Az angol reneszánsz

Reneszánsz:

A francia eredetű „renaissance” szóból származik. Jelentése: újjászületés. Kettős jelentése van: művelődéstörténeti korszak és korstílus is.

Művelődéstörténeti korként a 14. század elejétől a 17. század elejéig tart. Az antikvitás, a görög-római kultúra újjáéledését hozta.

Észak-Itáliában, Firenzében alakult ki, majd innen indult európai hódító útjára, de itt csak a 15-16. században erősödik meg.

Gazdasági háttér: ipar, kereskedelem, pénzgazdálkodás, árutermelés fejlődése + kedvező földrajzi fekvés.

Társadalmi hatás: polgárság kialakulása, új gondolkodásmód.

Tudományok fejlődése: Kopernikusz heliocentrikus világnézete a geocentrikus helyett.

Technika fejlődése: könyvnyomtatás (Guttenberg János 15. század).

Reneszánsz életszemlélet:

–          A világi életszemlélet fölerősödik.

–          A reneszánsz nem jelent éles szakítást az egyházzal, a vallással.

–          Az egyház szerepe megváltozik.

–          A reneszánsz az antik kultúra újjászületése.

–          Ókor tisztelete.

–          Átmenti az ókor szellemiségét.

–          Megszűnik a túlvilági központúság, helyette az emberélet központja a földi élet.

–          Megnő az egyéniség szerepe.

–          A középkori anonimitást büszke költői öntudat váltja föl. ® Hírnévre, dicsőségre vágynak a művészek.

–          A szerelem fontos érzéssé válik. (Ez a fajta szerelem sokkal földibb érzés.)

–          A művészetekben megjelenik a testi szerelem ábrázolása.

–          A művészetekben harmóniára törekszenek (pl.: festészetben zárt kompozíció – háromszög, kör).

–          Építészet: emberléptékűség.

–          Tudományok, művészetek tisztelete.

–          Megváltozik a reneszánsz ember eszménye. Univerzális ember, polihisztor (művet gondolkodó) lesz az ember. Pl.: Leonardo da Vinci, Michalengalo.

Humanizmus:

A legtágabb értelemben azt jelenti: emberközpontúság.

Egyfajta életszemlélet, ahol mindennek mértéke az ember.

A reneszánsz korszakai:

–          14-15. század: humanizmus (latin nyelvű irodalom)

–          15-16. század eleje: reneszánsz fénykora, virágkora (anyanyelvű irodalom kibontakozása)

–          16. század: reformáció (főleg Itáliától terjed el)

–          17. század eleje: manierizmus (válság, hanyatlás kora)

A reneszánsz képzőművészet újításai:

–          Perspektíva fölfedezése.

–          Az emberi test élethű ábrázolása (anatómia tanulmányozása).

–          Harmónia megteremtésére törekedtek. (Ez az ókori művészetre vezet vissza.)

–          Építészetben megjelenik a vízszintes tagoltság.

–          Első sorban nem katedrálisokat, hanem palotákat építettek.

–          Festmények: Leonardo da Vinci – Mona Lisa, Utolsó vacsora; Bottichelli – Vénusz születése; Michelangelo – Dávid szobor, Mózes szobra.

–          Magyarországon Mátyás udvara volt a reneszánsz központja (Budai vár, Visegrádi vár, Sárospataki vár Perényi szárnya).

–          Az irodalomban törekedtek a zárt kompozícióra, a kötött formákra. Új műfajként megjelent a novella.

–          A zene jellemző műfaja a madrigál (hangszer kíséret nélküli, négyszólamú társas ének), amelynek leghíresebb művelője: Palestrina. Híres magyar művelője: Bahfard Bálint lantművész.

Reformáció:

A reneszánsz és a reformáció szorosan összekapcsolódik. 1517-től számoljuk a reformációt. Egy antifeudális mozgalom volt vallásos köntösben, melyet Luther Márton indított el. Luther a Wittembergi templom falára tűzte ki nézeteit. Szerinte a Bibliát mindenkinek anyanyelvén kell olvasnia. ® Ehhez kiművelt anyanyelv és olvasni tudó emberek szükségesek. ® Nyomdákat, iskolákat hoznak létre. ® Nő a közműveltség színvonala. Luther lefordítja a Bibliát németre. Ebben az időben megnő a költők szerepe, illetve az irodalom virágzásnak indul.

Angol reneszánsz:

Angliában a 16. században bontakozik ki, fénykora Erzsébet királynő és Stuart Jakab idején van. Az ipar és a kereskedelem lendületes fejlődése átalakította a társadalmat is: új rétegek, új viszonyok és új gondolkodásmódok alakultak ki. Ez a kedvezőhelyzet jótékonyan hatott a színjátszásra is, hiszen a polgárság széles nézőközönséget, az arisztokrácia bőkezű mecénásokat adott a színháznak. Angliában a dráma az uralkodó műnem. Képviselői: Shakespeare, Thomas Kyd, Christopher Marlove, Ben Johnson. Az angol reneszánszszínház előzménye, kiindulópontja a középkori színjátszás, mely epizódok sorozatát mutatja be, nincs hangulati egység, sűrítés és kiélezett konfliktus. A misztériumdrámák a Bibliát, a mirákulumok a szentek életét, a moralitások a megszemélyesített erények és bűnök viadalát vitték színpadra.

Színpadfajták:

–    szimultán,

–    processziós,

–    kocsiszínpad.

A dráma az uralkodó műnem. A drámában a kor érzelmi fölszabadulása, az egyén szabadsága jelenik meg. Két világrend, két értékrend összeütközése figyelhető meg. Témaválasztás: szerelmi tragédiák, de sok végzet- és bosszúdráma is megjelenik.

Shakespeare élete:

1564: a Stratford on Avonben született.

1582: feleségül veszi Ann Hathawayt.

1587: Vándorszínésznek áll.

1590: eléri első színházi sikereit.

1599: a Globe-színház főrészvényese.

1610: visszaköltözött családjához.

1616: halála.

Shakespeare pályája:

  1. I.          1590-1600:

Szonetteket, királydrámákat ír.

Rómeó és Júlia megszületése (1594-1596).

Vígjátékokat is ír (pl.: Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy, A velencei kalmár,  Szentivánéji álom, A windsori víg nők, Ahogy tetszik, Sok hűhó semmiért, stb.).

  1. II.          1601-1610:

Világképe komorabb, így a tragédiaírás felé fordul. Ekkor írja: Hamlet, Othello, Lear király, Macbeth, Antonius és Kleopátra.

  1. III.          1611, a pályája vége:

Új drámatípust használ: tragikus hangütés után a megbocsátásé, a kiengesztelődésé a főszerep. E korszakának művei: Téli rege (1611), A vihar (1611).

Shakespeare-színház:

Az Erzsébet-kori színházakna eleinte nem volt állandó épületük: fogadók udvarán tartották a társulatok előadásaikat, az első állandó színházak is csak a városfalakon kívül épülhettek: így volt ez a Globe-bal is.

A Shakespear-színpad embermagasságú, széles dobogó, amely mélyen benyúlt a földszinti nézőtér közepébe. E korban függönyt nem alkalmaztak. Nem volt díszlet sem, legföljebb leeresztett hátsó függöny vagy kárpit, amely mögött egy-egy beugró hátsó színpadként használtak: ez jelezte a szobát, a börtönt, az épület belsejét. Volt fölső színpad: általában erkély szolgált erre a célra. A női szerepeket is férfiak játszották. A színészek díszes jelmezben szerepeltek. További jellemzői: kevert elemek, hármas egységről szó sincs, mozgalmas cselekmény, valódi konfliktus, sokoldalú jellemrajzok.

Rómeó és Júlia

1594-96-ban írta ezt a művét Shakespeare, de csak 1597-ben jelent meg. Ez a világ legismertebb szerelmi története.

Műfaja: tragédia.

Előzményei:

–    Dante Isteni színjátékában a Montechi és Capuletti család gyűlölete.

–    Mantteo Rómeó és Giulietta című reneszánsz komédiája.

A mű középpontjában a szerelem és a gyűlölet összeütközése áll. Nem csak generációs problémáról van szó, hanem két világnézet összeütközéséről: az egyik a középkor feudális szemlélete (mely szerint a gyermek köteles engedelmeskedni a szülő akaratának), a másik pedig a reneszánsz életszemlélet (amely a szabad párválasztást hirdeti).

Ez alapján a szereplőket két csoportra oszthatjuk:

–    Vannak, akik a középkori feudális életszemlélet képviselői: Montaque, Capulet szülők, Tybalt, Paris.

–    Vannak a reneszánsz éltfölfogás képviselői: Rómeó, Júlia, Benvolio, Mercutio.

Az újat képviselő és a megpróbáltatások során küzdeni tudó és felnőtté érő két szenvedélyes kamaszhős mellett fontos mellékszereplők:

–    Mercutio: nyughatatlan, ellentmondásokkal teli, okos, szellemes ifjú, korai veszte a dráma fordulópontja, a két családot haldokolva átkozza meg.

–    Tybalt: a bajkeverő, a gyűlölet megszállottja, nem tipikus – mert nem alattomos – intrikus, öldöklő gyűlölködése alig érthető

–    Paris: ő a férjjelölt Júlia számára. Még rokonszenves is lehetne, hiszen szintén őszintén szereti Júliát. A kezét mégse tőle kéri, apjával egyezkedik.

–    Dajka, Lőrinc barát: a titkos házasság két leleményes szervezője a dajka (a tragikus légkör oldója olykor, s a bölcs életismeret képviselője) és Lőrinc barát (az önzetlen cselszövő és lélekismerő, akaratlanul – és jószándékúan – a tragédia egyik előidézője). Mindketten támogatják a szerelmeseket, ugyanakkor nem szállnak nyíltan szembe a szülőkkel.

Részei:

–    előhang = prologus (szabályos szonett)

–    5 fölvonás

Szerkezete:

  1. Expozíció:

Ide tartozik a prológus, mely által megismerjük a szereplőket, a helyszínt, a témát, előrevetíti a tragédiát és az azt követő békét.

Ide tartozik még az első fölvonás is: szolgák utcai csetepatéi. Bemutatja a két család utálkozását, a szereplőket.

Ott fejeződik be az expozíció, hogy a szerelmesek találkoznak a bálon.

  1. Bonyodalom:

A két ifjú egymásba szeret, így elhatározzák, hogy összeházasodnak. Itt jelenik meg a Dajka, mint komikus figura, illetve Lőrinc barát, aki a mű végéig segíti a szerelmeseket.

  1. Cselekmény kibontakozása:

Rómeó megöli Tybaltot, így bűnéért száműzik.

  1. Tetőpont:

Júliát feleségül akarják adni Párishoz. Júlia azonban nem egyezik bele ebbe a házasságba, így apja ellen fordul, majd Lőrinc baráttól kér segítséget. A barát méreg (altatót) ad a lánynak, amitől „tetszhalott” lesz belőle. Rómeó megkeresi Júliát. Rómeó megöli Párist, majd bemegy a kriptába és látja a „halott” Júliát. A szerelme „halála” miatt Rómeó is öngyilkos lesz. Közben Júlia fölkel, meglátja a halott férjét és leszúrja magát.

  1. Megoldás:

A két család kibékül, de ezért a békülésért nagy árat kellett fizetniük: a két gyermek életét áldozták föl.

Koltai Tamás szerint: „Rómeó és Júlia nem attól híresek, hogy átzúdul rajtuk a sors. Tragédiájuk attól páratlan – és ettől katartikus –, hogy három nap alatt megélnek egy teljes életet”.

A Rómeó és Júlia első magyarországi bemutatója 1793-ban volt, mely német átdolgozásból nyert prózai fordítás. Majd 1844-ben.

Fordítói: Szász Károly, Kosztolányi Dezső, Mészöly Dezső.

Kedvelt mű ez a tragédia. Sok más híres alkotás készült ennek nyomán. Zenei földolgozások: Prokofjev (balett), Berlioz (drámai szimfónia), Gounoud (opera), Zingarelli (opera), Bellini (opera), Csajkovszkij (nyitány), Bernstein (West Sidy Story című musicalje), Zeffirelli, G. Czukor filmje.


William Shakespeare (1564-1616)

William Shakespeare a világirodalom egyik legnagyobb klasszikusa, az angol reneszánsz kivételes tehetségű drámaírója. Darabjait mindmáig sikerrel játsszák a világ színpadain, emlékezetes történetei és hősei mitologikus örökségként élnek velünk.

Shakespeare színháza

Shakespeare drámái iránt a társadalom minden rétege érdeklődött, a csetepatékra kíváncsi kocsmatöltelékektől a filozófiai problémákra fogékony jogászértelmiségen keresztül a látványosságokat kedvelő és művelni vágyó udvarig. Ez a széles közönség hatalmas feladat elé állította a drámaírót, és mire Shakespeare felbukkant Londonban, az angol reneszánsz színháznak már komoly hagyományai voltak. 1576-ban épült az első állandó deszkaszínház, a Theatre, amelyet később számos további követett.

Shakespeare színháza a Globe nevet viselte. Kör- vagy nyolcszög alakú deszkaépület, amely gyökeresen különbözött egy mai színháztól. A közönség ült vagy állt a nézőtéren. Az előadás feszített tempóba, szünetek nélkül, délután kb. 2 és 5 óra között zajlott, kezdetét harsonaszó jelezte. A színpad nagyjából embermagasságú deszkaemelvény volt, hátsó részében ún öltözőfülke húzódott meg, ami a szobajelenetek helyéül is szolgált. Az öltözőfülke tetejét balkonszerűen képezték ki, ahol általában zenészek muzsikáltak, az előadás előtt, de ez volt a színhelye a Romeo és Júlia híres erkélyjelenetének is, és itt sétálta az őrök a Hamlet 1. felvonásának kezdetén. Az erkélyt magas tető fedte, amely mélyen benyúlt a színpad fölé, hogy védje az esőtől a színészek jelmezeit. A tetőt mennyországnak nevezték, annak a rejtett süllyesztőnek az ellentéteképpen, amely a színpad közepén helyezkedett el, s amelynek pokol volt a neve. Nem volt függöny és díszlet, ezért volt fontos a dráma szövegében a színhely pontos megjelölését és a színtér leírását beépíteni, ami persze a közönség képzelőerejére is a mainál nagyobb terhet rótt. A színészeknek alaposan meg kellet küzdeniük a közönség figyelméért, ráadásul a mindig újra vágyó publikumnak még a legsikeresebb darabokat is csak háromszor-négyszer játszhatták egy szezonban. A próbákra nem volt sok idő, ezért gyakran rögtönözniük kellet a színészeknek, és nagy szükség volt a súgó segítségére is. A színészek kizárólag férfiak voltak, a női szerepeket fiatal fiúk játszották.

Shakespeare élete és művei

Pályafutását Shakespeare is színészként kezdte. Feltehetőleg 1564. április 23-án született Stratford upon Avonben. Apja iskolába járatta, de az egyetemre már időközben fellépő súlyos anyagi gondjai miatt nem tudta beíratni. William 18 évesen megnősült. Csak sejthetjük, hogy 1587-ben egy Stratfordba látogató színtársulathoz csatlakozott, és így került Londonba. Mivel vérbeli színész, a színházból csinál irodalmat, s nem fordítva. Ösztönösen megérzi, hogy mi kell a népszerűséghez, és szakszerűen kiaknázza az intuíciót. Már Londonban való felbukkanásakor népszerű volt a királydráma. Az első négy darabban a “rózsák háborúját” dolgozza fel, a York és a Lancaster uralkodóház véres küzdelemit, melyből egy harmadik család, a Tudor-dinasztia kerül ki győztesen: a második sorozatban pedig ugyanennek a háborúnak az előzményeivel foglalkozik. Shakespeare nemcsak a történelmi tárgyú drámákhoz használt forrásműveket: szinte alig van olyan darabja, melyben magát az alaptörténetet ő találta volna ki. Gátlástalanul merített az antik irodalomból és saját kortársainak műveiből. Vígjátékaiban több a romantikus mint a szatirikus elem: szereplőit nem “kineveti”, hanem velük együtt nevet és nevettet. A komédia zárt világában kötelező a “happy end”, a szerelmesek egymásra találnak és összeházasodnak. Az ún. “probléma-színművekben” (pl.: Troilus és Cressida, Szeget szeggel) már megbomlik az egyensúly; a darabot záró házasság a szereplők többségé számára inkább büntetés, mint jutalom, s csak kompromisszumok, és áldozatok árán menthető meg valamiféle erkölcsi világrend. Shakespeare első színházi sikereit az 1590-es évek elején érte el: befogadták a népszínházak, darabjaira tódult a közönség. Felfigyelt rá és pártfogásába vette a lányos szépségű aranyifjú, az előkelő Southampton gróf, akihez elbeszélő költeményeit és szonettjei nagy részét írta. A szonett rövidsége nyelvi tömörítésre tanította Shakespeare-t. Szonettjeiben mindig egy kibontakozó lelkiállapotot fejezett ki, és a sajátosan angol szonettforma rímképlete (abab cdcd efef gg) inkább lehetővé tette a fokozást, amelyre Shakespeare törekedett. Maga Shakespeare a költeményeit jóval többre becsülte, mint a drámákat, számára a színház elsősorban üzleti vállalkozás volt. 1594-től Shakespeare-nek állandó színtársulata volt, s a társulat 1599-ben megépítette a Globe színházat. A józanság és a végletek közötti ellentét jellemzi életének ezt a korszakát is, hiszen mialatt a jól jövedelmező üzlet hasznából gondos családapaként földbirtokot vásárol, egymás után írja meg nagy tragédiáit. A nagy tragédia világa nem “egyszer volt, hol nem volt” birodalma. A tragédiában bőven van tragikum és politika, de világa minden irányban kitágul. A tragikus hős legfeljebb csak rövid ideig él boldogan és a történet végén bizonyosan meghal, de pusztulása egyszerre vereség és győzelem. A tragikus hős azért hős, mert őt a mindennapi ember hétköznapjainak ellentmondásai a lehető legtöményebb koncentrációban és a lehető legmagasabb hőfokon feszítik. Az erkölcsi világrend tehát, amelyet a tragédia főszereplője önnön feláldozása árán helyreállít, a lét és a tudás világrendje is egyben: Hamlett, Othello, Lear és Macbeth mindent meg akarnak tenni, a lét teljességét kívánják birtokolni, azaz halandóságukat is átélik. Shakespeare utolsó alkotói korszakában rájött, hogy a rend, ami a történelemben kiszámíthatatlan és kifürkészhetetlen, ami a komédiában túlságosan is kiszámítható és szűkre szabott, ami a tragédiában túlon túl tág és önpusztító, az eleve adva van abban a dramaturgiai felfogásban, amelyben esetleges történeteit reprezentatív cselekménnyé szerkesztette, gondolatait képekbe vetítette és színpadi látszatvilágát a való élet eseményeihez hasonlította. Megalkotta hát a metafora metaforáját: a színpadi rend lett regényes színműveinek témája. Maga Shakespeare fokozatosan visszavonult a színházi élettől. 1610 táján végleg letelepedett Stratfordban s csak ritkán utazott Londonba. Élete utolsó szakaszáról éppoly keveset tudunk, mint a pályakezdés előtti öt évről. Feltehetően tüdőgyulladásban halt meg 1616. április 23-án.

Romeo és Júlia

Baljós csillagzatok alatt született szerelmesek történetét dolgozza fel a mű. műfajilag a lírai hangvételű drámai költeményekhez hasonlítható. Shakespeare gondolatait az emberi kapcsolatok komikus oldala foglalkoztatta. Erre példa műből Mercutio alakja. Mercutioból a túláradó fiatalság a bohémség, a csapondó életerő sugárzik, aki a hálál közelettét is tréfával, szójátékokkal fogadja. Ki kell emelnünk a realista vonásokkal megrajzolt dajka alakját, kit Shakespeare megfigyelései alapján alkotott meg. A dráma cselekménye, szerkezeti felépítése Mercutio haláláig korai vígjátékok felépítésére emlékeztet. Ezután sűrűsödik a komor hangulat, a drámai intenzitás, amely Romeo halálával éri el tetőpontját. Az egység benyomását Shakespeare azzal kelti, hogy mindent Romeo és Júlia szerelméhez viszonyít. A külső világ értetlenül, ellenségesen áll szembe ezzel a szerelemmel. Pl.: Capulették véleménye szerint a házas fél kiválasztása csak a szülők feladata lehet. A házasság mindenképpen társadalmi felemelkedést jelentsen. A fiatalok tiszta szerelme haláluk után a családok kibékülését eredményezi.

Júlia:

Júlia jelleme egyszerű, természetes, gyermeki, csak a szívére hallgat. A félénk, ijedt, gyöngéd lányból a szemünk láttára válik tragikus hősnő. Romeo száműzetése után Júlia kerül a dráma középpontjába, amikor is Shakespeare megragadóan ábrázolja szerelméért folytatott küzdelme reménytelenségét.

Romeo:

Romeo alakjának jellemfejlődését követhetjük nyomon. Először Rozáliába szerelmes, mely szerelem viszonzatlan és ez az ifjút egy magányos mélabúba kergeti. Júlia szerelme kiváltja az ifjúból a szenvedélyeket, a felhőtlen boldogságot. A drámai cselekmény ezt követő sorozatos csapásai Romeot a szemünk láttára érleli férfivá. Halála előtti pillanatában szavait tragikus elszántság és nyugalom lengi körül.

Belső konfliktus a műben alig található. A szereplők között érdekes jelleme és feladata van Lőrinc barátnak, aki furfangos bölcsességgel próbálja a szerelmesek útját egyengetni. Ez a tevékenysége azonban hiábavaló, a szerelmesek sorsa akkor sem alakult volna másképpen, ha netán keresztbe tett volna nekik.

Shakespeare hőseinek pusztulását nem a jellemük okozza, hanem a külső körülmények, amit végzetszerűségnek nevezhetünk. Ennek a célnak a szolgálatába állítja a cselekmény felgyorsítását. Vasárnap este kezdődik a cselekmény és csütörtökre meg is hallnak hőseink. Ugyanennek a megvilágítására rendeli alá a műnek a képi világát. A fiatalok szerelme olyan tiszta, mint a Napnak és a Csillagoknak ragyogása, amely ezt a sötét társadalmat megvilágítja. A mű tragikus katasztrófájának végső oka tehát a két család már-már kibékíthetetlennek tűnő viszálya. A háttérben kibontakozik előttünk egy hűbéres társadalom reális rajza. Ennek az erőszakos társadalomnak megtestesítője a Tybalt család. A konfliktus, tehát a családok közti viszály a mű elején, az estélyen jelenik meg igazi arcával, a későbbiek folyamán ezt halványítja az író.


Shakespeare: Rómeó és Júlia

William Shakespeare 1564-ben született Stratford-upon-Avon-ban, egy falusias kisvárosban. Anyja földbirtokos lány volt, édesapja gazdag polgár. Shakespeare 18 évesen vette feleségül a nála 8 esztendővel idősebb Anne Hathawayt, akitől három gyermeke született. 1585-86 táján hagyta el családját, és Londonba költözött. Itt került kapcsolatba a színházzal. Az 1599-ben épült Globe színháznak a főrészvényese volt, s mint drámaíró meg is gazdagodott. Megvette Stratford egyik legnagyobb házát. 1607 után felhagyott a színészi mesterséggel, s egyre több időt töltött Stratfordban. Utolsó éveiben elzárkózott a világtól, s szülővárosában halt meg.

Nagyjából két évtizedes drámaírói pályájának első felére 22 darab esik. 1593 táján írhatta szonettjeinek nagyobb részét. Pályájának második felében Shakespeare világszemlélete komorabbá vált, művészete ekkor ért be igazán. Legjobb alkotásai ekkor születtek (Julius Caesar, Hamlet, Othello, Lear király, Macbeth, Antonio és Kleopátra).

Shakespeare színpada

Shakespeare színpada a középkori színjátszásból fejlődött ki. Ez a dráma nem ismerte a hangulati egységet, a drámai sűrítést, a kiélezett konfliktusokat sem. Jellemző volt rá az örökös helyszínváltozás, illetve a különböző helyszíneken egyidejűleg bemutatott eseménysorozat.

A misztériumdrámák dramatizált formában adták elő az egész bibliai történetet. A mirákulum a szentek életét, csodáit, szenvedéseit, válogatott kínzásait, vértanúhalálát vitte színre. A moralitás történeteiben a megszemélyesített jellemvonások, az erények és a bűnök viaskodtak az emberi lélekért.

1599-ben épült meg a Globe színház. A színpad jellegzetes hármas beosztása lehetővé tette a különböző színterek gyors váltását, a térbeli és időbeli távolságok merész áthidalását. A shakespeare-i színpadon nem voltak díszletek. A drámák nem felvonásokra tagolódtak, hanem színekre. A női szerepeket férfiak alakították.

Rómeó és Júlia

I. Bevezetés: A mű cselekménye Veronában játszódik. Két nagyúri család: a Capulet és a Montague állnak egymással szemben, de az ellenségeskedés okára már senki sem emlékszik. A bonyodalmat az okozza, hogy Montague fia, Rómeó beleszeret Júliába, aki Capulet lánya. A két fiatal szerelme legyőzi az előítéleteket.

II. Tárgy: Lőrinc szerzetes segíti a fiatalokat. Titokban megesketi őket. Az esküvő után Rómeó és Tybalt, a lány bátyja párbajoztak. Tybalt meghal, ennek következtében Rómeónak menekülnie kell. Júliát bántották a történtek, de férje mellett mégis kitartott. Házasságuk továbbra is titokban maradt. Váratlanul érte Júliát Páris gróf lánykérése. Nem árulhatta el titkát, szülei pedig rövid határidőt adtak. A lány Lőrinc baráthoz fordult segítségért. A barát egy szert adott a lánynak, amelytől tetszhalottá válik. Ébredése után Rómeó magával viszi. Júlia vállalja a kockázatot, és másnap mindenki halottnak hiszi.

III. Befejezés: Lőrinc barát megírja Rómeónak tervüket. Az üzenet azonban nem érkezik meg. Így Rómeó valóban halottnak hiszi kedvesét. Éjszaka visszatér Veronába. Júlia sírjánál találkozik Páris gróffal, akit párviadalban megöl, majd saját magát megmérgezi. Mikor Júlia magához tér, döbbenten veszi észre halott férjét. Bánatában Rómeó tőrjével megöli magát. Másnap a két fiatal holttesténél találkozott a két család. A tragédia döbbentette rá őket arra, hogy jobb békességben élni egymás mellett.

A műben két felfogás ütközik:

1., a szülőké, akik maguk akartak társat találni gyermeküknek

2., a fiataloké, akik szabadon, maguk akartak választani

A mű fő alakjai

Rómeó: áldozatkész, hűséges és kitartó jellemű. Szerelméért mindent vállalt. Ragaszkodása a halálba is követte kedvesét.

Júlia: rokonszenves teremtés. Jószívű, becsületes és jellemes. Szerelmében állhatatos. Szüleit ugyan tisztelte, de saját akarata volt. Fiatal kora ellenére felnőtt módon tudott dönteni sorsáról.

Páris gróf: rokonszenves, hiszen Júliát őszintén szerette. Halálát sajnálja az olvasó.

Capulet: kezdetben nem ellenszenves. Akkor válik azzá, amikor lányát a grófhoz akarja hozzáadni. A végére ezt őszintén megbánta.

Montague: egyénisége Capuletéhez hasonló.

Tybalt: a mű legellenszenvesebb alakja. Viselkedésével tovább élezi a helyzetet. Rómeóval szembeni magatartása kihívó. Halálát megérdemelte.

Lőrinc barát: rokonszenves, hiszen a fiatalokat segítette. A terv sikertelensége nem az ő hibája.

Dajka: ingatag jellem. Kezdetben a fiatalokat támogatta, később a Rómeóval való szakításra bíztatta a lányt.


A klasszicizmus és a szentimentalizmus irodalmából

a) A klasszicista dráma – Moliere egyik vígjátékának értelmezése

b) A klasszicizmus és a szentimentalizmus jellemzői

A felvilágosodás

A felvilágosodás a polgári társadalom megteremtését előkészítő eszmerendszer, mely a 18. században alakult ki. Az új világszemlélet új gondolkodói magatartást is jelentett: a gondolkodás merészségét. Jelszava: “Merj gondolkodni!” (Horatius). Elősegítették a felvilágosodás kialakulását a természettudományos felfedezések, az ipari termelés fejlődése (Kopernikusz, Galilei, Kepler, Newton). A felvilágosítók azt gondolták, hogy minden társadalmi baj fő oka a tudatlanság. Ebből következik a tudományok fejlesztésének a programja.

Empirizmus

A felvilágosodás eszmerendszerének egyik forrása az angol filozófia volt. Az empirizmus (tapasztalat) szerint ismereteink végső forrása a tapasztalat. Módszere az indukció: az egyes adatokból a tudományosig való eljutás. Fő képviselői Locke és Bacon.

Racionalizmus

A felvilágosodás egy másik kiindulópontja a racionalizmus. Azt hirdette, hogy az értelem, a ráció (ész, értelem) ismereteink végső forrása. Módszere a dedukció: az általánostól kell eljutni az egyes megismeréséig. Fő képviselője Descartes (“Gondolkodom, tehát vagyok.”).

Deizmus

A felvilágosodás képviselői kialakították az ún. deista felfogást. A deizmus értelmében Isten megteremtette ugyan a világot, de annak további működését a természetbe rejtett törvényekre bízta, s e törvények megismerése az emberek feladata: nincs tehát szükség egyházra – vallották. Az ateisták nyílt istentagadók voltak.

A felvilágosodás fő eszméi: szabadság, egyenlőség, testvériség elvezettek a nagy francia forradalomig (1789). Franciaországban ekkor egy nagy szellemi vállalkozás, az Enciklopédia került a középpontba. Ez a 18. század legmodernebb ismeretanyagát foglalta magába. Főszerkesztője Diderot volt.

A felvilágosodás stílusirányzatai

A klasszicizmus

A felvilágosodás uralkodó stílusirányzata a klasszicizmus (1630-1830), melynek alapelve, hogy az ókori antik alkotók művészileg tökéleteset hoztak létre. Racionalisták voltak: a “józan ész” az antik remekművek elemzése útján képes volt megismerni a műalkotások szabályait, s a művészeknek csak e szabályok megtartása a feladatuk – vallották. Merev szabályok születtek, mint pl. a drámaírásban a hármas egység (Moliere, Racine). Legfőbb műfajai: eposz, tragédia, óda, epigramma.

A német klasszika kiemelkedő alakjai: Goethe, Schiller, Winckelmann. Winckelmann szerint a görög művészet legfőbb jellemzője “a nemes egyszerűség és a csendes nagyság”.

A szentimentalizmus

A szentimentalizmus az érzékenység kultusza, amely az empirizmusra épült, és az érzelmeket állítja az alkotások középpontjába. Az érzelmek szabadságát hirdeti; tipikus szentimentalista szereplők, akik képtelenek cselekedni, csak gyötrődni tudnak. Kedvelt műfaja az elégia, a napló- és levélregény. A műnemek közül a lírát helyezi előtérbe.

Neves szentimentalista regények: Rousseau: Új Héloise, Goethe: Az ifjú Werther szenvedései, Kármán József: Fanni hagyományai.

Klasszicizmus más művészeti ágakban

A képzőművészetben is az antikvitás lett a példakép. Az építészet ügyelt a harmóniára, a szép oszloprendekre (Magyar Nemzeti Múzeum – Pollack Mihály). A zeneművészet kiemelkedő alakjai: Joseph Haydn, Mozart, Beethoven.

A francia klasszicista dráma

A 17. századi francia irodalom a drámában érte el a csúcspontját, s az új klasszicista elvek is itt kezdtek szabályokká merevedni. A reneszánsz nagy felfedezése: a klasszikus irodalom, a görög tragédia, a római vígjáték évszázadokra eldöntötte a francia irodalom sorsát. A klasszicista dráma gyökeresen szakított a középkori hagyományokkal, így a Shakespeare-korabeli drámákkal is.

“Történjék egy eset, egy helyen, egy napon” – ez az ún. “hármas egység” – a hely, az idő és a cselekmény egységének követelése, amely meghatározó jellemzője a klasszicista drámának. A női szerepeket már nők játszották, a színház zárt épület volt, használt eszköz volt a színházi függöny.

Moliere: Tartuffe

Moliere színpadán a tragédia fejedelmi és antik hôseivel ellentétben már korabeli polgári konfliktusok jelentkeznek.

A komédia

A komédia a dráma műnemébe tartozó műfaj. Uralkodó esztétikai minôsége a komikum, olyan értékszerkezet, melyben értékhiány leplezôdik le, vagy értékvesztés válik nyilvánvalóvá. A komédia hôsei átlagos vagy az átlagosnál kisszerűbb alakok. A jellemzés nem nélkülözi a túlzás, a karikírozás eszközeit. Cselekményében sok a valószínűtlen fordulat, a véletlen, megoldása pedig mindig szerencsés kimenetelű. Komikus konfliktusra épül a darab. A komédia igazsága nem a történet hitelében, hanem a leleplezésben nyilvánul meg: a hamis látszat alól előtűnik a valódi lényeg.

Helyzetkomikum, jellemkomikum

A megtévesztésen vagy félreértésen alapuló helyzetet, melyben a komikus hôs csapdába kerül, helyzetkomikumnak nevezzük. A jellemkomikum a komikumnak az a fajtája, mely a szereplô jellemébôl következik, pl. amikor valaki másnak akar látszani, mint amilyen valójában, s a látszat és a valóság ellentéte gyorsan kiderül.

Moliere támaszkodott az olasz vígjáték, a commedia dell’arte hagyományaira is. Ennek legfôbb műfaji sajátossága a rögtönzés volt. A színészek nem szöveget kaptak, csak a cselekmény vázlatát. A francia vásári komédia, bohózat, a farce elemeinek s témakörének hatása is megfigyelhetô vígjátékaiban.

Tartuffe

Moliere célja nemcsak a nézôk megnevettetése volt, hanem az emberek hibáinak megjavítása, bűnök leleplezése, ostorozása. A Tartuffe meséje és szerkezete könnyen áttekinthetô: egy rokonszenves, jómódú polgári családba befurakodik egy gazember, s ravaszságával csaknem a végsô romlásba dönti ôket.

Klasszicista dráma

A darab felépítése követi a klasszicista szabályokat. Moliere elfogadta és megtartotta a hármas egység követelményét. A színhely végig Orgon párizsi házának szobája, az idôtartam pedig néhány óra. A nézôk elôtt egyetlen eset játszódik le.

Moliere jellemalkotási módszere, hogy kiválaszt egy-egy sajátos típust, társadalmi hibát, mellôzi kifejlôdésének ábrázolását, ugyanakkor következetesen végigviszi következményeit. Hôseit több oldalról, több, egymással ellentétes szemszögbôl vizsgálja meg. A Tartuffe szereplôi páros rímekben (alexandrinusokban) beszélnek, a darab tehát verses mű.

Az ostorozott bűn

Moliere ebben a művében az álszenteskedés, a farizeusság társadalmilag veszélyes bűnét leplezi le. Tartuffe az ôszinte vallásosság, jámborság pozitív erkölcsi értékeit használja fel céljai elérésére, s ezzel egy ideig félrevezeti Orgont és édesanyját, Pernell asszonyt. Ők viszont éppen a vallásosság erényét viszik a józan ész határait meghaladó módon túlzásba, s így naiv hiszékenységükkel, bigottságukkal áldozatul esnek Tartuffe-nak.

Expozíció

A mű I. felvonása az expozíció. Az egyre szenvedélyesebbé váló családi vitában mindenki részt vesz, csak a két fôszereplô nincs jelen, de róluk van szó. A legszélsôségesebb nézetek Tartuffe személye körül csapnak össze. Pernell asszony egy “szentnek” tartja, míg a család más tagjai dühös indulattal beszélnek Tartuffe-ről, megvetik és elítélik.

Bonyodalom

A drámai szituáció bemutatása után a II. felvonásban indul meg a bonyodalom. Az elvakult Orgon lánya, Mariane férjéül Tartuffe-öt választotta. Mariane alig tiltakozik apja döntése ellen. A korabeli vígjátékokra jellemzôen a gyámoltalan szerelmesek helyett a talpraesett komorna (Dorine) perlekedik és taktikázik.

A címszereplô megjelenése

A III. felvonásban maga a címszereplô is színre lép, Moliere új megvilágításba helyezve még inkább kibontja a “hôs” jellemét. Tartuffe megjelenésével mozgásba lendül minden, a klasszicista dramaturgia szabályainak megfelelôen felgyorsulnak az események. Tartuffe mostanra félelmetes és veszélyes alakká nôtt. Mikor Orgon el akarja kergetni házából a gonosztevôt, Tartuffe Orgont és családját utasítja ki otthonából. Hiszen övé már a ház és Orgonnak minden vagyona (ezt Orgon íratta Tartuffe nevére). Orgont mégis egy bizonyos kazetta nyugtalanítja leginkább, nem is annyira vagyona elvesztése. A darab eddigi komikus légköre fenyegetôvé válik.

Tetôpont, megoldás

A kazetta egy politikai menekült, egy felségáruló titkos iratait rejtette – most, hogy ez is Tartuffe birtokába került, Orgon élete is veszélyben forog. A tetôpontot akkor éri el a drámai feszültség, mikor Valér már a letartóztatási parancs hírét hozza, illetve amikor megérkezik a rendôrtiszt Tartuffe társaságában. S ekkor jön a váratlan fordulat, a szerencsés megoldás: nem Orgont, hanem Tartuffe-öt tartóztatják le, akiben egy régóta keresett s álnéven bujkáló szélhámost ismertek fel.

Moliere végsô üzenete az, hogy az emberek lelkében élô rend és harmónia utáni vágynak két fô ellensége van: a fanatizmus és a gonoszság. Ezek ellen küzdeni pedig mindenkori emberi kötelesség.