A bélhormonok

Az első emésztőváladék, amellyel a felvett tápanyag találkozik, a nyálmirigyek terméke, a nyál.

Mintegy 99 % vízből áll, s 1 %-nyi szervetlen anyagokból és fehérjékből tevődik össze. Legjellegzetesebb fehérjéjüket az amilázt, régebbi nevén ptialint, Leuchs 1831, majd Müalhe 1845-ben fedezte fel.

Ludwig a kutyákban figyelte a nyálmirigy működését, illetve a nyálképződés közben fellépő nyomásviszonyokat. Elsőnek állapította meg, hogy az altatott kutyák nyálmirigyeinek kivezetőcsövében mért nyomás meghaladja az artériás vérnyomást, ami arra utal, hogy a nyálmirigyek nem tekinthetők egyszerűen szűrőberendezésnek, hanem a nyálat aktív munkával készítik.

Barcroft 1914-ben meg is mérte a munka nagyságát, és azt tapasztalta, hogy míg a nyálmirigyek oxigénfogyasztása nyugalomban 0,02 ml/g/min, addig nyálelválasztás közben ez pontosan az ötszörösére fokozódik. Meglepődve tapasztalta még, hogy atropin adása és az ideg egyidejű ingerlése a nyálelválasztást megszünteti, de a fokozott vérátáramlás továbbra is fennmarad.

A francia Bernard volt az első, aki azt tapasztalta, hogy a chorda tympani ideg ingerlésére bőséges nyálelválasztás indul meg, miközben a nyálmirigyeken átfolyó vér mennyisége a többszörösére fokozódik.

Hilton és Lewis mutatta ki a bradikint, ami a nyálmirigyek hatására képződött anyag, s a vérerek kitágítását okozza.

Pavlov az elsők között alkalmazott sebészi módszereket az élettanban, mert azt vallotta, hogy az éber állatokon kapott kísérleti eredmények érdekesebbek és jobban érzékelhetők, mint az altatott állatokon végzett, gyakran beavatkozást igénylő kísérletek. A kutyák nyálmirigyének vizsgálatára kivarrta egy kutya kivezetőcsövét, s a kicsurgó nyálat üvegedénykében összegyűjtötte és így időről időre követhette mind az elválasztott nyál mennyiségét, mind az összetételét. Kísérleteiben bebizonyította, hogy a tápláléknak a szájüregbe jutása azonnal megindítja a nyálelválasztást, de érdekes módon az elválasztott nyál összetétele a táplálék jellegétől és összetételétől függ. Azt is megfigyelte, hogy a táplálék meglátása, szagának érzékelése vagy olyan indifferens ingerek megjelenése, amelyek gyakran megelőzték a táplálék nyújtását, egymagában is megindította a nyálelválasztást.

A gyomor-bélcsatornán lefelé haladó táplálék másodszor a gyomornedvvel találkozik. Proust 1824-ben kimutatta a sósavat, Schwann pedig 1835-ben felfedezte a gyomornedv legjellegzetesebb enzimét, a pepszint. A gyomornedv 0,6 %-os sósavoldatnak felel meg, amelyben a klór legnagyobb része hidrogénhez kötött, míg kisebb hányadát nátrium és kálium közömbösíti. A gyomornedv összetételének megismerésével egy időben írták le a gyomorfal szövettani képét. Megállapították, hogy abban gyakorlatilag háromféle sejt különíthető el, a fedősejtek, a fősejtek és a nyálkasejtek csoportja.

Heidenhain már 1865-ben azt gondolta, hogy a fedősejtek termelik a sósavat, a fősejtek a pepszint, míg a nyálkasejtek a gyomornedvre jellemző nyákot.
A fedősejtek finomabb szerkezetének megismerésekor kiderült, hogy azok henger alakú hámsejtek, amelyeknek belsejében spirálrendszer kezdődik és a mirigyek kivezetőcsövéhez vezet. Ha a kísérleti állatokba indikátorfestéket fecskendeznek be, a mirigysejt sárga marad, annak jeléül, hogy abban még nincs sósav. A bonyolult csőrendszer azonban már vörösíti a festéket, és mire a kivezetőcsőbe kerül a váladék, az már biztosan sósavat tartalmaz. Megállapították, hogy a hámsejt a kloridionokat a vérpályából aktív munkával választja ki, és azt a kivezetőcső felé irányítja. A hidrogén a sejt belsejében képződik és onnan transzportálódik úgyszintén a csövek felé. A vízből leváló hidrogénionok hidroxilionokat hagytak hátra a sejtben. A további felfedezések kimutatták, hogy a gyomor falában nagy mennyiségű szénsavhidráz nevű enzim van, mely a széndioxidot és vizet szénsavvá egyesíti. Az így keletkezett szénsav azonnal szétesik hidrogén- és bikarbonátionokká, a szénsav a gyomor vénás vérébe kerül és eltávolodik, míg a visszamaradó hidrogén hidroxilionokkal vízzé egyesül.
Heidenhain fiziológus a gyomornedv-elválasztás szabályozását oly módon vizsgálta, hogy az állatokat megoperálta és gyomrukat kettéválasztotta. A két egymástól elválasztott gyomor közül az egyikbe került táplálék és haladt a bélrendszer felé, míg a másikban az elválasztott nedv nem keveredik a táplálékkal, hanem tisztán, egy hasfali sipolyon keresztül a külvilágba jutott, s így annak mennyisége és összetétele minden zavaró körülménytől mentes vizsgálhatóvá vált. Műtét közben azonban a különválasztott gyomor idegi összeköttetése megszakadt, és a kisgyomor kontroll nélkül működött tovább. Pavlov észrevette kísérleti hibáját, s a kisgyomor olyan változatát dolgozta ki, amelyben az idegek sértetlenek maradtak és a kisgyomor működése ugyanolyan idegi szabályozás alá került, mint azé a nagygyomoré, amelybe a táplálék került. Így megállapítható lett, hogy a gyomornedv elválasztása nyugalomban szünetel, és csak akkor indul meg, ha a szájüregbe vagy a gyomorba táplálék kerül. Ha a gyomorhoz futó bolygóideget Pavlov előzetesen átmetszette, a nedvelválasztás nem indult meg, jelezve, hogy a szekrécióért a bolygóideg ingerülete felel. A nyelőcsövet átmetszette, s annak mindkét nyílását a nyakra varrta ki. A táplálkozó kutya lenyelt tápláléka ismét a külvilágba került vissza, anélkül, hogy a gyomorral érintkezésbe került volna. A gyomornedv-elválasztás ennek ellenére azonnal megindult. A következő kísérletsorozatba a táplálékot közvetlenül a gyomorba helyezték, de a gyomornedv azonnali elválasztása elmaradt. Ebből az következett, hogy a gyomornedv-elválasztás a táplálék észrevétele, a szagingerek érzékelése indítja meg. Ezt az első mozzanatot nevezte Pavlov kefalikus fázisnak. Az utóbbi kísérletek alapos vizsgálata azonban mutatta, hogy ha a tápláléknak a gyomorba helyezése nem is indított meg azonnal nedvelválasztást, néhány perc elteltével mégiscsak megindult a szekréció, s nem is elhanyagolt mennyiségben. A bolygóideg átvágása ezt a késői nedvelválasztást nem befolyásolta, amiből az következett, hogy itt egész más folyamatok játszódnak le, mint a kefalikus fázis során.

Edkins angol kutató a gyomor nyálkahártyájából kivonatot készített és azt a kutyák vénájába fecskendezte. A nedvelválasztás megindult, még a bolygóideg átvágása után is. Világossá vált, hogy a kefalikus fázis után egy gasztrikus fázisnak nevezett folyamat kezdődik, amelynek során a gyomorba kerülő táplálék a gyomor falából valamilyen anyagot szabadít fel, s ez az anyag a véráram útján ismét visszakerül a gyomorba, s a hámsejteket fokozott nedvelválasztásra készteti. Az ismeretlen anyagot gasztrinnak nevezték el. 1920-ban Popielski a gyomor falából hisztamint állított elő, amely a leghatásosabb sósavelválasztást megindító anyag, de nem azonos a gasztrinnal. Felfedezték még az enterogasztront, ami gátolja a gyomornedv elválasztását.
A hasnyálmiriggyel kapcsolatos kísérleteket René de Graaf már 1677-ben kezdeményezte. 1902-ben Bayliss és Starling kimutatták, hogy a duodenumba fecskendezett sósav akkor is megindítja a hasnyálmirigy kiválasztó működését, ha előzőleg átvágták a bolygóideget. Arra gondoltak, hogy a duodenumban egy hormon szabadul fel, amely a véráramon keresztül a hasnyálmirigyhez kerülve abban fokozott működést indít meg. A felszabadult anyag, a szekretin volt az első hormon, amelyet felfedeztek, és ennek a felfedezésnek kapcsán használták a hormon elnevezést. A szekretint Hammersten kristályosította elsőnek, ő határozta meg a molekulasúlyát, de kimutatta azt is, hogy bár a hormon befecskendezésére a hasnyálmirigy nedvességmennyisége nő, enzimtartalma nem változik. 1943-ban Harper és Raper kimutatta, hogy a nyálkahártya még egy hormont tartalmaz, amely a fokozott enzim elválasztásáért felelős. Az anyagot kristályosan is előállították, és pankreozimnek nevezték el. A hasnyálmirigy enzimein kívül jelen vannak az epe anyagai is, amelyek epesavból, koleszterinből, lecitinből és különböző epefestékekből állnak, s amelyek kisebb mértékben az emésztésben, nagyobb mértékben a felszívódásban játszanak szerepet. Az epehólyag ürülése idegi befolyás alatt áll, de Ivy és Oldberg 1928-ban végzett vizsgálatai alapján kiderült, hogy a duodenum nyálkahártyájának újabb hormonja, a kolecisztokinin is lényeges szerepet játszik.

A bél falában elhelyezkedő mirigysejtek nagyszámú emésztő enzimet termelnek, melyek vagy a bél üregébe ürülnek, vagy pedig a bélhámsejt elhalása és a bél üregébe történő lekötődése után szabadulnak fel. Bélnedvet tisztán először Thiry nyert, aki a vékonybél egy darabját a többi béltől izolálta, egyik végét elvarrta, másik végét pedig a hasfalra helyezte ki. Vella ezt az eljárást oly módon tökéletesítette, hogy az ereivel és idegeivel épségben maradt kacs mindkét végét a hasfalra varrta ki, és így izolált béldarab átmosása után tetszés szerint nyert bélnedvet. A kémiai vizsgálatokból kiderült, hogy a bélnedv számos olyan enzimet tartalmaz, amely az emésztést tökéletesen befejezi. Azt is megállapították, hogy a gyomorral és hasnyálmiriggyel szemben a vékonybél állandóan választ el bélnedvet. A nedvelválasztás a bolygóideg ingerlésének a hatására jelentősen fokozódik. Nasset 1938-ban a bélfalból olyan kivonatot állított elő, amely az érpályába befecskendezve fokozza a bélnedv elválasztását. Ezt az anyagot enterokrininnek nevezte el.
Valamennyi mirigy elválasztó tevékenységét nagy energiabefektetéssel végzi, és az elválasztott enzimek a nagymolekulájú anyagok lépésről lépésre történő lebontását segítik elő. Valamennyire jellemző, hogy működésüket idegi hatások és tápcsatorna falából felszabaduló hormonok végzik.


A biológia oxidáció folyamatai

A sejtek lebontó folyamataiban felszabaduló energia jó része ATP-szintézisre fordítódik. A legfontosabb a szénhidrátok lebontása, mely a sejtekben a biológiai oxidáció folyamatában történik. Sok enzim. A folyamat során a poliszacharidok először glükóz-foszfát építőegységekre bontódnak le. A biológiai oxidáció első szakaszában a glikolízisben a glükóz-foszfát glicerinaldehid-foszfáttá alakul. A következő lépésekben három szénatomos piroszőlősavvá alakul, miközben a foszfát-csoportok leszakadása ATP keletkezését eredményezi. A glikolízis végén a piroszőlősav CO2 leadása közben két szénatomos acetilcsoporttá alakul, melyet a koenzim-A szállít el a citromsavciklus (biol. ox. 2. lépése) színhelyére. Itt a leváló acetilcsoportot felveszi a négy szénatomos oxálecetsav és hat szénatomos citromsavvá alakul. Ez több lépésben két CO2 leadása és nyolc NADH létrehozása során visszaalakul oxálecetsavvá. A biológiai oxidáció befejező szakasza a terminális oxidáció. Ide szállítódik az előző két szakaszban leadott hidrogén. A rendszer első tagja a NADH-ról átvett elektronnal redukálódik. majd a sorban következő elektronfelvevő tagnak átadva azt oxidálódik. Ez mindaddig folytatódik, míg az elektron a végső elektronfelvevő molekulára nem ér. Ebben a rendszerben szállított elektronok lépésenként alacsonyabb energiaszintre kerülnek – ATP szintetizálódik. A végső elektronfelvevő a légzésből származó oxigén, amely a hidrogénionokkal (NADH-ból) vízzé alakul. Otto Warburg – légzési oxigén felhasználása. Szent-Györgyi Albert – biológiai oxidáció – Hans Krebs. Míg a glikolízis során csak 2 mól ATP keletkezik, addig a terminális oxidáció során 36 mól egyetlen mól glükóz oxidációjából. Ez oxigéndús, aerob körülmények között játszódik így le. Ha a környezet nem tartalmaz elég oxigént, akkor anaerob körülmények között zajlik le az anyagcsere-folyamat, ekkor erjedésről beszélünk. Az erjedés első lépései megegyeznek a glikolízis folyamatával a piroszőlősav-szubsztrátig. Innentől több út lehetséges. Az egyikben CO2 lép ki, a végtermék etanol, a másik során tejsav keletkezik. Mivel mindkét termék további oxidálással energiát tudna termelni, az erjedés energetikai szempontból nem gazdaságos: 1 mól glükóz erjedése során 2 mól ATP keletkezik.


A biológiai membránok szerkezete.

A sejtplazma körülhatárolása és a sejt belső tereinek elválasztása a feladatuk. Szerkezetének alapját a lipid molekulák kettős rétege képezi. A befelé forduló szénhidrát láncok hidrofób részt alkotnak, a molekulák poláros részei a víz felé fordulva hidrofil jelleget adnak a lipidrétegnek. Fehérjék is találhatók a membránokban. A lipidek, és a fehérjék is oldalra könnyen elmozdulhatnak a membránban. A sejtplazmát határoló membrán a sejthártya. A sejtplazma belső membrán hálózata az endoplazmatikus membrán rendszert alkotják. A membránon keresztül folyó anyagforgalommal megteremtik a sejt és a külvilág közötti szoros kapcsolatot. Ez transzportfolyamatoknak nevezzük. Ha van energia befektetés, akkor aktív transzport, ha nincs, akkor passzív transzport. A sejtbe bekerülő szilárd szemcsék, vagy folyadék cseppek: endocitózis; ha kiürül a sejtből: exocitózis.


A bioszféra

Környezet és tûrõképesség
Az élõvilág egyedei közösségekbe tömörülnek. A legegyszerûbb felépítésû közösségben azonos fajhoz tartozó egyedek élnek együtt, ezt nevezzük populációnak. A különbözõ fajok populációi nem elszigetelten, hanem összefüggõ közösségben, társulásban élnek. A földrajzi övekre jellemzõ éghajlatot együttesen alakítják ki a Föld felszínére jutó napenergia mennyisége, a sugárzást felfogó felszín sajátosságai és a helyi hatásokat módosító lég- és tengeráramlatok. A társulások az éghajlati övekhez igazodva nagy egységekben szintén övezetes módon helyezkednek el, ez a zonalitás. A társulások zonálisan elhelyezkedõ, egész kontinensekre kiterjedõ nagy egységei a biomok. Az élõvilág szervezõdésének ezt az egész földi életet átfogó, legmagasabb szintjét bioszférának nevezzük. Alexander Humboldt, Vaszilij Dokucsajev. Ezeket az egyre magasabbrendû szervezõdéseket közös néven egyed feletti szervezõdési szinteknek nevezzük.
Az élõlények az élõhelyen élnek. Az élõlények közösségeire az adott élõhelyen ható tényezõk összességét környezetnek nevezzük. A környezeti tényezõk jellemzõ tulajdonsága a folytonos változás. Változhatnak az idõ múlásával. A környezeti tényezõk térbeli változásai jól észlelhetõek – domborzat, földrajzi hely miatt.
Azt, hogy egy adott faj populációja hogyan tud alkalmazkodni a változó környezethez, milyen mértékben reagál a környezet hatásaira, azt a tûrõképesség mutatja meg. Maximum, minimum, optimum. Tág-, szûktûrésûek. Egy vagy több tényezõt tekintve.
A fény mint környezeti tényezõ
A bioszféra számára egyedüli jelentõs energiaforrás a Nap sugárzása, ez pedig különbözõ hullámhosszúságú sugarak formájában éri a Földet. Több mint fele a fénysugárzás, kisebb része hõsugárzás és néhány százaléka ultraibolya sugárzás. A földfelszínre jutó fény közvetlen és szórt fénybõl áll. A közvetlen fényben sok a hosszúhullámú sugárzás, amelynek erõteljes a melegítõ hatása. A szórt fény viszont több energiát tartalmaz, amely kedvezõbb a fotoszintézishez. A fénysugárzás nem egyenletes a bioszférában. Egy adott terület fényviszonyait a közvetlen és a szórt fény aránya, a megvilágítás erõssége és idõtartama jellemzi. Ez földrajzi szélesség szerint változik. Hosszúnappalos növények északról – rozs, búza. Rövidnappalos növények melegebb égtájakról – kukorica, szója. A bioszféra fényviszonyai függõleges irányban is váltakoznak. Tengerben – vörös, sárga, 100 m-ig kék és zöld, 200 m szürkületi derengés, 400 m sötét. A fényviszonyokat befolyásolja a terület feletti felhõsödés, a domborzati viszonyok, a növényzet. Élõlények fénytûrõképessége. Fénykedvelõ, fény-, árnyéktûrõ növények. Állatok.
A hõmérséklet mint környezeti tényezõ
A bioszférában uralkodó hõmérsékleti viszonyok a Nap sugárzásától, illetve a földfelszín és a légkör sajátságaitól függnek. Hõátadás, hõkisugárzás, üvegházhatás. A hõmérsékletet befolyásolja a földrajzi szélesség. A földfelszínen függõleges irányban is hasonlóan változik a hõm.. Domborzati viszonyok módosító hatása. Élõlények hõtûrõképessége: szûk vagy tág. Változó testhõmérsékletû állatok: sivatagi gyíkok, szender (izommunka). Állandó testhõmérsékletû állatok. Testfelszín és testnagyság viszonya – Bergmann szabály.
A levegõ hatása az élõlényekre
A levegõ fizikai tulajdonságai az összetételtõl függnek. (N, O, CO2, H, víz, nemesgázok, szennyezõk). CO2 hatása. A levegõ fizikai tulajdonságai közül legfontosabb hatású a levegõ áramlása, a szél. Párologtatásfokozó, beporzás, fakoronák alakítása, madaraknak energiaforrás is lehet.
A víz hatása az élõlényekre
A bioszférában a víz fontos környezeti tényezõ. Növények vízellátása három folyamattól függ: a víz felvétele, szállítása, leadása. A változó vízállapotú növények vízháztartása nagyban függ a környezettõl. Kiszáradástûrõk. Elsõsorban alacsonyabb rendû fajok: moszat, zuzmó, moha. Az állandó vízállapotú növények szabályozható párologtatása teszi lehetõvé az egyenletes vízháztartást. Fõleg hajtásos növények. Több típus: Vízinövények: lebegõ vagy aljzatba rögzültek, keveset párologtatnak, szárazságtûrésük minimális – átokhínár, békalencse. Mocsári növények: sok vizet vesznek fel, erõsen párologtatnak – több légzõnyílás. Mocsári gólyahír. Közepes vízellátottságú növények fõleg a zárt erdõkben. Viszonylag jól tûrik a szárazságot, de erõteljes párologtatásuk miatt jelentõs vízmennyiségre van szükségük. A szárazságtûrõ növények a sivatagok, füves puszták lakói. Kaktuszok. Föld feletti részeik vastagok, nedvdúsak, vagy kemény, száraz, merev tartásúak. Sok vizet képesek tárolni. Párologtatásuk minimális, lelassult fejlõdés, lassú növekedésûek. A víz az állatok szempontjából is meghatározó, elterjedésük lényeges feltétele. Van szélsõséges példa is.
A talaj
A talaj kialakulása a földkéreg felszíni rétegében történik, az éghajlati tényezõk és az élõlények együttes hatására. Fizikai aprózódás, kémiai mállás, biológiai mállás – humusz. A talaj kémiai tulajdonságait elsõsorban a talajrészecskék határozzák meg 1-500 nanométeres talajkolloidok. A kalciumionnal telített kolloidok a legmegfelelõbbek. Fontos a talaj kémhatása is – CO2, humuszsavak, stb. Kémiai tulajdonság a talaj tápanyagtartalma is. Kimosódás. A talaj fizikai tulajdonságai közül legjelentõsebb a talaj szerkezete – levegõ- és víztartalma ettõl függ. CO2, oxigéntartalom. Talajban élõ állatok.
Az anyagforgalom – A bioszférában az anyag állandó körforgást végez. Szén, nitrogén, víz, foszfor körforgása.
Az energiaáramlás
A bioszférában az élõ és az élettelen alkotók között a közvetlen táplálkozási kapcsolatot csak az autotróf élõlények képesek megvalósítani – többségük fotoszintetizáló zöld növény, termelõ. Fogyasztók. Lebontók. Tápláléklánc. A Napból kiinduló energiaáramlás útja a bioszférában több részre bontható. A napsugárzás elsõsorban fényenergia formájában hat a termelõi szint zöld növényeire, amelybõl 1% hasznosítódik és raktározódik el kémiai energia formájában. A táplálékláncon átáramló energia egy része hõenergiává alakul, amely az élõlények számára már nem hasznosítható és a külvilágba adják le. A bioszférában az anyagforgalom és az energiaáramlás egymással szoros összefüggésben zajlik le, de az energiaszállítás mindig egyirányú folyamat. A bioszférában végbemenõ szerves anyag termelési folyamatokat közös néven biológiai produkciónak nevezzük. A növények által fotoszintetizált szerves anyag elõállítási folyamata az elsõdleges produkció. A heterotróf fogyasztó és lebontó szervezetek szervesanyag-termelõ folyamatai képezik a másodlagos produkciót. A szerves anyag egy része felhasználódik, másik része felhalmozódik.  A termelt szerves anyag tömege mérhetõ, értékét általában területegységre, meghatározott idõre, és szárazanyagra vonatkoztatva adják meg. Egy adott helyen, idõben az ott található élõlények összes tömege a biomassza. A biomassza haladása a táplálkozási láncban hasonló, mint az energiáé. Ökológiai piramisok.


A camera lucida

A biológiában mindig is különleges szerep jutott az illusztrációknak. Sokáig az egyetlen biológiával foglalkozó könyvnek a bestiáriumokat lehetett tekinteni, és ezekben is különlegesen fontosak voltak a kellően lenyűgöző és elborzasztó képek.

A biológia új korszakát jelzik a belga Andreas Vesalius (1514-1564) rajzai. A művészi értékkel is bíró metszetek megjelenésétől számíthatjuk a modern anatómia kezdeteit. Később is a biológia nagyjai, Karl von Linné (1707-1778) , Charles Darwin (1809 -1882), Ernst Haeckel (1834-1908), mindannyian kiváló illusztrátorok is voltak.

A tudományos illusztrációknál azonban nem a művészi érték, hanem az élethűség az elsődleges szempont. A fényképezés felfedezése előtt is kitaláltak számos eszközt, amely ebben tudott segítséget nyújtani. Különlegesen fontossá vált ez a mikrószkópos metszetek lerajzolásánál. Ezen eszközök egyike a camera lucida.

A camera lucida valójában nagyon egyszerű jószág.

A lerajzolandó objektumot szemmagasságba állítjuk és erősen megvilágítjuk, a tárgyról érkező fényt egy kis tükör 90 fokban elforgatja és a szembe vetíti. A kis tűkör azonban csak a pupilla egyik felébe vetíti a tárgy képét, a pupilla másik fele közben az asztalon elhelyezett rajzlapot és a rajzoló kezet látja.
A pupilla két felére vetődő képet az agy egymásra vetíti, ennek köszönhetően a használó egyszerre látja a papírt és a lerajzolandó tárgyat. Nem kell mást tennie, mint kezével követni a papíron a vonalakat és kész is a rajz. A hatás olyan, mintha átlátszó papírra kellene átmásolnia a tárgy képét. Persze a camera lucida használata nem egyszerű mulatság, hosszasan kell fél szemmel bámulni és a fej apró elmozdítása is azt eredményezi, hogy a kép eltűnik a papírról. Ennek ellenére sokan és sokat használták ezt az eszközt.

Azt hihetnénk, hogy a fényképezés feltalálásával be is fellegzett a camera lucidának, de nem így van.
Ma is vannak még olyan területek, ahol sokkal jobban használható, mint a fényképezőgép. Például olyan kövületek lerajzolásánál, ahol a kőzet színe miatt fényképen nem jelennek meg az apró részletek.


A dinoszaurusz-kutatás újdonságai

A dinoszauruszok nem szűnnek meg ámulatba ejteni az embert. Mióta az első Iguanodon csontváza napvilágra került, se szeri se száma a dínókról szóló képeskönyveknek és fantasztikus történeteknek. (Még a Sherlock Holmes regények szerzője, Sir Arthur Conan Doyle is írt a dinoszauruszok uralta Elveszett világról.) Pár éve a Jurassic Park keltette fel az érdeklődést újra a dínók iránt, most pedig egy újabb őshüllős filmet csodálhatunk meg a moziban a Disney stúdió Dínóját.

De nem csak a laikusokat, a tudósokat is folyamatosan foglalkoztatják ezek a különös lények. Néhány éve izgalmas leletek kerültek elő a mongol Góbi-sivatagból, többek között az azóta híressé vált Velociraptor és nemrég akadtak rá Dél-Amerikában egy a Tyrannosaurus rexnél is nagyobb ragadozóra, a Giganotosaurusra. Az újabb és újabb leletek és a régiek tüzetes átvizsgálása legalább annyi új kérdést vet fel, mint ahány korábbit megválaszol. Jelenleg négy fő kérdése van a dinoszauruszok kutatásának: meleg- vagy hidegvérű állatok voltak-e, volt-e náluk fejlett utódgondozás, mely csoportokból származtak és milyen csoportok származtak belőlük valamint az örökzöld téma, miért tűntek el olyan hirtelen, mi okozta kipusztulásukat. Nézzük ezeket sorjában!

Harminc éve csak gúnyos kacajt kapott volna, aki komoly tudományos körökben melegvérű, fürge és okos dinoszauruszokról beszélt. Ma már azonban egyre biztosabbnak tűnik, hogy a buta és lassú, kihalásra rendeltetett dínókról alkotott kép tarthatatlan. Az állatok testfelépítése alapján egyértelmű, hogy a ragadozók folyamatosan voltak képesek gyorsan futni. Sok olyan dinoszauruszt is találtak, melyek olyan hideg éghajlaton éltek, ahol ma nem képesek hidegvérű állatok megélni. Mindezek alapján egyes paleontológusok felvetették a gondolatot, nem lehetséges-e, hogy léteztek melegvérű dinoszauruszok is. A kérdést eldönteni látszott, mikor egy ritka szerencsés leletben vizsgálható volt egy kisebb ragadozó dinoszaurusz szíve, és a vizsgálatok alapján egyértelmű lett, hogy annak felépítése majdnem teljesen megegyezik a ma élő melegvérűek szívének szerkezetével. Még egyértelműbb lett a helyzet, mikor

Kínában olyan kövületek kerültek napvilágra, melyeken jól megfigyelhető volt a testet borító apró tollak dús bevonata. Ilyen hőszigetelő kültakaróra ugyanis csak a testmeleg megőrzése miatt lehet szükség.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy minden dínó melegvérű lett volna, számítások kimutatták, hogy ha a hatalmas (30 tonnás) Apatosaurus melegvérű lett volna, vérkeringésének fenntartásához legalább 800 kilogrammos szívre és 600 Hgmm-es vérnyomásra lett volna szüksége. Mindezek ellenére ma már ezeket az óriásokat sem tartják afféle tunya behemótoknak, akik csak félig vízbe merülve bírják el saját súlyukat. Nyomaikból kiderül, hogy szárazföldi lények voltak és kényelmes sétájuk során is 6,5 km/órás tempóban gyalogoltak, vagyis gyorsabban, mint egy ember.
Az dínók viselkedéséről alkotott képet sokáig a ma élő hüllők viselkedésére alapozták. Ennek alapján lassú és nem túl intelligens lényeknek képzelték őket. Mára már ez az elképzelés is tarthatatlanná vált. A legfontosabb lelet ebből a szempontból egy Maiasaurus telep volt. Ezen a telepen, melyet egy vulkánkitörés pusztított el, több tízezer állat élt együtt.

Öregek, fiatalok és fiókák együtt. A fészkek fedetlenek (sok más dinoszaurusznál is), amiből egyértelmű, hogy a szülők testükkel kellet, hogy védjék a tojásokat az időjárás viszontagságaitól. (A mai hüllők mind elássák tojásaikat.) A fészkekben a tojáshéjak alaposan össze voltak taposva, amiből arra lehet következtetni, hogy a fiókák hosszabb időt töltöttek el ott. Több hónapos fiatalokat is találtak a fészkekben és az utódok súlygyarapodásának sebessége alapján az is feltételezhető, hogy a szülők (a ma élő madarakhoz hasonlóan) táplálták fészeklakó utódaikat. Egyes kutatók az egyedek elhelyezkedése alapján nem tartják lehetetlennek, hogy az utódnevelés a telepen munkamegosztásban, a mai pingvintelepek óvodáihoz hasonló rendszerben folyt. Szintén a csapatokban talált növényevők elhelyezkedésének elemzéséből vált világossá az is, hogy a hordák a mai patásokhoz hasonlóan fejlett csoportot alkottak, melyben a fiatal és gyengébb egyedek a horda közepén, a nagyobb védelmet nyújtó helyen legeltek. A kisebb testű ragadozók kövületeinek vizsgálatából és az általuk hagyott nyomokból az is egyértelmű, hogy nem egy faj falkákban vadászott, a mai farkasokhoz hasonlóan. Ez pedig már komoly kommunikációt és együttműködést feltételez az egyedek között.

Korábban a dínók intelligenciájának mérőszámául az agytérfogat és a testtömeg hányadosát használták. Ma azonban már tudjuk, hogy a nagyobb test mozgatása nem feltétlenül igényel egyenesen arányosan nagyobb agyat, hiszen az izomcsoportok száma nem feltétlenül nő a testméret növekedésével. A megfelelően korrigált számításokkal még az igazi óriások sem tűnnek különlegesen butának. Egyes kisebb ragadozók agytérfogat/testtömeg hányadosa pedig messze magasabb bármely ma élő hüllőénél.

Különös felfedezéseket eredményezett a dínók eredetének kutatása is, ma már elfogadott nézet, hogy a legkorábbi dinoszauruszok két lábon jártak, és a négy lábon járás csak másodlagosan alakult ki. Ez magyarázatot ad arra is, hogyan alakultak ki a ma élő hüllőknél található tolólábak helyett az emlősökéhez hasonlító járólábak.

Szintén sok vita tárgya, hogy a madarak ősei vajon a dinoszauruszok és a mai hüllők szétválása előtt váltak-e el ettől az ágtól, vagy pedig a dinoszauruszokból alakultak-e ki. A korábban már említett tollas dínók felfedezése komoly érv amellett, hogy a dinoszauruszokban a madarak őseit is tisztelhetjük. Természetesen az egyik legizgalmasabb kérdés, sőt az őslénytan egyik legnagyobb rejtélye, hogy miért tűntek el a dinoszauruszok.

Számtalan elmélet próbálta már magyarázni, mi okozhatta kipusztulásukat. A 60-as években elterjedt nézett szerint a túlzott specializáció lett a vesztük. Nem voltak képesek reagálni az éghajlati változásokra. Ma már biztos, hogy ez a változat teljes mértékben ellenkezik a tényekkel. A földtörténeti Középkor végén, a Kréta időszakban is bőven voltak generalista dinoszaurusz fajok, melyeknek jól kellett volna tűrniük a változásokat. Az divatos elméletek között megtalálhatjuk a klimatikus változásokat (amit a kontinensek vándorlása okoz), a fokozott vulkáni tevékenységet és az ezáltal okozott üvegház-hatást, egy közeli szupernóva robbanását és valamilyen dínóspecifikus fertőző betegséget is.

Az újabb elméletek közül azonban egyre szélesebb körben válik elfogadottá Walter Alvarez 1980-ban közreadott tézise, amely egy hatalmas meteoritnak szánja a fő szerepet a dínók kipusztításában. Eszerint mintegy 66 millió évvel ezelőtt egy 10 kilométer átmérőjű meteorit csapódott a mai Yucatán-félsziget helyére. A Mexikói-öböl ennek a meteoritnak a krátere. Nemrég fúrásokat végeztek Floridánál az óceáni kőzetben és ezek eredményei alapján majdnem bizony, hogy az Alvarez-meteorit valóban létezett. Alvarez modellezte, milyen következményekkel járhatott egy ilyen becsapódás. Arra jutott, hogy egyrészt a felforrósodott levegő a kontinens felé sodródott és lángba borította egész Észak-Amerikát, másrészt annyi por került a légkörbe, ami évekre jelentősen csökkentette a Földre jutó napfény mennyiségét. Mindez természetesen drasztikus éghajlati változásokat vont maga után, melyek a dinoszauruszok kihalásához vezettek.

Korábban a úgy vélték a tudósok, hogy a katasztrófáknak nincsen komoly hatásuk az élővilág evolúciójára. Úgy érezték ezzel pont az a Cuviér-féle katasztrófa-elmélet lopakodik be a hátsó ajtón át a biológiába, amit Darwin söpört le a pályáról. Mára azonban már túl sok a bizonyíték arra, hogy tagadni lehetne a katasztrófa tényét.
Bár Alvarez elmélete nagyon tetszetős, mégsem ad tökéletes választ a kérdésre. Egyrészt azért nem, mert dinoszauruszok hanyatlása már évmilliókkal korábban megkezdődött, igaz a Kréta korszak legvégén hirtelen felgyorsult. Másrészt azért mert nem ad magyarázatot arra, miért nem szenvedték meg a katasztrófát éppennyire az emlősök és a hüllők, miért hagyta majdnem érintetlenül a tengeri élővilágot. A jelenleg tartott elképzelés szerint a dinoszauruszok kipusztulása valamilyen más okból már korábban megkezdődött és a meteorit becsapódása volt a kegyelemdöfés.


A DNS megkettőződésének folyamata

A DNS-molekula az élőlények öröklődő tulajdonságainak információhordozója. Az információ nemzedékről nemzedékre történő átadása feltételezi, hogy a DNS-molekuláról pontos másolat készül. Ez biztosítja ugyanis a biológiai információ lényegében változatlan megőrzését az utódnemzedékben. A DNS-molekula másolata a DNS-megkettőződés során jön létre. Sok enzim vesz részt ebben a folyamatban.

1, Fellazító enzimek a szuperhélixet széttekerik a H-kötések mentén.

2, A DNS két szálát szétcsavaró fehérjék távolítják el egymástól, a szabad DNS szálak mintaszálként szolgálnak.

3, A DNS-szintézis nem folyamatos, szakaszos, a teljes utódlánc rövid fragmentumok összekapcsolásával jön létre.

4, A replikáció RNS-szintézissel kezdődik, mert a DNS-polimeráz nem képes csupasz templátláncon megindítani a szintézist.

5, Az RNS-polimerázok felismerik a DNS-en a replikáció kezdőpontjait és ribonukleozid-trifoszfátokból a templátlánccal komplementer rövid indító RNS-t (RNS-primer) szintetizálnak.

6, A DNS-polimeráz az indító RNS-hez köti az első dezoxiribonukleotidot foszfátészterkötéssel, majd a szintézist addig folytatja, amíg a következő indítópontig nem ér, így jönnek létre az Okazaki-fragmentumok.

7, Az új nukleotidláncok szintézise 5′-től 3′ irányba történik (antiparallelitás törvénye).

8, A feleslegessé vált indító RNS-eket ribonukleáz enzim távolítja el, az így keletkezett részeket a DNS-polimeráz tölti ki.

9, Az Okazaki-fragmentumokat a DNS-ligáz köti össze – foszfátészterkötés

10, Az utódmolekulák szétválnak és DNS-giráz segítségével szuperspiralizált formába kerülnek.

A folyamat végén a két újonnan keletkezett DNS-molekula egyik nukleotidszála az eredeti DNS-molekulából való, míg az újonnan képződött ennek kiegészítő másolata – a két DNS-molekula teljesen megegyezik. A szintézis a prokarióta baktériumoknál általában egy ponton, az eukarióta sejtekben akár 5-6000 ponton is megindulhat, így mindössze pár percet vesz igénybe. A DNS-molekula nagyon törékeny, mégis több milliószor is megkettőződhet hiba nélkül, mivel különböző javító mechanizmusok (enzimek) gondoskodnak a DNS információtartalmának megőrzéséről. A leggyakoribb hiba a timindimerek kialakulása. A javító enzim a hibás részletet kihasítja, majd ezt a részt a megfelelő építőegységekből újra szintetizálja.


A DNS molekula, szerkezete, főbb jellemzői

A nukleinsavak akár több ezer nukleotid egységekből kondenzációval felépülő polinukleotidok. A szomszédos nukleotid egységek a pentózmolekulák 5. illetve 3. szénatomja közötti foszfátcsoporton keresztül kapcsolódnak össze. A felépítő pentóztól és a nitrogéntartalmú szerves bázisoktól függően két nagy csoportjuk van: DNS és RNS. A nukleinsavak molekuláiban az egyes nukleotidokat csak a N-tartalmú szerves bázisok különböztetik meg egymástól. Ezért a nukleinsavak szerkezetének elsődleges meghatározója a bázissorrend.

A DNS-molekulát alkotó nukleotidok felépítésében négyféle bázis található: adenin, timin, guanin, citozin. Egy DNS-molekula két egymással szemben levő és ellentétes irányba futó polinukleotid-láncból épül fel, ezeket H-kötések kapcsolják össze (A-T 2, G-C 3 H-kötés) – a hidrogénhidak kialakulását a bázisok szerkezete határozza meg. Minden bázispárban egymással szemben egy nagyobb méretű purinbázis és egy kisebb méretű pirimidinbázis helyezkedik el. Ennek következménye, hogy a két lánc párhuzamos egymással, az egyik lánc bázissorrendje egyértelműen meghatározza a másikét. A polinukleotidszál hossztengelye körül spirális formában feltekeredik – kettős hélixszerkezet. A spirál átmérője 2 nm, egy teljes csavarulat hossza 3,4 nm. A DNS szerkezetét James Watson, Francis Crick, Maurice Wilkins fedezte fel.

A DNS a tulajdonságok nemzedékről nemzedékre való átadásáért felelős. Ezeknek kialakítását a fehérjék aminosavsorrendjének információja határozza meg, amit a DNS tartalmaz.


A DNS örökítő tulajdonságát igazoló kísérletek

Tüdőgyulladást okozó egyik baktérium vastag tokot képez maga körül. A nem kórokozó baktériumnak nincs tokja. A kórokozó baktériumot kísérleti egerekbe oltva az állat 1-2 nap alatt elpusztul. Ha a baktériumot hosszabb ideig magas hőmérsékleten tartják és így oltják be az egereket, akkor az állatok életben maradnak. A nem kórokozó baktériumok nem okoztak semmi változást az egerekben. De ha a hővel elölt kórokozó baktérium és élő nem kórokozó baktériumok keverékével oltották be az állatokat, akkor több is elpusztult. Ezeket megvizsgálva tapasztalták, hogy bennük élő, kórokozó baktériumok voltak. Ez csak úgy lehetséges, hogy a kórokozó baktérium DNS-molekulája, bekerülve az élő, nem kórokozó baktérium sejtjébe átörökítette a tulajdonságait, kórokozóvá tette azt. Tehát a DNS-molekula a kórokozó baktérium felépítésére és működésére vonatkozó biológiai információt átvitte a nem kórokozó baktérium sejtjébe.

A DNS információhordozó tulajdonságát támasztja alá az a jelenség is, hogy a bakteriofágok megfertőzik a baktériumokat. A vírusok közé tartozó bakteriofágok felépítésére a DNS-molekulájuk és az azt körülvevő fehérjeburok a jellemző. Működésük feltétele a baktérium-gazdasejt, amelyben élősködnek. Miután rátapadnak a baktériumok külső falára, DNS-tartalmuk bekerül a baktériumsejtbe, míg a fehérjeburok kívül marad. Olyan vírust állítottak elő, melynek fehérjéje 35-ös kén-, nukleinsava 32-es foszforizotópot tartalmazott, így nyomon lehetett követni jelenlétüket. A baktériumból kiszabaduló új vírusok csak a foszforizotópot tartalmazták – Salvador Luria, Max Delbrück. Alfred Hershey. A bakteriofágok felépítésére vonatkozó összes információt a bakteriofág DNS-molekulája tartalmazza. Ez a DNS bejutva a baktériumsejtbe a bakteriofág fehérjéinek előállítási programját hajtja végre, miközben a baktérium anyagait használja fel. A DNS-molekula tehát az élőlények öröklődő tulajdonságainak információhordozója.


A domináns, recesszív és intermedier öröklésmenetek példákkal

A domináns-recesszív öröklés állatokra vonatkozó egyik példája a fekete-tarka (domináns) és a vörös-tarka (recesszív) szőrszínezetű szarvasmarhák keresztezése. Növényeknél jól ismert példa, a Mendel által is alkalmazott cukorborsó virágjának színe (vörös – domináns, fehér – recesszív). Az ember számos tulajdonságának és néhány betegségtünetének is a domináns-recesszív öröklődésben találták meg az okát. Például albinizmus és az Rh-faktor. Milyen esetben lesz az utód ilyen + ábra.

Egyes esetekben a domináns allél fenotípusos kifejeződése gyengébb a heterozigótákban, mint a homozigótákban. A nem teljes értékű domináns allél jelenléte az öröklésmenetben a két fenotípus köztes formáját, intermedier öröklésmenetet idéz elő. Például csodatölcsér, rövidszarvú marha (vörös – homozigóta domináns, aranyderes – heterozigóta, fehér – homozigóta recesszív). A domináns-recesszív öröklődésnek egy jellegzetes változata a kodominancia jelensége. Emberi ABO vércsoportrendszer. (A – vvt. felszínén Antigén-A, a plazmában Anti-B antitestek, AB – nincs antitest).

Vannak azonban olyan esetek is, amelyekben egyetlen tulajdonság kialakításában egynél több allélpár vesz részt. Ezek valójában nem közvetlenül a géneken, hanem a gének által előállított fehérjéken keresztül hatnak egymásra. Ez utóbbiak ugyanis a sejtek anyagcsere-folyamataiban esetenként kölcsönhatásba léphetnek egymással, és ilyenkor a fenotípusok hasadás viszonyai módosulnak anélkül, hogy a genetikai alaptörvények lényegét megszegnék. Ilyen például a házityúkok tarajformája. Rózsatarajú (R-bb) és borsótarajú (rrB-) egyedeket keresztezve az F1 nemzedékben új fenotípusú, diótarajú (R-B-) egyedek jelennek meg. Az F2 nemzedékben 9:3:3:1 lesz az arány, de két teljesen új fenotípus, a kétszeresen domináns diótaraj (RRBB) és a kétszeresen recesszív egyszerű taraj (rrbb) jelent meg az utódok között. Az új fenotípusok a kétféle gén által előállított fehérjék kölcsönhatásainak eredményeként alakulnak ki az egyedfejlődés során.

Van azonban olyan eset is, mikor egynél több tulajdonság kialakítását egyetlen allélpár végzi. Például a kerti borsó egyik génje, mely a virág és a maghéj színét is meghatározza. Lényegében ez a gén az antocián előállítását szabályozza, amely mindkét helyen előfordul. A virágban bordó, a maghéjban ahol más színanyagokkal is keveredik, szürkésbarna színt hoz létre. De ilyen a sarlósejtes vérszegénység is. A hemoglobin előállításért felelős allélpár megváltozása kihat a hemoglobin szerkezetére. Ez egy sor fenotípusos változást idéz elő: vvs. alakja sarlószerű – rendszeresen összecsapódva vérrögök – ezek eltávolítása – vérszegénység; ezek kevésbé képesek oxigént szállítani – rövid életkor.


A fehérjék – felépítés, típusok, biológiai jelentőség

Alapvető fontosságúak az élővilágban – biokémiai folyamatok katalizálása, molekulák szállítása. A hozzá szükséges nitrogént mi hogyan veszi fel – N-kötő bakt., növény, állat. Felépítő egységei az aminosavak, de kialakításukban csak húszféle aminosav vesz részt. Aminosav felépítése: csak alfa-aminosavak (amino-, karboxilcsoport), az oldallánc különbözik (apoláris oldallánc: glicin, alanin; poláris, de semleges: szerin, treonin; gyengén savas vagy bázikus; erősen savas vagy bázikus: aszparaginsav; aromás triptofán, fenilalanin). Némelyiket esszenciális aminosavnak nevezzük: táplálékunknak tartalmaznia kell, mert szervezetünk nem képes előállítani (pld. fenilalanin). Két aminosav peptidkötéssel kapcsolódhat össze, vízkilépés közben – dipeptid, polipeptidlánc (akár több száz egységből is) – így hidrolizálhatók. A fehérjék sokféle feladatuknak megfelelően változatos felépítésűek (juh 9. aminosav glicin, szarvasmarha inzulinjában a 9. szerin).

Az aminosavak sorrendjének (fehérjemolekula elsődleges szerkezete) döntő hatása van a molekula felépítésére, így tulajdonságaira is. Az aminosavak kapcsolódási sorrendjét a fehérjemolekula elsődleges szerkezetének nevezzük. Frederick Sanger – inzulin aminosavszekvenciája, Linus Pauling – röntgendiffrakció.

A fehérjemolekulák térbeli elhelyezkedésére kétféle szerkezeti egység jellemző. Az egyik az alfa-hélix-szerkezet, amelyben a peptidlánc egy csavarmenet vonulatát követi. Ezt rögzítik a kialakuló H-kötések is. A másik a béta-lemez-szerkezet, amelyben a láncszakaszok fekszenek egymás mellett, a szálakat pedig H-kötések kapcsolják össze – így végeredményben egy hajtogatott lemezhez hasonlítanak. A fehérjék másodlagos szerkezetét a polipeptidlánc alfa-hélix és béta-lemez-módon való hajtogatódása hozza létre.

A fehérjét alkotó lánc teljes térbeli elrendeződése jelenti a fehérjék harmadlagos szerkezetét. Ennek során a molekula tömör szerkezetté illeszkedik össze – gyenge van der Waals kötések. A poláros részek kifelé, az apoláros részek befelé helyezkednek el. Ez tartalmazza a nem fehérje jellegű csoportokat is (cisztein – kéntartalom).

Azonban a fehérjék egy része nem marad meg egyetlen láncból álló egységnek, hanem több egységből álló óriásmolekulát alakít ki. Ennek a térbeli elrendeződését nevezzük a fehérjék negyedleges szerkezetének (pld. hemoglobin négy egysége, enzimkomplexek).

A fehérjék igen érzékenyek a külső hatásokra. A fehérjék denaturációja (irreverzibilis kicsapása) során a térszerkezetet rögzítő kémiai kötések egy része felbomlik, a polipeptidlánc legombolyodik, s a fehérjék elvesztik biológiai sajátságaikat: hő, nehézfémsók, savak, stb. hatására. Reverzibilis kicsapás: könnyűfém-, ammóniumsókkal – ilyenkor csak a vízburkot vonjuk el ideiglenesen.

A fehérjéket összetételük alapján két nagy csoportra osztjuk. Az olyan fehérjéket, amelyek teljes hidrolízise során csak aminosavak keletkeznek egyszerű fehérjéknek nevezzük – proteinek (albumin). Amelyek nem fehérje természetű csoportot is tartalmaznak, azok az összetett fehérjék – proteidek (tejben a kazein – foszforsav, hemoglobin – vas).

Szerepük: Enzimek az élő szervezetek kémiai folyamataiban. Transzportfehérjék – hemoglobin. Védőfehérjék – immunglobulinok, fibrinogén. Hormonok – növekedési hormon, inzulin. Szerkezeti vagy struktúrfehérjék – sejtmembrán alkotói, kollagén, keratin. Tartalékfehérjék – kazein (tojásban, szójában). Toxinok – baktériumokban, kígyók mérgében. Kromoszómák felépítésében a hisztonok.


A fehérjeszintézis mechanizmusa. A genetikai kód

A nukleinsavak információt hordozó és információt átadó képessége a sejtek fehérjeszintézisében nyilvánul meg. Az információ a fehérjék felépítésére vonatkozik. A fehérjék aminosavsorrendjét végső soron a DNS határozza meg. A DNS-ben tárolt információ bázishármasok formájában jut el a polipeptidlánccá összeálló aminosavakig. A bázishármasok átírását és elszállítását RNS-molekulák végzik.

Transzkripció (átírás): Az információ átírása során a DNS bizonyos szakaszairól mRNS-molekulák képződnek. A DNS-lánc széttekerése, egyik lemásolása, ez az aktív szál. Az RNS-polimeráz delta-faktora felismeri a DNS-en azt a szakaszt, amely adenin-timin-párban gazdag – lánckezdés (iniciáció). Itt erős kötődés jön létre az enzim és a DNS között. A lánckezdés utolsó lépését az első nukleozid-trifoszfát megkötése jelenti, eztán a delta-faktor leválik a magenzimről, amely a láncnövekedést (elongáció) irányítja. A szintézis leállítása a guanin-citozin párban gazdag (nehezen szétcsavarható) szakasznál egy speciális fehérje a ró-faktor hatására következik be. Az mRNS és az RNS-polimeráz leválik a templátról és DNS spirál szerkezete helyreáll. Ez a teljes mRNS-molekula felépüléséig tart. Így az mRNS a fehérjeszintézis helyére tudja vinni a DNS-ről átírt információt. A fehérjeszintézishez szükséges aminosavak (aktivált állapotban) felvételét és szállítását a tRNS-molekulák végzik, de előtte az aminosavak (mindegyiknek más tRNS) aktivált állapotba kerülnek (ATP, enzimek).

Transzláció (fordítás): Az aminosavak összekapcsolása polipeptidlánccá a riboszómákon (fehérje+rRNS) történik. Itt egy kisebb és egy nagyobb rész különböztethető meg rajtuk, amelyek alkalmasak egyidejűleg egy mRNS- és egy fehérjemolekula átmeneti megkötésére. A riboszóma felületén találkozik egymással a fehérje aminosav-sorrendjének információját hozó mRNS, és a magukat az aminosavakat hozó tRNS-molekulák. A riboszóma végighalad az mRNS-en, miközben leolvassa a bázishármasok formájában hozott információkat – megértése következtében mindig a megfelelő bázishármassal rendelkező tRNS kerül a riboszómára. Ott átmenetileg összekapcsolódik az mRNS-sel és átadja a növekvő polinukleotidláncnak az általa szállított aminosavat (peptidkötés), majd leszakad az mRNS-ről és a riboszómáról.

A lánckezdést mindig a metionin indítja. Hozzá kapcsolódnak az aminosavak, mindaddig, míg kialakul a teljes fehérjére jellemző aminosav-sorrend. A fehérjeszintézis végét jelzi a STOP kód. A folyamat befejező lépése a kezdő metionin lehasítása a polipeptidlánc elejéről. Marshall Nirenberg, Har Gobind Khorana.

Az elkészült fehérje-molekula az endoplazmatikus retikulum belsejébe kerül, ahol érési folyamatokon megy keresztül.

A DNS bázissorendje és a fehérjék aminosav-sorrendje között szoros, de nem közvetlen kapcsolat van. A DNS-ben az információ kód formájában található – ennek a kódnak a jelei a bázishármasok, amelyek egy-egy aminosavat fejeznek ki. 64-féle bázishármas jöhet létre (20 aminosavra) – egy aminosavat több bázishármas is kódolhat. Egy indító és három láncvégződést záró bázishármas is van közöttük.

Az aminosav-kódszótár jellemzői: univerzális az élővilágban, leolvasása 5′-3′, átfedés-, kihagyásmentes, degenerált: egy aminosavat több kód is meghatároz, ugyanazon aminosav kódjai többnyire csak a 3. bázisban különböznek (lötyögő bázis).


A fény, mint környezeti tényező

A bioszféra számára egyedüli energiaforrás a Nap sugárzása, amely különböző hullámhosszúságú sugarak formájában éri el a Földet.

Ennek fele fénysugárzás, és kisebb része pedig hősugárzás. A földfelszínre jutó fény közvetlen fényből és visszavert szórt fényből áll. A közvetlen fényben sok a hosszúhullámú sugárzás, amelynek erőteljes a melegítő hatása. A szórt fény viszont több olyan energiát tartalmaz, amely a fotoszintézisre kedvezőbb hatású. Egy adott terület fényviszonyait a közvetlen és a szórt fény aránya, a megvilágítás erőssége és a megvilágítás időtartama jellemzi. Ez változik A földrajzi szélesség szerint. Az egyenlítő vidékén merőlegesen érik a felszínt, a sarkvidékek körül kis hajlásszögben. A földrajzi szélesség szerint változik a nappalok és az éjjelek hosszúsága is.

A bioszféra fényviszonyai a földfelszínen függőleges irányban is változhatnak. A 2000 méternél magasabb hegységekben a vékonyabb levegőréteg a napsugarak 75%-át átengedi. Ez az élővilág szempontjából a maximum körüli határértéket jelenti. A tengerszinten ez az érték 50%-ra csökken és a tengerek mélye felé haladva néhány száz méter után az összes fénysugár elnyelődik. A fényviszonyok azonos földrajzi területen is többfélék lehetnek. Ennek oka a terület felhősödési mértéke, a domborzati viszonyok és a területet borító növényzet mennyisége.

Az élőlények fénytűrőképessége alapvetően különböző az autotróf és a heterotróf szervezetek esetében. A fotoszintetizáló növények számára a fény alapvető energiaforrás. A fénykedvelő növényeknek sok napfény szükséges. A fény- és árnyéktűrő növényeknek a virágzáshoz szükséges. Az árnyéktűrő növényeknek káros a teljes megvilágítás. A heterotróf gombák nem igénylik a fényt. Az állatokra a fény hatása viselkedésükben és elterjedésükben nyilvánul meg. Megkülönböztetünk nappal, szürkületkör és éjjel aktív állatokat. Vannak viszont olyan állatok melyek egész életüket a sötétségben élik le.


A földtörténeti középkor evolúciós szakaszai

A földtörténeti középkor kezdetén a triász időszakában, mintegy 100 millió év alatt az óceán kettéválasztotta a Pangeát: északi Laurázsia, déli Gondwána. Az éghajlat kiegyenlítettebb, növényzet a permihez hasonló. A harasztokat fokozatosan háttérbe szorították a nyitvatermők, az ősfák kipusztultak, helyükön páfrányfenyők és ősi fenyőtípusok terjedtek el. A tengerekben tömegesen terjedtek el a mészvázas zöldmoszatok, a puhatestűek (kagylófajok, fejlábúak közé tartozó ammoniták – szintjelző állatok). A szárazföld legjellegzetesebb gerincesei a hüllők – a triászban jelent meg a dinoszauruszok sokféle alakja. A triász végén a hüllők egyik csoportjából alakultak ki a kistermetű első emlősök, de csak később terjedtek el.

A jura idejében a két kontinens tovább távolodott, a Gondwána feldarabolódása is megindult. Az éghajlat kiegyenlített, óceáni jellegű – egységesen gazdag növénytakaró. Számos nyitvatermő virágkorát élte: szágópálmák vagy páfrányfenyők, de az uralkodó fafajok a fenyők voltak. A tengerekben továbbra is az ammoniták a szintjelzők. Ekkor jelentek meg a ma élő csontoshalak első ősei. Néhány őshüllő mint az ichtyosaurus a tengeri élőhelyekhez is adaptálódott. A szárazföldön a vízi élőhelyek kivételével mindenhová eljutottak a dinoszauruszok. Méretük ekkor maximálódott (20-30 m is lehetett). A jura végén jelent meg az ősmadár – még sok hüllőbélyeg, de van szárny és tollak.

A kréta időszakában É-Amerika elszakadt Európától, D-Amerika pedig Afrikától. Majd az afrikai kontinens ütközése Európa és Ázsia déli részeivel létrehozta korunk legnagyobb hegységeit (Alpok, Kárpátok, Kaukázus, Himalája). A kréta időszak végétől fokozatosan kialakult a kontinensek mai elrendeződése. Folyton változott a szárazföldek és a vizek helyzete és aránya, ami hatással volt az éghajlatra –> az élővilág evolúciójára. Az élőlények gyakran kényszerültek gyors alkalmazkodásra – erőteljes szelekció – új fajok. A nyitvatermőket sok helyütt a zárvatermők kiszorítják. Az egyre változatosabbá váló zárvatermők között párhuzamosan fejlődnek ki az egyszikű és kétszikű fajok. A zárvatermők törzsfejlődését időben megelőzte a rovarok törzsfejlődésének kezdete, ami a karbonkorban már nagyfokú elterjedésükhöz vezetett. Így a zárvatermő virágok beporzását a krétában már sokféle bogár, hártyásszárnyú végezte. A kréta első szakaszában még az élőhelyek nagy többségét a hüllők birtokolják. Megjelentek a nagytermetű ragadozók is közöttük. A korszak második felére kialakultak az új típusú madarak – már nincs foguk, hanem csőrük van. Az emlősök gyarapodni kezdtek, amelyek ökológiai szempontból megfeleltek a mai apró rágcsálóknak. A kréta végére nagyarányú kihalás tizedelte meg az élővilágot. Az ősi növényzet nagy része, sok tengeri puhatestűfaj (köztük az ammoniták), az őshüllők véglegesen kipusztultak. Ez lehetőséget kínált a zárvatermőknek, madaraknak, emlősöknek az evolúciós kibontakozáshoz. A korszak elnevezése: (kambrium, ordovicium, szilur, devon, karbon, perm) triász – a földtört. középkor legalsó rétege, németországi lelőhelyein, hármas tagolásban található, jura – Jura-hegység.


A földtörténeti őskor evolúciós folyamatai – az élő anyag és az első élő rendszerek kialakulása

15 milliárd éve ősrobbanás. A Föld kb. 4 milliárd éves. Kb. 100 km vastag lemezek borítják a felszínt, ezek állandóan mozognak. Ezt a kort elsősorban a földfelszín és a légkör kialakulása irányította. őslégkör: vízgőz, NH3, N, CO2 és szénhidrogénekből álló redukáló. Az őslégkör kialakulása közben a forró földfelszín annyira lehűlt, hogy a víz csapadék formában kivált – ősóceánok. Ez CO2-t, kőzetekből ásványi sókat oldhatott ki. Az egyszerű szerves anyagok keletkezéséhez az energiát valószínűleg a Nap ibolyántúli sugárzása, a gyakori villámlások és a vulkáni tevékenységek biztosították. Stanley Miller – H, N, NH3, CH4, elektromos kisülések – aminosavak keletkeztek. A. Oparin – az élet megjelenéséről alkotott elmélet. Kialakultak az első élő rendszerek, amelyek már reprodukcióra és primitív anyagcserére is képesek lehettek. A fehérjék és a nukleinsavak megjelenése döntő volt. Az ősi élő rendszerek az energiát, kiindulási vegyületeket az ősóceánból vették fel, majd ennek kifogyásával kb. 3,5 milliárd éve meg kellett, hogy jelenjenek az autotróf anyagcserét folytató rendszereknek is. Valószínűleg ezekből kb. 3 milliárd éve kialakultak a prokarióták. ősi baktériumok és kékmoszatok – van már kőzetminta. A kékmoszatok fotoszintézisével megjelent a légkörben az oxigén – kialakulhatott az ózonréteg – kiterjedtek az élővilág elterjedésének határai – prokarióták adaptív szétterjedése az ősóceánban. Így nagy fokú változatosságra tettek szert. Nagyobb alkalmazkodó készség csak egy új szerveződési forma megjelenésével jöhetett létre – ez az eukarióta sejt kialakulásakor történt – egyesítette magában a különböző prokarióták evolúciós előnyeit. A valódi sejtmag sokkal jobb genetikai változékonysághoz szolgált alapul. Sorozatos endoszimbiózis elmélete. Mitokondrium – légzés fontos határkő volt a biológiai evolúcióban, mert a jelentős energiatöbblet segítette elő a többsejtű eukarióták kialakulását kb. 1 milliárd éve – váz nélküli leletanyagok. Az őskor végére megjelentek a többsejtű zöldmoszatok, csalánozók, gyűrűsférgek, ízeltlábúak és a tüskésbőrűek szilárd váz nélküli elődei. Ezek az állatok mind kihaltak, tehát nem közvetlen ősei a későbbi gerinctelen fajoknak.


A földtörténeti újkor evolúciós folyamatai

A földtörténeti újkor kezdetén, a harmadkor elején Ausztrália levált az Antarktiszról, az északi félteke szétvált É-Amerikára és Eurázsiára. A Gondwána is széthullott. Dél-Amerika összekapcsolódott É-Amerikával, India Eurázsiának ütközött  és így a harmadkor végére a kontinensek jelenlegi elrendeződése kialakult. Éghajlatára először a meleg, trópusi jelleg, a korszak második felétől egy lassú lehűlés volt jellemző. A növényzetre a ma élő nyitvatermők, sokféle zárvatermő elterjedése jellemző. Trópusi területeken pálmák, szubtrópuson babér- és keménylombú erdők. Mammutfenyők, mocsárciprusok. E korból származnak a hazai barnakőszéntelepek. Mérsékelt erdők – tölgy- nyírfajokkal. Az állatvilágra az emlősök példátlan fejlődése jellemző, kialakultak a ma élő gerincesek ősei. Még a kréta korszak közepén kialakultak a méhlepényes és az erszényes emlősök is. Az erszényesek őshazája a déli féltekén lehetett. A szétdarabolódás után Ausztráliában terjedhettek szét adaptív, az elszigetelődés miatt, mivel máshonnan kiszorították őket a méhlepényesek. A harmadkor első felére már a méhlepényesek fő rendjei is elkülönültek egymástól: rovarevők, rágcsálók, ragadozó, cetek, patások, főemlősök rendjei.

A negyedkor a földtörténet legrövidebb időszaka, közel 3 millió éve tart. A korszak kezdetén az erőteljes lehűlés eljegesedést váltott ki. A sarkokon kialakult összefüggő jégtakaró többször is lehúzódott – átlag százezer éves időtartammal. Ma éppen felmelegedő szakaszban élünk. A gyors klímaváltozásokat a harmadkori melegebb éghajlatot igénylő fajok többsége kipusztult. A fennmaradó fajok alkalmazkodása, vándorlása, keveredése új fajok számára nyitotta meg az utat. Megjelent a leghibbantabb, leggonoszabb állat az ember is.


A fotoszintézis mechanizmusa, biológiai jelentősége

A legalapvetőbb felépítő folyamat a fotoszintézis. E során a zöld növények megkötik és átalakítják a Nap fényenergiáját kémiai energiává. Ehhez a 400-800 nm hullámhosszúságú fény alkalmas. A fényenergia megkötésére a reagáló anyagokon és az enzimeken kívül szükség van pigmentekre (szerves, színes vegyületek), amelyek konjugált kettős kötéseket tartalmaznak – könnyen elmozduló elektronokat tartalmaznak, ezek képesek arra, hogy a beérkező fény energiáját átvegyék, gerjesztett állapotba kerüljenek. Ez csak rövid ideig tart, ha energiáját nem tudja továbbadni, akkor nem történik semmi. Ha igen, akkor a fényt megkötő molekula az elektronleadással oxidálódik, a felvevő pedig redukálódik. A fényenergia ilyen módon való megkötése tehát a fényelnyelő pigmentek kémiai szerkezetére vezethető vissza. A klorofill típusú vegyületek (vörös és kék színtartományban) molekuláiban egy magnéziumatomot négy pirolgyűrű vesz körül, oldalláncok. A magasabb rendű növényekben az a-klorofill (-CH3) és a b-klorofill (-CHO) is előfordul. Karotinoid típusú vegyületekben (kék színtartomány) szintén megvan a konjugált kettős kötés rendszer. Antocián – vörös káposzta, nem fotoszintetizáló pigment. Fikoeritrin – mélyvízi vörösmoszatokban, a kék fényt hasznosítja. Mivel a zöld fényt egyik pigment sem tudja hasznosítani, visszaverődik – zöldnek látjuk a növényeket. Az egymástól eltérő működésű pigmentek nagyobb egységekbe, kétféle pigmentrendszerekbe csoportosulnak. Az 1. pigmentrendszer: karotin, a-, b-klorofill; Max. fényelnyelés 700nm-nél. Viszont a 2. pigmentrendszer: xantofill, a-, b-klorofill; max. fényelnyelés 680 nm-nél. Mindkettőnek a fénygyűjtő része a beérkező foton energiáját a reakcióközpont felé irányítja (tömeg 1 %-a, a-klorofill alkotja). A fotoszintézisben a fényenergia átalakítása során az 1. pigmentrendszer központi a-klorofill-molekulája gerjesztett állapotba kerül, lead egy elektront. Ezt felveszi az elektronszállító rendszer (pld. citokrómok) egy tagja és a végső elektronfelvevőhöz, a NADP-molekulához szállítja – NADPH-vá redukálódik. A kilépett elektron a 2. pigmentrendszer által leadott elektronból pótlódik, ami ezzel egy alacsonyabb energiaszintre kerül – ATP-szintézis. A 2. pigmentrendszer elektronja a víz fotolíziséből pótlódik. A reakció során a víz felhasad és hidrogénion formájában protont ad át a NADP redukálásához, illetve mint végső elektronleadó a 2. pigmentrendszer felé ad le elektront. Így a vízmolekula oxidálódik, miközben molekuláris oxigén is felszabadul. Végtermékek: NADPH, ATP, oxigén. Hevesy György – radioaktív izotópos nyomjelzés. Melvin Calvin – fotoszintézis tanulmányozása, CO2 megkötése zöldmoszatoknál.

A fotoszintetizáló élőlények egy redukciós ciklus enzimreakciói során végzik a légköri CO2 megkötését és beépítését. A körfolyamat első szubsztrátja egy pentózdifoszfát, ez veszi fel közvetlenül a CO2-t. Átmeneti hatszénatomos molekula keletkezik, majd rövid időn belül két glicerinsav-foszfát, ekkor kapcsolódnak be a NADPH-molekulák és ATP felhasználásával glicerinaldehid-foszfáttá redukálják. Innen két út lehetséges. Az egyik során pentóz-foszfáttá, majd pentózdifoszfáttá alakul a glicerinaldehid-foszfát-molekula és kezdődhet a folyamat előlről. A másik lehetőség az, hogy hat szénatomos glükóz-foszfát keletkezik, amely a glükóz, keményítő, cellulóz kiindulási anyaga. Ehhez szükséges energiát az ATP- és NADPH-molekulák szolgáltatják. Az első szakasszal szemben ezek a reakciók sötétben is lejátszódnak.


A gerincvelő és az agytörzs felépítése

Az ember központi idegrendszere gerincvelőből és agyvelőből áll. A gerincvelő szürkeállományának tömegét elsősorban a neuronok sejttestjei alkotják. Az elülső szarvban főleg a mozgató neuronokat találjuk, amelyek innen lépnek ki a végrehajtó szerv felé. A hátulsó szarv neuronjai interneuronok, amelyek a test felől belépő érzőrosthoz kapcsolódnak. A fehérjeállomány idegrostokból áll, ezekből épülnek fel az agy felé tartó felszálló idegpályák és az agy felől érkező leszálló idegpályák. Az agyvelő részei közül az agytörzs mintegy folytatása a gerincvelőnek, legalsó része a nyúltvelő, amelyet a híd, majd a középagy területe követ. A gerincvelőtől eltérően az agytörzsben az elkülönült szürke- és fehérjeállomány helyett idegrostkötegekkel elválasztott neuroncsoportok találhatók.


A petefészek működése

A női nemi működés során a petesejtek termelése, valamint a női nemi hormonok képződése a petefészek páros szervében történik. A petefészek őssejtjeiből képződnek a petesetkezdemények. Kialakulásuk azonban nem az ivaréréssel kezdőnek, és nem folyamatos, mint a hímivarsejteké. A petefészekben ugyanis még a magzati élet első hónapjaiban az összes petesejtkezdemény kialakul. Sőt, ezen diploid sejtek meózisa is megindul, de ez csak egy rövid kezdeti szakaszra korlátozódik, majd a folyamat egészen az ivarérettségig szünetel. Csak a serdülőkorral kezdődően indul el átlag 28 naponként egy-egy petesejt meózisának befejezése. Ennek során a keletkező haploid ivarsejtekből csak egyetlen megtermékenyíthető petesejt alakul ki, a másik három elsorvad. A még magzatkorban megkezdett meózis első osztódása a tüszőrepedés idejére fejeződik be, míg a második osztódás csak megtermékenyítéskor, a behatoló spermium ingerére játszódik le.


A sejtmag felépítése.

Az eukarióta élőlények jellemző sejtalkotója a sejtmag. Gömb vagy lencse alakú. Általában egy sejtmag, de vannak kettő, illetve több magú sejtek is. A sejtmagot a maghártya választja el a sejtplazmától. A maghártya 2 membrán rétegből áll. A sejtmag többféle makromolekulát tartalmaz, ezek közül a DNS molekulák és a hozzájuk kapcsolódó fehérjék alkotják a kromatin állományt. Ez a sejtosztódás során tömör testekké áll össze. Ez a sejtosztódás során tömör testekké áll össze ez a kromoszóma. A pórusokon történik a fehérjék és nuklein savak anyagforgalma. A magvacskában szintetizálódnak az RNS molekulák.


A szív felépítése, működése?

Több rétegű szívfal határolja a szívüreg rendszerét, pitvarait és kamráit. Ezeket egymástól a szívbillentyűk választják el, egyben biztosítják a vér egyirányú áramlását is. A szívműködés alapja a ritmusos összehúzódás és elernyedés. A jobb pitvarból a jobb kamrába áramló vér a tüdő vérkörébe kerül. Onnan oxigénnel feldúsítva visszakerül a bal pitvaron keresztül a bal kamrába. A bal kamra összehúzódásával a vér kilökődik a test nagy vérköre felé.


Az állatok egyedfejlődése

Az állatok egyedfejlődése a megtermékenyítéssel kezdődik. A diploid zigóta sorozatos osztódása a barázdálódás, amely az állatok embrionális egyedfejlődésének első szakasza. A barázdálódás során alakul ki a szedercsíra, majd a hólyagcsíra állapot, amelyben már elindul a csíralemezek fejlődése. A három csíralemezből felépülő bélcsíra állapotban megjelenik az ősbélüreg és a szájnyílás. Ez utóbbi eredeti helyén maradva jellemző az ősszájú állatokra. Míg átalakulva és új helyre kerülve az újszájú állatok fejlődésére jellemző.

A bélcsíra kialakulását a gerinces állatokban a velőcső kialakulása követi, amely a központi idegrendszer fejlődését jelenti, amely a központi idegrendszer fejlődését jelenti. A bélcsíra külső, középső és belső csíralemezeinek további átalakulása már a szervek kifejlődésének folyamatát jelzi.

Az embrionális fejlődés befejeztével a fiatal állat kibújik a petehéjból, vagy születéssel elhagyja az anyaállat testét. Az egyedfejlődés posztembrionális szakaszában, ha a fejlődési változások folyamatosan követik egymást a kifejlett felnőtt egyed megjelenéséig, akkor közvetlen fejlődésről beszélünk. Számos állatnál azonban ez a változás különböző felépítésű lárvaalakon keresztül megy végbe, ez az átalakulással történő posztembrionális egyedfejlődés.


Az ember alsó légútjai, légzőmozgása?

A légcső a gégéhez csatlakozik, porcos, rugalmas falú cső. Alsó vége két főhörgőre ágazik, ezek a tüdő jobb és bal felébe vezetnek. Tüdő: szivacsos szerkezetű, a mellkas üregében van. Mikroszkopikus képe mirigyes. Itt vannak a főhörgők, ezek hörgőcskéket hoznak létre, melyek léghólyagocskákban végződnek. Ezek falát sűrű hajszálér hálózat fonja, be itt megy végbe a gázcsere.


Az ember felső légútjai.

Orr nyálkahártya: dúsan erezett, párával dúsítja és melegíti a beszívott levegőt. Kettős szűrőrendszer: szőrzet, csillós hámsejtek. Garaton keresztül a gége felé. A porcos vázak, alkotta gégében a két hangszalag közötti nyitott hangrésen keresztül áramlik a levegő a légcsőbe. Hangadáskor a kilélegzett levegő rezgésbe hozza az összébb záruló hangszalagokat, és ennek következtében a felettük lévő légoszlopban hanghullámok keletkeznek. Ebből alakul ki a száj közreműködésével a tagolt emberi beszéd.


Az ember immunrendszerének alapvető működési elve?

A saját és az idegen makromolekulákat megkülönböztető kémiai jelek felismerése, majd ennek alapján az immunagének hatástalanítása. Ezeket a limfocita típusú fehérvérsejtek végzik. A limfociták a csontvelő őssejtjeiből származnak. A csecsemőmirigyben képződő limfociták a sejtes immunagéneket észlelik, így pl.: a vírus és baktériumfertőzések váltanak ki belőlük immunválaszt. Ezután a limfociták a vérrel a nyirokcsomókba kerülnek, és ott átalakulnak speciális immunválaszra alkalmas sejtekké. Felépítésében fontos: csontvelő, nyirokszervek, nyirokerek, nyirokcsomók, csecsemőmirigy, tápcsatorna nyirokképződményei és a lép. Működésének két típusa: a sejthez illetve az ellenanyaghoz kötődő immunválasz. Sejthez kötődő: általában baktérium, vírusfertőzés váltja ki. A csecsemőmirigyben kialakult limfocita típusú fehérvérsejtekből. A tápcsatorna nyirokképződményében kialakuló limfociták a testnedvekben oldott állapotban levő immunogén anyagokat észlelik. Hatására immunglobulinokat termelnek, közömbösítik az idegen makromolekulákat.


Régebbi bejegyzések