – A világos megnevezést kerülô sugalmazás szükségképpen együtt járt a homályossággal, a kevésbéérthetôséggel, de a költôk bátran vállalták ezt a következményt. Ugy vélték, hogy míg a világosság a hiányzó mélység jele, a homály már önmagában költôi. Ezzel függ össze a szimbolizmus arisztokratizmusa is: csak kevesekhez, a kiválasztottakhoz akart szólni.
Szimbolista vonás a zeneiségre való törekvés is, ez azonban nem
csilingelô csengést-bongást jelent, inkább azt a hatást, amit a zene gyakorol az emberre. A tiszta rímnél jobban szerették a lágyabb asszonáncot, s kedvelték az alliterációt.
A szimbolista líra erôs hangulatisága érintkezik az impresszionista
költészettel, s e két irányzathoz tartozó alkotásokat nem mindig lehet
egymástól elkülöníteni.

_______________


Csehov: A “Fájdalom” című novella elemzése

Csehov a rövid, tömör, csattanós műveivel új változatát teremtette meg a novelláknak. A novella, ami most elemzésre kerül, egy tipikus példája a csehovi novelláknak. Csak néhány oldalas írásban emberi sorsok, jellemek bemutatása és az orosz társadalom rajza is elfér. A műben a realizmus jellemzői találhatók, vagyis a mű a közvetlen valóság élményét kelti, a fülledt orosz mindennapokat mutatja be és a hőse hétköznapi ember, típus, akinek a céljai, jelleme is mindennapi. A többi szereplők is típusokat testesítenek meg, ezért nincsenek jellemezve és nincs nevük. A mű legfőbb célja az orosz társadalom bemutatása Csehovra jellemző kegyetlen, éles, gúnyos írói hanggal. A társadalom minden osztályát felvázolja művében és kritizálja. Csehov bármelyik napon találkozhatott olyan bérkocsissal, mint Jona Potapov , így valóságos elképzelése volt, hogy milyen az élete Jonának. A novella nem köthető történelmi eseményhez akármikor megtörténhetett volna a korabeli Oroszországban.

A mű témája az, hogy a főhős reménytelenül keres egy embert a világban, akinek kiönthetné a szíve fájdalmát, de egyetlenegyet sem talál, így a lovával osztja meg a fájdalmát. A novella rövid terjedelmű, epikus műfaj. Egyetlen esemény dolgoz fel és kevés szereplőt mozgat. A csehovi novellákat megkülönböztetjük, más novelláktól, mert a cselekmény itt másodlagos, a legfontosabb a lélekelemző ábrázolás. A fent leírtak mind igazak erre a műre is, mert rövid, az egyetlen esemény egy bérkocsis napja és a legfontosabb a bérkocsis fájdalmának bemutatása. A történet expozíciója rövid és csak egy egyszerű bérkocsis életének egy képét mutatja be. A novella helyszíne egy orosz város egy hideg téli napon, ami a társadalom hidegségét, kegyetlenségét jelképezi. Az első utassal való beszélgetésből kiderül a szituáció, hogy Jonának egy hete meghalt a fia forrólázban. A bonyodalom akkor kezdődik el, amikor Jona megpróbálja elmondani bánatát az utasainak, de azok közönyösen nem hallgatják meg. A bonyodalom kibontakozása , amikor ráébred , hogy az utcán hullámzó sok-sok ezer ember között egy sincs ,aki meghallgatná. A magányban határtalan fájdalom zúdul rá. A novella tetőpontja, amikor nemcsak az idegen emberek, hanem a sorstársa, a fiatal bérkocsis is elutasítja.

“Ahogy a fiatal kocsis víz után kívánkozott, úgy kívánkozik ő a beszéd után.”

Félelmetesen kínlódott a tudattól, hogy senkivel sem tudta megosztani fájdalmát, amíg el nem jut a megoldáshoz, hogy a lovának önti ki a szívét . A megoldás groteszk és gúnyos célzás a beteg társadalomra , hogy senki sincs, aki meghallgasson egy reményvesztett, szerencsétlen embert . A mű középpontjába Jona Potapov áll , aki egy egyszerű bérkocsis . Jámbor, hétköznapi ember , akinek minden reménye és boldogsága a fiában volt , de ő meghalt . A fia halála után lelki válságba jut , és nem tud beilleszkedni az elgépiesedett , kegyetlen orosz társadalomba . Elveszti élete értelmét és a világban csak a fájdalom, és a szenvedés marad számára . Nehezen kommunikál az emberekkel , de érzi , hogy magányában a fiára gondolni félelmetes , ki kell beszélnie magából a fájdalmat , mert különben összeroppan alatta. A világ külső hatásaival szemben (hideg, szidalmak, a púpos utas ütése) érzéketlennek látszik. Gyenge jellem , nem tud megbirkózni az élet akadályaival, és támaszt keres emberekben , de nem talál . Határozatlan , magányos, hallgatag ember , aki gyenge akaratú és hagyja magát becsapni. Gyáva , nem tud szembenézni a saját félelmével , hogy meghalt a fia . Önsajnáló , akinek szüksége van egy emberre , aki meghallgatja . Nem férfias alkat , nincs erőszakos megnyilvánulása , minden indulatot elfojt magában. Csehov egy kísértethez hasonlítja , akiről senki nem vesz tudomást , mert olyan jelentéktelen. Mozdulataiban és viselkedésében a lovához hasonlít , lehet hogy ezért ossza meg vele a fájdalmát. A mű erkölcsi problémája az hogy igazságtalanul bántak-e az emberek Jonával ? Az én véleményem szerint igazságtalanul bántak Jonával , mert nem embernek , hanem szolgának tekintették és elhárították maguktól a halál kínos kérdését , olyan válasszal , hogy :

“Valamennyien meghalunk ! ”

Az emberek ebben az elállatiasodott társadalomban, önzők, csak magukra tudnak gondolni. Nem törődnek és nem bizalmaskodnak senkivel, főleg nem egy bérkocsissal, nem ereszkednek le az ő szintjére. A fiatal bérkocsis pedig , azért nem segített rajta , mert őneki is, elég gondja van az ő gondja nélkül is . A fiatal kora miatt is önkéntelenül elhárítja magától a halált, és nem tudja átérezni Jona helyzetét. A párbeszéd túlsúlyban van az epikus és a leíró résszel szemben. Az epikus részből van a legkevesebb, mert alig történik valami a műben a cselekmény szintjén. Csehov állapotokat rajzol, ahol a cselekmény nem fontos csak a lélekrajz. A leíró rész aprólékos és részletező. A viszonylag rövid , tömör párbeszéd túlsúlyával Csehov a dokumentatív jelleget akarja kiemelni . Ezért a mű olvasása közben, olyan érzésünk van, mintha a szemünk előtt történne mindez. Az írói hangnem objektív, de a szereplő – és témaválasztás groteszk és komikus . A nyelvezete köznyelvi.

Csehov újat teremtett a rövid , tömör , lélektanilag ábrázoló novelláival. Dosztojevszkij és Tolsztoj a regényeivel váltak világhírűvé, míg Csehov a rövid novellák írásának lett mestere, de az orosz társadalomról alkotott kritikája, és a novelláinak a mondanivalója , bizonyos értelemben túlnő Dosztojevszkij vagy Tolsztoj alkotta művek eszményén, és a XX. század előfutárát fedezzük fel benne.


Csokonai és a felvilágosodás

A stílusok sokfélesége

Verseiben fellehető a kor valamennyi művészeti törekvése. Nem kötötte magát egyféle versrendszerhez. A barokkos hagyományból indult el, a poétaosztályok tananyagán és versgyakorlatain keresztül magába szívta a klasszicizmus iskolás változatát, felhasználta költészetében a manierizmus bizonyos elemeit is. De ott él költészetében az olasz irodalomból elesett rokokó a maga kellemvilágával, kecses, miniatűr formáival és sajátos örömkultuszával. Élete vége felé hangot kap költészetében a rousseau-i szentimentalizmus panaszos hangja, magányba menekülő kiábrándultsága, halálvágya is. Az irányzatok tarkaságával rokon a hangnemek gazdag sokfélesége is. Minderre tudományos érdeklődése, nyelvtehetsége és az egész világirodalomban való otthonossága tette alkalmassá.

Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805)

1773. nov. 17-én született Debrecenben

1780- A debreceni református Kollégium tanulója

1791- békaegérharc

1792- elküldi verseit Kazinczy Ferenchez, levelezni kezdenek

1794- pásztorregényt ír A csókok címmel, szerelmes verseket Rozáliához,

diákkori leíró verseit filozófiai költeménnyé dolgozza át

1795- húsvétkor Kiskunhalasra megy legációba,

Budán szemtanúja Martinovicsék kivégzésének ezért kizárják a kollégiumból

1795-96- Sárospatakon jogot tanul

1796- Balatonfüreden megírja A tihanyi Ekhónál első változatát, A füredi parton címmel.

Ősszel kiadja Pozsonyban a Diétai Magyar Múzsa c. újságját

1797- Komáromban megismerkedik Vajda Juliannával, Lillával

1798- Festetics Györgynél tanári állásra ajánlkozik a keszthelyi Georgikonban, de a gróf elutasítja, megírja a Dorottyát

1799-1800- Csurgón a gimnázium helyettes tanára. A Cultura és az Özvegy Karnyóné keletkezése

1802- Komáromban nyomtatni kezdi Kliest A tavasz c. művének fordítását. Tűzvész Debrecenben, leég a házuk

1804- Nagyváradon gróf Rhédey Lajosné temetésén felolvassa nagy filozófiai költeményét, a Halotti verseket. A hűvös időben tüdőgyulladást kap

1805. jan. 28-án Debrecenben halt meg

Felvilágosodás és klasszicizmus

A sententia, s a pictura vegyítéséből nő ki a 90-es évek első felének nagy filozófiai lírája, melyben bátorsággal szólaltatja meg a felvilágosodás legfőbb gondolatait. Kiemelkedő alkotásai e témakörben a Konstancinápoly és Az esve. E két vers egyúttal a felvilágosodás két fő irányzatát is képviseli. A Konstancinápoly Voltaire egyházellenességét, csipkelődően szellemes gunyorosságát és optimista racionalizmusát visszhangozza, Az estve pedig Rousseau felfogását: a romlott társadalommal szemben a természet, a természetes állapot idilli harmóniáját hirdeti. Csokonai hosszú időn át dolgozott művein: verseit újra meg újra elővette, csiszolgatta, tökéletesítette őket. A Konstancinápolyban az elképzelt Kelet színpompás leírása szinte észrevétlenül hajlik át valláskritikába, a végén pedig a felvilágosodás általános győzelme szólal meg. A vers első harmadában a térbeli rendező elv kívülről közelít a városhoz. Egy belső intim térbe kalauzol a leírás. a költői játékosságot a Múzsa óvó figyelmeztetése fokozza, nehogy a “szemfül heréltek” őt is a hárembe zárják. A zárt térből újra a szabadba jutunk. A leírást követő elmélkedő részben az időbeli szerkezeti elv érvényesül. A templomok bemutatása filozófiai általánosításba vált át. Az indulatos kritikát felkiáltó mondatok vezetik be a két idegen érzékletes metaforával: “Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!” A felvilágosodott költő felidézi az eszményített múltat, a rousseau-i ősállapotot, amikor még “állott a Természet örök építménye”. Az emberi társadalom megromlásának következménye a vallás, a vallások megjelenése. A költeményt szérnyaló jövendölés, boldogító látomás zárja le az új világról, melyben a Természet “örök törvénye” fog uralkodni s megvalósulhat a mindenben embert és népet egybeölelő testvériség eszménye.

Az estve vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat: a természet romlatlanságát állítja szembe az emberi társadalom romlottságával. Az alkony az “estve” tündérien szép leírásával indul a költemény. Ebben az átmeneti időszakban feldúsulnak ugyan a természeti szépségek, de a nappaltól való búcsúzás szomorgó-vidám melankóliával is telíti a tájat. A legelső sorokban  a színhatások vizuális élménye az uralkodó: a tündöklő fény halovánnyá fakul, a horizont pirul, a felhők szegélye pedig aranyos lesz. A hanghatások zenei elemei jelennek meg, és a különböző hangjelenségek az első egység utolsó, alliteráló sorában lágy dallammá olvadnak össze: a madárkák “búcsúzó nótát” énekelnek, a kis filemile kisírja magát, a pacsirta szomorúan hangicsál, a medve bömböl. Ide, ebbe az ideavilágba menekül a költő, vigasztalásért, lelki enyhülésért. Bánat és vigasz, szomorúság és ennek oldódása teszi érthetővé a “vidám melankólia” jelzős szerkezet ellentmondását: a zsibbasztó emberi görcsök csak a természet “kies szállásain” engedhetnek fel. A “setét éj” nem csak a teljes fényhiányát jelzi, hanem a megromlott, az értelem nélküli társadalom, az elviselhetetlen emberi világ ijesztő képévé is tágul. Kiszakad a költőből közvetlen panasz is: “e világban semmi részem nincsen”. A világ, az értelem fényét nélkülöző emberi közösség. A szépséget elpusztította a közönségesség. Ezért az állapotért a “bódult emberi nem” a felelős: eltér a természet törvényétől. A további eszmefuttatásban a közismert rousseau-i gondolat jelenik meg: a magántulajdon megjelenése megszűntette az ősi egyenlőséget.

A befejezés tulajdonképpen keserű, rezignált sóhaj: az ősi idill maradványa a közös kincs csupán a természet még álruhába nem bocsátott néhány szépsége. Az utolsó sorok ódai pátosza azt hirdeti, hogy a természet szerint minden ember egyenlő. Mindkét költemény versformája a páros rímű tizenkettes.

Rokokó

A rokokó Csokonai számára a szépség s a boldogság világát jelentette, felülemelkedést a köznapi élet szféráján. Legfőbb tárgyköre viszonzottnak érzett szerelem, a finom erotika. Jellemző ezekre a versekre a miniatűr forma, a változatos ritmika alkalmazása, a csilingelő rímjáték, a finomkodó könnyedségek. Nem eszméket hirdetnek ezek a versikék: csupán játékos, fortélyos ötletek. Verseiben gyakori rokokó motívum a virágok bűbájos szépségében való gyönyörködés (rózsa, tulipán, jácint, nárcisz). Nem tudjuk pontosan kikhez írta korai szerelmes verseit. 1795 előtt mintegy kéttucatnyi dal szólt “Laurához” és “Rózához”. Ezek jelentős részét átdolgozva, véglegesre csiszolva, besorolta a Lilla címen halála előtt kötetbe gyűjtött “érzékeny dalok ” közé.

Ilyen Lillára átköltött dal a Tartózkodó kérelem. Egyikváltozatát az ódák közé is felvette Egy tulipánhoz címmel. A vers lényege, megejtő nyelvi dallamában, eleven, friss zeneiségben  rejlik. Csupa játékos vidámság, táncos jókedv ez a miniatűr remekmű. Kettős hangszerelésű sorait egyszerre lehet ütemhangsúlyosan és időmértékesen is skandálni. Kétütemű nyolcasok és hetesek váltakozásából épül fel egy-egy versszak keresztrímekkel összefűzve. De ugyanezek a sorok az időmértékes ritmusnak is megfelelnek. A kétféle ritmuselv egymásra játszása gazdagítja a vers szöveg zeneiségét, sajátos belső feszültséget is létrehoz. A tartózkodó kérelem zenei hatását felerősítik a tiszta rímek is. Csokonai más költeményeiben is csaknem ilyen rímeket használ.

A vers alapja egy meglehetősen elkoptatott metafora: “a szerelem tűz”. De vonzó szépsége, üde bája éppen abban áll, ahogy a költő jókedvűen, önfeledten eljátszik ezzel a képpel: kibontja és továbbfejleszti. Az enyelgő szerelmes viszontszerelmet kér kedvesétől, enyhítő orvosságot lüktető sebére, s igenlő válaszért csókokat ígér. A költő udvarlásában megbújó bókokat az utolsó strófa keresztény “angyali” és antik “ambrózia” szavai elmélyítik, ünnepélyessé színezik, az isteni szféra magasába emelik. A rokokó életérzéshez simulnak a görög Anakreón modorában írt költeményei. Ezeket 1802-ben rendezte sajtó alá Anakreoni Dalok címmel. Többségükben rövid terjedelmű alkotások, és valamennyinek versformája az ún. anakreóni sor.

A boldogság című verse 1797-ben született, s benne föllelhető mindaz ami az élet vidám, könnyű és szabad élvezéséhez szükséges. Ez az anakreóni dal két részből, egy 14 soros leírásból s három soros tanulságból áll. A leíró rész első hétsoros egységét a “Most”, a másodikat az „Itt” határozószó vezeti be. Az elsőben az időt, a boldogság pillanatát ragadja meg, s ennek a pillanatnak központja Lilla: vele és körülötte történik minden. A második egységben mintegy a boldogság táját, környezetét írja le, s ezt az ünnepi díszletett az “én” rendezte be az érzéki és szellemi élvezetek kellékeivel. A pillanat és a hely gyönyörűsége két költői kérdéssel nyomatékosítja a már-már fokozhatatlan és nyelvileg alig kifejezhető érzést, mely mindenkinél boldogabbá teszi. A válasz nélkül maradt kérdések lezáratlansága azt a benyomást sejteti, hogy ez a boldogság időtlen, örökké tartó állapot.

A rousseau-i szentimentalizmus Lilla elvesztése új irányt adott költészetének. A poétai játék helyébe a mélyen átérzett, megszenvedett, sablontalan eredetiségű költemények lépnek. A Lilla-ciklus harmadik könyvének végére helyezte a poétai románc lezárásaként A Reményhez írott költeményét. Elbúcsúzik benne mindattól, ami életét tartalmassá tette: jókedvtől, reményektől, szerelmektől s költészetétől is, a “bájoló lágy trilláktól”.

A Reményhez c. költeményben az érzelmi gondolati tartalom ellentétbe kerül a külső formával. a ritmus trochaikus lejtésű. A hosszú strófák első felében 6-5 szótagos sorok váltakoznak. Ezt a szabályszerűséget töri meg a 9. és 11. sor: ezek az eddigi hat szótag helyett 8 szótagból állnak. A 13. soroktól kezdve ismét 6 és 5 szótagos sorok következnek. A keresztrímek négysoronként váltják egymást. Átgondolt logikus a vers szerkezete is: az 1. és a 4. szakasz tartalmi és érzelmi párhuzamot alkot. a közbezárt 2. és 3. strófa pedig hangulati ellentétet, éles kontrasztot fejez ki. A megszemélyesített reményt szólítja meg. párbeszéd nem alakulhat ki, így a költemény fájdalmas monológ. Az első strófában nem csak megszólítja hanem be is mutatja a Reményt. A csalódott és kiábrándult lélek ingerülten utasítja vissza csalóka próbálkozásait: a kétségbeesés mélyébe zuhanva már reménykedni sem akar. A második versszak a rokokó készlettárából ismert képpel, a tavaszi virágoskert kibomló pompájával jellemzi életének bizakodó korszakát. A következő szakasz az előző képsort a visszájára fordítja: a lélek sivárságát a kerti tél pusztulásával ábrázolja. A befejező versszak a reménytelenség kiteljesítése a halálvággyal. Ezután hangzik el a szívbe markoló fájdalmas búcsú mindattól, ami az életet értelmessé és emberivé tette.

A tihanyi Ekhóhoz című vers eredetileg Rózáról szólt. A strófaszerkezet újszerű, bonyolult. A trochaikus lejtésű verssorok szótagszáma a következő: 10-7-10-7-8-10-7. A 8 szótagos sor kiválik a 10-7-esek váltakozásából, s innen “szabálytalanul ” következnek a sorok. Az utolsó sor az előzőnek a megismétlése, mintha a visszhang mondaná vissza, de Csokonai kéziratában nem is szerepel, csak az énekelt dallam kívánta a duplázást Az elégia megszólítója a visszhang. Az 1-1. versszakban a költő saját élethelyzetét mutatja be. Azt kéri a nimfától, hogy panaszait fölerősítve sokszorozza meg, kiáltsa világgá. A megfogalmazás nyelvi eszközei a szentimentalizmus irányzatának ismert motívumai. A második szerkezeti egység a 3-6. versszakot foglalja magába. a harmadik szakaszban a panaszos kérés erőteljes felszólítássá tágul. A reményeitől megfosztott ember élete kisiklását, költői pályájának zátonyra futását panaszolja el. A panaszáradat oka nem Lilla. Ezért nincs egyetlen zokszava sem a hűtlen kedves ellen. A 7-10. strófák új emberi tartalmakat tárnak fel. A magányba Kíván menekülni. A felvilágosult gondolkodókra jellemző optimizmus Csokonainál is összekapcsolódik a jelenre vonatkozó keserű pesszimizmussal.

A Magánossághoz című elégiko-ódájában újfajta strófaszerkezettel találkozhatunk: ezúttal 11 és 8 szótagos sorok váltakoznak egymással nyolc alkalommal. Az azonos szótagszámú sorok egymással rímelnek: az első négy sorban kereszt-, a második négyben pedig páros rímeket találunk. A ver legelső és legutolsó sora szó szerint megegyezik ugyan tartalmi-érzelmi, jelentésük más. A költemény első versszakában megszólítja és hívja a Magánosságot, kéri ne hagyja el, hiszen reá talált itt. a 4-5. szakaszok azt a világot ábrázolják, mely az előző részben bemutatottnak az ellentéte. A 6-7. versszakban újra szemléletváltás következik, most a magány áldásait, jótéteményeit emeli ki a vers. A későbbi romantika korai felvillanása, a művészi szabadság gondolatának egyik legkorábbi megjelenése költészetünkben. A 8-9. strófákban a Magánosság megérti őt, hűséges, s nincs tettetés és csalfaság szavában. Az örök természettel megosztott magány a csendes és nyugodt létet, a békét ajándékozza neki. Az utolsó versszakban háromszor hangzik el újra az “áldott Magánosság” megszólítása, hívása, de ez a vers végén már nem a természet idilljének vágyott vigaszát jelenti, hanem a végső magánosságot, az elmúlás óhajtását és siettetését.

A meghalás azonban iszonyat és borzalom, nem olyan édes kimúlás, mint ahogy ebben a versében elképzelte. Örökölt tüdőbetegségét egy súlyos tüdőgyulladás fordította tragikusra. Talán utolsó nagy költeménye a Tüdőgyulladásomról. A ver esztétikai értékei mégsem ebben rejlenek, hanem a testi szenvedéshez kötött lelkiállapotnak, a kétség és reménység között vergődésnek képi megjelenítésében. A magas láz keltette félig éber, félig eszméletlen állapot bizonytalan, hullámzó mozgáshoz hasonló lebegését úgy érzékeli, mintha a hold mozogna. Ebből fakad, ehhez kapcsolódik, hogy az, amiben hánykolódik nem koporsó hanem “csónak”. Az ájulásból való ocsúdás során végül szétfoszlanak a víziók, s orvosára, Sándorffyra ismer: kis lantja neki zengedez háladalt.

Dorottya: Somogyi tartózkodása során írta meg a dámák diadalma a Fársángon című komikus eposzát. A cselekmény időtartama 24 óra. Színhelye Esterházy herceg kastélya. Csúfondáros, szatirikus, dévaj hangnem uralkodik a költeményben. A szerelem csalódás, a társadalmi számkivetettség most nem a magánybavonulás melankolikus magatartást hívja elő, hanem ennek viaszhatásaképpen a paródiához menekül. Kritikájának éle az ellen irányul, hogy a nemesség megtagadja a nemzeti hagyományokat, szokásokat, nyelvben, ruhában, táncban az idegeneket majmolja. A Dorottyában mégsem ez a fajta bírálat a vezérmotívum. Egy farsangi bál a mese kerete. Az 1799-i “kurta farsang” miatt sok ifjú és idősebb leány maradt pártában. Ezért harcot indítanak a házasságra nem hajlandó férfiak ellen. Elsősorban a leányságuk szégyenét és éveik számát nyilvántartó matrikulát akarják Carnevál hercegnőtől megkaparintani, s magát, az ő sorsukat közömbösen szemlélő Farsangot is megbüntetni. A dáma-sereg fővezére, Dorottya, “egy öreg kisasszony”, ki mindenkinél inkább vágyódik a férfiak után. Alvezére, Orsolya. Bár a vénkisasszonyoknak a táncban való mellőzöttségük miatt is elegendő okuk lenne a felháborodásra, méltatlankodásukat Erisz, a viszály istennője fokozza haraggá. Egy fánk formájában jut Dorottyába. a merész és elszánt dámák vadul csatáznak az ifjakkal. Opor, az ifjak vezére megígéri, hogy feleségül veszi azt a kisasszonyt, aki legelőszőr megcsókolja. A komikum áthatja a műnek minden részletét. Az eseményekben jelen van az elbeszélő is. Keserű irónia színezi azt a részletet amikor Dorottya végrendeletében emlékezik meg arról a költőről, aki majd megénekli a dámákért folytatott harcát. Egy földbirtokot s házat hagy rá, ezenkívül valamennyi pénzét, hogy azzal holtig elverselhessen.

Népiesség: A népiesség is fellelhető Csokonai sokszínű művészetében. 1799-ben írta Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című versét. A táj elbájoló szépsége által keltett csodálkozás szembekerül a műveletlenség sivárságával. De itt is hangot kap a távoli jövő ígérete, a remény. A népdalokat is gyűjtő Csokonai írt olyan költeményeket is, amelyekben már a magyar parasztdalok nyelve, ízlése is jelen van. Népies helyzetdalaiban, életképeiben már Petőfi elé készíti az utat. Fiatalon derékba tört költői pályája, s így irodalmi terveit csak töredékesen tudta megvalósítani. Életműve így is a halhatatlanság szintjére emelkedett.


Csokonai népiessége, szerelmi lírája

A rokokó olasz hatásra már diákkorában megjelent. Az ilyenfajta vonások későbbi műveiben is fel-feltűnnek. A rokokó Csokonai számára a szépség és a boldogság világát jelentette, felülemelkedés a köznapi élet szféráján. A rokokó tárgyköre az epekedő, enyelgő, boldog és viszonzottnak érzett szerelem, olykor finom erotika. Jellemző ezekre a versekre a miniatűr forma, a szimultán ritmussal előállított sodró zeneiség, a változatos ritmika alkalmazása. Ilyen rokokó verse a Tartózkodó kérelem és az Egy tulipánthoz.

A vers lényege nyelvi dallamában, zeneiségében rejlik. Kettős hangszerelésű a ritmikája, sorait egyszerre lehet ütemhangsúlyosan és időmértékesen skandálni.

Az uralkodó versláb az ionicus a minore:          ; ezt a verslábat Csokonai honosította meg a magyar költészetben. Csokonai költeményeiben gyakran tiszta rímeket használ.

Tartózkodó kérelem: a vers alapja egy metafora: „a szerelem tűz”. Ha a szerelem tűz, akkor égő sebet ejt, s erre a fájdalomra gyógyír csak a „gyönyörű kis tulipánt” lehet. Viszontszerelmet kér kedvesétől, s igenlő válaszért csókokat ígér.

A rokokó életérzéshez simulnak a görög Anakreon modorában írt költeményei. Többségük rövid terjedelmű alkotás, s valamennyi versformája az ún. anakreóni sor :                             .

Az igazi és teljes boldogság magában foglalja és feltételezi mások boldogságát is.

A boldogság c. verse egy anakreoni dal, ami két részből áll. Az első rész egy tájat ír le a boldogság pillanatában. Ebben a kis költeményben a túlcsorduló szerelmi-lelki-esztétikai élmény körül mind az öt érzékszerv öröme felhalmozódik: a virágok látványa, a jázmin illata, a szellő simogatása, az eper íze.

A válasz nélkül maradt kérdések lezáratlansága azt a benyomást rejteti, hogy ez a boldogság időtlen, örökké tartó állapot.

A rousseau-i szentimentalizmus

Lilla elvesztése új irányt adott költészetének. A poétai játék helyébe a mélyen átérzett, megszenvedett, sablontalan eredetiségű költemények lépnek.

A Reményhez írott költeményében elbúcsúzik mindattól, ami életét tartalmassá tette. Az érzelmi-gondolati  tartalom – látszatra – ellentétbe kerül a külső formával. A ritmus mindvégig trochioikus lejtésű. A keresztrímek négy soronként váltják egymást. A meglehetősen bonyolult strófaszerkezetnek a kialakulása összefügg azzal a ténnyel, hogy Csokonai a szöveget egy már kész, adott dallamra írta. Átgondolt a versszerkezete is. A tartalom és érzelem párhuzamot alkot. Hangulati ellentéte éles kontrasztot alkot.

A megszemélyesített Reményt szólítja meg. A párbeszéd nem alakulhat ki, így a költemény fájdalmas monológ. Nemcsak megszólítja, hanem be is mutatja a Reményt. Rokokó képpel, a tavaszi virágoskert kibomló pompájával jellemzi életének bizakodó korszakát. A következő szakasz az előző képet a visszájára fordítja, az elveszett remények emléke elkeserítette. A befejező versszak az első folytatása, a reménytelenség kiteljesítése a halálvággyal. A remekmű megszületése alatt oldódott a fájdalom.

A tihanyi Echóhoz nem is igazi echós vers. A strófaszerkezet újszerű és bonyolult. Az elégia megszólítottja a visszhang. A költő a saját élethelyzetét mutatja be, azt, hogy ő ki van rekesztve az emberi közösségből, hogy ő sorsüldözött, hányatott ember. A versben megjelennek a szentimentalizmus irányzatának ismert motívumai: a halvány holdnak fényén elhagyatottan sírva sírt, elpusztult reményeit jajgatta el. Mégsem pusztán átvett stílusfordulat, hanem őszinte és megszenvedett realitás.

A reményeitől megfosztott ember élete kisiklását, költői pályájának zátonyrafutását panaszolja el. A panaszáradat oka nem Lilla. A magányba kíván menekülni.

Magát Rousseau mellé emeli. Egyéni sorsát rokonnak érzi az övével. Az a biztos hit zárja le ezt az elégikus hangú ódát, hogy a távoli jövő felismeri benne az előfutárt.

Dorottya: 1799-ben, somogyi tartózkodása idején írta meg Dorottya vagyis a dámák diadalma a Farsangon c. komikus eposzát. A cselekmény időtartama 24 óra. Színhelye: Esterházy herceg kaposvári kastélya. Csúfondáros, szatirikus hangnem uralkodik a költeményben. A szerelmi csalódás a társadalmi számkivetettség miatt a paródiához menekül. Kritikájának éle az ellen irányul, hogy a nemesség megtagadja a nemzeti hagyományokat, szokásokat, és e helyett az idegenekét majmolja.

Egy kisszerű és nevetséges történetet ad elő a hősköltemények modorában, az antik eposzok kellékeit is felmutatja. Az egésznek egy farsangi bál a kezdete. A komikum áthatja a mű minden részét.  Az elbeszélő is jelen van.

Csokonai népiessége

1799-ben írta Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című versét. A táj elbájoló szépsége által keltett csodálkozás szembekerül a műveletlenség sivárságával. Itt is hangot kap a távoli jövő ígérete, a remény. A bonyolult szerkezetű strófák utolsó, rímtelenséggel is kiemelt sorában sűrítődik össze a legmarkánsabb gondolat.

Csokonai írt olyan költeményeket is, amelyekben már a magyar parasztdalok nyelve, ízlése is jelen van.


Dante Isteni színjáték

Egy Beatricéhoz méltóbb ének az Isteni színjáték (Divina Commedia), hiszen az ő dicsőségét is ünnepelte ebben a hatalmas költeményben. Az 1307. és 1320. közötti időt kell az Isteni színjáték keletkezési idejének tartanunk, kitűnő magyar fordítását Babits Mihály készítette. Műfaja: epikus keretbe állított, lírai elemekkel átszőtt, filozófiai gondolatokra épülő, drámai elemekkel rendelkező eposz. Azért nevezte Dante komédiának, mert viszontagságosan kezdődik, de szerencsés megoldással ér véget. “Firenzei nyelven” írta, s ezzel akarta megteremteni az olasz irodalmi nyelvet. Joggal nevezik a középkor enciklopédiájának: Dante, a tudós beledolgozta művébe az akkori kultúra egész birodalmát, de mindezt egyéni élménnyé avatva, egységes világképpé formálta, s művészi kompozícióba építette.

Témája: a lírai én túlvilági “utazása”. Nagyszabású vízió keretében járja be a keresztény vallás túlvilági tartományait, a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot. Dante maga és az emberi nem boldogságát keresi, azt az allegorikus utat mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűnöktől. A hatalmas mű szerkezetében határozott rend uralkodik. Száz énekből áll és ezek úgy oszlanak három egységre, hogy a bevezetésen kívül mindegyik 33-33 (tehát 99) éneket foglal magában. Az egyes másvilági birodalmak szintén 3*3 részből épülnek fel: kilenc körből, kilenc gyűrűből és kilenc égből. Háromszoros technikából fonódik össze a költemény, úgy, hogy egy-egy strófa középső sora rímel a következő versszak első és harmadik sorával (rímképlete aba-bcb-cdc…). A hármas és kilences számnak misztikus értelme van: a három a Szentháromságra, a kilenc pedig Beatricére utal.

A túlvilági tájakat a XIII. és a XIV. századi Itália és a történelem emlékezetes szereplői népesítik be. Hőse 35 éves korában eltévedt az élet sűrű vadonjában, mert elvesztette és elhagyta Beatricét, a tökéletességet. Fel szeretne jutni az erény dombjára, de három allegorikus vadállat útját állja: a kéjvágy párduca, az erőszak oroszlánja és a kapzsiság nőstényfarkasa. A halott mennyei szerelmes, Beatrice leszáll az égből a Pokol tornácára megkérni Vergiliust, hogy legyen segítségére a sírva kesergő léleknek. A nagy római költő kalauzolja végig a mű főszereplőjét a Poklon át s ő lesz kísérője a Purgatóriumban is. De csak a földi Paradicsomig kísérheti el, itt már Beatrice veszi át az ő szerepét és vezeti ezután a mennyei Paradicsomba földi szerelmesét az Isten látásáig. Pontosan tudósít az indulás időpontjáról (1300. nagycsütörtök éjjele), a túlvilágon tartózkodás óráiról, az égi Paradicsomba való megérkezésről (1300. Húsvét hetének szerdája).

Az Isteni színjáték elemzése: A Pokolban nyerik el a földi bűnök, gonoszságok büntetésüket. A meghalt bűnösök itt szenvednek, bár valódi testük fent, a földben van. A mű hőse érdeklődő kíváncsisággal járja a kárhozottak birodalmát, mindent tudni szeretne. Kutatja a híres embereket, elsősorban honfitársaival, “latinokkal” szeretne találkozni. Hírt akar vinni róluk az élőknek, hogy figyelmeztesse földi kortársait a bűnök riasztó következményeire. Elismeri a büntetés jogosságát, de részvétet, szánalmat kelt szívében a sokfajta szenvedés. Paolo és Francesca történetét hallva ájultan esik össze. Francesca maga meséli el tragikus végű szerelmüket. Férje fivérével, Paoloval együtt szerelmi lángra lobbantak egymás iránt. A férj bosszút állt rajtuk, s mindkettőjüket megölte. Ő a testvérgyilkosok poklában van jelenleg. Francesca ajkáról háromszor jajdul fel a szerelem szó, hiszen ez volt csupán a bűnük. A költőt meghatotta a szerelmesek sorsa, együttérzett velük, hiszen maga is érezte a szerelem gyötrő kínjait. A Pokol lakói tisztában vannak bűneik súlyosságával, egy részük szégyenkezik, átkozza ostobaságát, de vannak olyan lelkek is, akik büszkén viselik sorsukat, s a Pokolban sem adják fel gőgjüket. Dante a teológus tudásának mércéjével rangsorolja a bűnöket és szabja ki az érte járó szenvedéseket. Rend és hierarchia uralkodik a Pokolban is. 14 fokozata van például a csalásnak. A bűnösök a következő öt nagy csoportra oszthatók: mértéktelenek, eretnekek, erőszakosok, csalók és árulók. A Pokol tornácán találkozik a kereszteletlenekkel, Vergiliussal, Homérosszal, Horatiusszal, Ovidiusszal és Lucanusszal. A Pokol legmélyebb helyén, a Föld középpontjában áll, félig jégbe fagyva a háromfejű Lucifer. Három szájával tépi a három legfőbb árulót. Leginkább Júdást gyötri, ki Jézust árulta el. Másik két szájában szenved Brutus és Cassius, Julius Caesar gyilkosai. Odüsszeusszal a rossz, hamis tanácsadók között találkozik. Odüsszeusz bűnét (Trója elfoglalását a faló segítségével) meg sem említi: benne a világot megismerni vágyó hőst csodálja. A költő ismeri a homéroszi eposz hősének tetteit, de most életének további sorsa és halála érdekli. A történet: húsz évi távollét után Itáliába hazatérve Odüsszeusz képtelen volt élvezni a jómódot, a kényelmet. Régi vágya a világ megismerésének óhaja újra útra kényszeríti. Az antik felfogás szerint Herkules oszlopa Giblaltárnál a világ végét jelenti, azon túl tilos volt hajózni. Odüsszeusz mégis túlmegy a szoroson és a Föld másik féltekéjére jut ki. Az a hegy, amit a messzeségből megpillantottak, a Purgatórium hegye lehetett, oda azonban nem lehet élő embernek tengeren eljutnia. Ezért pusztult el a viharban Odüsszeusz hajója.

Fő műve egyszerre összefoglalás és új kezdeményezés. Összegzi az egész középkor világképét, de már nemzeti nyelven. Eszmerendszere keresztény, de az antik kultúrát is felidézi, s ily módon előkészíti a reneszánszot. Középkori vonásai: számmisztika, bűnök igazságos elítélése, műfaj, nyelve, a holt lelkek éreznek és mozognak. Reneszánsz vonás: beteljesült szerelem (Paolo és Francesca), ókori irodalmi szereplők felvonultatása, Odüsszeusz megjelenése. Dante felismeri, hogy olyan emberekre van szükség, akiknek tudásvágya van.


Dráma a XX. században

Ibsen és Csehov az, akik elsősorban megváltoztatják a drámát. „Drámaiatlan drámák!” Nincsenek igazából konfliktusok, szereplőkön belül vannak. Ezek sosem oldódnak meg. Az események a szereplőkben játszódnak le. A dialógusok megváltoznak, a monológok a jellemzőek, minden szereplő valamiféle változást vár, de ez soha nem következik be. Hiányzik az aktivitás a szereplőkből, mindig valamilyen külső tényezőtől (leginkább a szerelemtől) várják a változást. De szerelemre sem képesek, csak beszélnek róla. A XX. szd-ban elmélyülnek a dráma gondjai.

materialista

színházak

expresszionista

Csoportosítás:    a., megtartja a valóságot kiindulópontnak

b., nincs a valósághoz köze, általánosít, valamilyen tételt jelenít meg, szereplője akárki lehet. Pl.: paraboladrámák.

c., abszurd drámák: képtelen, lehetetlen helyzet, csökkent értékű emberek a szereplők.

Bertold Brecht: Kurázsi mama és gyermekei

Bertold Brecht Augsburgban született, jómódú polgári családban 1898-ban. A müncheni egyetemen orvostanhallgató volt, amikor 1918-ban behívták katonának. 1919-ben beválasztották az augsburgi munkás- és katonatanácsba. Érdeklődése a színház felé fordult: Münchenben volt dramaturg és rendező, majd Berlinbe ment. Olyan rendezők mellett dolgozhatott, mint Max Reinhard, Erwin Piscator. A fasiszta uralom idején emigrációban élt. Amerikában telepedett le. 1947-ben visszatért Európába, s feleségével, Helena Weigellel együtt megalakította a Berliner Ensemble nevű színtársulatot.

A Kurázsi mama és gyermekei (1939) a harmincéves háború idején játszódik. Brecht a témát Grimmelshausen XVII. szd-i regényéből vette. Az epikus szerkezetű dráma 12 év eseményeit tárja elénk 12 jelenetben. A mű egy tételt fejt ki: a háború minden emberi érték romlását, pusztulását idézi elő. Az író ennek a tételnek az igazságáról akarja a nézőt elgondolkodtatni.

A központi figura Fierling Anna markotányosnő, akit az emberek Kurázsi mama néven ismernek, megpróbál alkalmazkodni a háború rendjéhez. Egész életvitelét, magatartását ez az alkalmazkodás szabja meg. Életelvét a Nagy Kapituláció dalában fogalmazza meg a legvilágosabban: aki boldogulni akar, annak „nyelni kell, nyelni kell, nincs más oltalom”.

A markotányosnő sokat tud a háborúról. Csak a legfontosabbat nem tudja: az öldöklést, az embertelenséget nem lehet büntetlenül szolgálni. A háború tönkreteszi őt is. Kurázsi mama azonban nem tanul szenvedéseiből, és megint nekivág a kalmárkodásnak. Kurázsi mama alakja nem egysíkú és egyszerű. Nem tudjuk egyértelműen elítélni hibáiért, mert látjuk, hogy egy elvadult világ áldozata, őrült erők játékszere. Látjuk benne a gyermekeit reménytelenül védő anyát, az emberséges életre vágyó nőt, a kiszolgáltatott, megcsúfolt, szánandó embert is. Értékeljük hihetetlen élni akarását, a nehézségeken úrrá levő okosságát, de látjuk életvitelének csődjét is: a háború eszközévé, bűneinek megtestesítőjévé lesz, és önköréből kitörni nem tudva húzza kacatokkal teli szekerét. Figurája így válik tragikusan groteszkké: egyszerre nagy és kicsinyes, szánnivaló és nevetséges, okos és korlátolt.

Kurázsi mama megalkuvó magatartásának, egyre embertelenebb elvakultságának ellenpólusa Kattrin hősiessége. Kifejező gesztusai és az eseményekre való reagálásai nagyon sokat elmondanak a háború borzalmáról és kegyetlenségéről.

Kattrin alakja pozitív ellenképe, ellenpontja Eilif gátlástalanul erőszakos figurájának is, aki szintén „hős”: gyilkol és rabol. A kisebbik fiú, Stüsszi tisztessége viszont túlságosan is együgyű jámborság és becsületesség: az ellenség fogságába kerülve jóhiszeműen rejtegeti a zsoldpénzt. Mindkét fiú naivan következetes saját jelleméhez, egyikük sem tanult meg alkalmazkodni a körülményekhez, hiányzik belőlük a realitásérzék.

Az egész művet átjárja a sziporkázóan szellemes brechti gúny és irónia. Brecht drámája több szempontból is ellentéte a klasszikus tragédiának. Abban ugyanis a hős lázad, környezete ellen, és valami nagy tettet hajt végre, amely kihat az egész közösség életére. Ebben pedig a főszereplő bukását éppen az okozza, hogy elfogadja helyzetét, hogy belenyugszik sorsának változtathatatlanságába, és egyetlen nagy tettet sem hajt végre, élete apró tettek sorozatából áll.

Brecht színházi újításai

Gyökeresen szakított a hagyományos színházi dramaturgiával, amely a valóság illúziójának felkészítésével érzelmi hatásokra törekedett. Ezzel a színházzal szembeállította a maga epikus színházát. A „beleélés” helyébe az „elidegenedés” fogalmát állította. Azt akarta elérni, hogy a néző ne feledkezzék bele a látványba, legyen tudtában annak, hogy színházban van, ahol az ő okulására előadnak valamit. Elidegenítő hatásokkal törte meg a színházi illúziót. Ilyen elidegenítő eszköz a narrátor felléptetése, a cselekményt megszakító „song” (dalbetét), kórusok, táncok beiktatása, feliratok, képek alkalmazása az előadásban. A színész nem azonosulhat egészen a szerepével, egy bizonyos távolságtartással éreztetnie kell véleményét a bemutatott személyről.

Színműveinek központi kérdése, hogy mit tehet az ember, hogyan élhet, hogyan őrizheti meg emberségét egy olyan világban, melyben az egyén csak mások rovására boldogulhat, ha pedig jó és becsületes akar lenni, akkor elpusztul.


Régebbi bejegyzések Újabb bejegyzések