A német romantika

“Egyetlen irodalmat s művelôdést sem járt át annyira a romantika, mint a németet.” (Németh G. Béla: Az egyensúly elvesztése. Magvetô, Bp. 1978. 8. 1.) A német polgárság s fôleg a polgári értelmiség, mely eleinte lelkesedett a felvilágosodás eszméiért, a francia forradalom radikalizálódása idején elbizonytalanodott. A napóleoni háborúk a németség számára jórészt csak szenvedést, vereséget és megaláztatást jelentettek, s ennek következtében a német polgárság zavara nôttön-nôtt, majd keserű kiábrándulásba torkollott. Bizonytalanságukat fokozta a hagyományos vallásos világszemlélet megingása, az istenhit elvesztése. “Nem elvetették az istenhitet, hanem elvesztették; istenhit nélkül éltek, s nem istenhit ellen. S mást helyette, egyelôre, alig találtak. Az elsô nemzedék voltak ôk a keresztény Európa történetében, amely minden örökölt értékkel, akár transcendens volt az, akár evilági, szkeptisztikusan álltak szemben.” (Németh G. B.: i.m. 20. 1.) A kétség volt lelkük legfôbb tartalma. Éppen azért csodálták a középkort, mert egy olyan világ jelképét látták benne, amelyben még megvolt a világképnek az az egysége, amelynek hiányától annyira szenvedtek.

A fiatal romantikus nemzedék gondolatvilágán a zűrzavar hatalmasodott el, érzelmi állapotát a szorongás hatotta át, s az ellenségessé és kiábrándítóvá lett világ elôl menekülve ismeretlen és titokzatos szépségek keresésére indultak: útjuk a lélek belvilága felé vezetett. Elvágyódásuk elfordulás volt ugyan a valóságtól, de az emberi lélek olyan mélységeit, az érzelemvilág olyan titkait fedezték fel, az irodalomnak olyan új lehetôségeit tárták fel műfaji, formai tekintetben, amelyeket a késôbbi korok irodalma is hasznosíthatott.

Novalis

A “korai” német romantikusok a jénai egyetemen szervezôdtek csoporttá, s ôk adták ki 1798-tól a berlini Athenaeum című folyóiratot. Fôleg a két Schlegel testvér a mozgalom programadója (Friedrich, 1772-1829; August Wilhelm, 1767-1845), legnagyobb költôje pedig a nagyon fiatalon sírba szállt Novalis (1772-1801). Elszegényedett fôúri családból származott. Igazi neve: Friedrich von Hardenberg, a Novalis (noválisz) csupán felvett írói név (latin szó, jelentése: “ugar”), de ezen a néven szerzett hírnevet magának. Életének legnagyobb eseménye, hogy beleszeretett egy különös szépségű, akkor még csak tizenhárom éves gyermeklányba, Sophie von Kühnbe (szofi fon kűn), és eljegyezték egymást. Menyasszonyát két év múlva (1797) elragadta a tüdôvész, s ez a veszteség alapvetô hatással volt egész gondolat- és érzelemvilágára: maga is vágyódott a halálra, így szeretett volna újra egyesülni elhunyt kedvesével. Nem sokkal élte túl Sophie elvesztését, hamarosan ô is a rettegett betegség, a tüdôbaj áldozata lett.

Novalis szerint a költészetnek sok közös pontja van a misztikával, s a sejtelmeset, a titokzatosat egyenesen a poézis lényegének tekintette. “A költészet fogalma szoros rokonságban van a prófétikus, a vallásos szellemmel, általában a révülettel” – írta (az Athenaeumban). Az elvágyódásnak, a titokzatos szépségek keresésének, az élményekben gazdag élet utáni nosztalgiának ô teremtette meg feledhetetlen jelképét: a kék virágot Heinrich von Ofterdingen (hejnrih fon ofterdingen) című befejezetlen regényében (1799-1800). Művének fôhôse, a mondavilágba veszô, 13. századi lovagköltô látja meg egy ízben álmában a csodavirágot. A magas, világoskék virág egy forrás mellett állt, s valósággal elbűvölte elbeszélhetetlen szépségével. “Már éppen odament volna hozzá, amikor a virág megmozdult és alakulni kezdett: még fénylôbbek lettek levelei, hozzásimultak az egyre növekvô szárhoz; a virág Heinrich fölé hajlott; a szirmok széles, kék nyakfodorrá váltak, amely fölött gyöngéd vonású arc lebegett.” A kék virágban megpillantott gyönyörű leányarcot, az álmát keresi ezután Heinrich. A boldogságot, a szerelmet, az élet értelmét szeretné megtalálni, ezért is indul el anyjával együtt Eisenachból Augsburgba nagyapjához. Föllelte-e álmát Heinrich von Ofterdingen Klingsohr (klingzor; maga is költô) leányában, Mathildében, vagy esetleg rátalált volna másutt, más alakban, a mű befejezetlensége miatt nem dönthetô el egyértelműen. A regény mindenesetre arra tanít, hogy az ember megtalálhatja a boldogságot, “ha el van szánva keresve élni az életet: mégpedig szépséget, igazságot és szeretô kölcsönösséget keresve.” (Németh G. B.: i.m. 45. 1.)

A fantasztikus képzeletvilág, az álom szerepe meghatározó jegye lett a német romantikának. Forrására, jelentôségére a regényben Heinrich így világít rá: “Śgy vélem, az álom védszer az élet egyhangúságára és mindennaposságára, megújhodást hozó szabadulása lekötözött képzeletünknek, amikor az élet minden képét egymásra vetíti, s a felnôtt ember szűnni nem akaró komolyságát vidám gyermeki játékkal szakasztja meg.” (Márton László fordítása)

Novalis igazi “évadja” tehát az éjszaka, amikor a külsô fény hiányában megjelenhetnek az álmok, s az ember kiszabadulhat hétköznapi kötöttségeibôl. Költeményei közül a legjelentôsebb a Himnuszok az éjszakához (1800) című ciklus. A Sophie halála miatti megrendültség adja művének hátterét: utána sóvárog, vele szeretne találkozni legyôzve tér és idô korlátait; a szeretett nô teszi lehetôvé számára a két világot (földi és túlvilági lét) elválasztó küszöb átlépését.

A kevert műfajú, ritmikus prózát és hagyományos, rímes verset váltogató költeményt átjárja a keresztény vallás misztikuma. Az éjszaka a halál jelképe, s a halál nem ijesztô rejtély, hanem az igazi lét, az öröklét kezdete:

“A halál az öröklét híre lett.

A Halál vagy, s csak te adsz életet.”

Az emberi lelket türelmetlen honvágy vonzza a túlvilági otthon felé, s a hazatérés sóvárgása nem szűnik meg egy percre sem. Ez az elvágyódás kap hangot a ciklus utolsó, Halálvágy című darabjában:

“Mi tartoztatna vissza itt?

Rég pihen sok szerettünk.

Sorsunk zárják le sírjaik,

s most fáj, szorong a lelkünk.

Nincs mit keresnünk itt tovább –

telt a szív – üres a világ.”

Hoffmann

A német romantika egy késôbbi nemzedékének, az ún. berlini romantikának legmarkánsabb képviselôje Ernst Theodor Amadeus Hoffmann (1776-1822). îró, zeneszerzô, grafikus, karmester, színházi rendezô volt egy személyben, ugyanakkor pedáns államigazgatási hivatalnok is. Ćtélte és meg is szenvedte a kispolgári lét szürkeségének, korlátozottságának, bürokratikus kicsinyességének és a művészlét teljességvágyának kínzó ellentétét.

Irodalmi műveinek nagy részét élete utolsó évtizedében írta; legfôbb műfaja az elbeszélés. – Az elszabadult képzelet szülte fantasztikum legtöbb írásában jelentôs szerepet kap, de úgy, hogy közben a való világról is pontos, szinte aprólékosan részletezô leírást találunk. Novelláinak legsajátosabb vonása a folytonosan egymásba játszó többsíkúság. Éppen ezért lehet Hoffmann kapocs a realisztikus irányzathoz is, hiszen érzékelte és ábrázolta magát a környezeti és társadalmi meghatározottságot is.

A valós és a fantáziaelemek egyensúlyára épül Hoffmann szép kisregénye is, Az arany virágcserép (1814). A fantasztikus mese hétköznapi városi környezetben, Drezda mindenki által jól ismert utcáin és terein történik. A cselekmény kezdetének még a napját és az idôpontját is pontosan megjelöli az író: “Ćldozócsütörtök napján, délután három órakor egy fiatalember futott át Drezdában a Schwarzes Tor (svarcesz tór) alatt, pontosabban egyenesen beleszaladt egy öreg, csúf kofaasszony almás és süteményes kosarába.” A külsô valóság azonban a regény folyamán – többször is – hirtelen vagy észrevétlenül átcsap a belsô történésbe, a reális a fantasztikumba, a sivár prózaiság a varázslatos költôiségbe. A mű eseményvilágának két síkja van: az érzékfeletti csodavilág hitelesen beépül a valóságos, hibákkal teli, kiábrándító világba, melyet finom iróniával ábrázol Hoffmann.

A regény fôhôse, Anselmus diák félszeg, ügyetlen, csetlô-botló lény, akinek a valóságos világban semmi sem sikerül. Minden tette balul üt ki: vajas kenyere mindig vajas felére esik, új ruhájára már elsô alkalommal foltot ejt, vagy valamilyen átkozott szeggel kiszakítja; ha egy elôkelô udvari tanácsosnak vagy egy hölgynek köszönni szeretne, vagy a kalapja repül ki kezébôl, vagy megbotlik a sima földön, és szégyenszemre hasra esik. Most is a kedves áldozócsütörtököt akarta volna igaz derűvel megünnepelni a Linke-féle sörözôben, de pénz nélkül maradt az almás kosárba való végzetes lépése folytán. Pedig szívesen elidôzött volna az ünnepre pompásan kicicomázott lányok körében, találkozhatott volna Paulmann segédtanító idôsebbik leányával, az igen csinos, viruló, tizenhat esztendôs Veronikával. Anselmus szerelmes a hiú Veronikába, s a kislány is arról ábrándozott, hogy a diákból egyszer még udvari tanácsos is lehet, ahogy Heerbrand irattáros megjósolta.

Az ünnepi vidám szórakozásból semmi sem lett; Anselmus keserűen kisomfordál a város szélére, s megpihen az Elba-parti úton egy bodzafa alatt. Itt azonban különös dolog történik vele: három, zöld-aranyban ragyogó kígyócska játszik, tekergôzik a lombok között kristály csengettyűk csilingelésével társalogva. Anselmus az egyik kígyó gyönyörű sötétkék szemébe beleszeret, s a legnagyobb gyönyörűség és a legmélyebb fájdalom sohasem ismert érzése járja át a szívét.

Ettôl kezdve még sivárabbnak érzi a maga szűkös világát, a hétköznapok megszokott, monoton, lélekölô tevékenységét. “Érezte, hogy valami ismeretlen érzés mozdul meg bensejében és gyönyörűségteli fájdalmat okoz neki: és ez a fájdalom tulajdonképpen a vágyakozás, amely az embernek más, magasabb rendű létet ígér.” Anselmus számára a szerelem nyitja meg az utat a magasabb rendű értékek világa felé, s vágyai csak a képzelet teremtette csodás tündérbirodalomban valósulhatnak meg. Megtudja ugyanis, hogy a három aranyos-zöld kígyó munkaadójának, Lindhorst levéltárosnak a három elvarázsolt lánya, s ô valójában a legfiatalabbnak, Serpentinának kék szemébe szeretett bele. “De a magasabb rendű életben a boldogság csak harcból fakadhat” – magyarázza a diáknak a levéltáros. “Ellenséges erôk rohannak majd meg, és a gyalázattól és romlástól csak az a belsô erô menthet meg, amellyel a támadásoknak ellenszegülsz… Hűségesen ôrizd ôt lelkedben, ôt, aki szeret téged, és akkor megláthatod az arany virágcserép valamennyi mesés csodáját, és boldog leszel mindenkoron.”

Serpentina világosítja fel kedvesét, hogy Lindhorst levéltáros valójában nem emberi lény, hanem szalamandra. – És újra csak megcsodálhatjuk az író színes képzeletének korlátlan csapongását a “levéltáros” történetét olvasva. – Az ôsrégi idôben Atlantisz csodaországában a hatalmas szellemfejedelem, Phosphorus (foszforusz) uralma alatt ez a szalamandra forró szerelemre gyúlt a liliom leánya, a szép kígyó iránt. Amint karjaiba zárta szerelmesét, a kígyó hamuvá lett, hamvaiból egy szárnyas lény született, és tovasuhant a levegôbe. A szalamandra az elkeseredés tébolyában feldúlta Phosphorus kertjét, ezért a szellemfejedelem arra ítélte, hogy “a nyomorúságos emberi létbe belemerülve el kell viselnie az emberi élet szorongattatásait”. A szalamandra csak akkor térhet vissza testvéreihez, csak akkor vetheti le emberi terhét, ha mindhárom lánya rátalál egy-egy olyan gyermeki, költôi lelkületű ifjúra, akiben a kígyócska szerelme fel tudja kelteni a távoli csodás ország sejtelmét. Ha ez az ifjú meg tud szabadulni a közönségesség terhétôl, ha a szerelemmel együtt izzón és elevenen kivirágzik benne a hit a természet csodáiban, sôt saját létében e csodák között, akkor az arany virágcserépbôl kivirágzik a szép liliom, egybekelhet kedvesével, s boldogan élhetnek majd Atlantiszban.

Anselmusnak is, Lindhorst levéltárosnak is ôsi ellensége az a démoni gonosz lény, mely “létét a fekete sárkány szárnyából lehullott toll és egy marharépa szerelmének köszönheti”. Ez a boszorkány az emberek között azonos azzal a kofaasszonnyal, akinek kosarait Anselmus áldozócsütörtök napján felborította, azonos Veronika egykori dajkájával, aki most javasasszony és varázslónô. Ez a varázserô képes ideiglenesen eltántorítani Anselmust Serpentinától. Néha úgy érzi, hogy valami hirtelen rászakadó idegen hatalom ellenállhatatlanul vonzza az elfelejtett Veronika felé, s ilyenkor szívbôl nevetnie kell bolond képzelôdésén, hogy egy kis kígyóba szerelmes, és szalamandrának vél egy jómódú titkos levéltárost.

Hűtlenségének, hitvány kételyeinek büntetése, hogy kristálypalackba zárták: azaz visszazuhant a nyárspolgári lét kicsinyes keretei közé, kihullott a magasabb rendű értékeket hordozó szellemvilágból. A tiszta, fogékony lelkű Anselmus szenved ebben az állapotban, míg mások, a többiek, akik szintén palackba vannak zárva, nem is érzik a nyomasztó fogságot balgaságuk, közönséges gondolkodásuk miatt.

A bűnhôdés nem tarthat sokáig, hiszen Anselmus véglegesen már nem lehet a kispolgári lét szürkeségének foglya. “Higgy, szeress, remélj!” – suttogja neki Serpentina, s ez a hang besugárzott Anselmus fogságába, míg végül is a palack széthasad, és a bájos, szeretetre méltó Serpentina karjaiba vetheti magát. Anselmus kitartó állhatatosságával, hűségével, a hit, remény és szeretet hármas erényével véglegesen elnyeri Serpentina szerelmével együtt a költészet és a szépség mesebeli birodalmát, Atlantiszt. Övé lesz az arany virágcserép, s kedvesével felhôtlen boldogságban élhet.

Anselmus példázatos története, megszerzett zavartalan boldogsága azt sugallja az olvasónak, hogy a költészet, a művészet segítségével a kifinomult lélek felülemelkedhet a hétköznapok szürkeségén, sivár kicsinyességén, lehetséges tartalmasabb, értelmesebb emberi életet élni. A kisregény utolsó mondata így hangzik: “Vajon Anselmus boldogsága más-e, mint az élet a költészetben, amely elôtt a természet legmélyebb titkaként föltárul valamennyi lény szent összhangja?” (Horváth Zoltán fordítása)

A regény földhözragadt, filiszter szereplôi is elérik “céljukat”. De mennyi gunyoros irónia nyilvánul meg abban, hogy a hiú Veronika végül álmai megvalósulásaként udvari tanácsosné lesz! Mint az öreg és göthös Heerbrand felesége ülhet szép házának erkélyén, és elégedetten hallgathatja a feltekintô nyárspolgárok elismerô sóhaját: “Igazán isteni asszony Heerbrand udvari tanácsosné.” Neki és nekik ez az örömük!

Hoffmann a kisregény tizenkét fejezetét “vigiliáknak” nevezte. A latin vigilia szó “virrasztást”, “ébrenlétet”, “éjjeli ünnepet” jelent. A keresztények a nagyobb ünnepek elôtti éjszakát virrasztással töltötték, így készültek az ünnepre, s ezt hívták vigiliának. Minden bizonnyal erre utalnak a fejezetcímek: szép emberi tettekkel, hittel, reménnyel, szeretettel kell várni és készülni a boldogság ünnepére.

Heine

Henrich Heine (1797-1856) Goethe után a 19. század egyik legnagyobb német művésze. îrói pályáját igazi romantikusként kezdte, késôbb azonban hátat fordított a romantikának, annak ellenfele s a német korai realizmus egyik vezetô mestere lett. Lírája mellett meg kell említeni kitűnô prózai útirajzait, önéletrajzi írásait, fôleg pedig szépirodalmi értékű publicisztikáját.

Családja kereskedelmi pályára szánta, ô azonban egyetemi tanulmányai idején (jogot hallgatott) az irodalom felé fordult. Szabad szellemű politikai felfogása miatt a német hatóságok nem jó szemmel nézték működését, ezért 1831-ben véglegesen Párizsba költözött. Innen küldte a hazai újságoknak cikkeit, s ezekben a franciaországi állapotokról tájékoztatta német olvasóit. A franciák számára a német filozófia és irodalom értékeirôl írt tanulmányokat. 1845-ben megbetegedett, s 1848-tól egészen haláláig ágyhoz – “matrac-sírhoz” – kötötték hátgerincbántalmai. Párizsban halt meg. Heinét útirajzain kívül a Dalok könyve (1827), ez a különbözô ciklusokból álló lírai versgyűjtemény tette világhírűvé. A költô a kötet korai darabjaiban bôven merít a német népdal motívum- és formakincsébôl: felhasználja strófaszerkezeteit, ritmikáját, nyelvi egyszerűségét, közvetlen természetességét. Ezekben a dalokban felfedezhetô még a romantika egész kelléktára: az elvágyódás valami boldog tündérhazába, a mesés kelet utáni nosztalgia, a természeti idillért való rajongás, de mindezt már bizonyos kiábrándultság színezi át. Heine válójában nem tud hinni abban, hogy az élet kicsinyes gondjai, ellentmondásai feloldhatók a művészet varázslata által, az ember kiszakadhat a hétköznapok szürkeségébôl. Verseiben gyakori az ábrándokat szétromboló ironikus fordulat, a romantikus költészet szokványossá vált stíluseszközeinek kigúnyolása, a színlelt rajongás lehűtése; az ünnepélyes pátosz hirtelen megsemmisítése. A Mesék mesélnek róla… kezdetű vers a képzeletbeli tündérország gyönyörű álmáról szól: a virágkelyhekre hulló arany alkonyatról, a kristályforrások muzsikájáról, az édes kábulatról, de a befejezés kiábrándító józanságra vall:

“E messzi honba vágyom,

örülne ott a szivem,

a kín lehullna lágyan,

nem fájna semmi sem.

Ćlmomban sokszor látom

a gyönyört, de a nap,

a reggel kél, s az álom

szétfoszlik, mint a hab.”

(JUSTUS PĆL FORDîTĆSA)

A Dalok könyve ismertebb darabjainak leggazdagabb forrása a mitizált elsô szerelem. Ez a témája a Lírai közjáték című ciklus egyik szép darabjának, A dal szárnyára veszlek… kezdetű versnek. A szeretett lány a költô unokahúga, Amalie Heine volt. – A költeményben megjelenik a romantika egyik ismert motívuma: az elvágyódás a távoli Kelet csodás világába. Itt, ember és természet szent harmóniájában, a művészet által teremtett zenetisztaságú létben, a megvalósult vágyak mesés otthonában létrejöhetne két egymást szeretô lélek találkozása, elérhetô lenne az igazi boldogság üdvössége. Ide azonban csak a “dal szárnyán” lehet eljutni; a vers utolsó sorai azt sugallják, hogy az elvágyódás, a nosztalgia csupán játék, kedves ötlet: a boldogság romantikus teljességérôl csak álmodozni lehet, a valóságban megélni azonban lehetetlenség. Ćlom és valóság – a nagy romantikusok lírájával ellentétben – már messzi esik egymástól Heine költészetében.

Ismerkedjűnk meg kűlön-külön a röviden bemutatott német romantika

szerzôivel.    Kiemelt   műveiket   olvassuk   el    számitógépes

feldolgozásban!


A romantika: Vörösmarty Mihály

Időtartama: 18. sz. legutolsó éveitől a 19. sz. első kétharmada, de volt, ahol még a 19.-20. sz. fordulóján is létezett.

A klasszicizmusból nőtt ki, de hamarosan szembefordult vele. Elődje a szentimentalizmus volt.

A szó eredete: román szóból, melynek jelentése regény (a latinnal szemben anyanyelven írt elbeszélő művek neve).

A romantika az irodalomban fejlődött ki és innen tevődött át más művészeti ágakba.

Forrása: általános illúzióvesztés a francia forradalom után.

A romantikusok megtagadták az egész polgári ideológiát. Szembefordultak a klasszicizmus dogmáival és a művész szabadságát hirdették. Népművészet, népi kultúra felfedezése.

Orientalizmus (keletkutatás) és egzotizmus.

Jellemzői:

– eredetiség,

– nemzeti múlt,

– a művész szabadsága,

– különleges élethelyzetek,

– egyedi cselekménybonyolítás,

– érdekfeszítő események,

– fantázia, fantasztikum,

– felfokozott pátosz,

– zeneiség, festőiség,

– töredékesség,

– végletek, túlzások,

– líraiság, lírai(vá vált) műfajok,

– kevert műfajok (verses regény, ballada),

– szimmetrikus szerkezet.

A magyar reformkor és irodalmi élete

A romantika eszméi összefonódtak az idegen elnyomás elleni, a nemzeti függetlenségért folytatott harccal. Az írókra bizonyos kötelezettség, felelősség hárult. Nemzeti érzés, lázas tenni akarás, optimizmus jellemezte őket, változtatni akartak.

Céljaik:

– nemzeti függetlenség,

– polgári demokrácia,

– jobbágyfelszabadítás,

– gazdasági felpezsdülés,

– kulturális fejlődés.

1825 első magyar reformországgyűlés.

Pest és Kisfaludy Károly kerültek az irodalmi élet középpontjába. 1821-ben Aurora nevű zsebkönyvet alakított, körülötte irodalmi csoportosulás alakult ki (Aurora-kör). Bécsi ellenzsebkönyve: Hébe.

Pesti/Romantikus Triász:

– Vörösmarty Mihály,

– Bajza József,

– Toldy Ferenc.

Magyar nyelvű színház a német nyelvűvel szemben, MTA(1830), irodalmi társaságok, Pesti Magyar Színház (1837), Kisfaludy Társaság, Nemzeti Kör (később Ellenzéki Kör). Divatlapok.

Magyar nyelvű lapok :

– Tudományos Gyűjtemény,

– szépirodalmi melléklete a Koszorú,

– Kritikai Lapok,

– Athenaeum,

– Figyelmező.

Széchenyi István: Első a polgárosodás, gazdasági fejlődés, reformokkal. Hitel.

Kossuth Lajos: Nemzeti függetlenség akár forradalom útján is.

A reformpolitika a 40-es évekre kezdett kifulladni, egyre inkább a forradalmi megoldás és Petőfi került előtérbe.

Vörösmarty Mihály (1800-1855)

1800-ban született Puszta-Nyéken, szegény családban.

1817: Perczel Sándor fiainak nevelője.

Filozófiai tanfolyamot végzett.

Beleszeretett Perczel Etelkába (Adélba), versek.

1822: Görbői joggyakorlat, Habsburg-ellenesség.

1825: Elkezdte írni a Zalán futását.

Feleségül vette Csajághy Laurát.

A 40-es években már kevesebbet írt, követte a Batthyány-kormány politikáját.

1848: Képviselő, a világosi katasztrófa összetörte.

1855-ben halt meg, temetése a Bach-rendszer elleni tiltakozásba torkollt.

Vörösmarty jelentősége:

– legnagyobb romantikus,

– Kölcsey volt a hazafiság megtestesítője, Vörösmarty már az emberiségért is aggódott,

– nemzeti honfoglalási eposz megteremtője,

– politikai szerepvállalás,

– egyetemes romantikában is megállja a helyét.

VÖRÖSMARTY EPIKUS MŰVEI ÉS DRÁMÁI:

20-as évek, reformkor optimizmusa, buzdítás, nemzeti öntudat növelése.

Zalán futása (1825)

Első siker. Honfoglalási eposznak szánta, de főleg lírai részletek láncolata lett belőle. Műnemek keveredése (romantikus jellegzetesség).

Eposznak nem nagy műremek, de a kor olvasóközönségének akkor egy dicső múltat hirdető hősi eposz kellett. Vörösmarty magyar mitológiát is teremtett. Megjelenik benne a szerelem.

Bizonyította a nyelvújítás diadalát.

Még két terjedelmesebb epikus mű, melyben a nemzeti múlt egy-egy hősi korszakát mutatja be: Cserhalom (1825), Eger (1827).

A két szomszédvár: ítélet a feudalizmus felett.

A Tündérvölgy (1826) és A délsziget (1826) a tündér-romantika világába vezet.

Csongor és Tünde (1830)

Források:

Gyergyai Albert: História egy Árgirus nevű királtfiról és egy tündér szűz leanyról,

Shakespeare: Szentivánéji álom,

Cervantes: Don Quijote,

– népmesei források,

– Goethe: Faust, antik mitológia, Gilgames.

Műfaja: filozófiai mesedráma, romantikára jellemzően kevert a műfaja:

– mese: történet, szereplők, helyszín,

– dráma: szerkezet, dialógusok,

– filozófia: a három vándor, a sötétség, boldogságkeresés, idealizmus és gyakorlatiasság ().

Téma: Mi a boldogság és hol kell ezt keresni?

A hármas út: mindegyik középső, mindeni maga dönt, hogy merre megy.

Kalmár: pénz,

Fejedelem: a hatalom boldogítja,

Tudós: a szellemi értékek révén próbál boldog lenni.

A második találkozás során megbukik mind a három elv, csak pillanatnyi boldogságot érhetnek el vele.

A választ az éj monológjából és a történet végéből tudhatjuk meg. Vörösmarty pesszimista véleménye szerint a világon egyedül a szerelem őrizte meg értékét, egyedül ezért érdemes élni. Az éj pesszimista monológja szerint az egyén élete elveszik a világegyetemben, csak a szerelemnek van értelme, Csongor és Tünde is a FÖLDI szerelemben találja meg a boldogságot.

A boldogság csak az egyén boldogsága lehet, amit a földön kell keresni (magunkban és nem a társadalomban).


Szerkezete:

Időszerkezete: 24 óra, mely az emberi élet egészét szimbolizálja.

Körkörös, jellegzetesen szimmetriára épülő romantikus szerkezet.


A reformkorszak és a magyar romantika

A közép- és kelet-európai romantika

A lényeges művészi jegyek egyezése ellenére a romantika koronként, nemzetenként, sôt nagyobb földrajzi egységenként is más és más. – “A megkésettséget mindig és mindenhol a lemaradás gyors behozása követi. Ennek során eredetileg különbözô, esetleg egymással homlokegyenest szemben álló gondolatokat, törekvéseket Közép- és Kelet-Európában egyszerre fogadnak be. Az eredmény: furcsa stíluskeveredés, néhol oly mérvű, amely egyesek szemében kétségessé teszi azt is, hogy egyáltalán beszélhetünk-e klasszicizmusról, szentimentalizmusról stb., tehát olyan többé-kevésbé egymás után következô és körülhatárolható irodalmi irányzatokról, mint a nyugati irodalmakban.” (Bojtár Endre: “Az ember feljô…”. Magvetô Kiadó, Bp. 1986. 15. 1.)

Közép- és Kelet-Európában az egyes népek nemzeti függetlenségének hiánya, a széttagoltság, az idegen uralmon belül is más, nagyobb nemzetiségek közé ékelôdés oda vezetett, hogy a nemzeti együvé tartozás egyetlen ismérve a közös, beszélt nyelv maradt. Éppen ezért már a felvilágosodás hatására megindult és a romantika koráig ívelô nyelvújítás, az irodalmi nyelv kidolgozása volt a nemzeti eszmélkedés, öntudatra ébredés legelsô mozgalma – csaknem mindenütt Európának ebben a térségében.

A függetlenségi eszme – természetesen – értelmetlen lett volna az önálló nyugati államokban. Nálunk, Közép- és Kelet-Európában – az orosz irodalmat kivéve – a nemzeti függetlenség volt a legfôbb kérdés, s az egyes nemzetek romantikus irodalmát a nemzeti eszme éltette leginkább.

Az idegen elnyomás ellen s a nemzeti nyelvért vívott harc a romantika korában az írókra egy bizonyos társadalmi szerepet erôszakolt rá: a közvélemény megkövetelte tôlük, hogy kizárólag magas erkölcsi törekvésű műveket alkossanak. A költô a társadalmi-politikai fellendülések idején a szabadságküzdelmeket irányító népvezér, apostol, lángoszlop, vagy vállalta a nép, a haza pusztulását elsirató Osszián szerepét. Egybefonódtak a politika és a művészet célkitűzései.

A népet vezérlô lángoszlop szerepével is összefügg a népiesség új történelmi értelmezése. Amellett, hogy fölfedezték és nagyra értékelték a népművészet alkotásait, a “népi hôs” a nemzeti szellem letéteményese lett, a nemzeti géniusz megtestesítôje, múltbeli értékek ôrzôje és birtokosa, s a nép akarata Isten akaratává nemesült.

A romantikus történelemfilozófia a nemzetet kollektív személyiségnek fogta fel, melynek ugyanúgy van gyermek-, férfi- és öregkora s halála is, mint az egyes embernek. Eszerint tartottak népeket, nemzeteket életképeseknek vagy életképteleneknek. Herder jóslata, hogy a magyarság el fog pusztulni a szlávok tengerében, sötét lehetôségként volt jelen – tiltakozást is kiváltva – a magyar reformkor közgondolkodásában.

A romantikus történelemfelfogás Közép- és Kelet-Európában kikristályosodott sajátos válfaja volt a lengyel messianizmus, mely akkor az egész lengyel irodalmat áthatotta: Lengyelország a népek Krisztusa, Messiása, s feláldozása hozza majd meg a világnak az áhított szabadságot. (Közel áll ehhez az orosz Dosztojevszkij messianisztikus hite.)

A romantika a közép- és kelet-európai irodalmak elsô nagy virágkora, “aranykora”, s elsôsorban az akkor született művek esztétikai értéke tekintetében az. (Szokták nevezni a “nemzeti klasszicizmus” korának is a szónak a “magas művészi szint”, a “tökéletesség” értelmében.) Világirodalmi rangú írók működése fémjelzi a romantika korát: az orosz Puskin és Lermontov, a cseh Mácha (1810-1836), a lengyel Mickiewicz (1798-1855), Slowácki (1809-1849), az ukrán Sevcsenko (1814-1861), a szlovén Preseren (1800-1849), a bolgár Botev (1849-1876), Vörösmarty Mihály és Petôfi Sándor.

A magyar reformkor irodalmi élete

1819 májusában a Pesten szereplô székesfehérvári színészek bemutatták Kisfaludy Károlynak (1788-1830) még 1809-ben elkészült darabját, A tatárok Magyarországban című “eredeti vitézi játékát”. A siker rendkívüli volt: a magyar nézôközönség a saját nemzeti nagyságát, dicsôségét, áldozatkész nagylelkűségét hallhatta a színpadról, s ez mindenkinek tetszett. A hallgatóság tombolt az elôadás alatt, “műveletlenül viselkedett” – a rendôri megfigyelô szerint. – Kisfaludy ezután négy nap alatt megírta újabb, Ilka vagy Nándorfehérvár bevétele című darabját, s a zajos siker most sem maradt el.

A Tatárok színműnek rendkívül gyönge, de megfelelt a korszellemnek, az ébredezô önérzetnek, kielégítette a nemzeti hiúságot, s idézte az ôsi dicsôséget. A nagy színpadi sikerek Pestet és Kisfaludyt helyezték az irodalmi élet középpontjába, s hamarosan ô lett az irodalom vezéregyénisége. Irányító szerepét erôsítette, hogy 1821-ben Aurora címmel évenként megjelenô zsebkönyvet indított (1836-ban szűnt meg, Kisfaludy halála után Bajza József irányította). Az Aurora körül egyre növekvô írógárda nôtt fel, s ez az Aurora-kör irányította a szellemi életet Kisfaludy Károly halála után is. – Az Aurora ellen-zsebkönyve volt a Bécsben megjelenô, Igaz Sámuel által szerkesztett Hébe (1823-1826). Kazinczy inkább ezt támogatta.

A nemzeti függetlenség vágya, a bécsi kormány elnyomásával való elégedetlenség és az 1823-as szembenállás a kamarilla rendeleteivel kikényszerítette 1825-ben az elsô “reformországgyűlést”. A nemzeti büszkeséget, önérzetet erôsítette az irodalom is: ekkor jelent meg ugyanis a várva várt “eposz”, a Zalán futása, a honfoglalás “régi dicsôségérôl”.

Sajátos közép-európai helyzetünkbôl adódott, hogy a kor progresszív célkitűzéseinek vezetô osztálya nem az erôtlen és még fejletlen polgárság lett, hanem az uralkodó osztály, a liberális vagy kevésbé liberális köznemesség. Ennek a ténynek egyenes következménye a reformpolitika. A nemesség haladó gondolkodású része forradalom nélkül, azt megelôzve, a fennálló törvényes rend keretei között, reformok útján, tehát az uralkodó által szentesített törvények végrehajtásával igyekezett megvalósítani céljait: sürgette a jobbágykérdés megoldását, és nagy önállóságot követelt az állami irányításban. – Nem valami emberbaráti filantrópia (emberszeretet), hanem saját jól felfogott nemesi érdekeik irányították a kor politikusait: jobbágyfelszabadítással, “örökös megváltással” akartak elébe sietni az eseményeknek, akarták “kifogni a szelet a forradalom vitorlájából”.

A literátornak, stílusművésznek is kiváló Széchenyi István 1825-ös fellépése a pozsonyi országgyűlésen (birtokainak egyévi jövedelmét ajánlotta fel egy magyar tudós társaság megalapítására) s könyvei – mindenekelôtt az 1830-ban megjelent Hitel – a nemzeti haladást és a művelôdést szolgálták.

Az írók jelenléte a közéletben meghatározó volt. Kisfaludy halála után legjobb barátainak, az ún. romantikus triásznak (Vörösmarty Mihály, Bajza József, Toldy Ferenc) a kezébe került szinte minden hatalom az irodalmi életben. – 1830-ban megkezdte működését a Magyar Tudományos Akadémia. Ennek – Döbrentey Gábor lemondása után – 1835-tôl 1861-ig Toldy Ferenc, “a magyar irodalomtörténet-írás atyja” lett a titkára. – 1837-ben nyitotta meg kapuit a Pesti Magyar Színház: elsô igazgatója Bajza József volt. – Az Aurora-kör tagjai alapították meg mesterük emlékének ápolására a késôbb oly fontossá lett Kisfaludy Társaságot. – Vörösmarty asztaltársaságából alakult meg a Nemzeti Kör (1846-tól Ellenzéki Kör).

A jelentôsebb folyóiratokat is fôleg a fiatal romantikusok szerkesztették. A Tudományos Gyűjtemény és szépirodalmi melléklete, a Koszorú 1828-tól 1832-ig Vörösmarty irányítása alatt állt. Az ô kezükben volt a Kritikai Lapok (1830-1836), az Athenaeum és a Figyelmezô (1837-1843) is. – Irodalmi elveiket a romantika francia változata határozta meg, fôleg Victor Hugo nézeteit fogadták el.

Az 1832-36-os diétán (Pozsonyban) már olyan erôs volt a jobbágyfelszabadítást követelô liberális nemesi ellenzék, hogy a bécsi kormány 1836-ban feloszlatta az országgyűlést. Az alsó táblán Deák Ferenc és Kölcsey, a felsô táblán Wesselényi Miklós vezette a szabadelvű ellenzéket. Az országgyűlés vitáiról Kossuth Lajos a kéziratos Országgyűlési Tudósításokban tájékoztatta a megyéket. – Az 1836 után kibontakozó kemény politika börtönbe juttatta Lovassy Lászlót, az országgyűlési ifjúság vezetôjét (börtönében megôrült), felségsértési pert indítottak Wesselényi Miklós ellen (Kölcsey volt haláláig a védôügyvéde), s végül 1837-ben Kossuth Lajost is letartóztatták.

1840-ben a politikai foglyokkal együtt Kossuth is kiszabadult, s 1841 elején megindította az elsô modern értelemben vett politikai napilapot, a Pesti Hírlapot. Hamarosan a Kossuth és Széchenyi között kirobbanó hírlapi vita kötötte le a politika iránt fogékony közönség érdeklôdését. Kettejük vitájának lényege: Széchenyi a polgárosodást, az anyagi jólétet elébe helyezte a politikai függetlenségnek, a közjogi helyzetet, az ország státusát nem feszegette, Kossuth pedig a legfontosabb és legelsô feladatnak az önállóság megteremtését tekintette.

Széchenyi István egy több mint 300 oldalas könyvben, A Kelet Népe (1841) címűben szállt vitába Kossuthtal, s elsôsorban lázító, érzelmekre ható modorát kifogásolta. Azonosította magát valójában Kossuth elveivel, de hozzáfűzte: “…egyedül »azon modor« ellen lehet és van kifogásom, melly szerint mint ô hiszi, »felemeli a hazát«, mint hiszem viszont én, »sírba dönti a magyart«.” – Kossuth erre keményen válaszolt a Pesti Hírlap vezércikkében: “…ha van e nemzetnek rendeltetése, az bizonyára teljesülni fog velök és általok, ha nekik tetszik; nélkülök, sôt ellenök ha kell.”

E vitában közbülsô szerepet foglaltak el a centralisták: a regényíró Eötvös József, a történész Szalay László, az értekezô Trefort Ćgoston és Csengery Antal. A megyei autonómiát – éppen a megyei tisztségviselôk visszaélései miatt – elítélték, s erôs központi irányításért küzdöttek: ezért is nevezték magukat “centralistáknak”. (Eötvös József 1845-ben megjelent A falu jegyzôje című regénye valóságos centralista vitairat.)

Az 1825-tôl kibontakozó reformmozgalmak kézzel fogható tényleges eredményeket nem tudtak elérni (legfeljebb annyit, hogy az 1844-es II. törvénycikk a magyart tette meg hivatalos állami nyelvvé), s a reformpolitika a 40-es évek közepe táján már kezdett kifulladni. A forradalmi gondolat, a forradalmi megoldás került inkább elôtérbe, s pl. Vörösmarty mellett és helyett Petôfi Sándor népszerűsége nôtt. Az irodalmi életben is új folyóirat-típus lett kedveltté, az ún. divatlap.

Az 1848. március 15-ei pesti forradalom hírére és hatására iktatta törvénybe az utolsó rendi országgyűlés (1847-1848) a jobbágyfelszabadítást, a sajtószabadságot, a közteherviselést, a népképviseletet és törvény elôtti egyenlôséget. Ezzel ért véget a reformkor.

A  magyar  reformkor  két kiemelkedô  irodalmi   képviselôje:  Katona József,Kölcsey Ferenc;


Az angol romantika

Az európai romantika elsô fontos dátuma: 1798. Ekkor adta ki Angliában William Wordsworth (viljem vördzvörsz; 1770-1850) és Samuel Taylor Coleridge (szemjuel téjlor kólridzs; 1772-1834) közös versgyűjteményét Lírai balladák címen. A kötet címe már romantikus célkitűzést jelez: a műnemkeveredést, epika és líra ötvözésének szándékát. Wordsworth a városból a természet meghitt idilljébe, lelket nyugtató szépségeibe, az egyszerű érzelmek világába menekül, Coleridge viszont a képzelet teremtette megborzongató és titokzatos világokba. – A Táncoló tűzliliomok Wordsworth egyik jellemzô, csupa zene költeménye. A természet csodájának áhítatos ámulata, a tó partján hullámzó, “táncoló” tűzliliomok látványa boldoggá, lelkileg gazdaggá teszi a szemlélôt, s ezt a boldogító, ünnepi hangulatot örökkévalóvá varázsolhatja a merengô emlékezet, a természeti szépség felidézése. – A Kubla kán Coleridge sejtelmes, balladisztikusan homályos, rejtett és titokzatos érzelmeket hordozó fantasztikus költeménye; színtere valamiféle sosemvolt egzotikus, mesebeli táj, a valóságtól független víziószerű vidék. – A költô vallomása szerint a vers egy ópium-álom töredék-emléke, melynek teljes rögzítését egy hívatlan vendég szakította félbe.

Az 1810-es években a második nemzedék, az angol költôk új csoportja lépett fel. Ezt a nemzedéket a nagy romantikus triász: Byron (bájron), Shelley (seli) és Keats (kítsz) képviselte.

Byron (1788-1824) régi fônemesi családból származott, a lordi cím birtokosa volt. Sokat utazott: bejárta Spanyolországot, Portugáliát, Görög- és Törökországot. 1812-ben szembefordult a fôúri osztály politikájával, s a parlamentben elmondott két beszédében a lázadó gépromboló munkások és az elnyomott ír nép védelmében emelte fel szavát. A konzervatív körök feleségétôl való elválását és féltestvére, Auguszta iránt érzett tragikus szerelmét felhasználva hajszát indítottak ellene. Kénytelen volt elhagyni Angliát: Svájcban majd Olaszországban telepedett le. Részt kívánt venni Görögországnak a török megszállás elleni szabadságharcában, de vágya, hogy a csatatéren essék el, nem sikerült: betegségben halt meg görög földön.

Híressé a Childe Harold zarándokútja című (csájld herold) verses lírai útirajza tette, melynek elsô két énekét 1812-ben adta ki. A kortársak a fôhôsben, aki aktuális célzásokkal, lírai kitérôkkel szakítja meg úti beszámolóját, az íróra ismertek.

Byron fô művének tekinthetô a befejezetlenül maradt, 16 énekbôl álló Don Juan (don dzsuan; 1819-1824) Az epika műneméhez is sorolható, de az eseménysorozatot meg-megszakítják a lírai meditációk, a szatirikus társadalombíráló megjegyzések, s átszövik a személyes célzások. Byron ezzel az alkotásával a romantikus verses regény műfaját teremtette meg, s hosszú idôre elindította Európában ennek az új műfajnak a divatját.

Drámai költeményei – pl. Manfred (1817), Kain (1821) – a fôszereplôk magányos, heroikus és tragikus küzdelmeit ábrázolják. A hôsök emberfeletti méretűvé, szinte titánná válnak, s így bukásuk is hatalmasabb. Hôsi harcukat a romantikus nyelv pátosza, képgazdagsága méltóképpen tudja kifejezni.

Byron pesszimisztikus világképe, rezignált lelkiállapota, hôseinek lemondó mélabúja és világfájdalma, bágyadt közönye: spleenje (szplín) valóságos divattá tette a “byronizmust” a 19. század elején Európában.

Shelley (1792-1822), Byron barátja, elôkelô földbirtokos családban született. Elsô szembefordulása a fennálló társadalmi renddel az volt, hogy fiatalon megírt egy ateista pamfletet (Az ateizmus szükségességérôl); ezért az oxfordi egyetemrôl eltávolították, apja pedig kitagadta. Ezután nyugtalan vándorévek következtek életében: Franciaországba és Svájcba utazott, majd 1818-ban végleg elhagyta Angliát, s Itáliában telepedett le. 1822-ben egy csónakkirándulás során veszett a viharos tengerbe. Mikor tíz nap múlva kifogták a tengerbôl, egyik zsebében egy Keats-, a másikban egy Szophoklész-kötetet találtak. Holttestét barátja, Byron a tengerparton máglyán elégette. Szívét és hamvait a római református temetôben helyezték el.

A szabadság fanatikus megszállottjaként küzdött az elnyomás minden elképzelhetô formája ellen – röpiratokban és szépirodalmi alkotásokban. A megszabadított Prométheusz (1820) című drámai költeményében az egyetemes emberi vágyak, küzdelmek végsô gyôzelmének látomása jelenik meg. Az istenekkel szembeszálló titán, Prométheusz diadalával együtt az emberek is megszabadulnak a zsarnokságtól, s beköszönt a béke, a szabadság és az egyenlôség boldog korszaka.

Shelley egyik leghíresebb verse az Űda a nyugati szélhez (1819). Az ötrészes versfüzér mindegyike négy tercinából (hagyományos tercina-rímekkel) s egy páros rímű kétsoros szakaszból áll. Az elsöprô erejű költemény hatalmas ellentéteket egybefoglaló látomásos képáradatában, sziszegô alliterációiban a viharokat görgetô ôszi szél vad zengése zúg. Az egész vers egymásba bonyolódó mondatszerkezetei, sorokat és strófákat összekapcsoló átlépései (enjambement-jai) lélegzetnyi szünetet sem engedve sodorják az olvasót a legelsô megszólítástól az utolsó sor ünnepélyes próféciájáig.

Az elsô három rész a szél megszólítása és egyben jellemzése is, s mindhárom az “óh, halld dalom!” fohászával zárul. A megszólított természeti jelenséget mitikus méretűvé növeli a költô: a nyugati szél hatalmas, vad, nyugtalan erô, szabad és korlátlan. Pusztító hatalom, mely felkavarja, égig röpíti az ôszi avart, “a pestises lombok holt népét”, de jövôt védô oltalom is: az új életet rejtô magot “téli sutba hordva” megôrzi a kikelet számára, mikor “azur húga” virágba borítja a földet (I.) – Félelmetes erô: vad viharfelhôket sodor a mennyboltra az ég ajtajától az ég ormáig (II.). – Felveri a szelíd, lustán pihenô Földközi-tengert, megnyitja az Atlanti-óceán roppant víztömegét, s látni engedi az irdatlan mélység titokzatos világát (III.). A “vad Szellem”, a szél mitikus hatalma, mindent felforgató ereje kiterjed a földre, az égre és a tengerekre, sôt a tenger alatt örvénylô mélységekre is.

A IV. részben a széllel való azonosulás esdô könyörgése, imája szólal meg. A versben beszélô – megismételve az elsô három egység fô motívumait – fájdalmas rezignációval sóhajtja: nem zengene most jajszava, ha lomb, felhô vagy hullám lehetne, vagy pedig élne még benne az a gyermeki hit, hogy oly szabad és hatalmas, mint a szél. Az élet megsebezte, álmai szétfoszlottak, ezért kéri esedezve, ragadja magával “hab, felhô vagy lomb gyanánt”. “Légy lelkem, én s te: egy személy!” – hangzik a teljes egyesülés vágya, hogy szelleme a Tér ölén sodródjék, eszméi szétáradhassanak a világba, s “dala égô zenéje” hirdethesse az alvóknak a megváltást sejtetô próféciát: “Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?”

Shelley ezt a verset Itáliában, egy Firenze közelében lévô erdôben írta, egy viharos, ôszi napon. Ugyanaz a felfokozott szabadságvágy és a szabadság eljövetelébe vetett rajongó hit járja át ezt a rapszodikus ódát, mint fentebb említett drámai költeményét.

John Keats (1795-1821), a beteg, érzékeny költô csak a szépség rajongója volt. Németh László írta róla: “Ha behunyom a szemem s kimondom a szót: »költô« – Keatsre gondolok… A többi költô más is volt: szabadsághôs, színész, filozófus, különc, misztikus, irodalmár, Keats csak költô, nagyságát egy forrás táplálta: a költészete.” (Németh László: A minôség forradalma. Magyar Élet, 1942. 14. I.)

Kispolgári családból származott, apja egy londoni béristálló tulajdonosa volt. Nem részesült magasabb iskolai képzésben, görögül sem tudott, mégis ô lett a görög szépségideál legnagyobb tisztelôje és megéneklôje. Orvosnak készült, de 1817-tôl kezdve teljesen a költészetnek szentelte életét. Súlyos tüdôbetegsége miatt alig négy évet fordíthatott írói munkásságára. 1820-ban Itáliába utazott gyógyulást keresni. Rómában érte utol a halál.

Keats költészetének csúcspontját az 1819-ben írt nagy ódái jelentik. E remekművek egyike Űda egy görög vázához (1819). A mulandó emberi világot, a bús, halandó gyötrelmet állítja szembe a szépség és a művészet örökkévalóságával.

A költô (a versben megszólaló) csodálkozó ámulattal szemléli és szólítja meg az antik vázát, mely szemében egy régmúlt boldog, harmonikus aranykor (“tűnt derű”) tanúja. A rajongó áhítat a kép meséjét szeretné megérteni, felfogni: az elsô strófa záporozó kérdései a vázafestmény titkaiba kívánnak behatolni.

S a második versszaktól kezdve életre varázsolódik a szemlélô képzeletében a vázarajz; a néma síp megszólal, de nem testi fülnek, hanem a léleknek zeng dala; a szerelmesek boldog reményben vágyódnak egymás után; a lomb színnel telik meg; a mozdulatlan kép mozgalmas eseménysort idéz: a zöld oltár elé vonuló emberek ünnepi áldozatát.

Mindez azáltal válik igazán felemelô, katartikus élménnyé, hogy a művészet az öröklétbe emeli a szépséget: a nóta örökre szól, a szerelmesek vágya örökre megmarad, a boldog lombsor sosem szárad el, s az áldozatra készülô emberek nem térnek már vissza soha kicsi városuk csöndjébe. îgy, a mulandó emberi lét szomorúságával szembeállítva válik az óda példázattá a művészet erejérôl és halhatatlanságáról.

Keats számára a görög művészetben megtalált szépség életmegoldássá, világmagyarázó elvvé lényegül át. Ezért hirdetteti az antik vázával a költemény végén:

“»A Szép: igaz, s az Igaz: szép! – sose

Ćhítsatok mást, nincs fôbb bölcseség!«”

(TŰTH ĆRPĆD FORDîTĆSA)

A költô szerint a költészet nagy célja, hogy “barát legyen, enyhítse az emberek gondjait, és emelje fel gondolataikat”, tegye széppé az életet. – Keats – Tóth Ćrpád szavaival – “a Szépség angyali tisztaságú énekese, a világirodalom legérzékenyebb és leggyengédebb lírikusai közül való”.

A romantikus múltidézés nagy hatású képviselôje Walter Scott (szkot; 1771-1832), a középkori lovagvilágot megjelenítô, kalandos cselekményű történelmi regény megteremtôje.

Az egyetemes romantika egyik nagy jelentôségű alkotója volt az angolul író amerikai költô és novellista, Edgar Allan Poe (edgar elen pó; 1809-1849).

Munkáinak kezdettôl fogva a halál és a mulandóság a két alapvetô élménye. A halott szerelmes motívuma ott kísért epikájában és lírai műveiben is.

Elsôsorban fantasztikus novellái kapcsolják a romantikához. Ezek nagy részében a borzalom, a lelki abnormitás, a téboly s mindenféle gyötrelem kap központi szerepet; valójában a modern világban magára maradó ember rémülete szólal meg bennük. Poe teremtette meg a detektív-novella, a bűnügyi regény (mai elnevezéssel: a krimi) műfaját, “ahol a borzalmat a logikával kapcsolta össze, s egyszerre élvezhette a titokfejtés gyönyörét és rettenetét” (Babits Mihály). Legelsô s egyik legjobb ilyen alkotása A Morgue utcai gyilkosság (morg; 1841).

Az esztétika terén is figyelemre méltóak újszerű gondolatai. Véleménye szerint az oktató, nevelô jellegű költészet nem igazi költészet; a líra célja nem az igazság és nem az erkölcsi tanulság, hanem “a szépség ritmikus megteremtése”. Eszményének a végsôkig csiszolt, tökéletes és virtuóz formát tekintette, s a művészi hatáshoz vezetô utat a rövidségben, a tömörségben s a szerkezeti egységben látta. Szembefordult a romantikus poétika ihlet-kultuszával, s a tudatos, logikus alkotás elsôbbségét hirdette.

Híres verse, A holló (1844) is józan meggondolások alapján született. Megfontoltan választotta ki a leghatásosabb témát, a halott kedves siratását (a versnek tehát nincs közvetlen életrajzi háttere), s e köré komponálta rímekbôl, csengésekbôl, a szavak rejtett gondolattársításaiból a költemény különös hangzásvilágát. Itt minden hatás zenei elemekbôl tevôdik össze. – Poe fedezte fel, hogy a vers tiszta zene, muzsika is lehet, ahol az értelem mellékes szerepet játszik. – Hasonló témájú szép költeménye a Lee Annácska (lí) is.

Az  angol  romantika  rövid  áttekintése  után   számitógépes

feldolgozásban   olvassuk   el   a   szerzôk    rövidebblélegzetű

alkotásait, és a nagyobb művekbôl kiemelt részleteket!


Az európai romantika

A romantika az irodalomtörténet egyik leghatásosabb mozgalma, stílusirányzata. A romantikával kezdôdött mindaz, amit ma modern irodalomnak nevezünk: a 19. század második felének és a 20. századnak irodalmi gyökerei ide nyúlnak vissza. Annyira sokarcú, ellentmondásokkal teli irányzat, hogy pontos és kielégítô meghatározása meglehetôsen reménytelen. Mást jelentett országonként, mást az egyes művészeti ágakban, s mást az egymásra következô évtizedekben is. A klasszicizmust váltotta fel, de kibontakozásának kezdeti szakaszában még együtt élt azzal, virágkorában pedig megfért az újonnan született realizmussal – vele kölcsönhatásban fejlôdve. Gyökerei még a felvilágosodás korába nyúltak: a Sturm und Drang és a szentimentalizmus volt a közvetlen elôde. Végeredményben a klasszicizmusból nôtt ki, de hamarosan esztétikai nézeteiben szembe is fordult vele.

A romantika idôszaka a 18. század legutolsó éveitôl nagyjából a 19. század elsô kétharmadát foglalja magában, de egyes országokban még a 19. és a 20. század fordulóján is létezik (pl. Magyarországon Jókai Mór művészetében). – Neve a “regény” jelentésű román szóból ered. A középkorban így hívták a latin nyelvű irodalommal szemben az anyanyelven írt elbeszélô műveket.

A romantika az irodalomban fejlôdött ki, s innen terjedt át más művészeti ágakra (zene, festészet, szobrászat). – Forrása az a társadalmi méretekben kibontakozó illúzióvesztés és kiábrándulás volt, mely a francia forradalom után fogta el fôleg Nyugat-Európa népeit. Ez az érzés – természetesen – mindenki lelke mélyén ott lappangott, de legelôször csak a művészekben, a gondolkodókban, a tudósokban tudatosult. Az emberek csalódtak a felvilágosodás nagy, szent eszméit megtagadó és megcsúfoló polgári társadalomban, hiszen a világ egyre kegyetlenebb, ellenségesebb, kiismerhetetlenebb lett. Csalódtak a híres “józan észben”, korábbi optimizmusukat elveszítették, de a felvilágosodás meg is ingatta az elôzô évszázadokban oly kikezdhetetlennek vélt vallásos világnézetüket. A romantika elsô hullámai Angliából és Németországból indultak ki, a francia forradalom ugyanis ezekben az országokban okozta a legmélyebb megrendülést a polgári értelmiség között. Angliában a polgárság már megvívta a maga forradalmát, s most megszerzett nyugalmát féltette, s visszariadt a franciák véres radikalizmusától. A németországi polgárság a fejlôdésben sokkal elmaradottabb volt. A klasszika képviselôi elfordultak ugyan a francia forradalomtól, de megtartották a felvilágosodás eszmerendszerét, a romantikusok azonban megtagadták az egész polgári ideológiát. A romantikának angol és német földön való jelentkezését segítette elô az a tény is, hogy ezekben az irodalmakban kevéssé érvényesült a klasszicizmus olyan megkötô erôként, mint a franciában.

Az új irányzat – kezdetben – nem volt programszerűen klasszicizmusellenes, de hosszabb-rövidebb idô múlva esztétikájában és írói magatartásában szembefordult vele.

A klasszicizmus dogmákká merevült szabályai s az antik minták szigorú követése ellen lázadt végül is a romantika – meghirdetve a művész teljes szabadságát, az egyéniség kultuszát. Egyetlen követelményt ismert el: a művész tehetségét, zsenijét, melyet nem korlátozhat sem törvény, sem szabály. Igen szemléletesen jellemzi ezt a romantikus művészi magatartást Madách Imre Az ember tragédiája 10. színében (Prága II.). A tudós Kepler így oktatja legkitűnôbb tanítványát a művészetre:

“De a szabályt, a mintát hagyd pihenni.

Kiben erô van és isten lakik,

Az szónokolni fog, vés, vagy dalol,

Ha lelke fáj, szívrázóan zokog,

Mosolyg, ha a kéj mámorát alussza.

S bár új utat tör, bizton célra ér. –

Müvébôl fog készítni új szabályt,

Nyügűl talán, de szárnyakúl soha

Egy törpe fajnak az abstractió.”

A korlátlan művészi szabadság értelmében az alkotói munka legfôbb ihletforrása a képzelôerô, a béklyóit levetô szárnyaló fantázia. A művész zseni megdicsôül: a költô a semmibôl teremt új világokat, s képes a lélek mélységeibe és a jövô távlataiba is pillantani; vátesznek, prófétának, látnoknak tartja önmagát.

A romantika tűzte ki elsô ízben követelményül az irodalom fejlôdése történetében az eredetiséget, és emelte ezt az esztétikai érték rangjára. A korábbi minták követését elvetve új témák, új tájak, új életérzések, új műfajok, új kompozíciós szerkezetek jelentek meg.

A romantika elégedetlensége a kialakult világgal szemben a jelen valóságától való menekülésben is megnyilvánult: a jelennel szemben sokkal értékesebbnek tartották a régit, a múltat.

A klasszicisták az antik művészet alkotásait tekintették örök és utánzandó eszményképnek, a görög-római mitológiához, történelemhez nyúltak vissza feldolgozandó témákért. A romantikusok ezzel szemben – mintegy ellenhatásként – fölfedezték saját nemzeti múltjukat. Lelkesedtek a középkorért, a fényesnek látott lovagvilágért, s ezt szembeállították saját jelenükkel. – Az eredetiség elve nemzeti eredetiséget is jelentett: fölfedezték tehát a népi kultúrát, a népi művészetet (a népköltészetet), mert múltcsodálatukban eggyéolvadt a régi a népivel. Már Herder is az igazi művészetet a nép művészetében látta, s a nemzeti költô az ôsiség mellett a népi költészet kincseire kívánt támaszkodni, amikor nemzetien eredetit akart alkotni. Nagy lendülettel kezdték gyűjteni a népköltészet alkotásait (ekkor még dallam nélkül), kutatni kezdtek az egyes nemzeti ôsvallások, mítoszok után. (Ha nem leltek ilyen adatokat, maguk alkottak “nemzeti” mitológiát, pl. Vörösmarty a Zalán futásában.)

Saját koruktól való lázongó menekülésüknek egy sajátos útja volt az orientalizmus vagy egzotizmus. Képzeletüket megragadta a polgári hétköznapok sivár szürkeségével szemben a Kelet színes és általuk még inkább kiszínezett világa: a távoli összekapcsolódott a meséssel, a különössel, az idillien vonzó állapotokkal. Számos romantikus mű vezet a törökök, arabok, újgörögök földjére vagy nálunk a keleti ôshazába.

A teremtô képzelet korlátlan jogainak kinyilvánítása nagymértékben kitágította az irodalom határait, s a klasszicizmus józan racionalizmusával szemben a romantikus alkotások jó részében lényeges szerephez jut a fantasztikum (az irrealitás). A fel- és elszabadult fantázia olykor szinte követhetetlenül messzire ragadja a művészt egy megszépített, illúziókkal teli világba, a fantasztikus mesék birodalmába. Az álomszerű tündérország gyakran a szerelmi boldogság színtere, ahol megvalósulhatnak a hétköznapi lét kicsinyességében meghiúsult vágyak.

A klasszicizmus még kínos pontossággal különítette el a műnemeket, az egyes műfajokat, az ezekhez tartozó hangnemeket, sôt néha még a versformákat is. A romantika, ezzel szemben meghirdetve a művészetek egységét, igyekezett elmosni a hagyományos műnemek és műfajok határait, keverék műfajokat hozott létre (pl. verses regény, ballada, drámai költemény), s végeredményben az összes műfajt lirizálta. A romantikusok kedvelték a műalkotások egyedi formáját, a töredékszerűséget, vonzotta ôket a titokzatosnak, a borzongatónak, a lélek sajátos érzelmi tartalmainak újszerű kifejezése.

A drámai és az epikus művek cselekménybonyolításában szinte keresték (hajszolták) a különleges élethelyzeteket, az érdekfeszítô eseményeket, a kalandokat, a váratlan, meghökkentô fordulatokat. A jellemalkotásban gyakori az erôteljes jellemkontrasztok alkalmazása: vagy úgy, hogy egyetlen személy jellemén belül ellentétes jellemvonások feszülnek egymásnak, vagy úgy, hogy az író a szereplôket jó és rossz irányban felnagyítja, tulajdonságaikat eltúlozza.

A fentiek értelmében a romantikus stílus is elszakad a hétköznapi kifejezésmód megszokottságától: általában felfokozott pátosz, ünnepélyesség, költôi ékesszólás, zeneiség és festôiség jellemzi. A látnoki képzelôerô olyan víziószerű képeket teremt, amelyekben egyrészt az erôs túlzások, másrészt a távoli és ellentétes dolgokat, fogalmakat egyesítô merész képzettársítások kápráztatják el az olvasót.

A romantika más művészeti ágakban

A romantika mint irodalmi stílus született meg, s innen jutott át más művészeti ágakba.

Az építészetben lanyhult az érdeklôdés az antik formák iránt, s ehelyett inkább a középkori stílusirányok, a romanika és a gótika felé fordult a figyelem. îgy jöttek létre a különbözô neo-stílusok (pl. neoromán, neogót, neoreneszánsz). E motívumok mellett gyakran felhasználták a bizánci és a mór építészet formáit is. – Tipikusan romantikus vonás a régi romok iránti érdeklôdés jelentkezése is, a középkori dómok, várak, kastélyok restaurálását célzó törekvések.

A szobrászatban lényeges változást hozott a romantikus ízlés. A görög művek utánzása, a színpadias beállítás helyett az alakok mozdulatai érzelmeket, indulatokat fejeznek ki, a szobrok az élet közvetlenségét árasztják. Az európai romantikus szobrászat talán legjellegzetesebb alkotása a francia Francois Rude (franszoá rüd; 1784-1855) domborműve, Az önkéntesek harcba indulása 1792-ben, melyet a párizsi Diadalív számára készített. Ezt az alkotását Marseillaise-ként (marszejéz) is szokták emlegetni. A szoborcsoport csupa lendület, tűz és erô. A zászlók áradatában a Szabadság géniusza viharzó mozdulattal hívja harcba a katonákat. – A párizsi operaházat díszíti a francia Jean-Baptiste Carpeaux (zsan-batiszt karpó; 1827-1875) Tánc című híres szoborcsoportja. Körtáncba perdülô, érzéki életörömmel telített alakjainak ruganyos mozdulatait finom fény-árnyék hatással formálta meg. Ugyanezt lehetne elmondani A három Grácia című szobráról is.

A romantikus múltszemlélettel függ össze a historizmus, a történelmi témák kedvelése a tárgyválasztásban. Legnagyobbrészt emlékműszobrok születtek: költôknek, tudósoknak, hadvezéreknek, államférfiaknak megörökítésére igen sok szobor készült. Ezekben a fôalak mellett megnô a mellékalakok száma.

A 48-as szabadságharc miatt bujdosó Izsó Miklós (1831-1875) pályafutását a Búsuló juhász (1862) című szobrával kezdte. A klasszicizmus mitológiai vagy történelmi alakjai után merész újításnak számított a népi viseletben megjelenô, árvalányhajas kalapot viselô magyar juhász ábrázolása. Ugyancsak a népiesség hatását tükrözik táncoló figurákat megjelenítô késôbbi terrakotta szobrocskái is.

A 19. század 20-as éveiben a festôk is egyre nagyobb számban fordultak el a hideg és kiüresedô klasszicista festészettôl. Az új mesterek az erôteljes fény-árnyék hatással, az élénk színekkel, a merész ecsetkezeléssel, a megdöbbentô, drámai helyzetek ábrázolásával szenvedélyeket, felfokozott érzelmeket, indulatokat kívántak vásznaikkal kifejezni.

A művészettörténet Théodore Géricault (teodór zserikó; 1791-1824) A Medúza tutaja (1818) című óriási festményét tekinti a romantika elsô nagy alkotásának. A Medúza nevű hajó a kapitány hiányos szakértelme miatt egy szirtnek futott és elsüllyedt. Géricault azt a drámai pillanatot örökítette meg, amikor a szerencsétlenség végletekig megviselt, szinte már félôrült túlélôi egy vitorláshajót pillantottak meg a láthatáron. A piramis alakú szerkesztés, az ellenfényhatások alkalmazása s a borzalom jeleneteinek részletezése teszi rendkívüli erejűvé a képet.

A spanyol Francisco Goya (fransziszkó gója; 1746-1828) híres rézkarcsorozata, de különösen a napóleoni háborúk véres kegyetlenségeit feltáró festményei nemcsak megdöbbenést keltenek, hanem állásfoglalásra is késztetnek az erôszak ellen. Megrázó erejű festménye a Május 3-ai kivégzés (1814). A madridi lázadást Napóleon csapatai 1808. május 3-án leverték és megtorolták. Ezt az eseményt örökítette meg a festô. Egyetlen pillanatba sűríti a tragédiát: megmutatja az arcokra kiülô rémületet, a halálraítéltek kétségbeesését, a kivégzés szörnyűségét. A csoport középpontjában az erôs fénnyel kiemelt alak úgy tárja szét karjait, mint a keresztre feszített Krisztus.

A francia Eugéne Delacroix (özsen dölakroá; 1798-1863) a romantikus festészet vezéregyénisége Franciaországban. Képeit kötetlen kompozíció, laza kontúrok, dinamikus, könnyed ecsetvonások jellemzik. Legismertebb közülük A Szabadság vezeti a népet (1831). A jobb kezében a francia lobogót, a balban szuronyos puskát tartó nô a szabadság szimbolikus alakja, aki a halottakon át lépdelve harcba hívja és diadalra vezeti népét. Csupa tűz és lendület a kép: a zászló lobogása, a taglejtések szenvedélyes mozdulatai, az élénk színek mozgalmasságot visznek az ábrázolásba. – Az 1830-as júliusi párizsi forradalomnak állított emléket benne.

Korábbi festménye, A khioszi mészárlás (1823-24) a török kegyetlenség elleni tiltakozás. A törökök Khiosz szigetén vérbe fojtották a görögök szabadságharcát. Az erôs fénnyel megvilágított fôalakok tekintetében, arckifejezésében nemcsak a kétségbeesés, hanem mintha a jövôbe vetett bizakodás is megjelenne. A német romantikus festészet kiemelkedô művésze Caspar David Friedrich (kaszpar dávid fridrich; 1774-1840). Tájképei, köztük a Táj a sziléziai hegyekben (1815-20 körül), a természet meghitt szépségérôl vallanak, s a romantikus lírai költészetnek, Schubert dallamainak hangulatát árasztják.

A korszak két legnagyobb angol tájfestôje William Turner (viljem törner 1775-1851) és John Constable (dzsón kansztebl; 1776-1837). – Turner képeivel lenyűgözô, drámai hatást vált ki: a természet romantikus, végsôkig kifinomult ábrázolását adja.

Egyik legmerészebb festménye: Gôzhajó hóviharban (1842). A kép csak érzékelteti a sötét hajótestet, az árbocon csapkodó zászlót, a dühöngô tengerrel, a fenyegetô hullámokkal vívott küzdelmet. A félelmetes vihar újszerű megragadásával az emberi riadalmat tudja kifejezni. – Constable nem akarta meghökkenteni az embereket merész újításaival. A vidéket járta, a természet után készítette vázlatait, s ezeket műtermében dolgozta fel. A szénásszekér (1821) című festményén a táj nyugalma, már-már idilli békéje jelenik meg. Témája egy mindennapos vidéki-falusi jelenet: parasztszekér kel át a folyón. A művész elsôsorban ôszinteségre törekedett.

A magyar romantikus festészetre fôképp a historizmus nyomta rá bélyegét: a festôk többsége a nemzeti múlt dicsôségét, illetve történelmünk tragikus eseményeit igyekezett felmutatni képein.

Madarász Viktor (1834-1917) Párizsban ismerkedett meg a francia romantikus festôk művészetével, s hatásukra fordult a magyar múlt felé. Legjelentôsebb romantikus olajképe a Hunyadi László a ravatalon (1859). Drámai erôvel tárul a nézô elé V. László király esküszegésének tragikus következménye. A sötét teret alig világítja be a gyertyák fénye. A képen két szín, a fekete és a fehér uralkodik. A kettô éles kontrasztja: a sötét templomhajó és a hófehér halotti lepel ellentéte érzékelteti a hangulati feszültséget. – Madarász képének történelmi elôzménye látható Benczúr Gyulának (1844-1920) Hunyadi László búcsúja (1866) című vásznán. – Gyárfás Jenô (1857-1925) Tetemrehívás (1881) című olajfestménye Arany balladájának hatása alatt készült. A lélekábrázolás mélységével s különösen a paraszti típusok gazdag, realisztikus visszaadásával emelkedik ki a kor átlagfestészetébôl. Itt is megfigyelhetjük a sötét-világos ellentétben rejlô lehetôségek kiaknázását.

Történelmi festészetünk jeles mesterei között meg kell még említeni Székely Bertalant, Than Mórt, Lotz Károlyt, Wagner Sándort. – Barabás Miklós, a reformkor jellegzetes művészalakja, falusi életképein túl fôleg politikusok, költôk, művészek arcképét festette meg. – A romantikusan felfogott magyar táj jelenik meg id. Markó Károly (1791-1860) képein. Magyar alföldi táj gémeskúttal (1853) című festményén Petôfi tájverseinek ihletô hatása fedezhetô fel.

Klasszicizmus, romantika, realizmus, naturalizmus, akadémizmus, historizmus egyidôben, egymás mellett, egymásra hatva létezett. Éppen ezért igen nehéz és rendkívül bizonytalan lehet egy-egy művész, alkotó besorolása egyetlen irányzatba. Ezt a fenntartást figyelembe kell venni a fenti “besoroláskor” is. A művészeti stílusok ugyanis nem “libasorban” követik egymást.

Ugyanezt kell megállapítani a zeneművészettel kapcsolatban is. Beethoven pl. nemcsak a klasszikus zene óriása, hanem – sok zenetudós szerint – a zenei romantika egyik szülôatyja is. ž vagy félredobja a szabályokat, vagy muzsikájának szolgálatába kényszeríti ôket, míg Mozart és Haydn behódolt a szabályoknak.

A romantikus zenét gazdag fantázia, erôs érzelemvilág és az én belsô világának kivetítése jellemzi. Témáit sokszor a múltból meríti.

Több romantikus nemzedék is létezett. Az “elsô generációt” Carl Maria von Weber (karl, fon; 1786-1826), Gioacchino Rossini (dzsoakkinó rosszíni; 1792-1868) és Franz Schubert (franc súbert; 1797-1828) képviselte. Schubert a romantikus dal műfajának legnagyobb mestere. Gazdag dallamossága a német népdal hatását mutatja.

A “második nemzedék” legismertebb tagjai az olasz Gaetano Donizetti (donicetti; 1797-1848) és a francia Hector Berlioz (ektor berlióz; 1803-1869).

Az ún. “harmadik nemzedék” komponistáinak tevékenysége jelenti a romantika csúcsát. Az utókor szemében mindenképpen ez a harmadik generáció a leghíresebb. Frédéric Chopin (frederik sopen; 1810-1849), Robert Schumann (súmann; 1814-1856), Liszt Ferenc (1811-1886) és Félix Mendelssohn (mendlszón; 1809-1847) zongorakompozíciói, szimfóniái, illetve oratóriumai, Richard Wagner (rihard vágner 1813-1883) és Giuseppe Verdi (dzsuzeppe; 1813-1901) operái a zeneirodalom felejthetetlen és kimagasló alkotásai.

A magyar zene legnagyobb romantikus mestere Erkel Ferenc (1810- 1893). Zeneműveinek témáit a magyar múltból merítette. Legsikeresebb operái a Hunyadi László és a Bánk bán. – Erkel írta Kölcsey versére a magyar Himnusz zenéjét is.

Nézük  meg  a romantika hatásait az európai országokra és  nézzűk

meg  az egyes országokonbelűl kik voltak a kiemelkedô  romantikus

szerzôk?

német romantika:Novalis, Hoffmann, Heine;

angol romantika:William Wordsworth, Byron, Shelley , Keats;

francia romantika: Hugo

orosz romantika: Puskin;

Ismerkedjünk  meg  e kiemelt  szerzôkkel  és  munkásságukkal!

Minden szerzô neve alatt szerepel az ország neve és az irók rövid

életrajza elött olvashatunk a romantika szerepérôl és hatásáról a

jelzett országokban.