A 18. század első évtizedének magyar szabadságharca a Rákóczi-szabadságharc már nem a török fennhatóság alá kívánta helyezni az országot, hanem a Habsburg kötelékeken akart lazítani az ország területi közigazgatási különállását akarta elérni. Jól kihasználta a Monarchia nyugati lekötöttségét a spanyol örökösödési háborúban, de 1711-re, amikor Károlyi letette a fegyvert és Rákóczi nevében, de távollétében aláírta a szatmári békét, nem egy még menthető ügyet fordított végzetessé, hanem az egyetlen lehetőséget ragadta meg, hogy az ország még több veszteség nélkül, kedvező helyzetben lábaljon ki a háborúból.
A béke aláírása előtt néhány nappal meghalt I. József s a trónra kerülő III. Károly (császárként VI. Károly 1714-től) szintén a békülés híve volt. Jelezte ezt, hogy 1712-ben megerősítette a szatmári békét, s bár az országgyűlés a pestis miatt feloszlott, az 1714-15-ös országgyűlésen közel félszáz olyan törvényt szentesített, amely biztosította a magyar különállást és megerősítette a rendek kiváltságos helyzetét, és biztosítékot adott az alkotmány megtartására. Alapvetően azért mégis az uralkodó kezében volt a túlsúly, de már nem az ország rendjei nélkül akart az országról dönteni.
Magyarország középső, a töröktől visszafoglalt részein újra kellett szervezni a közigazgatást, az elnéptelenedett vidékre újra kellett telepíteni a lakosságot, meg kellett szervezni a mezőgazdasági, ipari termelést.
A török betörés veszélyévet is számolni kellett, így az országgyűlés 1715-ben elfoglalta az állandó hadsereg felállításáról szóló törvényt, és mivel a hadsereg központi irányítás alá került fenntartotta magának az újoncrendezés és a hadiadó (contributio) jogát.
A bizalmatlanság a német hadügyi vezetésben a magyarok iránt még mindig érezhető volt, amit jelez, hogy mindig viszonylag nagyszámú katonaság állomásozott az országban. A katonaállítás kérdése egyébként időszerű volt: Törökország 1715-ben megtámadta Velencét. Mivel XIV. Lajos halála után Franciaország részéről nem fenyegetett veszély, Ausztria beavatkozott a harcokba. 1716. augusztusában Péterváradnál sikerült nagy győzelmet aratni, majd augusztus végén visszafoglalták Belgrádot, októberben Temesvárt.
A magyar emigráció igyekezett kihasználni a lehetőséget, de a török vezetésben a békepártiak voltak fölényben: 1718. júliusában megszületett a pozseraváci béke, amellyel a Porta elveszítette a Temesközt, a Havasalföld egy részét, Bosznia és Szerbia északi részét és Belgrádot.
Az elfoglalt területeket az udvar nem csatolta vissza a magyar közigazgatásba, hanem határőrvidékké nyilvánította őket. (A foglalások alig 20 évvel később, az 1736-39 közti újabb háborúban visszakerültek a török fennhatóság alá.) A Temes-vidékből Temesi Bánság (Bánát) lett, bécsi kormányzattal.
1715-ben határoztak az új közigazgatási- katonai – gazdasági rendszer létrehozásáról is. A felállított „rendszeres” bizottság Csáky Imre érsek vezérlete alatt, Károlyi Sándor, Ráday Pál részvételével igyekezett kidolgozni új koncepcióját. Terveik közt szerepelt a parasztok lefegyverzése, a lakatlan területek benépesítése, külföldi iparosok behívása, kereskedelem fellendítése. Országos pénztárat is igyekeztek létrehozni, ez azonban nem valósult meg.
Helytartótanácsot állítottak fel (rendek által javasolt, király által kinevezett tagokkal). Korszerűsítették a bíróságokat (1722-23-as országgyűlés), felemelték a 7 személyes tábla (legfőbb bíróság) tagjainak számát 15-re, és létrehoztak 4 regionális táblát is. Megalakultak kerületi táblák is, így a bíráskodás 3 fokúvá vált.
Az 1722-23-as országgyűlésen Károly legfőbb törekvése volt, hogy az 1703-ban titkos házi törvényként hozott, majd 1711-ben saját lányai javára módosított és 1713-ban a birodalmi rendekkel elfogadtatott Pragmatica Sanctiót, vagyis a nőági öröklésről szóló törvényt elfogadtassa a magyar rendekkel is. A törvény az öröklést 1918-ig szabályozta. A törvény az öröklés menete mellett kimondta, hogy Magyarország és az örökös tartományok elválaszthatatlanok, kölcsönös védelemmel tartoznak külső támadás esetén, a király pedig köteles megtartani a magyar alkotmányt és a rendi kiváltságokat (1722-23-as országgyűlés).
Az újjászervezett ország fő közigazgatási szervei a kormányszékek voltak, és az uralkodónak tartoztak felelősséggel. A Helytartótanács a nádor vezényletével a megyék irányításával, az adószedéssel, a belügyekkel, törvények betartatásával foglalkozott.
A pénzügyeket a Hofkammernek alárendelt pozsonyi magyar királyi – udvari kamara intézte.
Az országgyűlés kéttáblás maradt. A megyei közigazgatás élén a megyei főispán állt (uralkodó nevezte ki). A megyéken kívül kezelték a szabad királyi városokat és a kiváltságos területeket (Kunság), valamint a hajdúvárosokat. Horvátország autonómiája belügyeibe megmaradt, mint ahogyan Erdélyt sem igyekezett a Habsburg kormányzat szervesen a Birodalomhoz csatolni. Külön erdélyi kancellária működött, és voltak erdélyi országgyűlések is. Ennek ellenére a Habsburg uralkodók a magyar korona jogán viselték az erdélyi fejedelmi címet is, 1765-ig, amikor Mária Terézia nagyfejedelemséggé alakította.
Az 1728-29-es országgyűlésen két különösen fontos kérdés került megvitatásra: a vallás és az adózás ügye. A növekvő terhek mellett sem voltak hajlandók a rendek belemenni a hadiadó emelésébe, így végül nem született érdemi megegyezés az ügyben, Károly több országgyűlést nem is hívott össze.
A vallási kérdést az uralkodó rendeletben, a Carolina Revolutioban rendezte, amely a protestáns egyházakat is a katolikus főesperes hatáskörébe vonja. A rendelet név szerint sorolja fel azokat a városokat, ahol szabad a vallásgyakorlat – artikuláris helyek – emellett pedig a protestánsokat is kötelezik a tized fizetésére.
Károly utolsó külpolitikai vállalkozása az 1736-39 közötti újabb török háború volt. A háború balsikerrel zárult: a tehetségtelen hadvezetés miatt a Temesi Bánság kivételével minden 1718-as új terület, Belgráddal együtt elveszett.
III. Károly 1740-ben halt meg. A Pragmatica Sanctio értelmében a trónt lánya Mária Terézia örökölte. Hiába tett meg azonban Károly mindent, hogy a nőági öröklést nemzetközileg is elfogadtassa, halálakor megjelentek a trónra igényformálók. II. Frigyes porosz király tulajdonképpen csak Sziléziát akarta megszerezni, és ezt 2 (ill. 3) háborúban (1740-42 boroszlói béke, 1744-45 drezdai béke és a 7 éves háború 1756-63 hubertusburgi béke) sikerült is elérnie. Wittelsbach Károly Albert bajor választó azonban a teljes Habsburg örökségre pályázott. Ezért (1740 (’41) – 48) közt kirobbant az osztrák örökösödési háború. Francia szövetségesével Károly Albert betört Csehországba, és 1742-ben VII. Károly néven császárrá koronáztatta magát. Sikere nem volt tartós 1745-ben meghalt, s a drezdai békében már II. Frigyes is ígéretet tett, hogy a császárválasztáson Mária Terézia férjére, Lotharingiai Ferencre adja szavazatát. A háborúnak végül 1748-ban az aacheni béke vetett véget. Frigyesé maradt Szilézia, de Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc megőrizte a trónját.
A háború kezdetén Mária Terézia északon túl volt a vesztes török háborún, s a Birodalom helyzete is ingatagnak tűnt. A szorult helyzetben a királynő mégis Magyarországtól várhatott csupán segítséget. A viharos hangulatban kezdődő pozsonyi országgyűlés résztvevőit végül a királynő magatartása békítette meg, s életüket és vérüket ajánlották Őfelségének. A kompromisszum eredményeként biztosították a nemesi kiváltságokat, és Ausztria védelmet ígért a török ellen is.
A háború a Monarchia kormányzatának korszerűsítését is sürgetővé tette. Létrehozták az (osztrák) állami kancelláriát (1742), létrejött az Általános Kereskedelmi Igazgatóság (1746). 1749-ben az örökös tartományokban és Csehországban közigazgatási reformot is bevezettek. Egyidejűleg az osztrák és cseh kancellária helyét a Direktórium központi szerve vette át.
A kirobbanó újabb porosz konfliktus (1756-63) világháborúvá nőtte ki magát. Az angol francia gyarmati vetélkedés Anglia javára dőlt el, a porosz – osztrák harcokat lezáró hubertusburgi béke pedig végleg Frigyes kezén hagyta Sziléziát.
Ezt követően is folytatódtak a közigazgatási reformok: 1760-ban megalakult a Staatsrat (elvileg nem, gyakorlatilag Magyarország ügyeivel is foglalkozott), 1761-ben pedig újra felállt, (de összevontan) a cseh és osztrák kancellária.
Az ország vonatkozásában, 1754-ben diszkriminatív vámrendszert vezettek be. Az ország elmaradottságát egyre több politikus ismerte fel, így ők egyre jobban sürgették a reformokat. Szóba került a nemesek és papok adózása, a gazdasági fejlesztés és a jobbágyterhek könnyítése érdekében.
A reformok egyelőre a rendek ellenállásán megbuktak. Az udvarban viszont már visszafordíthatatlanul jelen voltak a közigazgatási-gazdasági reformokat sürgetők. 1767-ben született meg Mária Terézia Urbáriuma, amely a jobbágyi terheket, szabályozta államilag.
Szintén uralkodói rendeletként oszlatták fel a jezsuita rendet 1773-ban, majd rendezték az oktatásügyet 1777-ben, a Rátio Educationisszal. A magyar vonatkozású tervezetet Ürményi József dolgozta ki.