Janus Pannonius

Janus Pannonius élete: 1434-ben született és 1472-ben halt meg. Az egyetlen magyar költô Petôfiig, akit ismert és elismert Európa. Neve költôi, felvett latin név, jelentése Magyar János. Születési helyére vonatkozólag nincsenek pontos adatok. Nagybátyja, Vitéz János Itáliában neveltette. Csaknem 8 évig Guarino de Verona híres iskolájában tanult. Már ekkor költôvé érett, és hírnevet szerzett magának Itáliában. Pádovában egyházjogot tanult és megszerezte a doktori címet. Klasszikus latin nyelven írta verseit, a csipkelôdô, erotikus epigrammáit. Római epigrammákba gyűjtötte ezeket. Nagyobb terjedelmű dicsôítô költeményeit pedig a panegirikuszban foglalta össze. 1458-ban Mátyás király kancellárja lett nagybátyja, ô pedig 1459-tôl pécsi püspök és feudális nagyúr lett. Visszavágyódott Itáliába. Buda szellemi szegénysége akadályozta további kibontakozásában. Itáliai vágyakozásai késztették arra, hogy megírja Galeotto Marziónak című versét. Ezt mentegetôzésként írta gyengébb versei miatt. 1465-ben kiment Itáliába. Politikai hibát ejtett és pályafutása elakadt. Mátyás király ellen fordult nagybátyjával, így menekülnie kellett Magyarországról. Horvátországban halt meg, súlyos tüdôbetegségben.

Búcsú Váradtól: Latinul íródott ez a dal. A reneszánsz műveltség még nem terjedt el Magyarországon, így csak latinul íródtak a versek. Nagyváradról ment fel a költô Budára Mátyáshoz, és valószínű, hogy ezen az úton keletkezett ez a vers.

Ez a vers az elsô Magyarországon született humanista remekmű. Valódi élmény áll mögötte, újszerű, könnyed és természetes. Ellentétes hangulat a kedves emlékek és a várható élmények között. A vers felépítését különbözô motívumok és értékek szembenállása határozza meg. Az elsô három versszak a Nagyvárad körüli téli tájat ábrázolja, mint egy elképzelt világ. Refrén által sürgeti az utazás színhelyét. Utána lévô négy strófa visszatér a jelenbe, Nagyváradra. A jövô, a jelen, a múlt keresztezi egymást. Gyors, pattogó ütemű. Szorong, fél az utazástól. Késôbb feloldódik, ami ellentétek sorozata. A félelmét vidámság, derű és reménykedés váltja fel. A refrén fokozza az érzelmi tartalmat. Majd ismét visszahúzódik a város gondolatától. A múlt visszasírása s a jövô reményei között felerôsödik a jelen szomorúsága. A végén már könyörög Szent Lászlónak és a segítségét kéri az utazás alatt. A végsô fohász visszakapcsol a verset indító szorongó érzésekhez. A humanista világnézetű ember értékrendjét is kifejezi a vers.

Pannónia dicsérete: Epigramma. Büszke volt saját magára, hogy az ô munkássága nyomán valósodott meg a humanizmus Magyarországon. Nem a hazájára büszke, hanem a hazája legyen rá büszke. Maga kívánt a versének a hôse lenni. Eddig csak Itáliában voltak költôk, írók, de most már Magyarországon is vannak szép dalok. Ezért igen becsülheti hazája, hogy fölhozta a kultúrát az európai szintre. Latinul írt verseit dicséri. Azonos szófajú szavak összehúzhatók a négy sorban. A vers középpontja a Hazám, ezt nevezzük aranymetszetnek. Tudatosan rakja a vers közepébe.

Egy dunántúli mandulafáról: Epigrammaformába sűrített elégia. Elsô négy sorában a költészettel kapcsolatos mitológiákat említ. A második négy sorban egy Magyarországon kora tavasszal kivirágzott mandulafát említ. A költô tudja, hogy ez elhamarkodott volt, és a tél megöli a virágot. Önmaga áll a jelkép központjában, mert ô hozta az eszméket, de lehet, hogy túl korán.

Epigramma: A bölcs gondolatot, szellemi gúnyt, fontos igazságot tömören összefoglaló, gyakran csattanóval végződő, viszonylag rövid versek neve, a disztichonforma már nem feltétlen követelmény.