A középkor irodalmából – Dante Alighieri és az Isteni színjáték

Dante Alighieri és kora

A középkor a feudális társadalmi rendszer keletkezésének és bukásának kora volt. Mint minden társadalomnak, ennek is a kulturális fejlődésnek a gazdasági fejlettség az alapfeltétele. Így alakult a helyzet Itáliában is, ahol a X. és XI. században kialakul a feudalizmus, kiéleződnek a társadalmi ellentétek, melyek elsősorban a kialakuló és megerősödő városok és feudális környezetük között húzódnak. A városi fejlődés nagy vonzalmat jelentett a hűbérurak birtokain élő parasztság számára, akik saját eszközeikkel osztályharcot folytattak uraik ellen. Egyik ilyen eszköz volt a tömeges szökés. Különösen a falusi lakosság élt ezzel az eszközzel. Elmenekültek a városba, ahol is kézművesszakmájukat akadálytalanul gyakorolhatták, és a városfalak között még védelemre is találtak. a Város és a falu között egyre nagyobb méreteket ölt az árúcsereforgalom. a hűbérurak eleinte támogatták a birtokaikon kialakult városok fejlődését, mert ez számukra is nagy hasznot hozott, de a XIII. századra ádáz küzdelem kezdődött, a városok és a falusi nagybirtokosok között. A felfegyverkezett városi lakosság fokozatosan megszállja a környező területeket és erős városállammá alakulnak. Ezek a városállamok gazdaságilag teljesen önállóan fejlődtek, de erejükkel egyre jobban kellet számolnia az egymással állandó harcban álló és Itália társadalmára oly jellemző pápaságnak és császárságnak. 962-től I. Ottó német császár ” Szent Római Birodalom” császárrá koránázása óta Itália állandó harcok színterévé válik. A városfalakon belül sem idillikus már az élet, állandó harc van a alakosság különböző rétegei között. A céhek zárt testületeket alkotnak és megindítják a harcot  a felsőbb rétegeket képviselő kereskedők és uzsorások ellen. Ugyanakkor harc folyik a különböző céhekből, kereskedőkből kialakuló pápapártiak és császárpártiak ellen. A pápapártiakat gueljeknek, a császárpártiakat ghibellinek-nek nevezték. A nagy összefogás eredményeként a hűbérurakat végre sikerül megtörni, a városok elfoglalják a környezetükben lévő területeket és kialakulnak Firenzében a manufaktúrák. Egyik legjelentősebb városállama Itáliának amely városköztársasággá fejlődik, és az akkori világ legnagyobb városa Firenze. Fejletségét elsősorban kereskedelmének, virágzásnak induló iparának és bankjainak köszönhette (posztó és selyemszövő ipar). A kereskedők és a bankárok alkották elsősorban a gueljek pártját, a földbirtokos nemesség pedig a gibellinek pártjába tömörült. A céhek inkább a gueljekkel szimpatizáltak. A céhek jelentősége továbbra is fennmarad, azonban az egyes céhek jogai nem egyenlők. A kormányzó testületben az ún. signorában csak a nagyobb céhek képviseltették magukat. Az egység a guelj párton belül sem volt meg, egyre több összeütközés robbant ki, és két részre oszlanak. Az egyik a megalkudni nem akarók, ezek voltak a feketék,  a másik csoport a népi mozgalomhoz akar csatlakozni, ők voltak a fehérek. A feketéknek nagyobb volt az erejük a fehérek nagy részét száműzetésbe küldik, így találjuk meg Dantét a száműzött fehérek között.

1265-1321. Nemesi családból származik, ezért iskoláztatása biztosított volt. Az első szerelem Beatrice iránt egész életét végigkíséri és meghatározza, mert a lány korán meghalt. Életszemlélete alapján nem hitt a túlvilági éltben, nem hitt az egyház túlvilági kategóriáiban, mindig a kor haladó gondolkodású csoportjához tartozott. Ennek bizonyítéka az is, hogy a Bolognai egyetemen végzett tudományai alkalmával azonosul a kor új szellemévvel az “édes új” stílussal. Az orvosok, festők, gyógyszerészek céhébe tartozik, aktívan részt vesz a politikai életben. Népbírói tevékenységet folytat, pártatlan volt és igazságos. Ennek a gondolkodásának lett következménye, hogy az egyház pápai átokkal sújtotta a firenzei polgárokat és követségbe Dantét és két társát küldi el a város Rómába a pápához. A pápa két kísérőtársát szabadonengedi, de Dantét magánál tartja. Ezzel a feketéknek átadja a hatalmat Firenzében és Dantét pedig tűzhalálra ítéli. Dantéban ekkor fogalmazódik meg az Isteni színjáték gondolata. Főbb művei: Új Élet, Szeretetlakoma, A köznyelvi ékes szólásról, Az egyeduralom.

Isteni színjáték

Műfaját tekintve a mű túlvilági látomás. A mű logikája, gondolatmenete tökéletes, szerkezeti felépítése szimmetrikus, száz énekből áll. Az első a bevezető ének, majd három harminchármas egységre bomlik. Ítéletet mond a műben saját koráról, melyben a középkori teológia (vallás) illetve erkölcsrendszerét követi, és e szerint szabja meg a büntetéseket és a jutalmakat. Az egyetemességre törekszik, az egész való világot akarja visszatükrözni. Mivel a középkori gondolkodásmód határozza meg az író világképét is, ezért az lesz a mű meghatározó eszmerendszere. Mindazt gazdag fantáziájával, elképzeléseivel színezi. A középkori elképzelés szerint, a világegyetem középpontja a Föld, amely szabályos gömb alakú és azt egy tengely szeli keresztül. Ennek a tengelynek az északi végén van Jeruzsálem, vagyis a Golgota hegy, ahol Krisztus szenvedett. A Föld középpontján keresztülhalad a tengely, ahol is a pokol királya Lucifer lakik, majd a tengely vonalán továbbhaladva, délen helyezkedik el a purgatórium hegye. A tengely a világegyetemben folytatódva keresztülhalad az Isten székhelyén és elvész a végtelenben. Az északi féltekén vannak szárazföldek, a déli féltekén csupán a tisztítóhegynek a csúcsa látszik ki. Kilenc eget különböztet meg: Hol, Mars, Merkúr, Vénusz, Nap, Jupiter, Szaturnusz, Állócsillagok, Kristályég.

A pokol: az ebben a részben ismerté váló büntetési rendszerét Arisztotelész ókori gondolkodó etikájára alapozza. Ő az erkölcsi eltévelyedéseket három forrásból származtatja. Az első a mértéktelenség, a másodika a vadság, a harmadik a csalás. Kísérőül választja magának Vergiliust, aki eszerint az erkölcsi törvények szerint csak a pokolban és a purgatóriumban lehet kísérője, a mennyek kapuját nem lépheti át. Onnan Beatrice lesz a kísérő társa. A pokol kapujára a következő mondat van írva: “ki itt belépsz, hagyj föl minden reménnyel”.

– A pokol kapuja. Itt azok vannak, akik közönyösen éltek.

– A pokol tornáca. Itt azok vannak, akik a kereszténység előtt születtek.

– A szerelem halottai.

– A tivornyák, a féktelen lakomák áldozatai.

– A fösvények és a pazarlók.

– A haragosok.

– Az eretnekek.

– Óriási szakadék, ami elválasztja az előző köröket az alköröktől.

Alkörök:

– Bűnt követtek el felebarátaik, önmaguk személye vagy birtoka ellen.

– Vérengzők, gyilkosok, rablók, öngyilkosok, zsarnokok.

– Az istenkáromlók, kéjelgők, uzsorások.


A középkori irodalom – Diákköltészet, Francois Villon

A diákköltészet, más néven vágánsköltészet a 12-13. szd-ban élte virágkorát. A világi lírának egy harsányabb hangú ága. A művelt városi vándordiákoknak a költészete volt. Minden hangja az egyéniség és az ösztönök szabad kibontakozásáért száll síkra a feudális kötöttségekkel, és az egyház túlzásaival szemben. Ezt nevezzük lázadó poézisnak. Költeményeikben keserű indulattal ostorozzák a középkori társadalmi rend mindhárom képviselőjét: a papot, a nemest és a parasztot. Legfőbb témájuk az életörömök hirdetése, a tavasz, a bor és a szerelem dicsérete, az ifjúság magasztalása. A szerelmi versek azonban vágyakozásukban, bánatukban és örömükben is kollektív jellegűek. Még hiányzik belőlük a későbbi reneszánsz dalciklusainak nagy lelki regénye, halhatatlan gazdagsága, érzelmi finomsága. A főleg latinul írt versek rendkívül változatos formájú, többször refrénnel is ellátott, rímes alkotások. Gyakran himnuszok ritmusára és dallamára komponálták őket. A leghíresebb gyűjtemény, a 13. szd-ból való Carmina Burana, ami több mint kétszáz latin nyelvű diákéneket tartalmaz.

Francois Villon

A középkor alkonyának legnagyobb francia költője. Villon egész költészetét, zaklatott élete ellenére is, mély vallásossága, halálfélelme, a pokoltól való rettegése, őszinte bűnbánata és az isteni könyörületben való reménykedése a középkorhoz csatolja.

Életét alig ismerjük. A legtöbb adatot a bírósági jegyzőkönyvek és börtönakták őrizték meg róla. Valószínűleg 1431-ben született Párizsban. Ekkor dúlt az ún. „százéves háború” Anglia és Franciaország között, s nyomorba süllyesztette a francia földet.

Az apja korai halála miatt árván maradt fiút anyai nagybátyja, Guillaume de Villon, a Párizsban élő jómódú pap fogadta magához. Gondoskodott neveléséről, beíratta az egyetemre is, s pártfogoltja 1452-ben megszerezte a magiszter tudományos fokozatát. A költő nevelőapja tiszteletéből felvette a Villon nevet.

A hosszú háború alatt a megtépázott és romba dőlt Párizsban a diákélet is teljesen lezüllött. A Sorbonne, Párizs híres egyeteme banditák menedéke és búvóhelye lett. Villon is részt vett csínyeikben, gaztetteikben. Betörés és lopás miatt újra meg újra bebörtönözték, 1455-ben, mikor önvédelemből halálosan megsebesített egy részeg papot, hónapokig bujdosásra kényszerült. Később egy  újabb rablás  miatt el  kellett  hagynia Párizst. Őt évig össze-vissza vándorolt az országban. 1460-ban az orléans-i püspök börtönözte be, s csak XI. Lajos trónra lépése mentette meg az akasztófától. Az új király 1461-ben országos körútján mindenütt kegyelmet osztott az elítélteknek, a Villon is szabadlábra került. Visszatért Párizsba, s ekkor alkotta meg fő művét, A nagy testamentumot (1461).

Egy utcai verekedés juttatta ismét a törvény kezére, s a visszaeső bűnöst most halálra ítélték. Kegyelemből a halálos ítéletet megváltoztatták, s tíz évre száműzték a fővárosból. 1463 januárjában hagyta el Párizst, s ettől kezdve semmi bizonyosat nem tudunk életéről.

A nagy testamentum

A mű 173 nyolc soros strófából, ún. oktávából áll, 15 ballada meg néhány más jellegű költemény ékelődik a versszakok közé. Villon úgy látja, hogy az ember esendő, szükségszerűen minduntalan visszazuhan a bűnbe. Képtelen védekezni ellene, ezért a szánalomban, az isteni könyörületben keresi a feloldozást. A költő a halál fenyegető közelségében tekinti végig életét, készít számvetést. Hatalmas ellentétek feszülnek egymásnak Villon művében: a kicsapongó, züllött élet olykor hetyke megvallásával áll szemben a középkori vallásos áhítat, a bűnbánó vezeklés. Az életöröm, az élet rajongó szeretete minduntalan ellentétbe kerül a gyötrő haláltudattal, a haláltól való rettegéssel.

Egyéni szenvedéseinek elpanaszolásával kezdi költeményét: elpanaszolja életének keserű eseményeit, személyes sérelmeit. Átkot szór a rabtartó orléans-i püspökre, s kifejezi háláját a szabadító király iránt. Hol bánkódva, hol indulatosan, hol lázadozva beszámol azokról az okokról-fiatalos meggondolatlanság, szegénység, a gazdagok szívtelensége-amely végül is rossz útra terelték. A költeményben jelentős szerepet játszik a halál, az élet gyors mulandóságának tudata. A halál bizonyossága nemcsak arra figyelmeztet, hogy a földi dolgok múlandók, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek megszűnését is jelképezi.

Villonra hatott a  késő középkor népszerű képzőművészeti és irodalmi műfaja, a haláltánc. Korábbi hagyományokra támaszkodva a 14. szd. második felétől kezdve templomok, temetők falára festett képek, miniatúrák, fametszetek s lírai alkotások figyelmeztették az élőket az elmúlás közelségére és könyörtelenségére. A nagy testamentumban többször is visszatér a fájdalmas gondolat: minden mulandó a földön. Eltűnne a rési szép asszonyok, a daliás lovagok, s „mindenkit elvisz a halál”.

Diomedes meséje

A nagy testamentumból van. Diomedes meséjével azt igazolja, hogy a szegényeket csak sanyarú helyzetük, a szükség kényszeríti bűnre. Diomedes kalóz volt, s megkötözve a császár elé állították. A kalóz elpanaszolta, hogyha gazdag lenne, nem kellene lopnia. A császártól kegyelmet és jó sorsot kapott. Attól fogva törvénytisztelő és becsületes lett a kalóz.


A középkori irodalom – Halotti beszéd, Ómagyar Mária-siralom

A Nyugatrómai Birodalom bukásától, 476-tól az angol polgári forradalom kirobbanásáig, 1640-ig tartott a középkor. Művelődéstörténeti szempontból a 14. szd-ban kialakuló reneszánsz zárja le.

Új szellemet, új világnézetet hozott a keresztény vallás. A középkori egyház világszemléletének  középpontjában Isten, és az ő világa állt. A vallásos élet fő központjai a kolostorok, az egyetemek, a főúri várkastélyok és a királyi udvarok voltak.

A szerzetesrendek tagjai valamennyien egész életükre szóló tisztasági-szüzességi, szegénységi és engedelmességi fogadalmat tettek. Kultúra teremtő és -terjesztő tevékenységet folytattak. Lelkész feladataik mellett tanítottak, könyveket, kódexeket másoltak, képeket festettek, betegeket gyógyítottak.

Latin nyelvű volt az egyházi irodalom, de később elkezdték lefordítani világi nyelvekre a műveket. A latin nyelven íródott diákköltészet alapja a vágánsdalok voltak. A vallásos irodalom műfajai közül  a himnusz és a legenda volt a legnépszerűbb. A himnusz Isten tiszteletéről szóló közös ima vagy ének. A legenda szentek életéről szóló mű. A kódex a középkori könyv formája volt. A planctus siraloméneket jelent. Az iniciálé nagyobb, díszesebb, sokszor festett kezdőbetűt jelent. A miniatúra a középkori kódexek rajzolt vagy festett díszítéseinek összefoglaló neve.

A két legelső ránk maradt magyar szöveg egy prédikáció, a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom. Mind a kettő egy-egy mintaként szolgáló latin szöveg szabad, lendületes magyar átdolgozása.

Ómagyar Mária-siralom

Az Ómagyar Mária-siralom egy 1300 táján lejegyzett magyar vallásos vers. Szerzője ismeretlen.

A költeményben Mária, a keresztre feszített Jézus anyja egyes szám első személyben szólal meg. A legnagyobb szenvedést átélő, a fia kínhalálát szemlélődő asszony, aki tehetetlen kétségbeesésben vergődik. Hol önmaga nyomorult állapotát zokogja el, hol fiát szólítja meg anyai becézgetéssel, hol halálát kéri úgy, hogy önmagát ajánlja fel fia helyett, majd Jézus kínzóihoz könyörög kegyelemért. A vers befejezésében feltör a tébolyult anyai sikoly: ha már nem mentheti meg egyetlen fiát, legalább osztozni akar vele a halálban.

A versben fejlett rímek, szép és tudatos alliterációk találhatók. Előfordulnak páros rímek (a a b b), félrímes megoldások (x a x a) és bokorrímek is (a a a). A régi irodalmi nyelvben gyakori forma, hogy egy szó önmagával alkot birtokos jelzős szószerkezetet (pl.: „halálnak halála”,  „énekek  éneke”). Ez  vehetjük  túlzófoknak  is  („énekek éneke”  =leggyönyörűbb ének).

Halotti beszéd

A Halotti beszéd 1200 körüli lehet. Ez az első összefüggő magyar nyelvemlék.

Temetési prédikáció. A szertartási rend szerint a koporsó sírba való leeresztése, és a szenteltvízzel való meghintés után hangzott el. A korabeli pap egy felkiáltó mondathoz kapcsolt kérdő mondattal a halál komorságát idézi fel. A kérdésre adott válasszal bizonyítja, hogy mindnyájan „por és hamu vagyunk”. Hogy a végzetes bűnt igazolja, feleleveníti a paradicsombeli tilalmakat, Ádám bűnbeesését és következményeit. Ezt az elmélkedő részt újra egy rövid, felkiáltásszerű kérdés és gyors válasz zárja le, majd egy figyelmeztető gesztussal mutat a sírgödörbe: egy ember sem kerülhet el ezt a „vermet”. Befejezésként imádkozásra szólítja fel a hallgatóságot a szegény halott bűnös lelkéért.

A mű bővelkedik a retorikai elemekben mint: megszólítás, kérdés, felkiáltás, válasz. Különösen erőteljes a hármas figura etymologica: „halálnak halálával halsz”. A figura etymologica a szó tövének ismétlésén alapuló stilisztikai alakzat. Az utolsó öt sor könyörgés, ami már csak egy latin szöveg fordítása.


Olasz középkor: Dante

Dante Alighieri (aligiéri – 1265-1321) költô, tudós és politikus volt. Firenzében született, s olaszos szenvedéllyel vetette bele magát városa, “az Arno-parti Athén” pártküzdelmeibe. Firenze a középkori Itália egyik leggazdagabb városa volt. Virágzó kézműipara s kereskedelme tette messze földön híressé; kereskedôi már ekkor hatalmas banküzleteket kötöttek, s fél Európát ôk látták el pénzzel.
A 12-14. században a városállamokra töredezett Itáliát két nagy “párt” elkeseredett küzdelmei is megosztották. A guelfek (gvelfek) – nagyobbrészt a polgárság tagjai – a pápát, az egyházfô világi törekvéseit támogatták, a ghibellin (gibellin) párt viszont – amely fôleg nemesekbôl állt – a németrómai császár hatalmától remélte Itália egységének megteremtését, a régi legendás Római Birodalom feltámasztását.
Dante ifjúsága idején a várost a polgár guelfek irányították. Meggyôzôdéses guelfként Dante maga is bekapcsolódott szülôvárosa mozgalmas közéletébe. Harcolt 1289-ben a ghibellin Arezzo ellen a campaldinói (kampaldinó) csatában, részt vett a Pisa (piza) elleni ütközetben, jelen volt Caprona (kaprona) ostrománál. Felvétette magát az orvosok céhébe (ide tartoztak a festôk is, köztük Dante barátja, Giotto – dzsottó), a város alkotmánya szerint ugyanis csak az vállalhatott közhivatalt, aki a hét mesterség valamelyikének tagja volt. 1300-ban elérte a legnagyobb méltóságot, amit a köztársaságban el lehetett érni: Firenze priorja lett (a 6 prior kéthavonként váltotta egymást).
Igazságos és higgadt politikus volt, igyekezett csökkenteni a párton belül fellángoló ellentéteket. A guelfek ugyanis két szárnyra szakadtak, fehérekre és feketékre. A kisebb céhek a mérsékeltebb fehérek oldalán álltak – velük tartott Dante is -, a túlzó feketék viszont a pápai udvarhoz fordultak segítségért. A pápa kérésére a francia király fivére seregével elfoglalta a várost. A fehérekkel együtt a költôt is száműzték (1302), s mivel nem jelentkezett a bíróságon, távollétében tűzhalálra ítélték, házát pedig lerombolták. îgy lett Dantéból az események logikája szerint ghibellin: Itália egységének megteremtését most már a császártól várta. Mikor az új német-római császár, VII. Henrik 1310-ben seregei élén megindult Itália elfoglalására, Dante bizakodva sietett hozzá. A hadjárat azonban szerencsétlenül végzôdött, a császár váratlanul meghalt. A költô reményei megsemmisültek. – Soha nem térhetett vissza hazájába, s hosszú bujdosás után halt meg Ravennában.

Beatrice
A politikai megrázkódtatások mellett másik meghatározó élménye volt életének, hogy kilencéves korában szerelemre gyulladt egy nyolcesztendôs kislány iránt. Egy firenzei templomban pillantotta meg elôször Beatricét (beatricse), s többé nem felejthette el: szívében megszületett a szerelem, s ez eldöntötte életét. “A legnemesebb színű öltözetben jelent meg, alázatosan és illedelmesen, égôpirosban, melynek öve és díszítése zsenge korához leginkább illett. Abban a pillanatban, hitemre mondom, az élet szelleme, mely a szív legtitkosabb kamrájában lakik, olyan hatalmas reszketésbe kezdett, hogy iszonyú ereje elsugárzott a legparányibb ütôérbe is; s reszketvén e szavakat mondta: îme, a nálam erôsebb Isten, aki eljött, hogy uralkodjék rajtam” – így számolt be Dante szerelmi önéletrajzában a találkozásról (Az új élet. Jékely Zoltán fordítása). – Boccaccio (bokaccsó), a költô elsô életrajzírója jegyezte meg: Beatrice lett “érett évei perzselô szenvedélyének s gyakorta keserű könnyeinek fájdalmas okozója”.
Ezt a nagy szerelmet Beatrice legfeljebb csak sejthette; a szerelem inkább Dante lelkében élt, mint a valóságban: a költônek egy-egy véletlen találkozással kellett beérnie. Mivel a valódi lányt alig ismerhette, teremtett magának egy új Beatricét, ki “a bonyodalmas, érthetetlen és zavaró külsô világból, mely körülvette, egy nem kevésbé gazdag és csodálatos, de zenével, fénnyel, harmóniával telt érzelmi világba” emelte (Babits Mihály). – A hagyomány szerint Beatrice Portinari valóban élt, s késôbb egy gazdag firenzei polgárhoz ment feleségül, de nagyon fiatalon, 24 éves korában meghalt.
Beatricének szentelte Dante elsô költôi művét, Az új életet (1294), ezt a verses-prózai lírai “regényt”. Az égi lánykához írott verseit gyűjtötte össze benne, összesen 31-et. A költemények elôtt prózai magyarázat áll, hogy az olvasók is megértsék, milyen élmény váltotta ki ôket, a versek után pedig tudós elemzés következik. A gyermekkori szerelem tündérálmáról szól a könyv, s benne Beatrice – a “Boldogító” – egyszerre valóságos földi lény és elvont jelkép, akárcsak a trubadúrok elérhetetlen hölgye. A Dante által teremtett és megálmodott Beatrice a földöntúli szépségnek, a lelki tisztaságnak és nemességnek, a középkori vallás által ihletett tökéletességnek lett egy életen át vezérlô szimbóluma.

Isteni színjáték

Az új élet lezárta Dante ifjúságát. A költô a férfikor küszöbét egy nagy fogadalommal lépte át: úgy fog írni Beatricérôl, ahogyan még nôrôl nem írtak soha.
Ez a Beatricéhez méltóbb ének az Isteni színjáték, hiszen az ô dicsôségét is ünnepelte ebben a hatalmas költeményben. – Az 1307 és az 1320 közötti idôt kell az Isteni színjáték keletkezési idejének tartanunk. Kitűnô magyar fordítását Babits Mihály készítette.
A mű eredeti címe: Komédia (Commedia). A középkori poétikák értelmezésének megfelelôen Dante azért nevezte így költeményét, mert viszontagságosan kezdôdik, de szerencsés megoldással ér véget, s a legváltozatosabb hangnemek – az alantastól a fenségesig – ötvözôdnek benne. Csak az utókor csatolta a címhez az elragadtatott “isteni” (divina) jelzôt.
Dante “firenzei nyelven”, toszkánai nyelvjárásban írta meg Komédiáját, s ezzel megteremtette az olasz irodalmi nyelvet. Azt az “édes új stílust” emelte a nagy költészet magasába, amely korábban csak az itáliai trubadúrlíra szerelmi témáit szolgálta.
Az Isteni színjátékot joggal nevezik a középkor enciklopédiájának: az egész korszak szinte lexikálisan teljes tudástömegét foglalja magában. Dante, a tudós beledolgozta művébe az akkori kultúra egész birodalmát a természettudományok korabeli ismereteitôl kezdve az antik filozófián át a középkori teológia nagyszabású összegezéséig. Mindezt a roppant anyagbôséget Dante, a költô, saját lelkén átszűrve, egyéni élménnyé avatva, egységes világképpé formálta, szigorúan zárt, logikus művészi kompozícióba építette, s tökéletesre csiszolt, csengô rímekkel könnyített lírai versformában adta elô. (Az olasz szövegben csak tiszta rímek fordulnak elô.)

Túlvilági látomás
A Komédia témája a lírai én túlvilági “utazása”: nagyszabású vízió keretében járja be a keresztény vallás túlvilági tartományait, a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot. Dante, a mélyen vallásos ember saját maga és az emberi nem boldogságát keresi, azt az allegorikus utat mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűnöktôl, hogyan juthat el a Poklon és a Purgatóriumon keresztül a legfôbb jóhoz és tökéletességhez, az Istenhez az égi Paradicsomba.
Az Isteni színjáték valójában egyedülálló alkotás a világirodalomban, jóllehet a középkorban gyakoriak voltak a túlvilágot bemutató misztikus látomások. Műfaját – a korábban kialakult fogalmakkal – pontosan nem is lehet meghatározni. Különbözô műnemek sajátosságai egyesülnek benne: tulajdonképpen epikus keretbe foglalt lírai, filozófiai költemény, melyben – a sok párbeszéd, vita következtében – fontos szerepük van a drámai elemeknek is.
A hatalmas, 14233 sorból álló mű szerkezetében határozott rend uralkodik. Száz énekbôl áll, s ez a száz ének úgy oszlik három nagy egységre (Pokol, Purgatórium, Paradicsom), hogy a bevezetésen kívül mindegyik rész 33-33 (összesen tehát: 99) éneket foglal magában. Az egyes másvilági birodalmak szintén háromszor három részbôl épülnek fel: 9 körbôl, 9 gyűrűbôl (erkélybôl) és 9 égbôl (szférából).
Három rímmel összefogott háromsoros tercinákból fonódik össze a költemény úgy, hogy egy-egy strófa középsô sora rímel a következô versszak elsô és harmadik sorával (rímképlete: aba – bcb – cdc és így tovább).
A hármas és a kilences számnak misztikus értelme van: a 3 a Szentháromságra (Atya, Fiú, Szentlélek), a 9 pedig Beatricére utal. Dante Az új élet 29. fejezetében Beatrice haláláról írva megjegyzi, hogy immár égi szerelmének “barátja volt a kilences szám”, s “ez a szám végeredményben ô maga”. Majd így folytatja: “…ezt a hölgyet a kilences azért kísérte, hogy megértesse miszerint ô maga is egy kilences volt, azaz olyan csoda, mely csodának gyökere a csodálatos Háromság” (Jékely Zoltán fordítása).
Dante műve ugyan misztikus látomás, mégis az egyes túlvilági tartományok – különösen a Pokol – nagyon is konkrétnak tűnô, pontosan körülhatárolt, elképzelhetô, “feltérképezhetô” részei a térnek. A geocentrikus világképnek megfelelôen az Isteni színjátékban leírt hármas birodalom a Föld középpontján áthaladó függôleges világtengely körül helyezkedik el. Ez a képzeletbeli tengely az északi féltekén (itt található az élôk által lakott szárazföld) Jeruzsálem városánál lép be a föld alá, s a Pokol lefelé egyre szűkülô körei tölcsérszerűen veszik körül. A Pokol feneke egybeesik a Föld középpontjával. A túlsó, a déli félgömbön a világtengely keresztülhalad a tengerbôl kiemelkedô Purgatórium hegyének csonka kúpján (fennsíkján helyezkedik el a bibliai Édenkert), majd pedig elhagyva a Földet az égi Paradicsom koncentrikus köreinek középpontján át az ég legfelsô csúcsán eljut ahhoz a trónushoz, ahol a mindenséget megteremtô Istenség létezik.
Az Isteni színjáték egyúttal a legteljesebb emberi színjáték is: a költôben földi gondok és szenvedélyek izzanak. A túlvilági tájakat a 13. és a 14. századi Itália s a történelem emlékezetes szereplôi népesítik be, Dante politikai meggyôzôdése szerint a Pokolban bűnhôdve vagy a Paradicsomban megdicsôülve.

Az eltévedt ember
Dante műve nehéz olvasmány, a maga korában is már tudós magyarázatokra szorult. Legelsô kommentátorai között találjuk Boccacciót, aki az elsô Dante-életrajz szerzôje is. Különösen a Purgatórium és a Paradicsom megértése igényel nagy tudományos felkészültséget, a korabeli tudomány, mindenekelôtt a teológia alapos ismeretét. A mai ember számára a legkönnyebben felfogható része a nagy műnek a Pokol, bár ez is tele van a korabeli eseményekre való utalással, rejtett célzásokkal, allegorikus jelentéssel.
Az Isteni színjáték hôse az emberélet útjának felén, 35 éves korában eltévedt az élet “nagy sötétlô erdejében”, ebben a sűrű, kusza, vad vadonban, mivel elvesztette s elhagyta Beatricét, a tökéletességet. Fel szeretne jutni az erény dombjára, de három allegorikus vadállat állja útját: a kéjvágy foltos bôrű párduca, a gôg és az erôszak oroszlánja s a kapzsiság vézna, örökké éhes nôstényfarkasa. Erre a hűtlen és méltatlan állapotra utal a Purgatórium XXX. énekében Beatrice is, mintegy összefoglalva a költô jelképes életrajzát:
Egy darabig csak jött amerre mentem,
fiatal szemem igaz útra vonta,
míg földi arcommal elôtte lengtem.
De amikor második korszakomba
elértem én és életet cseréltem:
elvált és tôlem máshoz tért naponta.
* * *
Oly mélyre süllyedt: láttam, íme nincsen
eszköz üdvére más mint megmutatni
a veszett népet az örök bilincsben.
Ezért kellett érette látogatni
holtak határát, s arra ki idáig
fölhozta, könnyel könyörögve hatni.
(121-126., 136-141.)
A halott mennyei szerelmes, Beatrice, leszállt az égbôl a Pokol tornácára megkérni a nagy római költôt, a középkorban csaknem szentként tisztelt Vergiliust, hogy legyen segítségére az utat tévesztett, sírva kesergô léleknek. (Vergilius egyben a császárság képviselôje is, az ókorban ugyanis Augustus birodalmi céljait szolgálta.) A nagy római költô kalauzolja végig a mű fôszereplôjét a Poklon át, s ô lesz a kísérôje a Purgatóriumban, a tisztulás hegyének meredélyein. Vergilius azonban csak a földi Paradicsomig kísérheti el, itt már Beatrice veszi át az ô szerepét, s vezeti ezután a mennyei Paradicsomba földi szerelmesét az Isten látásáig.
Dante pontosan tudósít nemcsak az indulás idôpontjáról (1300 nagycsütörtökének éjjele), hanem a túlvilágon való tartózkodás óráiról is, és az égi Paradicsomba való megérkezésrôl (1300, húsvét hetének szerdája).

A Pokol
A Pokol kapujának zord felirata Isten Hatalmát, az ôs Szeretet és a fô Okosság örök érvényességét hirdeti. A földi bűnök, gonoszságok itt nyerik el méltó büntetésüket, így ez a világ a földön megbomlott erkölcsi rend igazságos helyreállítását szolgálja. Bár a Pokol tele van fantasztikusnak tűnô szenvedéssel, a büntetés legelképesztôbb kínjaival, mégis a Szeretet alkotása. A borzalmak láttán gyakran felzokogó költônek Vergilius feddôn magyarázza:
Itt akkor él a jóság, hogyha meghal;
jajgatni az ellen, mit Isten intéz,
lehet-e nagyobb bűn és bűnösebb jaj?
(Pokol XX. 28-30.)
A “kínnal telt hazában” sűrű köd, örökös alkony vagy fekete éjszaka honol, az iszonyat és a szenvedés ijesztô hangjai hallatszanak: sikolyok, jajveszékelések, káromlások, s kibírhatatlan bűz terjeng. Meghalt bűnösök szenvednek itt, bár valódi testük fent, a földben maradt. De hogy szenvedni tudjanak, Dante látszattesttel ruházza fel a lelkeket. Ez a “test” mozog, érez, beszél, a halottak emlékeznek a múltra, és ismerik a jövôt. A kárhozottaknak csak a jelenrôl nincs tudomásuk: ezért is ostromolják a legtöbben ámulattal a valódi testben közöttük járó embert hírekért: hazájuk s rokonaik sorsáról akarnak hallani.
Maga a mű hôse is érdeklôdéssel, elfojthatatlan kíváncsisággal járja a kárhozottak birodalmát. Mindent tudni szeretne, tudásvágya örökös kérdésekkel árasztja el Vergiliust is. Keresve kutatja a híres embereket, de itt is a honvágy dolgozik benne: elsôsorban honfitársaival, “latinokkal” szeretne találkozni. Hírt akar vinni róluk az élôknek, hogy figyelmeztesse földi kortársait a bűnök riasztó következményeire. Elismeri ugyan a büntetés jogosságát, Isten bölcs igazságát, de gyakran mély részvétet, ôszinte szánalmat, megdöbbenést kelt szívében a sokfajta szenvedés, torkát olykor a sírás fojtogatja. Paolo és Francesca (francseszka) történetét hallva pl. ájultan esik össze. A nagy emberekre meghatott tisztelettel tekint: ifjúkori mesterét, Brunetto Latinit mélyen meghajolva üdvözli, a tűzesôben égô firenzeieket ölelni szeretné, a hírnevet szerzettekkel illemtudóan beszél, politikai ellenfeleit azonban megvetéssel sújtja. A ghibellinné lett Dante különösen a züllött, gonosz, kapzsi pápákat gyűlöli, a VIII. kör 3. bugyrát szinte teljes egészében velük tölti meg.
A Pokol lakói tisztában vannak bűneik súlyosságával, egy részük szégyenkezik, átkozza és vádolja önmagát, ostobaságát, de vannak olyan lelkek is, kik büszkén és önérzettel viselik sorsukat, a Pokolban sem adják fel gôgjüket. Nem törtek meg, mintha tudomásul sem vennék a szenvedést. Farinata degli Uberti (farináta delji uberti), a Firenzébôl száműzött nagy ghibellin vezér (1260-ban az arbiai csatában döntô vereséget mért a guelf Firenzére) pl. kiemelkedik lángoló sírjából,
.. felnyúlt mellével, homlokával,
minthogyha mélyen megvetné a poklot. (X. 35-36.)
Capaneus (kapaneusz), a Thébait ostromló hét király egyike, ki annak idején Zeuszt káromolta, gôgösen mondja: “Ki élve voltam, az vagyok ma halva!” A görög mitológiából ismert Jázon arcáról is királyi fenség sugárzik, “és nem sír, míg a többi kínban ázik”.
A kárhozottak szenvedése – amelyrôl az Isteni színjátékban olvashatunk – csak átmeneti állapot. Az utolsó ítéletkor a lelkek újra egyesülnek valódi, feltámadt testükkel, s kínjaik akkor válnak örökké és még teljesebbé.

A Pokol beosztása
Dante, a teológus tudásának “csalhatatlan” mércéjével rangsorolja a bűnöket, és szabja ki az értük járó szenvedéseket. Rend és hierarchia uralkodik a Pokolban is. A vétkek súlya szerint helyezkednek el a Pokol egyre mélyebb köreiben a bűnösök aszerint, hogy milyen mértékben sértették meg az isteni és a természeti törvényeket.
A XI. énekben magyarázza el Vergilius – a középkori teológia alapján – a mindent tudni akaró költônek a bűnök természetét, az egyes vétkek súlyosságát, a törvénysértés fokát.
“Minden égben-gyűlölt bűn célja dôre bántás” – mondja Vergilius. A bűnöket kétféleképpen lehet elkövetni: csalárdsággal és erôszakkal. Mivel a csaláshoz csupán az ember ért, az Śr jobban gyűlöli a csalókat, mint az erôszaktevôket. Bűn mindenfajta mértéktelenség is, de ez kevésbé bántja Istent, s éppen ezért enyhébben bánik a mértéktelenekkel. A bűnösök a következô öt nagy csoportra oszthatók: mértéktelenek, eretnekek, erôszakosak, csalók és árulók.
A Pokol kapuja közelében, még az egyik alvilági folyón, az Acheronon (akheron) innen szenvednek a közönyösök, “mert ôket a pokol is szégyenelte: nem kellettek sem égnek, sem pokolnak”.
Az Acheronon túl – Charón (kharón), a révész szállítja át a lelkeket a folyón – az I. körben, a Pokol “tornácán” kín nélküli fájdalomban “lebegnek” azok, akiknek a szívében nem volt semmi vétek, de mivel a kereszténység elôtt születtek s nem voltak megkeresztelve, nem juthattak az égi Paradicsomba. – Az ókor nagy költôivel találkozik itt Dante, s boldog, hogy Vergilius, Homérosz, Horatius, Ovidius és Lucanus (lukánusz) beveszik maguk közé hatodiknak.
A tulajdonképpeni kárhozottak elsô nagy csoportját a mértéktelenek alkotják, akik nem tudták fékezni magukat szerelemben, ételben-italban, pénzben és indulatban. Négy kört töltenek meg (II-V.); az ô bűnük és büntetésük a legenyhébb a Pokolban.
A II. körben szenvednek a szerelem bűnösei, kik vétkeztek a húsban és kéjt kerestek – köztük Paolo és Francesca (francseszka) -; a Pokol szörnyű szélviharában sohasem lelnek nyugalmat.
A III. kör a tivornyázóké, a torkosoké és falánkoké; “vaskos jég, piszkos víz és hó pörög le” rájuk, nyakig a piszkos vízben állnak.
A IV. kör ôre Plutusz (a görögöknél a gazdagság istene volt). Ez a fösvények és uzsorások, illetve a tékozlók helye; gomolygó csapatban ütôdnek egymáshoz és verôdnek vissza hátra, miközben kemény szavakkal vagdalkoznak, egymást szidják (nagyon sok pápa és kardinális van köztük).
A Pokol V. körének bűnösei, a haragosok a Styx (sztix) “tavának” sáros vizében állva ütik-verik egymást.
A Styx folyón túl – Flégiász szállítja át Vergiliust és a költemény hôsét a túlsó partra – magasodnak Dis (disz) városának falai. Dante Lucifert, a bukott angyalt azonosítja Disszel, az Alvilág antik istenével. A falakon belül vezekelnek a súlyosabb bűnben vétkesek.
A VI. kör eretnekei lángoló sírban égnek. A szenvedésnek ezt a helyét a Flegeton, a vérfolyó választja el a Pokol mélyebb köreitôl.
A VII. kör három gyűrűje (alköre) az erôszaktevôk örök bűnhôdésének színhelye:
1. Forró vérpatakban nyögnek, akik vétkeztek felebarátjaik, hozzátartozóik személye és birtoka ellen (gyilkosok, rablók, zsiványok). Ha kiemelkednek a vérfolyóból, kentaurok nyilazzák ôket.
2. Az eleven ligetben sötét színű fákká, elvadult bokrokká lett szenvedôk az öngyilkosok (önmagukkal szemben voltak erôszakosak). Hárpiák (a görög mitológiában Zeusz szárnyas kutyái) legelik lombjukat: letört ágaik lángolnak, véreznek, jajgatnak.
3. Az istenkáromlók (Isten személyével szemben voltak erôszakoskodók) és az uzsorások, a természetellenes kéjelgôk (az Isten által teremtett természet törvényeit sértették meg) meztelenül – különbözô testhelyzetekben – tűzesôben égnek, még a puszta homok is lángol körülöttük.
A következô két mélyebb kör a csalók pokla. Egy mély szakadék tátong a VII. és a VIII. kör között, s ez akadályozza Dantéék útját. Geryon, a szörnyállat szállítja ôket a mélybe.
A bűnök dantei hierarchiájában a csalásnak összesen 14 fokozata, változata van.
A VIlI. kör tíz bugyrában, völgyében azok a csalók bűnhôdnek, akikben eleve nem lehet megbízni. (Babits a VIII. kört – sajátos szóval – Rondabugyrodnak fordítja; az olasz eredetit inkább így lehetne visszaadni: Rondabugyrok.)
Az egyre mélyebben elhelyezkedô tíz bugyorban a következô csalók nyerték el méltó büntetésüket:
1. kerítôk, csábítók – meztelen testüket ördöghad ostorozza;
2. hízelgôk – emberi ürülékben fulladoznak;
3. simóniákusok (akik pénzért árulják-vásárolják az egyházi méltóságokat) – a földbe fúrva egy lyukban fejjel lefelé szenvednek;
4. varázslók, jósok – kicsavart testtel (arcuk a hátukat látja) zokogva könnyeznek;
5. nyerészkedôk, sikkasztók (közönséges csalók) – sűrű, forró szurokban fônek, s az ördögök vasvillával szorítják ôket a bugyborékoló folyadékba;
6. képmutatók – ólomcsuklya és ólomcsuha terhe alatt nyögve szenvednek, mozdulni is alig tudnak;
7. rablók, tolvajok – hatalmas kígyótömegben futkosnak meztelenül, s kígyók csomózzák össze testüket;
8. rossz tanácsadók – tűzköpenyben lángokként lobognak;
9. viszályszítók – ördögök hasítják fel testüket, sebük azonban összeforr, s újra szörnyű sebet vágnak rajtuk;
10. hamisítók (alkimisták, pénzhamisítók) – rühes testüket örökké vakarják, körmükkel tépik.
A gigászok kútja után következik a IX. kör. Ez a Pokol legszűkebb köre: itt gyötrôdnek az árulók, akik a bennük bízókat csalták meg; a Cocitus (kocitusz) folyó jegébe fagyva szenvednek. Mivel az árulásnak is vannak fokozatai, a IX. kör is négy lejjebb és lejjebb elhelyezkedô alkörbôl áll:
1. Kaina: rokonaik, hozzátartozóik elárulóinak, a testvérgyilkosoknak pokla;
2. Antenóra: a hazaárulók vezekelnek itt örök idôre;
3. Ptolomea: vendégeik elárulói bűnhôdnek ebben az alkörben;
4. Judecca (judekka): jótevôik elárulói kínlódnak itt.
A Pokol legmélyebb helyén, a Föld középpontjában áll félig jégbe fagyva Lucifer. A legszebb angyal volt, most a legrútabb sátán, mert fellázadt Isten ellen. Hatalmas bôrszárnyait verdesi, s az így keletkezett szélviharban fagyott be a Cocitus vize. Három feje van, s három szájával zúzza-tépi a három legfôbb árulót. Leginkább Júdást gyötri, ki Jézust árulta el. Másik két szájában szenved Brutus és Cassius (brutusz, kassziusz), Julius Ceasar gyilkosai. A ghibellin Dante a császársás árulóinak is ugyanazt a büntetést mérte ki, mint Jézus elárulójának. – (A Pokol keresztmetszete jól szemlélteti Dante elképzelése alapján az Alvilág beosztását, a bűnösök szenvedésének helyét, egyúttal a bűnök hierarchiáját – rangsorát – is.)

Paolo és Francesca
Dante az Isteni színjátékban a középkori vallás dogmái alapján szabja ki a halottak túlvilági sorsát: az örök büntetést vagy az örök üdvösséget. A Pokol köreiben azonban többször is találkozik olyan bűnösökkel, akik ugyan összeütközésbe kerültek a középkori felfogással, elbuktak, elkárhoztak, mégsem tartja ôket igazán vétkesnek, szánja sorsukat, sôt némelyiket hôsként magasztalja.
A Pokol második köre fogadta magába a szerelem bűnöseit, kik “vétkeztek a húsban”, házasságtörôk voltak, kéjt kerestek (V. ének). A költô maga is érezte a szerelem gyötrô kínjait, s ezért megértô lélekkel, szánakozva nézi ôket: nincs egyetlen elítélô szava sem, szemében részvétkönny remeg. Különösen egy gerleként keringô pár vonja magára figyelmét. Most sem tudnak egymástól elszakadni, a szerelem itt is megôrizte bűvös hatalmát.
Francesca da Rimini (az ô unokája adott menedéket Danténak száműzetése utolsó idejében Ravennában) meséli el tragikus végű szerelmüket. Férje fivérével, Paolóval együtt olvasták a középkor egyik híres lovagregényét. A történet felgyújtotta bennük az édes vágyat, s aznap már nem olvastak többet. A férj azonban bosszút állt rajtuk, s mindkettôjüket megölte. ž most a testvérgyilkosok poklában, Kainában szenvedi méltó büntetését.
Francesca ajkáról háromszor jajdul fel a “szerelem” szó, hiszen ez volt csupán a bűnük. A költôt annyira meghatotta a zokogó szerelmesek sorsa, annyira együtt érzett velük, hogy elhalt egész valója, s mint valami holttest, összeesett.

Találkozás Odüsszeusszal
Odüsszeusszal a VIII. kör 8. bugyrában, a rossz, hamis tanácsadók között találkozik a pokoljáró utas (XXVI. ének). Odüsszeusz bűnét (Trója elfoglalását a faló segítségével) meg sem említi: benne a világot megismerni vágyó hôst, a tudás és a haladás bajnokát csodálja.
A költô ismeri a homéroszi eposz hôsének tetteit, kalandos hányódását a tengeren egészen addig, míg hazatért Ithakába, de most életének további sorsa és halála érdekli. Szinte esdekelve kéri nagy kísérôjét, engedje meg, hogy beszélhessen vele. Vergilius maga szólítja meg – görögül – a lobogó tűzben égô Odüsszeuszt, nem engedi Dantét megszólalni, nehogy olasz nyelvéért a görög megvesse.
Az a történet, amelyet Odüsszeusz itt hazatérése utáni életérôl és haláláról kellô büszkeséggel elmesél, nem egyezik meg Teiresziász alvilági jóslatával (Odüsszeia XI. 121-137.). Dante minden bizonnyal egy másik hagyományt dolgozott fel.
Húsz évi távollét után Ithakába hazatérve, Odüsszeusz képtelen volt nyugodtan és megelégedetten élvezni az otthoni jómódot és kényelmet. Régi szenvedélye erôsebbnek bizonyult szerelménél is: a világ megismerésének vágya újra útra kényszeríti. Társaival együtt ezúttal nyugatra indul, ismeretlen földrészek fölfedezésére, hiszen az ember arra született, hogy tudását gyarapítva folytonosan elôbbre jusson.
Az antik felfogás szerint Herkules oszlopa Gibraltárnál a világ végét jelezte, azon túl tilos volt hajózni. Odüsszeusz mégis túlmegy a szoroson, s a földnek egy másik féltekéjére jut ki. Az a hegy, amelyet a messzeségbôl megpillantottak, a Purgatórium hegye lehetett, oda azonban – a dantei világelképzelés szerint – nem lehet élô embernek tengeren eljutni. Ezért pusztítja el a vihar Odüsszeusz hajóját.
Érdemes megfigyelni, hogy a költemény keletkezési idejétôl távol esô Odüsszeusz milyen hosszasan, részletesen beszéli el halála körülményeit. Más szereplôkkel a Pokolban – olaszokkal, firenzeiekkel – csak pár kurta mondatot vált a költô, néhány célzásból, utalásból is megértik egymást.

A szerzô életének és pályafutásának rövid ismertetése,
valamint a kiemelt műveinek ellemzése után olvassuk el
számitógépes feldolgozásban ujra az ellemzett verseket, a
nagyobb müvek kiemelt részleteit. Mivel a Magyar Rádió
Hangarchivumában ragyogó feldolgozásban megtalálható a szerzônek
az : Isteni szinjáték cimü alkotásának rádióváltozata, nagy
élményt jelenthet azoknak, akik idôt szentelnek a mü
meghallgatására.


A középkor és a reneszánsz határán (Dante: Isteni színjáték)

A Pokol

Dante Alighieri (1256-1321) az egész középkori európai irodalom legnagyobb költője, egyben tudós és politikus volt.
Firenzében született régi, nemesi családban, de közvetlen ősei már céh polgárok voltak. A kor szokásainak megfelelően elvégezte az alsóbb egyházi iskolákat. Gyermekkorának legnagyobb élménye, hogy megpillantotta az akkor nyolc éves Beatricét. Hatása alól akkor sem tudott szabadulni, amikor Beatricét szülei érdekházasságba kényszeríttették, majd mikor a fiatal nő 24 évesen meghalt. Dante ezután Bolognában tanult az egyetemen. Családja rábeszélésére megházasodott, és több gyereke is lett.

Beatrice életének talán legmeghatározóbb személye. Gyermekként pillantotta meg, és rögtön beleszeretett. Az lányt alig ismerte, csak véletlen találkozásokkal kellett beérnie. Mivel az igazi Beatricét alig ismerte megalkotta magának szerelmét. Neki írta Az új élet c. verses prózai regényt. Ebben a Dante által megálmodott Beatrice a földöntúli szépségnek, a lelki tisztaságnak, a nemességnek, a középkori vallás által ihletett tökéletességnek lett egy életen át vezérlő szimbóluma. A nő egy kicsit a trubadúrok elérhetetlen hölgyéhez hasonlít.

Az új élet lezárta Dante ifjúságát. A költő a férfikor küszöbét azzal a fogadalommal lépte át, hogy úgy fog írni Beatricéről, ahogy nőről addig még senki. Ez a Beatricéhez méltóbb ének az Isteni színjáték, hisz ebben az ő dicsőségét is ünnepelte. A művet 1307 és 1320 között írta. Eredeti címe Commedia. Csak az utókor csatolta hozzá az „isteni” jelzőt. A művet toszkán nyelvjárásban írta meg, megteremtve ezzel az olasz irodalmi nyelvet. Az Isteni színjátékot joggal nevezik a középkor enciklopédiájának, mert a költő a korszak lexikálisan teljes tudástömegét dolgozta bele. A mű témája a lírai én túlvilági utazása: nagyszabású vízió keretében mutatja be a keresztény vallás túlvilági tartományait, a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot. Dante, a mélyen vallásos ember saját maga és az emberi nem boldogsását keresi. A művet így kezdi: A VERS. Azt az allegorikus utat mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűnöktől, hogyan juthat el a Poklon és a Purgatóriumon keresztül a legfőbb jóhoz és tökéletességhez, az Istenhez az égi paradicsomba. A költemény műfaját nem lehet pontosan meghatározni, ugyanis több műfaj sajátosságait ötvözi. Szerkezetében azonban határozott rend uralkodik. Száz énekből áll, amely három nagy egységre bomlik, így a bevezetésen kívül mindegyik rész 33-33 éneket foglal magában. Minden birodalomban háromszor három rész van 9 kör, 9 gyűrű, és 9 szféra alkotja. A versszakok háromsoros tercinákból épülnek fel. A hármas és kilences számnak misztikus értelme van. A három a Szentháromságra, a kilenc pedig Beatricére utal.

Dante műve ugyan misztikus látomás, a Pokol nagyon is konkrétnak tűnő, pontosan körül határolt, majdhogynem feltérképezhető részei a térnek. Az út Jeruzsálemnél kezdődik, és a föld középpontjában ér véget. A mű tele van korabeli eseményekre való utalással, rejtett célzásokkal, allegorikus jelentéssel. Az Isteni színjáték hősét a középkorban csaknem szentként tisztelt Vergilius kíséri a Pokolban és Purgatóriumban. Vergilius személye maga is egy utalás. Ő a császárság képviselője is, hisz az ókorban Augusztus birodalmi céljait szolgálta. Dante pontosan tudósít az időpontról is.(1300 nagycsütörtökének éjjelétől 1300 húsvét hetének szerdájáig tart az utazás)

A Pokol kapujának zord felirata így szól: A VERS. Isten Hatalmát, az Ős Szeretet és a Fő Okosság örök érvényességét hirdeti. A földi bűnök, a gonoszok itt nyerik el méltó büntetésüket, így ez a földön megbomlott erkölcsi rend igazságos helyreállításának színhelye. Bár tele van fantasztikusnak tűnő szenvedéssel, a büntetés legelképesztőbb formáival, mégis a Szeretet alkotása. A Pokolban örökös alkony vagy fekete éj honol, az iszonyat és a szenvedés ijesztő hangjai hallatszanak. Ezek bűnösök, halottak, így csak a lelkük szenved itt, de hogy elképzelhető legyen Dante látszattesttel ruházza fel őket. A mű hőse elfojthatatlan kíváncsisággal jár köztük. Keresi azokat, akiket ismer. Bár elismeri a büntetés jogosságát, sokakat sajnál közülük, de van olyan is pl. a pápák, és politikai ellenfelei, akiket megvet. Paolo és Franceska történetét megérti, hisz ő sem házastársát szerette.(A történet) Bár megszegték a középkori vallási előírásokat, Dante a történet elmesélése közben egyértelműen rokonszenvet érez irántuk. Annyira meghatja őket a szerelmesek története, hogy elájul.

Egy másik fontos epizód az Odüsszeusszal való találkozás. A költő ismeri a hős történetét, melyet Homérosz megénekelt, így most életének azon része iránt érdeklődik, ami az Ithakára való visszaérkezés után történt vele. Odüsszeusz elmondja, hogy… (a történet)

A Pokol lakói tisztában vannak bűneik súlyosságával. Egy részük szégyenkezik, átkozza és vádolja magát, de vannak olyan lelkek is, akik büszkén, önérzettel viselik sorsukat, a Pokolban sem adják fel gőgjüket. Nem törnek meg, mintha tudomásul sem vennék a szenvedést. A kárhozottak szenvedése -amelyről az Isteni színjátékban olvashatunk- csak átmeneti állapot. Az utolsó ítéletkor a lelkek újra egyesülnek valódi, feltámadt testükkel, s kínjaik akkor válnak örökké és még teljesebbé.